Népszabadság, 1994. november (52. évfolyam, 256-281. szám)

1994-11-11 / 265. szám

1994. november 11., péntek. A falu egy egész világ November 20-áig látható Jind­­rich Streit A falu egy egész vi­lág című kiállítása a Budapest Kiállítóteremben. Jindrich Streit Morvaország egyik legszegényebb részének, Lovinecnek és az azt körülvevő falvaknak a dokumentaristája. 1967-89 között készült képei e falvak hétköznapi életét mutat­ják be, gyakran szembeszegülve azzal a képpel, amelyet a hiva­talos propaganda hirdetett. Streit fotóit az állandó kont­rasztok, ellentétek jellemzik mind a képek kidolgozásában, mind tartalmukban. A szépség és csúnyaság, a vidámság és szomorúság, a durvaság és fi­nomság egyszerre jelenik meg rajtuk. Streit képei lekicsinyített vi­lágot ábrázolnak, így válik Marshall McLuhan mondása - „A világ egy nagy falu” - meg­fordítva is igazzá: a falu egy egész világ. R. A. SZANDELSZKY BÉLA FELVÉTELE KULTÚRA Otthon ilyet ötven éve öltek meg­­ ezzel a címmel, ebből az alkalomból bensőséges összejövetelt, meg­emlékezést tartottak szerda este a Radnóti Színházban. Színé­szek és írók léptek fel, no meg a nézőtéren ülő olvasók. Véletle­nül megannyi jeles közéleti sze­mélyiség. Radnóti Miklós verseit, nap­lóit olvasták - alig észrevétetve, hogy Balassa Péter válogatása és Szabó István rendezése sze­rint teszik. Vagy csak a kort idézték meg. A fél évszázaddal ezelőttit - meg a mait. A század borzalmát és szégyenét. S ben­ne egy embert, akinek ma már minden hátrahagyott szava mű­alkotás. Alkalmi feljegyzés és gondosan megmunkált vers kö­zött alig érződött a különbség. Nem a költőt idézték, hanem a szoknyás kisgyereket, a sóvárgó kamaszt, a szerelmes fiatalem­bert, a higgadt, bölcs felnőttet. Aki talán csak abban különbö­zött tőlünk, hogy jobban meg tudta fogalmazni önmagát. A színpadon egy sínpár vége. Vagy a kezdete? A semmiből jön vagy éppen a semmibe tart. El­mélkedhetnénk a jelkép értel­mén, kétértelműségének jelen­tésén. Fontosabb azonban­ a no­vemberi pályaudvar hidege, a félreeső vakvágány elhagya­­tottsága. Itt fény és meleg min­den költői szó, még ha a legbor­zasztóbbat mondja is: Fölöttünk fú a förtelmes halál. Furcsa mindössze az volt, hogy a házigazda Bálint András csak az írókat mutatta be. Mintha bizony éppen ők lenné­nek vendégek Radnóti ünnepén. Praktikusan igaza lehetett, a fellépők közül bizonyára való­ban az írók arca a legkevésbé közismert. Az amúgy elegáns beharangozások - amelyek fő­képp a tévénézőknek szólhattak - mégis egy-egy pillanatra meg­törték a bensőséges hangulatot. A televízió ugyanis közvetí­tette az ünnepi estet. Ottho­nunkba hozta az otthonosságot. Vagy legalább szerette volna. Bár éppen Radnóti idézte fo­golytársait, akinek a Bibliát és Aranyt adta a kezébe: „Otthon ilyet nem olvasnánk”. Zappe László A Népszabadság holnapi színes melléklete AZ AUTÓZÁS RENESZÁNSZA ■ EURÓPAI KÖRKÉP: 1995-ÖS MODELLEK • DZSIPTÖRTÉNETI FILMSZTÁR AUTÓK, MINT A MOZIBAN ■ MŰHOLDAS NAVIGÁCIÓ A VOLÁNNAL ■ A JOGOSÍTVÁNY ÁRA Q. 1 NÉPSZABADSÁG 23 Mindenki Shakespeare-je Fesztivál a Barbican Központban A londoni City kulturális felleg­vára számos multidiszciplináris eseménysorozat házigazdája volt az elmúlt években: az emlé­kezetes magyar fesztiválon kívül rendeztek itt nagyszabású Mo­­zart-ünnepségeket, egy évvel ez­előtt pedig a skandináv országok bemutatkozását. Sohasem volt itt azonban színházközpontú fesztivál, noha a Barbican ad londoni otthont a világ egyik leg­ismertebb együttesének, a Kirá­lyi Shakespeare Társaságnak, így utólag szinte triviálisnak tű­nik az ötlet, hogy 1994 őszét - minden évforduló nélkül - szen­teljék Shakespeare munkássá­gának, de még inkább világmé­retű befolyásának. Mint a Mindenki Shakes­­peare-je címet viselő eseményso­rozat művészeti igazgatója és egyben a Shakespeare Társaság vezetője Adrian Noble elmondta: A fesztivál annak a hitnek a kife­jezése, hogy Shakespeare-t min­denki, minden nemzet magáénak tekinti, és egyben lehetővé teszi, hogy ezt a világ minden tájáról érkezett művészek ki is tudják nyilvánítani.” Michael Kustow, a program művészeti tanácsadó­ja pedig azt mondta el a Népsza­badság tudósítójának, mennyire figyelemre méltó, hogy Shakes­peare a világ legtöbbet játszott klasszikus drámaírója. Más, sa­ját nemzeti kultúrájukban köz­ponti szerepet játszó drámaírók - a görög tragédiák szerzői, Ra­­cine, Ibsen vagy Csehov - alkal­mazkodnak a külföldi színpa­dokhoz, a különböző színházi hagyományokhoz, viszont Shakes­peare történetei és szereplői, akárhová is kerülnek, látszólag beszivárognak az egyéni és kol­lektív vérkeringésbe. Hogy ezen mit is ért? Ha egy diktatúra alatt senyvedő ország hangot akar ad­ni a nézetkülönbség tiltott sugal­latainak és az ellenállásnak, színházai a Hamlethez nyúlnak. Ha a képmutatás és a hatalom­mal való visszaélés tanmeséje a fontos, ideális a Szeget szeggel, ha pedig az emberek, akár fiata­lok, akár idősek, a szerelem gyö­nyörűségét és törékenységét akarják visszaidézni, a Rómeó és Júliát nézik meg. Kustow két évet töltött inten­zív utazással és színházlátoga­tással, amíg ki nem választotta a fesztiválon vendégszereplő elő­adásokat, amelyek azt minden­képpen igazolják, hogy semmit sem szabad késznek elfogadni, állandóan felül kell vizsgálni a Shakespeare-hez való közelítés eszközeit. A Királyi Shakes­peare Társaság hagyományain felnőtt és a korhű nyelvezetet megszokott szakma és a közön­ség mindenesetre megrökönyö­déssel fogadta az e sorok írásáig egyedül bemutatkozott düssel­dorfi Rómeó és Júlia produkciót. A húszas évei végén járó Ka­rin Beier rendezőnő felfogásá­ban a Rómeó és Júlia sokkal in­kább a nyolcvanas évek végi­ ki­lencvenes évek eleji fiatalság életérzését, vágyait, szükségle­teit kifejező, rendkívüli fizikai teljesítményt követő darab, mint a középkori Veronában játszódó romantikus tragédia. A számos komikus elemet is tartalmazó előadás rendkívül mozgalmas, több jelenete (például a nyitó­epizód vagy Mercutio és Tybalt párbaja) játszódik Verona főtere helyett egy fitness centerben. Az illúziórombolás csúcsa a két fia­tal erkélyjelenete, amelyet az eredetien gondolkodó Beier tra­pézzal helyettesített: az egymás­tól több méter távolságra hintá­zó akrobaták nem is érintik egy­mást, és amikor Júlia egy rossz mozdulatot tesz, felkiált: „Scheiße!” (finoman: A fene egye meg!). Ez nyilván abba az öt százalékba tartozik, amely Beier szerint eltérés az eredeti szövegtől (lényegesen többnek tűnik), és általában a több mint három hónapos próbák során ki­alakult és rögzített improvizá­ció. Egy másik meglepetés a rendkívül fiatal és bájos dajka, aki rivalizál a vele egykorú Ca­­puletnével Júlia szeretetéért, egyenesen megdöbbentő pedig a szadista neonácinak beállított Tybalt. Caroline Ebner, akit, hogy eljátszhassa a szerepet, az esseni színiiskola felmentett az oktatás alól, az eddig látott egyik leginfantilisabb Júlia­­cso­koládéval összemaszatolja ma­gát, csetlik-botlik, stb.), aki egy­ben tomboló energiával, vörös hajával és lángoló sötét szemével feltűnően erős akaratú egyéni­ség, sokkal markánsabb, mint a mafla Rómeó. A fantáziadús elő­adás - amely Németországban sok elismerést kapott, valóra váltva Beier tervét, hogy becsa­logassa az ifjúságot a színházba - sokkolta a brit kritikusokat: a The Daily Telegraph „fiaskó­ról”, a The Independent pedig „a mozgalmas percek ellenére összességében monumentális unalomról” beszél, míg a The Times megállapítja: „Mint lát­ványosság, a produkció üdítő, és a német siker azt mutatja, hogy ez valaki Shakespeare-je. Ám nem lesz mindenkié”. A színházi bemutatók közül a tel-avivi Itim Színház Rina Ye­­rushalmi által rendezett Rómeó és Júliája azzal tűnik ki, hogy négy Rómeó és négy Júlia (az egyik férfi) szerepel benne. Bár a történetet kronologikus sor­rendben adja elő, a hely és az idő relatívnak bizonyulnak, az elő­adás a képzelet szabad áramlá­sa. A chicagói Goodman Színház A velencei kalmár előadása, Amerika legradikálisabb rende­zője, Peter Sellars produkciójá­ban a soknemzetiségű, turbulens Los Angelesben játszódik, míg a tógai Suzuki Társaság Lear ki­rálya, amelyet Tadashi Suzuki rendezett, azon a felismerésen alapul, hogy „kórház az egész világ, ápolt benne minden férfi és nő”. A főhős idős ember, aki a családi kötelékek fellazulása óta magára maradt a kórházban, ahol nincs más dolga, mint a ha­lálra várni. A fesztivál zenei kí­nálatában Shakespeare által inspirált kompozíciók szerepel­nek. Msztyiszlav Rosztropovics vezényelte például Balakirev Lear király nyitányát, a gothen­­burgi Szimfonikus Zenekar pe­dig Sibelius Viharát adta elő. Öt koncertnek a Barbican mester­séges tava mellett szerényen meghúzódó St. Giles templom ad otthont, amelynek istentisz­teleteit a Bárd rendszeresen lá­togatta. A Barbican ambiciózus, 1,25 millió fontot felemésztő feszti­válja számos kiállítást is tartal­maz, amelyek közül talán a Ho­gyan lesz valaki Zuboly című in­teraktív, a legfejlettebb számító­­gépes technológiát felsorakozta­tó show a legfrappánsabb, amely a gyermekek számára tréfás el­igazítást ad a Szentivánéji álom világában. Az irodalmi esemé­nyek sorában alighanem George Steiner, az Oxfordi Egyetem nemrégiben kinevezett első, összehasonlító irodalommal fog­lalkozó professzorának az elő­adása a legemlékezetesebb. A ta­lán legeredetibb és legkozmopo­litább brit esztéta és kritikus azt vizsgálta, hogyan hatott Shakes­peare más nemzetek, elsősorban Oroszország kultúrájára, törté­nelmére, sőt érzékenységére. A bőség zavarával küzdhet a fesztivál filmbemutatókért fele­lős szerkesztője is, hiszen Shakespeare darabjainak a né­mafilmtől kezdve máig mintegy háromszáz adaptációja szüle­tett. A némafilm kategóriában szerepelt többek között a Hamlet, Asta Nielsen dán filmsztár köz­reműködésével. A kevés emlé­kezetes hollywoodi feldolgozás közül Max Reinhardt 1935-ös Szentivánéji álom filmje újjáva­rázsolt kópiájának bemutatása arathatja a legnagyobb sikert. A „puszta” adaptációkon (Lord Olivier Hamletján és III. Ri­­chardján) kívül látható Joseph L. Mankiewicz 1953-as Julius Caesarja, és Al Pacino készülő Shakespeare-dokumentumfilm­­jének előzetese. A november végéig tartó iz­galmas és ötletes eseménysoro­zat a Barbican Központ szinte valamennyi zenét-zugát elfog­lalja, bevonult a színház-, kon­cert-, kiállító- és előadótermek­be, mozihelyiségekbe, sőt a tágas előcsarnokokba is. A Shakes­­peare-kultusz fényes bizonyíté­ka pedig, hogy mindeközben a Király Shakespeare Társaság az Egyesült Államokban vendég­szerepel. London, 1994. november R. Hahn Veronika A Makrancos hölgy 1633-as kiadása FILMVILÁ3 számban novemberi FÁBRI ZOLTÁN Fábri nem a történelemről gon­dolkodik, hanem a történelem sodrában szalmaszálként hányódó emberről. Filmjeit, akár a görög tragédiákat, sorsszerűség, a végzet irányítja­­ Mikola Gyöngyi, Illés György, Jancsó Miklós írásai. BŰVÖS VADÁSZ Kornis Mihály, Bakács Tibor Settenkedő kritikája Enyedi Ildi­kó filmjéről. REKLÁMVILÁG A reklám a kommunikáció mai rendszerében a benzin szerepét játssza. Ha a reklámipar tönkre­menne, az a kultúránkban a Gu­tenberg-forradalomhoz hasonló átrendeződéssel járna - György Péter tanulmánya és Kozma György jegyzete, Fellini két ironi­kus reklámfilmje. A TNT FILMMÚZEUMA A régi filmek vonzanak, mert kirándulhatunk a tegnap mikrovi­lágába. Poros farm Dél-Dakotá­ban, sehol egy highway vagy egy McDonald's. New York a ’30-as években, amikor még mindenki ci­gizett. És Marilyn: milyen vastag volt, te Úristen! - Almási Miklós esszéje. Barry Norman: A legtartósabb filmsztár - Joan Crawford.

Next