Népszabadság, 1994. november (52. évfolyam, 256-281. szám)
1994-11-11 / 265. szám
1994. november 11., péntek. A falu egy egész világ November 20-áig látható Jindrich Streit A falu egy egész világ című kiállítása a Budapest Kiállítóteremben. Jindrich Streit Morvaország egyik legszegényebb részének, Lovinecnek és az azt körülvevő falvaknak a dokumentaristája. 1967-89 között készült képei e falvak hétköznapi életét mutatják be, gyakran szembeszegülve azzal a képpel, amelyet a hivatalos propaganda hirdetett. Streit fotóit az állandó kontrasztok, ellentétek jellemzik mind a képek kidolgozásában, mind tartalmukban. A szépség és csúnyaság, a vidámság és szomorúság, a durvaság és finomság egyszerre jelenik meg rajtuk. Streit képei lekicsinyített világot ábrázolnak, így válik Marshall McLuhan mondása - „A világ egy nagy falu” - megfordítva is igazzá: a falu egy egész világ. R. A. SZANDELSZKY BÉLA FELVÉTELE KULTÚRA Otthon ilyet ötven éve öltek meg ezzel a címmel, ebből az alkalomból bensőséges összejövetelt, megemlékezést tartottak szerda este a Radnóti Színházban. Színészek és írók léptek fel, no meg a nézőtéren ülő olvasók. Véletlenül megannyi jeles közéleti személyiség. Radnóti Miklós verseit, naplóit olvasták - alig észrevétetve, hogy Balassa Péter válogatása és Szabó István rendezése szerint teszik. Vagy csak a kort idézték meg. A fél évszázaddal ezelőttit - meg a mait. A század borzalmát és szégyenét. S benne egy embert, akinek ma már minden hátrahagyott szava műalkotás. Alkalmi feljegyzés és gondosan megmunkált vers között alig érződött a különbség. Nem a költőt idézték, hanem a szoknyás kisgyereket, a sóvárgó kamaszt, a szerelmes fiatalembert, a higgadt, bölcs felnőttet. Aki talán csak abban különbözött tőlünk, hogy jobban meg tudta fogalmazni önmagát. A színpadon egy sínpár vége. Vagy a kezdete? A semmiből jön vagy éppen a semmibe tart. Elmélkedhetnénk a jelkép értelmén, kétértelműségének jelentésén. Fontosabb azonban a novemberi pályaudvar hidege, a félreeső vakvágány elhagyatottsága. Itt fény és meleg minden költői szó, még ha a legborzasztóbbat mondja is: Fölöttünk fú a förtelmes halál. Furcsa mindössze az volt, hogy a házigazda Bálint András csak az írókat mutatta be. Mintha bizony éppen ők lennének vendégek Radnóti ünnepén. Praktikusan igaza lehetett, a fellépők közül bizonyára valóban az írók arca a legkevésbé közismert. Az amúgy elegáns beharangozások - amelyek főképp a tévénézőknek szólhattak - mégis egy-egy pillanatra megtörték a bensőséges hangulatot. A televízió ugyanis közvetítette az ünnepi estet. Otthonunkba hozta az otthonosságot. Vagy legalább szerette volna. Bár éppen Radnóti idézte fogolytársait, akinek a Bibliát és Aranyt adta a kezébe: „Otthon ilyet nem olvasnánk”. Zappe László A Népszabadság holnapi színes melléklete AZ AUTÓZÁS RENESZÁNSZA ■ EURÓPAI KÖRKÉP: 1995-ÖS MODELLEK • DZSIPTÖRTÉNETI FILMSZTÁR AUTÓK, MINT A MOZIBAN ■ MŰHOLDAS NAVIGÁCIÓ A VOLÁNNAL ■ A JOGOSÍTVÁNY ÁRA Q. 1 NÉPSZABADSÁG 23 Mindenki Shakespeare-je Fesztivál a Barbican Központban A londoni City kulturális fellegvára számos multidiszciplináris eseménysorozat házigazdája volt az elmúlt években: az emlékezetes magyar fesztiválon kívül rendeztek itt nagyszabású Mozart-ünnepségeket, egy évvel ezelőtt pedig a skandináv országok bemutatkozását. Sohasem volt itt azonban színházközpontú fesztivál, noha a Barbican ad londoni otthont a világ egyik legismertebb együttesének, a Királyi Shakespeare Társaságnak, így utólag szinte triviálisnak tűnik az ötlet, hogy 1994 őszét - minden évforduló nélkül - szenteljék Shakespeare munkásságának, de még inkább világméretű befolyásának. Mint a Mindenki Shakespeare-je címet viselő eseménysorozat művészeti igazgatója és egyben a Shakespeare Társaság vezetője Adrian Noble elmondta: A fesztivál annak a hitnek a kifejezése, hogy Shakespeare-t mindenki, minden nemzet magáénak tekinti, és egyben lehetővé teszi, hogy ezt a világ minden tájáról érkezett művészek ki is tudják nyilvánítani.” Michael Kustow, a program művészeti tanácsadója pedig azt mondta el a Népszabadság tudósítójának, mennyire figyelemre méltó, hogy Shakespeare a világ legtöbbet játszott klasszikus drámaírója. Más, saját nemzeti kultúrájukban központi szerepet játszó drámaírók - a görög tragédiák szerzői, Racine, Ibsen vagy Csehov - alkalmazkodnak a külföldi színpadokhoz, a különböző színházi hagyományokhoz, viszont Shakespeare történetei és szereplői, akárhová is kerülnek, látszólag beszivárognak az egyéni és kollektív vérkeringésbe. Hogy ezen mit is ért? Ha egy diktatúra alatt senyvedő ország hangot akar adni a nézetkülönbség tiltott sugallatainak és az ellenállásnak, színházai a Hamlethez nyúlnak. Ha a képmutatás és a hatalommal való visszaélés tanmeséje a fontos, ideális a Szeget szeggel, ha pedig az emberek, akár fiatalok, akár idősek, a szerelem gyönyörűségét és törékenységét akarják visszaidézni, a Rómeó és Júliát nézik meg. Kustow két évet töltött intenzív utazással és színházlátogatással, amíg ki nem választotta a fesztiválon vendégszereplő előadásokat, amelyek azt mindenképpen igazolják, hogy semmit sem szabad késznek elfogadni, állandóan felül kell vizsgálni a Shakespeare-hez való közelítés eszközeit. A Királyi Shakespeare Társaság hagyományain felnőtt és a korhű nyelvezetet megszokott szakma és a közönség mindenesetre megrökönyödéssel fogadta az e sorok írásáig egyedül bemutatkozott düsseldorfi Rómeó és Júlia produkciót. A húszas évei végén járó Karin Beier rendezőnő felfogásában a Rómeó és Júlia sokkal inkább a nyolcvanas évek végi kilencvenes évek eleji fiatalság életérzését, vágyait, szükségleteit kifejező, rendkívüli fizikai teljesítményt követő darab, mint a középkori Veronában játszódó romantikus tragédia. A számos komikus elemet is tartalmazó előadás rendkívül mozgalmas, több jelenete (például a nyitóepizód vagy Mercutio és Tybalt párbaja) játszódik Verona főtere helyett egy fitness centerben. Az illúziórombolás csúcsa a két fiatal erkélyjelenete, amelyet az eredetien gondolkodó Beier trapézzal helyettesített: az egymástól több méter távolságra hintázó akrobaták nem is érintik egymást, és amikor Júlia egy rossz mozdulatot tesz, felkiált: „Scheiße!” (finoman: A fene egye meg!). Ez nyilván abba az öt százalékba tartozik, amely Beier szerint eltérés az eredeti szövegtől (lényegesen többnek tűnik), és általában a több mint három hónapos próbák során kialakult és rögzített improvizáció. Egy másik meglepetés a rendkívül fiatal és bájos dajka, aki rivalizál a vele egykorú Capuletnével Júlia szeretetéért, egyenesen megdöbbentő pedig a szadista neonácinak beállított Tybalt. Caroline Ebner, akit, hogy eljátszhassa a szerepet, az esseni színiiskola felmentett az oktatás alól, az eddig látott egyik leginfantilisabb Júliacsokoládéval összemaszatolja magát, csetlik-botlik, stb.), aki egyben tomboló energiával, vörös hajával és lángoló sötét szemével feltűnően erős akaratú egyéniség, sokkal markánsabb, mint a mafla Rómeó. A fantáziadús előadás - amely Németországban sok elismerést kapott, valóra váltva Beier tervét, hogy becsalogassa az ifjúságot a színházba - sokkolta a brit kritikusokat: a The Daily Telegraph „fiaskóról”, a The Independent pedig „a mozgalmas percek ellenére összességében monumentális unalomról” beszél, míg a The Times megállapítja: „Mint látványosság, a produkció üdítő, és a német siker azt mutatja, hogy ez valaki Shakespeare-je. Ám nem lesz mindenkié”. A színházi bemutatók közül a tel-avivi Itim Színház Rina Yerushalmi által rendezett Rómeó és Júliája azzal tűnik ki, hogy négy Rómeó és négy Júlia (az egyik férfi) szerepel benne. Bár a történetet kronologikus sorrendben adja elő, a hely és az idő relatívnak bizonyulnak, az előadás a képzelet szabad áramlása. A chicagói Goodman Színház A velencei kalmár előadása, Amerika legradikálisabb rendezője, Peter Sellars produkciójában a soknemzetiségű, turbulens Los Angelesben játszódik, míg a tógai Suzuki Társaság Lear királya, amelyet Tadashi Suzuki rendezett, azon a felismerésen alapul, hogy „kórház az egész világ, ápolt benne minden férfi és nő”. A főhős idős ember, aki a családi kötelékek fellazulása óta magára maradt a kórházban, ahol nincs más dolga, mint a halálra várni. A fesztivál zenei kínálatában Shakespeare által inspirált kompozíciók szerepelnek. Msztyiszlav Rosztropovics vezényelte például Balakirev Lear király nyitányát, a gothenburgi Szimfonikus Zenekar pedig Sibelius Viharát adta elő. Öt koncertnek a Barbican mesterséges tava mellett szerényen meghúzódó St. Giles templom ad otthont, amelynek istentiszteleteit a Bárd rendszeresen látogatta. A Barbican ambiciózus, 1,25 millió fontot felemésztő fesztiválja számos kiállítást is tartalmaz, amelyek közül talán a Hogyan lesz valaki Zuboly című interaktív, a legfejlettebb számítógépes technológiát felsorakoztató show a legfrappánsabb, amely a gyermekek számára tréfás eligazítást ad a Szentivánéji álom világában. Az irodalmi események sorában alighanem George Steiner, az Oxfordi Egyetem nemrégiben kinevezett első, összehasonlító irodalommal foglalkozó professzorának az előadása a legemlékezetesebb. A talán legeredetibb és legkozmopolitább brit esztéta és kritikus azt vizsgálta, hogyan hatott Shakespeare más nemzetek, elsősorban Oroszország kultúrájára, történelmére, sőt érzékenységére. A bőség zavarával küzdhet a fesztivál filmbemutatókért felelős szerkesztője is, hiszen Shakespeare darabjainak a némafilmtől kezdve máig mintegy háromszáz adaptációja született. A némafilm kategóriában szerepelt többek között a Hamlet, Asta Nielsen dán filmsztár közreműködésével. A kevés emlékezetes hollywoodi feldolgozás közül Max Reinhardt 1935-ös Szentivánéji álom filmje újjávarázsolt kópiájának bemutatása arathatja a legnagyobb sikert. A „puszta” adaptációkon (Lord Olivier Hamletján és III. Richardján) kívül látható Joseph L. Mankiewicz 1953-as Julius Caesarja, és Al Pacino készülő Shakespeare-dokumentumfilmjének előzetese. A november végéig tartó izgalmas és ötletes eseménysorozat a Barbican Központ szinte valamennyi zenét-zugát elfoglalja, bevonult a színház-, koncert-, kiállító- és előadótermekbe, mozihelyiségekbe, sőt a tágas előcsarnokokba is. A Shakespeare-kultusz fényes bizonyítéka pedig, hogy mindeközben a Király Shakespeare Társaság az Egyesült Államokban vendégszerepel. London, 1994. november R. Hahn Veronika A Makrancos hölgy 1633-as kiadása FILMVILÁ3 számban novemberi FÁBRI ZOLTÁN Fábri nem a történelemről gondolkodik, hanem a történelem sodrában szalmaszálként hányódó emberről. Filmjeit, akár a görög tragédiákat, sorsszerűség, a végzet irányítja Mikola Gyöngyi, Illés György, Jancsó Miklós írásai. BŰVÖS VADÁSZ Kornis Mihály, Bakács Tibor Settenkedő kritikája Enyedi Ildikó filmjéről. REKLÁMVILÁG A reklám a kommunikáció mai rendszerében a benzin szerepét játssza. Ha a reklámipar tönkremenne, az a kultúránkban a Gutenberg-forradalomhoz hasonló átrendeződéssel járna - György Péter tanulmánya és Kozma György jegyzete, Fellini két ironikus reklámfilmje. A TNT FILMMÚZEUMA A régi filmek vonzanak, mert kirándulhatunk a tegnap mikrovilágába. Poros farm Dél-Dakotában, sehol egy highway vagy egy McDonald's. New York a ’30-as években, amikor még mindenki cigizett. És Marilyn: milyen vastag volt, te Úristen! - Almási Miklós esszéje. Barry Norman: A legtartósabb filmsztár - Joan Crawford.