Népszabadság, 1996. október (54. évfolyam, 229-254. szám)

1996-10-05 / 233. szám

2­0 NÉPSZABADSÁG Az elmúlt öt esztendő változásai, a piacgazdaság térhódítása során egyre differenciáltabbá válik a magyar tár­sadalom. Nő a magas jövedelműek szá­ma, de egyre többen vannak a veszte­sek is. A differenciálódás a fiatalok kö­rében is jelentős: megnőttek a gazdasá­gi és kulturális tőkével rendelkezők karrierlehetőségei, ugyanakkor megje­lentek a tartósan munka nélküli fiata­lok, akik lassan a társadalom peremére szorulnak. A család szerepe, az otthoni gazdasági-kulturális háttér egyre meg­határozóbb: a helyzeti előnyök (iskolá­zottság, racionális családi munkameg­osztás, családi és szakmai kapcsolatok) a teljesítményelvű társadalomban még inkább kamatoznak, a helyzeti hátrányok szinte lehetetlenné teszik a felzárkózást. Az oktatás, a kultúra pia­cosodása még inkább konzerválja a ho­zott családi előnyöket és hátrányokat. A magyar egyete­mista még mindig úgy gondolja, hogy „állam bácsi” kötelessége, hogy gondoskodjon róla. A tandíj fiatalok soha nem látott tömegeit vitte az utcára, a külön nyelvóra, a „pénzes” egyetemi előkészítők, a drága gimnáziumi, egye­temi tankönyvek ma már elérhetetlen­né teszik a karrierépítést a leszakadók gyermekei számára. Annak ellenére, hogy a középiskolások, egyetemisták száma az elmúlt években dinamikusan nőtt, az elitgimnáziumok, a legpiacké­pesebb diplomát nyújtó egyetemek to­vábbra is zárva maradtak a magyar fia­talok nagy tömegei előtt. Az elitnek mindent Oktatásszociológusok vizsgálatai szerint a magyar egyetemisták többsé­ge a felső és középosztály (vezető értel­miségiek, diplomások, vállalkozók) gyerekeiből kerül ki, tehát meglehető­sen jó az anyagi háttere. A munkás szülők aránya nem éri el az egyötödöt sem, munka nélküli szülei pedig csak az egyetemisták 2,4 százalékának van­nak. Az egyetemisták egytizede tart fenn saját lakást és autót, többnyire a papa pénzéből, egyharmadának van saját számítógépe, videomagnója, tele­víziója. A nyelveket beszélő, piacképes fiatal közgazdászok, jogászok, mérnö­kök a mai magyar társadalom legopti­mistább csoportját alkotják: erre utal, hogy a jövőjüket pesszimistán megíté­­lők aránya körükben az 1989. évi 44 százalékról mára 25 százalékra csök­kent. Szociológiai vizsgálatok szerint az egyetemisták csaknem kivétel nél­kül jártak már külföldön. Indulótőké­jük is ennek megfelelő: csaknem két­harmaduknak van állami nyelvvizsgá­ja, közülük sokan két-három nyelven is beszélnek. A nyelvvizsgával rendelke­ző, mobilis és rátermett fiatalok szá­mára a legutóbbi években kitárult a vi­lág: jelenleg is több mint hatezer diák tanul vagy dolgozik külföldön, különféle ösztöndíjak, részképzések keretében. 1990 és 1994 között csak a TEMPUS-program segítségével több mint hétezren utazhattak a fejlett eu­rópai országokba, és megismerhették a fejlett nyugati országok gazdasági, kulturális, oktatási módszereit. Ez a gárda önbizalmában megerősödve tért vissza: rájött, hogy elméleti tudásban, kulturális ismeretek tekintetében sem­mivel sem marad el nyugat-európai kortársai mögött, ugyanakkor megta­nulta menedzselni és eladni önmagát. A magyar egyetemista „elit” azon­ban még mindig úgy gondolja, hogy „állam bácsinak” kötelessége, hogy gondoskodjon róla, ezt a múlt év tan­díjvitái is bizonyítják. A havi kétezer forintos tandíj fiatalok soha nem látott tömegeit vitte az utcára. Pedig csak annyi történt, hogy a 80 ezer forint éves támogatásnak, melyet ösztöndíj, kollégiumi támogatás, egyéb kedvez­mények formájában minden egyes di­ákra kifizet az állami költségvetés, egynegyed részét próbálta a költségve­tés „visszaszipkázni” tandíj formájá­ban. És akkor még nem is beszéltünk a képzési költségekről, ami minden egyes diák esetében átlagosan évi há­romszázezer forint. Az egyetemisták tehát elméletben elfogadják a modern, állami irányítástól elszakadó, piaci szempontokat érvényesítő „megrende­lő szellemű” felsőoktatást, de amikor ez konkrétan érinti a saját zsebüket, azonnal visszatérnének a gondoskodó, paternalista állam kebelébe. Ha megvizsgáljuk, miből él az egye­temista „elit”, kiderül, hogy többségük állami ösztöndíjból (82 százalék) és a szülői támogatásból (80 százalék). A felmérések azt mutatják, hogy a diákok jövedelme (átlagosan havi 15 ezer forint) szoros összefüggésben van a szülők jövedelmével és az apa iskolai végzettségével. Ez érthető, hiszen az egyetemisták több mint 80 százaléka él a szüleivel egy háztartásban. A diákok 30 százalékának van ezenkívül munka­végzésből származó egyéb jövedelme is, ezek többnyire szünidei és alkalmi munkák, rendszeresen azonban csak 16 százalékuk dolgozik. Az átlagon belül természetesen nagy a szóródás. Érde­kes adat, hogy a magasabb iskolai vég­zettségű apák gyerekei, különösen Bu­dapesten, rendszeresebben és többet dolgoznak: ez nyilvánvalóan a jobb le­hetőségekre, a kapcsolatrendszerre és a család „piaci mentalitására” vezethető vissza. Már az egyetemi szakválasztás el­dönti, ki lesz „piacképes” már egyetemi tanulmányai során. A leginkább piaco­­sodott szakmák (közgazdászok, jogá­szok, nyelveket beszélő mérnökök) fia­tal művelői már egyetemista korukban is igazi üzletemberek. A közgazdaság­­tudományi egyetemen például az a rit­ka, ha valaki nem dolgozik egyetemi évei alatt, ezért az egy főre eső havi jö­vedelem biztosan meghaladja a nettó 20-30 ezer forintot. A piac kifejezetten jó: a közgázosok már a nyolcvanas évek közepétől aktívan bekapcsolódtak az akkor alakuló kisvállalkozásokba, pénzügyi, piackutatási, adóügyi mun­kákat készítettek számukra. Ma mind­ez szinte hozzátartozik az egyetemi ta­nulmányokhoz. Ezekre a szakokra azonban egyre nehezebb bejutni: jel­lemző, hogy szinte csak apai és anyai ágon is diplomás szülők gyerekei jár­nak ide. A vidéki egyetemeken, főiskolákon tanulók számára lényegesen kevesebb a munkalehetőség, és többnyire a papa pénztárcája is „soványabb”. A leghát­rányosabb helyzetben a kollégiumban, albérletben lakók vannak, akik mögött nem áll ott napi rendszerességgel a csa­ládi háttér. Drágul a kollégium: ma már három-ötezer forintot is elkérnek egy ágyért a korábbi hatszáz forint he­lyett. Ennél csak az albérleti árak nőt­tek jobban: Budapesten nincs albérlet húszezer forint alatt, de egy vidéki egyetemi városban ma már harminc­­negyvenezer forintot is elkérnek egy kis lakásért, amit két-három főiskolás együtt bérel. Nem olcsó dolog tehát az egyetemi tanulás, még akkor sem, ha a diák a „kétezres” állami felsőoktatási intéz­ménybe jár. Lényegesen drágább, ha alapítványi vagy magánegyetemen ta­nul, mert akkor mindezek mellett még a valóban borsos száz-háromszázezer forintos éves tandíjat is ki kell fizetnie. Ők nem kapnak ösztöndíjat és egyéb diákkedvezményeket sem, így tanítta­tásuk költségeit szinte teljes egészében a család fedezi. A pénzes diplomagyá­rak virágzása az állami felsőoktatás te­hetetlenségét jelzi, amelyik sem mennyiségi, sem minőségi tekintetben nem tudta felvenni a versenyt a megnö­vekedett igényekkel. A legjobb alapít­ványi és magániskolák olyasmit adnak a hallgatóiknak, ami eddig hiányzott a túlságosan elméleti magyar felsőokta­tásból: kiváló idegennyelv-tudást, gya­­korlatcentrikusságot, közvetlen kap­csolatot a felhasználókkal, az üzleti szférával. Ezekbe az iskolákba több­nyire válogatott üzletembergyerekek járnak, akik meg tudják fizetni a bor­sos tandíjat. Az itt végzettek elhelyez­kedése garantált, az iskola már a tanu­lóévek alatt kiközvetíti diákjait a kül­földi cégekhez, akik szívesen alkal­mazzák a már jól bevált fiatalokat. A filozófia: aki fizet, kapjon is, minőséget a képzésben és lehetőséget a pályakez­déshez. Beskatulyázás A hat- és nyolcosztályos elitgimná­ziumok, az egyházi és magán-középis­kolák kialakulásával a fiatalok diffe­renciálódása jóval korábban megindul, mint a Kádár-rendszer idején. A gyere­kek most már nem tizennégy, hanem ti­zenkét éves korban kerülnek be a meg­felelő „skatulyába”, ahonnan gyakor­latilag nincs kiút. Az egységes, nyolc­­osztályos általános iskolára épülő isko­larendszer felbomlása, a különféle is­kolatípusok szinte ellenőrizhetetlen rendszere a magyar oktatáspolitika csődje. Akkor, amikor a fejlett orszá­gokban egy egységes iskolarendszer keretében a lehető legtovább megpró­bálják együtt tartani a gyerekeket, és a tehetségeket ugyanazon iskolán belül a komprehenzív oktatás keretében fej­lesztik, nálunk a lehető legkorábban „kimazsolázzák” őket a hat- és nyolc­­osztályos gimnáziumokba. Ma már a gimnáziumoknak csaknem a fele mű­ködik az új rendszerben, és csaknem 20 százaléka magángimnázium, mert az iskolák és a­­tehetősebb és ambiciózu­­sabb) szülők érdekei ezt kívánják. A demográfiai hullámvölgy „gyerekva­dászatra”, a tanítási idő kiterjesztésére készteti az iskolákat (az általános isko­la felfelé, a középiskola lefelé terjesz­kedik), de mindegyikre jellemző, hogy válogatott gyerekanyaggal szeretne dolgozni. Jellemző, hogy ezekben az új típusú iskolákban a szülők 75 százalé­kának van közép-, illetve felsőfokú végzettsége, és csak 3 százalékának nyolc vagy ennél kevesebb osztálya. De a középiskola (akár új rendszerű, akár régi) azért valamilyen formában meg­teremti a lehetőséget a továbblépéshez. A tapasztalatok azt mutatják, hogy az érettségizettek túlnyomó többsége előbb vagy utóbb vagy továbbtanul, vagy valamilyen szakképesítést szerez, így nincs előlük elzárva az út a munka­erőpiacon. Az általános elhelyezkedési problémák mellett némi derűlátásra ad okot, hogy a középiskola és az egyetem között ma már számtalan „felső-kö­zépszintű”, piaci formában működő post secondary tanfolyam létezik, ame­lyik masszívan képez középkádereket a munkaerőpiacra. A magyar fiatalok­nak azonban csak 40 százaléka marad az iskolarendszerben 18 éves koráig és szerez érettségi bizonyítványt, 60 szá­zalékuk képzetlen vagy olyan végzett­ségű, amivel nem tud labdába rúgni a mai munkaerőpiacon. Az egyik alapve­tő ok: a volt szocialista nagyiparra épü­lő szakképzési rendszer teljes összeom­lása. A szakmunkásképzés mindig is a gyenge tanulmányi eredményű, hátrá­nyosabb helyzetű rétegeknek jelentett valamiféle képzési lehetőséget, megle­hetősen alacsony elméleti színvonalon működött, és többnyire néhány egysze­rűen betanítható művelet elsajátításá­ra korlátozódott. Az innen kikerült gyerekeknek szinte semmi esélyük nem volt a továbbtanulásra, de mint mun­kaerőt, felszívta őket az ugyancsak igénytelen, kapun belüli munkanélkü­liséget eltűrő szocialista nagyipar. A magyar oktatási rendszer rugalmatlan­ságára, az oktatási lobbyérdekek ural­mára jellemző, hogy a nagyipar össze­omlása után a régi típusú iskolák még évekig vettek fel gyerekeket a munka­piacon eladhatatlan szakmára és bo­csátottak ki potenciális munkanélküli­eket. A modern nyugati gépkocsikra szakosodott szervizeknek például nincs szükségük a Ladákon és Wart­burgokon nevelkedett fiatalokra, a régi oktatóműhelyekben viszont nincs pénz nyugati „gyakorlóautókra”, ezért az innen kibocsátott fiatalok eleve esély­telenül indulnak. Nehezíti a helyzetet, hogy a nagyüzemek összeomlásával a szakmunkásképző iskolák gyakorló­­hely nélkül maradtak, és a magánszek­tor adókedvezmények híján nem vál­lalta a fiatalok gyakorlati képzését. Akik felvettek tanulókat, többnyire borsos „tanulópénz” ellenében tették, így itt is felerősödött a differenciálódás a relatíve tehetősebb szülők gyerekei­nek javára. (A rendkívül torz magyar érdekérvé­nyesítési viszonyokra jellemző, hogy az elithez tartozó, amúgy is előnyös hely­zetben lévő egyetemista réteg állami­ösztöndíj-támogatást kap, a leghátrá­nyosabb réteg pedig fizetni kényszerül oktatásáért.) Mindennek következté­ben a szakmunkásképzőt végzett fiata­loknak ma csaknem harmada munka­­nélküli, ők évek óta a legnagyobb cso­port a pályakezdő munkanélküliek kö­rében. Nem véletlen, hogy ez a réteg meglehetősen pesszimistán látja a jö­vőjét, és a reménytelenség fokozódó agresszivitást szül a társadalomból ki­szoruló fiatalok körében. Esélytelenül A legnehezebb helyzetben kétségtele­nül a cigány fiatalok vannak. A rend­szerváltozással a képzettség nélküli ci­gányok munkalehetőségei szűkültek be leginkább, így a cigány fiatalok nagy része ma már munkanélküli-háztartá­sokban nő fel. A szülők több mint 80 százaléka szakképzetlen, a családok több mint kétharmada szükséglakás­­ban, pincelakásban vagy komfort nél­küli putriban él. Iskolai végzettség, képzettség nélkül ma már lehetetlen tartós munkalehetőséghez jutni, de a romák iskolához való viszonya megle­hetősen ellentmondásos. A cigány fia­talok harmada végzi el 14 éves korában a nyolc osztályt, ötvenszer kisebb az esélyük arra, hogy leérettségizzenek, és hatszor kevesebb az esélyük arra, hogy szakmunkás-bizonyítványt szerezze­nek, mint nem cigány társaiknak. En­nek nagyon sok oka van. Minél alacso­nyabb a szülő iskolai végzettsége, annál kevésbé képes a gyerek számára átadni azokat a jártasságokat és normákat (ambíció, koncentrálási készség, figye­lem, pontosság, kitartás), amelyek fon­tosak lennének az iskolai siker szem­pontjából. Az iskolai költségek növeke­désével, a tankönyvek, taneszközök drágulásával valóságos nyűgnek számít náluk az iskolás gyerek, abban érdekel­tek, hogy a gyerek a lehető legkorábban pénzkeresővé váljon. A roma fiatalokat egyébként is korán, 13-14 éves korban felnőttnek tekintik, és ezzel nehezen összeegyeztethető az iskola infantilizá­­ló viága. A rendszerváltozás „vadkapi­talizmusa” egyébként sem tett jót az oktatásra épülő hosszú távú „beruhá­zásoknak”. Sokan, és nemcsak a ro­mák, úgy látják, hogy az ügyeskedés, a feketemunka, a jogszabályok kijátszása sokkal inkább kecsegtet a meggazdago­dás reményével, mint a szakmai tudás. A legújabb cigány felzárkóztató programok készítői már belátták, hogy a család visszahúzó ereje mellett a ci­gány értelmiség, stabil cigány közé­posztály segítsége nélkül nehéz bármit is elérni. Az új elképzelések szerint öt nagyvárosban létrehoznának cigány kollégiumokat, amelyek felzárkóztató intézményként is működnének, de a szegregáció elkerülése érdekében a ci­gány fiatalok „normál” oktatási intéz­ményekbe járnának. Törekednének ar­ra is, hogy minél több cigány szárma­zású tanár, nevelő, nevelési „segédsze­mélyzet” foglalkozzon a gyerekkel, akár közmunka formájában is. A prog­ramok megvalósulása és hatásuk azon­ban még a távoli jövő kérdése. A cigány fiatalok addig is a társadalmi hierar­chia legalján helyezkednek el. Bonifert Mária FIZETVE TANULUNK Zárt rendszer HETÉNYI ZOLTÁN FELVÉTELE HÉTVÉGE 1996. október 5., szombat

Next