Népszabadság, 1997. január (55. évfolyam, 1-26. szám)
1997-01-11 / 9. szám
1997. január 11., szombat megyei közgyűlés alelnökét a helyettesítésemmel, mert úgy gondoltam, hogy a nagy ellentétek miatt a pályázatokról aznap nem születik döntés - mondja Zilahi József. - Tudni kell, hogy a tanácsnak nemcsak a területfejlesztési célelőirányzatról, hanem az úgynevezett kiegyenlítő támogatásról is döntenie kellett. Amikor még ott voltam, azt a kérdést tettem föl szavazásra: a területkiegyenlítést vagy a fejlesztést tárgyalja-e először a testület? A polgármesterek - akik elsősorban a kiegyenlítő támogatásban voltak érdekeltek, de tudtommal többségükben a területfejlesztési pénzre apelláló Balogh-Papp pályázattal is egyetértettek - nem figyeltek oda erre a nagyon lényeges kérdésre. Megszavazták, hogy a területfejlesztési alapról tárgyalnak először. Ebből következett, hogy szorító helyzetbe kerültek, amíg nem tárgyalják meg a területfejlesztést, addig a saját érdekeltségi körükbe elevenebben tartozó ügyekben sem szavazhatnak. Ráadásul az integrációs pályázattal kapcsolatban sem jut idő további mérlegelésre, esetleg egyeztetésre. Jó volt a taktikája annak, aki ezt felépítette - mert szerintem ez tudatos volt. Kamarai taktika lehetett. Hiba volt a Baloghék mellett érvelőktől, hogy közülük néhányan az érdemi szavazásnál elmentek, és nem figyeltek oda a kétharmados többség kritériumára. Miután Zilahi távozott, Veres János vette át az ülés vezetését. A pályázattal kapcsolatos két ügyrendi és a két érdemi kérdést ő tette föl szavazásra. Köztük a végsőt: támogatja vagy nem támogatja az integrációs projektet a tanács. Ekkor már csak tizenhárman voltunk. A három tag különböző időpontokban hagyta ott az ülést, egy pedig a szavazáskor kiment a teremből. A döntés 10-3 arányban született meg - mondja Veres János. - Hozzáteszem: ezt megelőzően volt olyan ügyrendi javaslat, hogy cseréljük meg a reggel elfogadott napirendet, és első körben szavazzunk a kiegyenlítő pénzekről, utána pedig a célelőirányzatokról. Emögött az a megfontolás lehetett, hogy az első pont - amelyben az egész önkormányzati oldal, tehát tizenegy tanácstag érdekelt volt - megtárgyalása után olyan helyzetet lehetett volna teremteni, amelyben a fejlesztési pénzekről már nem tudunk dönteni. Ez annak a néhány embernek állhatott érdekében, aki előzőleg beterjesztette azt az ügyrendi indítványt, hogy a Balogh-Papp pályázatról ne szülessen döntés, kezeljük azt külön, így, ha a többi igényről nem határozunk, akkor még a 440 millió odaítélése sem kizárt. Garanciája ugyan ennek nincs, de aki időt nyer, az lehetőséget nyer. Végül - mivel a napirenddel kapcsolatban volt érvényes határozat - ezt a javaslatot nem kellett megszavazni. A területfejlesztési tanács ülése zárt volt. A kiszivárgott hírekből arra lehet következtetni, hogy az integrációs pályázat hívei elszámolták magukat: kevesebben voltak, mint lenniük kellett volna. - Úgy tűnt - mondja Veres János -, a meglepetés erejével hatott, hogy bejelentettem: a döntésekhez kétharmados szavazati arány szükséges. Az integrációs pályázat ugyan maga mögött tudhatta az önkormányzati oldal támogatását, de a reálszféráét - ide tartoznak a kamarák és a munkaadók, illetve a munkavállalók képviselői - nem. Márpedig innen is kellett volna egy szavazat a kétharmadhoz. A 10-3- as arány egyébként azt mutatja, hogy többen megváltoztatták a véleményüket az önkormányzati oldalon, föltehetőleg a reálszféra képviselői részéről elhangzott érvek hatására néhányan másképpen látták a dolgokat, mint annak előtte. A zárt ülésen elhangzottakról nem szívesen nyilatkoznak a területfejlesztési tanács tagjai. Szinte lehetetlen pontosan rekonstruálni, hogy mi történt ott. Nem csupán a titoktartás okán nehéz szóra bírni a tanács egyes tagjait, hanem más - talán a sértettség vagy valamiféle önvédelem - miatt sem. Apáti György, Csenger polgármestere például így felel a „mi történt ott” kérdésre: - Hadd ne válaszoljak. Ez a dolog elment. Megvan erről a magam véleménye, hadd tartsam meg magamnak. Szabó Péter, Tiszadob polgármestere ennél lényegesen többet mond: - Én támogattam a pályázatot, mert céljait jónak tartom, és olyan típusú településeken, mint a miénk, sokat segíthet az alulképzett munkaerő foglalkoztatásában. Elhangzott a tanácsülésen, hogy nincs megfelelően kidolgozva a projekt, aggályosak a garanciák, a szerződések. Én rá szavaztam. Dr. Nemes István, Fehérgyarmat polgármestere: - Nekem a pályázat tetszett és mellette érveltem az ülés elején. Aztán a kifogásokat emelők meggyőztek: elfogadtam az indokaikat, főként az egy pályázóra vonatkozó igényt, a pénz felhasználásával kapcsolatos kellő garanciák számonkérését, és a túl nagy összegre vonatkozó megállapításokat. Oláh Albert, Kisvárda polgármestere - egyike az ülést elhagyóknak - ellenkező folyamatról számol be. - Én először a pályázat ellen voltam. Balogh Gyulával sem volt túl jó a viszonyom. De el kellett ismernem: a projekt egyedülálló kezdeményezés a megyében. Hozzáteszem: egyetlen pályázó sem volt, aki 300 millió forintnyi saját erőt föl tudott volna mutatni. Az a véleményem, hogy a pénzeket nem szabad elaprózni, és én nagyon jól tudom, hogy mi az, ha a termelő nem tudja eladni a termékét. Az üléssel kapcsolatban: az az érzésem, a kamarai oldal meglovagolta, hogy minden szentnek maga felé hajlik a keze. De még így is érthetetlen, hogy például Nyírbátor, Fehérgyarmat miért szavazott a projekt ellen. Véleményem szerint nem minden esetben érvényesítették a benyújtott pályaművekkel szemben a tartalmi és formai szigort. A megyei területfejlesztési tanács döntése után Balogh Gyula tiltakozó levelet írt Zilahi Józsefnek, amelyben az ülés levezető elnöke, Veres János velük szembeni ellenséges megnyilvánulásai miatt vizsgálatot kér. A tavaly december 2-án kelt válaszban a tanács elnöke közölte: megvizsgálták a panaszt, a döntés utólagos megváltoztatására nincs mód, a tanács „...az önök pályázatát forráshiány miatt sajnos nem tudta támogatni”. A „sajnos” szó föltehetőleg nem udvariassági formula a területfejlesztési tanács elnökének a levelében. Zilahi József a pályázatról így beszél: - Szerintem ez a program kitörési lehetőséget ad a megyének. De bármilyen jó is - nem biztosítható a rendelkezésre álló forrásból az eredetileg igényelt összeg. Ezt a megye közvéleménye szerintem nem fogadná el. Erről én nyíltan beszéltem azon a találkozón, ahol a kormány programirodájának képviselői is - akik a pályázatot úgyszintén jónak tartották - jelen voltak. Azt mondtam: akkor vagyok partner, ha az igényelt összeget több évre elosztva kérik és a 200 milliót lehetőleg nem haladja meg. Úgy gondolom, a mostani döntéssel ennek az ügynek nincs vége. Ha tavasszal a pályázat újra a tanács elé kerül, biztos vagyok abban, hogy még egyszer olyan hibába nem eshet ez a testület, hogy különböző adminisztratív okok miatt kizárja a programot. Bár tudom, hogy irritálja az embereket, ha kétmilliárdos forgalmat bonyolító sikeres vállakozók százmilliós nagyságrendben kérnek vagy kapnak állami támogatást. De a kérdés nem ez, hanem az, hogy miképpen lehetne segíteni a megye foglalkoztatási helyzetén. A pályázatot egyébként támogatta az Agrármodernizációs Tanácsadó Testület, amelynek nevében Váncsa Jenő volt miniszter ajánlotta a programot elfogadásra. A testület elnöke, Burgert Róbert - mint mondja - maga is járt Szabolcsban, hogy tárgyaljon az ottani szakemberekkel, megismerkedjen a pályázó cégek körülményeivel. - Remélem, hogy ezzel az elutasító döntéssel nincs vége az ügynek - mondja Burgert Róbert. - Meggyőződésem, hogy támogatni kell a programot. Szegvári Péternek, az Országos Területfejlesztési Központ vezetőjének - aki a kormány képviseletében vett részt a tanács ülésén - az a véleménye, hogy a kedvező elbírálást megakadályozó tartalmi és formai fogyatékosságai ellenére a pályázat sokkal többet ér, mint hogy el lehessen venni. - Szükségesnek tartom - mondja Szegvári -, hogy a pályázat 1997-ben megalapozott, kidolgozott formában kerüljön a regionális területfejlesztési tanács elé. Fölajánlottam az érintetteknek, hogy segítünk a helybeli forrásokhoz újabbakat találni. Erre szükség van, hiszen pusztán az úgynevezett decentralizált keretből ekkora programot nem lehet finanszírozni. Egyfajta forráskoordinációra gondolok: megnézni, hogy mennyi pénz van a különböző tárcáknál gazdaságfejlesztésre, infrastruktúrafejlesztésre, a foglalkoztatás elősegítésére, agrárprogramokra - és egyszerre kellene megpályázni ezeket. Ebben az esetben a megyei területfejlesztési tanács például azt mondhatná: a tárcáktól összejön 400 millió, én pedig ezt megfejelem 40 millióval. Ez az adott ügyön is túlmutat, hiszen az eset kapcsán nyilvánvaló, hogy Magyarországon a forráskoordináció területfejlesztési szempontból nem működik. Ezért döntött nemrég úgy a kormány, hogy egységesíteni kell az ágazati minisztériumoknál meglévő területfejlesztésre szolgáló pénzalapok és a decentralizált pénzalapok felhasználását. És ez a jövőre nézve esélyt ad az integrációs pályázatnak. Balogh Gyula, Veres János: Hittünk a sikerben Aki időt nyer, lehetőséget nyer Zilahi József: Kamarai taktika lehetett HÉTVÉGE Papp László, a társpályázó a vitákba nem szólt bele. Hallgatott. - Ez nem az én világom - mondja. - Én egy konzervgyártó ember vagyok. Nem szeretek ilyen viszonyok között vitázni. Én imádok meggyet termelni, gyártani, forgalmazni. Nekem az jelent örömöt, amit nemrég tapasztaltam egy német autópálya melletti áruházban: bejött egy magas, fülbevalós fiatalember, és a hóna alá csapott egy Papp-keres uborkásüveget. Vitte az uborkámat, helyesebben a szabolcsi emberek uborkáját. - Nem próbálnak Balogh Gyulával újra pályázni? - Ezzel kapcsolatban még nem ültünk le tárgyalni. Ránki Péter Az adózás példája Lassítja az országot az is, hogy mármár teljesen elfolyt, kifutott belőle a közösség, az összetartozás tudata. Ki vagy mi a hibás? Az államhatalom, amely egy nem létező vagy hamis „közérdek” érvényesítését erőlteti? Vagy az államhatalom, amely nem tudja elhitetni a társadalommal, hogy valóban a közérdek, s így egyben az ő érdekeik nevében is cselekszik? Az állampolgárok, akik önző s rövidlátó módon csak saját magánérdekeikkel törődnek s így akadályozzák a mindannyiunk számára fontos közérdek érvényesülését? Vagy a helyzet, a mélyreható gazdasági és társadalmi válsággal járó átmenet, amelyben olyan drámaiak az érdekellentétek, hogy nem működik, s nem is működhet jól az egyéni érdekeket közérdekké integráló mechanizmus? Ez utóbbi egyben azt is jelentené, hogy Magyarországon súlyos működési zavarokkal küzd a demokrácia. Mert a demokratikus intézményrendszer egyik legfontosabb feladata éppen az, hogy - az egyéni és csoportérdekek egyeztetésével, összehangolásával - valamiféle közérdek-optimumot dolgozzon ki. Nálunk egyelőre még rosszul működik ez a mechanizmus. Lássunk egy tankönyvi példát - az adózást. Ha adót vetnek ki rám, az az első pillanatban nyilvánvalóan sérti érdekeimet, hiszen elveszik jövedel emérdek és közérdek Nyilvánvaló, mégis meg kell ismételnem, hogy hosszú távon nem életképes az a társadalom, amely nem tudja összehangolni az egyén és a közösség érdekeit. Amely nem tudja elhitetni polgáraival, hogy az ő egyéni érdekeik jelentős mértékben egybeesnek a társadalom egészének vagy legalábbis jelentős többségének érdekeivel. A közérdekkel. Nálunk súlyos bajok vannak az érdekek összehangolásával. Az államszocializmus kórosan és egyre inkább képtelen volt erre. 1989 után, az átmenet nagy zűrzavarában, az egyéni érdekek és a közérdek közötti kapcsolatok összekuszálódtak, felbomlottak, a mindenki mindenki ellen dzsungelállapota alakult ki. Egyfelől sokan, a közérdekre való tekintet nélkül érvényesítették és érvényesítik egyéni érdekeiket, másfelől sokan, a társadalom többsége, semmiféle kapcsolatot nem lát saját érdeke és az úgynevezett közérdek között. Pontosabban ellentétet lát közöttük, mert ellentétek is vannak közöttük, egy és ugyanazon társadalom tagjai vagyunk, egy hajóban utazunk. Az összetartozás e tudata nélkül - hogy egy másik metaforába ugorjak - nyikorog, vánszorog az ország szekere. De hogyan is alakulhatna ki a közösségnek bármiféle tudata egy olyan országban, ahol semmiféle közmegegyezés nincs arra vonatkozólag, hogy kinek miért mi jár, milyen teljesítmény mit ér, ahol szinte semmi sem korlátozza a gátlástalanokat és nincs rangja a tisztességnek, ahol - hogy egy populista fordulattal éljek - a szegények és a kevés leggazdagabbak között már-már akkora a különbség, mint hajdanában volt egy jobbágy és egy főúr között. S azok talán még jobban szót is értettek egymással, mint mai utódaik. A megoldás? Nem lesz itt egy csapásra. A teendő? Ezernyi. Kitartó, mindennapi munkával, tárgyalásokkal, józan kompromisszumokkal, döntések sokaságával lehet csak előbbre jutni. Mielőtt rájuk szavazunk 1998- ban, kérdezzük majd meg az ország vezető politikusaitól, pártjaiktól, csoportosulásaiktól, hogy ők ugyan mit tettek eddig, s mit tesznek majd ezután e gondok megoldására. Hogy végre felgyorsulhasson ez a lelassult ország. Hankiss Elemért . ___NÉPSZABADSÁG \_ LASSÚCSKA ORSZÁG (Folytatás a 17. oldalról) Ez a meggyőződés egy ország fejlődésének egyik legfontosabb rugója. Ha ez a rugó elpattan, akkor az ország hanyatlásra vagy stagnálásra ítéltetik. Az emberek meg nyomorúságra és rossz kedvre. Nálunk emberek millióinak az életében pattant el ez a rugó. A szocialista gazdaság hírhedetten képtelen volt - minden teljesítményfokozó kísérlete ellenére - a teljesítményeket az eredményekkel összekapcsolni és ezzel az embereket nagyobb erőfeszítésekre ösztönözni. Dea második gazdaság megjelenésével milliók számára nyílt meg egy olyan terület, ahol nyilvánvaló, kézzelfogható, hűtőszekrényben, családi házban, autóban, kertben megtestesülő összefüggés volt egyfelől a befektetett gondolat, munka, kitartás, másfelől az eredmény között. S ez az összefüggés emberek millióival feledtette el, hogy szolgaságban élnek. Milliók hit nélkül 1989 után ez az összefüggés az emberek többségének az életében eltűnt. A tehetetlenség, a zavar, a megaláztatások évei következtek. Csak egy - viszonylag jelentős - kisebbségnek, a piacgazdaság sikeres úttörőinek, hajózóinak és kalózainak sikerült erőfeszítéseik s eredmények közt az összefüggést megteremteniük, megtalálniuk. A többiek, akárhogy is küszködnek, nem jutnak előbbre. Ezzel kapcsolatban eszembe jut egy párbeszéd Lewis Carroll Aliz-történeteinek egyikéből. Hadd idézzem föl: „Hát bizony a mi országunkban”, mondta Aliz, kicsit kifulladva, „az ember már általában elér valahova, ha olyan gyorsan és olyan sokáig futott, mint ahogy mi most futottunk.” „Nagyon lassúcska ország lehet az”, mondta a királynő. „Mert látod, itt nálunk, ahogy te bírsz futni, az épp csak arra elég, hogy egy helyben maradjon az ember. Ha valahova el is akarsz jutni, akkor legalább kétszer ilyen gyorsan kell futnod.” Szíven ütött, amikor újra olvastam. Annyira igaz, és annyira szomorú, hogy igaza van. És annyira szomorú, hogy nagyon is a mi ingünk, hogy magunkra kell vennünk. Bekerültünk egy nekünk szokatlanul gyors világba, nagyon iparkodunk, kétségbeesetten és kifulladásig futunk, de mindezzel mégiscsak egy helyben maradunk. De még igazabb ez a történet, ha nem az országra vonatkoztatjuk, hanem annak a több millió embernek az életére, akik egyre kilátástalanabbnak látják saját jövőjüket. Sziszüphoszként egyre nagyobb erővel feszülnek az emelkedőnek, s mégis egyre lejjebb és lejjebb csúsznak. Kifordul a kezükből a szerszám, a toll. Már megint nem lelik hónukat e hazában. Veszélyesen és fájdalmasan lelassult ez az ország. Többek között azért (sok más ok is van), mert az emberek már egyre kevesebbet várnak tőle. Úgy érzik, hogy ez az ország, ez a társadalom nemhogy nem segíti, hanem épp ellenkezőleg, akadályozza őket abban, hogy céljaikat elérjék. Nincs olyan közös érdek, közérdek, amit érdemes volna szolgálniuk, nincs olyan érzésük az embereknek, hogy együttesen többre vihetnék. S ez még hagyján. De ma már abban is kezdik milliók elveszteni a hitüket, hogy ők maguk, egyedül, majd csak viszik valamire, nem egy részét. De ha érzem, tudom, meggyőződtem róla, hogy a károm megtérül, mert a tőlem elvett pénzt visszakapom színvonalas iskolák, jó kórházak, utak, közbiztonság formájában, akkor elfogadom ezt az alkut és kifizetem az adómat. Ehhez azonban meg kell győződnöm arról, hogy a pénzemet jó, fontos, adott esetben számomra is hasznos ügyre használják fel; b) jól és szigorúan gazdálkodnak vele, nem tékozolják, pazarolják el; c) nem sikkasztják el; d) elszámolnak vele, pontosan tájékoztatnak arról, hogy a pénzemet mire költötték el. Nálunk ma e feltételek egyike sem teljesül vagy legalábbis az emberek többsége ezt így érzi. Szerintük a pénzt eltékozolják, rosszul gazdálkodnak vele, s lám-lám, még sikkasztanak is belőle. És arról ugyan vaskos és fenyegető hangú rendeletekben és mézesmázos füzetekben tájékoztatnak minket, hogy hogyan s mennyi adót kell fizetnünk, de hogy a pénzünkkel mit csináltak, arról már elfelejtenek tájékoztatni minket. Nemcsak a gyakorlatban, az emberek mindennapi életében, hanem az emberek tudatában is egybe kell kapcsolódniuk az egyéni érdekek és a közérdek fogaskerekeinek. S ezzel az összekapcsolódással ugyanolyan baj van ma Magyarországon, mint a gyakorlattal. Vegyük elő megint az iménti példát. Ne tévesszen meg minket az, hogy úgy-ahogy járnak a villamosok és a vonatok, van kenyér reggel a közértben (vagy hogy is hívják mostanában őket?), s időben megjön a csekélyke nyugdíj. Mert mindezekkel együtt rosszul működik, szuszog, akadozik az ország. Ne értsenek félre. Nem akarok beállni azok sorába, akik reggel-délbeneste félreverik a harangokat, csődről, végveszélyről prédikálnak. Nincs még itt a világ, de még ennek az országnak sem a vége. Az elmúlt hét évben fontos és hasznos dolgok is történtek nálunk. A bajok mélyebben húzódnak. Van néhány olyan alapvető kérdés, amelyet minden társadalomnak meg kell oldania. Mert ha nem oldja meg őket, akkor előbb-utóbb súlyos működési zavarokra számíthat. És menthetetlenül lemarad a nemzetközi versenyben. A sikeres társadalmi lét néhány ilyen feltételéről szólok az alábbiakban. Nem a jól ismert és sokat vitatott gazdasági és szociálpolitikai problémákról. Másokról.