Népszabadság, 1997. január (55. évfolyam, 1-26. szám)
1997-01-11 / 9. szám
20 NÉPSZABADSÁG t szétválasztása értelmében a működés finanszírozására is találja meg az alkotmányos megoldást. Bauer szerint a jelenlegi támogatási rendszer valódi „pártállami örökség”, ugyanis az állam és az egyház összefonódására épül, formalitássá teszi állam és egyház elválasztásának alkotmányos rendjét. Erre a modellre tett javaslatot a bizottság. Donáth László szerint az állam és egyház szétválasztásának ügye nem pusztán gazdasági, hanem elvi és történelmi probléma, hiszen egészen 1945-ig az államegyházi forma működött. A pártállami időszakban kialakult „gyámsági” helyzet ugyanakkor máig ránehezedik az egyházi hierarchia magatartására: elfogadják az állam és az egyház szétválasztását, de a gyakorlatban ragaszkodnak ahhoz, hogy a napi működési feltételeket „kívülről” és „felülről” biztosítsák számukra. Donáth úgy véli - az ingatlanprobléma túldimenzionált. Arra jó, hogy a tárgyalásokon egyfajta politikai erőtérbe helyezze a parlamentet, a kormányt, az egyházi hierarchiákat, viszont nem veszi figyelembe a való életet. A lelkész-képviselő szerint hihetetlen nehéz körülmények között történik az egyházi intézmények fizikai-gazdasági és lelki újraépítése, de azok az „erőviszonyok”, amelyek mentén újjászerveződnek, sokkal inkább a civil társadalom morális és anyagi tartását és kapcsolódásait mu Leltár A Magyarországon bejegyzett 63 egyház közül jelenleg 18 kap különböző címeken állami támogatást. Az egyházak költségvetési támogatása idén - 1996-hoz képest - összességében az inflációt meghaladó mértékben nő, értéke eléri a 12 milliárd forintot. Ebből négymilliárdos tétel a közoktatási megállapodás alapján nyújtott normatív, illetve kiegészítő támogatás. A működési-fenntartási költségek támogatására 2,5 milliárd forint jut, címzett és céltámogatásokra kétmilliárd, és az állam átvállal bizonyos járulékfizetési kötelezettségeket is. idén a közgyűjtemények állami támogatása százmillió forinttal, míg az egyházi oktatási intézmények felújításának támogatása ugyancsak százmillióval emelkedik. ...._ Személyi jövedelemadónk egy százalékát a parlament döntése alapján felajánlhatjuk civil szervezeteknek és egyházaknak, különféle alapítványoknak, kulturális, szociális, karitatív intézményeknek. A katolikus egyház a minap közleményben tudatta: nem kíván élni a törvény adta lehetőséggel. A püspöki kar sajtóirodája azt is kilátásba helyezte, ha a parlament nem vonja vissza vagy nem módosítja a jogszabályt, akár meg is szakadhatnak a tárgyalások. Valójában milyen vélemény- és érdekkülönbség húzódik meg a háttérben? Hogyan függ össze az egyszázalékos adó-önrendelkezés lehetősége és az egyházak további állaim finanszírozása? Ezekről a kérdésekről mondott véleményt Gellért Kis Gábor szocialista képviselő, az Országgyűlés emberi jogi, kisebbségi és vallásügyi bizottságának elnöke, Donáth László evangélikus lelkész, szocialista képviselő és Bauer Tamás, a szabaddemokraták gazdaságpolitikusa. Mindhárman tagjai annak a parlamenti munkacsoportnak, amely a miniszterelnök felkérésére tavaly egyházfinanszírozási törvénytervezetet dolgozott ki. Gellért Kis Gábor elmondta: a kormányfő felkérésére 1995 végén hozták létre a csoportot, melyben szocialista és szabaddemokrata képviselők vesznek részt, folyamatosan konzultálnak alkotmányjogi, adatvédelmi és pénzügyi szakértőkkel és az egyházak képviselőivel is. A munkacsoport - egyebek között - az ingatlanátadásokhasznosítások miatt kialakult csapdahelyzetet is figyelembe vette az új egyházfinanszírozási törvénytervezet kidolgozásakor. Javasalatuk ezért elsőként azt rögzíti, hogy a polgári törvénykönyvben megfogalmazott tulajdonszabadság éppúgy illesse meg az egyházakat, mint bármely más intézményt. Tehát ingatlanjaikkal szabadon rendelkezhetnek, azokat eladhatják, bérbe adhatják, gazdálkodhatnak velük. Az állam és egyház anyagi szétválasztásának ugyanis az egyik előfeltétele, hogy megszűnjön az egyház függése az államtól, kezdjen önálló gazdálkodásba, vagyongyarapításba. A törvényjavaslat megindíthatja azt a - több évtizedet átfogó - folyamatot, amelynek végén az egyházak önálló gazdálkodásukkal függetlenednek az államtól. Bauer Tamás arra emlékeztetett: a kormánypártok programjában is szerepelt, hogy át kell alakítani az egyház-finanszírozást. Az 1991-es törvény arra is kötelezte az Országgyűlést, hogy az állam-egyház tatják be, semmint az állam és az egyházi felső vezetés kötélhúzását. Ezért az új egyházfinanszírozási modell, az eddig alkalmazott módszereknél jóval közelebb áll a valósághoz. Méltányosabban és igazságosabban jelenik meg például benne a vallásos és a nem vallásos polgár teherviselése az állam fenntartása és az egyház fenntartása szempontjából. Azaz: civil felelősséggé (is) teszi az egyházi ügyek gondozását. Ez az érdemi különbség az államegyházi metódushoz képest. Mi a lényege a kidolgozott új egyházfinanszírozási törvénytervezetnek, és hogyan kapcsolódik az elgondolás az ominózus „egyszázalékos” törvényhez? A képviselők jelezték: a közös gondolkodás két szálon futott. Már a kormányprogramban is megfogalmazódott annak igénye, hogy az állampolgárok személyi jövedelemadójuk egy százaléka felett szabadon rendelkezhessenek. Vagyis: annak a kulturális, szociális, karitatív tevékenységet végző civil vagy egyházi szervezetnek ajánlhassák fel, amelyet leginkább támogatandónak ítélnek. Erről az elvi döntést 1995 végén a parlament meghozta, a végrehajtás feltételeinek kidolgozására egy évet hagyott a kormánynak. A munkacsoport ezért eleve azzal számolt, hogy mire kialakítják javaslatukat az új egyházfinanszírozási modellre, addigra az adóadományozás technikai megoldását a kormány és apparátusa már kidolgozza. Az új modellben ugyanis fontos - de nem kizárólagos - szerephez jutna a polgárok „egyszázalékos” adományozása. A javaslat abból indul ki, hogy az egyházak állami támogatása nem végtelen, ugyanakkor még hosszú ideig nem lehet arra számítani, hogy kizárólag a hívek adományaiból, illetve saját gazdálkodásukkal fenn tudják tartani magukat. Ezért az 1996. évi állami támogatást tekintették bázisnak. Ezt azt összeget továbbra is egységesen megkapnák az egyházak, méghozzá a KSH által közzétett éves fogyasztói árindex 30 százakéval megnövelve. A növekmény kétharmada azonban már nem a korábbi arányok szerint oszlana meg az egyházak között, hanem aszerint, hogy mennyit kapnak a polgárok egyszázalékos adófelajánlásaiból. (A kiemelt egyházi közgyűjtemények egyedi költségvetési támogatása továbbra is fennmaradna.) Bauer Tamás így érvel a tervezet mellett: a munkabizottság abból indult ki, hogy az Országgyűlésnek feladata, hogy törvényben rendelkezzék az egyházak folyó finanszírozásáról, szó sincs tehát arról, hogy a tervezet az állam kivonulását készítené elő. Ellenkezőleg: normatívvá tenné az eddig az éves költségvetési alkuktól függő támogatást. Ha elfogadnák, nem a mindenkori parlamenti összetételtől, illetve a kormánytöbbség akaratától függne, hogy mennyi állami forráshoz jutnának évente az egyházak, hanem a törvénybe beépített automatizmus venné át a főszerepet. Az inflációt ellensúlyozó növekmény kétharmadán azonban már a polgárok adóátutalásának arányában osztoznának, ami egyfajta társadalmi támogatottságot is megmutatna. Gellért Kis Gábor ehhez még azt fűzi hozzá: a javaslat kidolgozásakor támaszkodtak a nemzetközi gyakorlatra. Figyelembe vették, hogy Olaszországban a polgárok jövedelemadójuk egy százalékát automatikusan az egyházak támogatására fordítják, ezt az állam utalja át az egyháznak, ha csak a magánszemély másként nem rendelkezik. Ekkor kulturális alapba kerül a pénz. Ausztriában és Németországban minden felnőtt állampolgár egyházi adót fizet, amit ugyancsak a költségvetés utal át az egyházaknak. Ezekben az országokban csak az mentesül ez alól, aki hivatalosan kijelenti, hogy kivált az egyház kebeléből. Gellért szerint a munkacsoport tisztában van azzal, hogy Magyarországon az egyszázalékos adományozások nem válhatnak azonnali mércéjévé a civil társadalom támogatásának. Ezért a javaslat is abból indul ki, hogy négy-öt év tapasztalata alapján lehet egyebek között az egyházakra nézve is következtetéseket levonni. Mindebből az is kitetszik - fejtették ki az előterjesztők -, hogy a legudvariasabb megfogalmazásban is csúsztatnak azok a mostani (leginkább a katolikus és a zsidó egyház felső vezetéséből származó) érvek, amelyek azért találják aggályosnak a törvénytervezetet, mert úgymond megvonná az állami támogatást, és csupán a szegény és idős hívek adományaitól tenné függővé az egyházak működését. Igaz viszont, hogy az egyházak közötti támogatási arányok - idővel - valóban változhatnak. Vitathatónak tartják a vatikáni tárgyalóküldöttség nyilatkozatának azt a megállapítását is, miszerint az egyszázalékos felajánlásokkal a hívők kényszerhelyzetbe kerülnek, mivel választaniuk kell az egyházi kulturális, tudományos és karitatív szervezetek, valamint a hasonló feladatokra vállalkozó civil szervezetek támogatása között. Nincs szó kényszerről, hanem a polgárok szabad választásáról. A hívő polgár is adófizető: neki kell eldöntenie, hogy pénzét hová helyezi, annak hasznosulását miként látja jobbnak. Donáth László keményen fogalmaz. Szerinte a történelmi egyházak felső vezetése nem mer szembenézni azzal az évek során kialakuló megmérettetéssel, ami az „egyszázalékos” adományozás következménye lehet. Ez az érdekkonfliktus lényege, csak ennek kimondását az egyházak sem a hívőkkel folyó párbeszédben, sem a kormánnyal folytatott tárgyalásokon nem vállalták. Nem véletlen, hogy a kis egyházak mindegyike örömmel fogadta a tervezetet, és ma már az evangélikus, illetve - ellentmondásosan ugyan - a református egyház felső vezetése is pártolná a gondolatot. Kérdésemre Donáth azt is jelezte: sajátságos magyar tradíció, hogy a kormány - miközben persze valamennyi történelmi egyházzal tárgyal - igazából a katolikus egyházzal kíván megegyezni. A katolikus egyházvezetés pedig felhatalmazva érzi magát arra, hogy a többi egyház nevében is nyilatkozzék. Közbevetésemet, hogy a katolikus tárgyalóküldöttség most arra hivatkozik, hogy miközben folyamatosak a tárgyalások a kormánnyal az ingatlanok ügyének rendezéséről és az egyházfinanszírozás jövőjéről, ezt a tervezetet senki sem egyeztette velük - a képviselők cáfolták. Mint mondták: a kormányt (és a kormányfőt), valamint a történelmi egyházakat folyamatosan tájékoztatták a törvényelőkészítő munkáról. Éppen a katolikus egyház képviselői maradtak távol a tervezett koncepció vitájától. Az álláspontok mindvégig világosak voltak. A történelmi egyházak nem pártolták - alapvetően a status quo védelme miatt - az egyházfinanszírozási koncepció módosítását, és „ellentüzüket” az egyszázalékos adományozás elvére irányították. Most pedig úgy kívánják feltüntetni a dolgot, mint ha kész helyzet elé állították volna őket. Donáth arra is emlékeztetett: a hívők és rokonszenvezők értetlenül figyelik a polémiát. A kívülállók számára hihetetlennek tűnik, hogy éppen a nehéz anyagi helyzetben lévő egyházak nyilatkoznak arról: nem kívánják, hogy részesülhessenek a polgárok adófelajánlásaiból. Az is félreérthető helyzetet teremt, hogy a szocialista-liberális kormány mintha inkább keresné az egyházak rokonszenvét, mintsem saját politikai bázisának egyetértését. Több közvélemény-kutatás is jelezte: az állampolgárok széles körében talált egyetértésre az egyszázalékos adófelajánlás lehetősége. Ezek szerint a kormány még a hívők többségi álláspontjával szemben is inkább az egyházi felső vezetés véleményét tolerálta. Gellért Kis Gábor jelezte: a konfliktus igazán csak múlt ősszel, az idei adótörvények vitája kapcsán vált nyilvánvalóvá a törvényhozók számára. A Pénzügyminisztérium ugyan - a két frakció szakértőivel egyeztetve -elkészítette az „egyszázalékos” törvény tervezetét, a kormány mégsem nyújtotta be azt a parlamentnek, hanem halasztást kért. Formálisan technikai okokra hivatkoztak, de a hirtelen váltás oka egyértelműen a történelmi egyházak nyomása. Gellért úgy látja: hibás döntés lett volna, ha a kormány „kihátrál”, és az egyszázalékos törvényt visszavonja. A szocialista és szabaddemokrata frakció az ősz folyamán egyértelművé is tette: ha a kabinet mégis így határozna, akkor a koalíciós pártok le fogják szavazni a kormányjavaslatot. Ez így is történt. Bauer Tamás így folytatja: a kormány - elsősorban a pénzügyminiszter - kereste a megegyezés lehetőségét. Medgyessy Péter külön tárgyalt a történelmi egyházakkal, és azt a javaslatot tette: ha az egyházak nem is, az egyházi közcélú tevékenységek szerepelhessenek az egyszázalékos adó kedvezményezettjei között. A tárgyaláson kiderült, hogy a jelen lévő egyházi vezetőknek semmire sincs felhatalmazásuk. Ezt követően a kormány a miniszter által megfogalmazott szellemben nyújtotta be a törvénytervezetet. A katolikus egyházvezetés tiltakozására viszont egy napon belül visszakoztak, és miniszterelnöki kezdeményezésre kivették az egyházi intézményeket a kedvezményezettek listájáról. Ez nem csupán a népszuverenitás megcsúfolása, hanem megalkuvó magatartás - vélekedik Donáth, aki örömmel nyugtázta, hogy végül a képviselők a Gellért Kis Gáborral közösen benyújtott módosító javaslatát fogadták el, így a polgárok idei adóbevallásuknál már szabadon rendelkezhetnek adójuk egy százaléka felett. Ha akarják, egyházi intézménynek adják, ha akarják, a nekik leginkább tetsző civil szervezetnek. Ez a „győzelem” a katolikus egyház minapi állásfoglalása ismeretében pirruszinak tetszik - vetem közbe, hiszen a katolikus hívők ezek után nyilván nem fogják adófillérjeiket egyházi intézményeknek felajánlani, még ha úgy is gondolják, hogy azok rászorulnának az adományokra. Donáth szerint ez nem biztos, hiszen a beérkezett felajánlások alapján az APEH nem az egyházakat, hanem egy-egy terület intézményét értesíti. Gellért Kis Gábor szerint a társadalmi reakciók nagymértékben függhetnek attól is, hogy csatlakozik-e a katolikusok nyilatkozatához a többi nagy egyház. Gellért nem tart attól, hogy a parlamenti döntés miatt megszakadnának a kormány és a Vatikán közötti tárgyalások. Ezt az érvet is besorolja a többi egyházi „presszió” sorába. Mi lesz a törvénytervezet sorsa? A képviselők szerint a törvénytervezet kidolgozására szóló megbízatásukat nem vonták vissza, így a javaslat - a parlament törvényalkotási menetrendje szerint - tavasszal a T. Ház elé kerülhet. Minden józan politikai erő arra törekszik, hogy az egyházakat érintő törvények bírják az egyházak támogatását. Sajnálatos lenne, ha akár az ellenzék akár az egyházak gazdasági alapon indítanák újra a magyar történelemben is rossz emlékű kultúrharcot. Bossányi Katalin Egy százalék: ide vagy oda? A kormány szívesen meghátrált volna a történelmi egyházak tiltakozása miatt I/y Péter-fillérek? szabó Barnabás felvétele HÉTVÉGE ___1997. január 16. szombat Az állam „túlígérte” magát? A rendszerváltozáskor az egyházak is szorgalmazták, hogy az alkotmányos szétválasztást követően történjék meg az egyházak és az állam anyagi szétválasztása is. Ehhez első lépésként korrigálni kellett az 1948 után kialakult jogfosztó helyzetet. A parlament 1991-ben hozott törvényt az egyházak részleges anyagi kárpótlásáról, amely az egyházi ingatlanok visszaadását szabályozta. Már a törvény elfogadásakor kitetszettek a végrehajtás nehézségei. A helyzetet tovább bonyolította, hogy sem a törvényalkotók, sem az igénybejelentő egyházak nem végezték el a kárpótlás rövidebb-hosszabb távú anyagi hatásvizsgálatát. Így állt elő a ma már közismert állapot: az állam „túlígérte” magát, az egyházak pedig - miközben hajdani javaiknak még csak tört részét kapták vissza - nem tudják gazdaságilag jól hasznosítani eszközeiket. A törvény 2001-ben jelölte meg a kártalanítási folyamat lezárását. Az első összegzés szerint az egyházak 6000 ingatlant kértek vissza, eddig 3500-at kaptak meg. Az átadások költségvetési terhei évről évre növekednek, mivel az önkormányzatok csereingatlant, illetve pénzbeli megváltást kérnek az államtól. Ezáltal 1995-re a teljes kárpótlási igény 200 milliárd forintra emelkedett, ennek kétharmada természetbeni, harmada pénzbeli kártalanítás. A Horn-kormány 1994-ben tárgyalásokat kezdeményezett az egyházakkal: vizsgálják felül az ingatlanlistát, csoportosítsák át követeléseiket aszerint, hogy melyiknek az átvétele halasztható. A tárgyalásokon megállapodtak abban, hogy a kormány 2001-ig természetbeni kárpótlási kötelezettségeinek eleget tesz, a többire tízéves haladékot kap. Jelenleg 2500 ingatlan átadása van „függőben”, a készpénzes kárpótlás mértéke pedig 125-127 milliárd forintra csökkent. Ez évente 15 milliárd forintos többletkiadást jelent a büdzsének.