Népszabadság, 1997. január (55. évfolyam, 1-26. szám)

1997-01-11 / 9. szám

20 NÉPSZABADSÁG t szétválasztása értelmében a működés finanszírozására is találja meg az al­kotmányos megoldást. Bauer szerint a jelenlegi támogatási rendszer valódi „pártállami örökség”, ugyanis az ál­lam és az egyház összefonódására épül, formalitássá teszi állam és egy­ház elválasztásának alkotmányos rendjét. Erre a modellre tett javasla­tot a bizottság. Donáth László szerint az állam és egyház szétválasztásának ügye nem pusztán gazdasági, hanem elvi és tör­ténelmi probléma, hiszen egészen 1945-ig az államegyházi forma műkö­dött. A pártállami időszakban kiala­kult „gyámsági” helyzet ugyanakkor máig ránehezedik az egyházi hierar­chia magatartására: elfogadják az ál­lam és az egyház szétválasztását, de a gyakorlatban ragaszkodnak ahhoz, hogy a napi működési feltételeket „kí­vülről” és „felülről” biztosítsák szá­mukra. Donáth úgy véli - az ingat­lanprobléma túldimenzionált. Arra jó, hogy a tárgyalásokon egyfajta politi­kai erőtérbe helyezze a parlamentet, a kormányt, az egyházi hierarchiákat, viszont nem veszi figyelembe a való életet. A lelkész-képviselő szerint hi­hetetlen nehéz körülmények között történik az egyházi intézmények fizi­kai-gazdasági és lelki újraépítése, de azok az „erőviszonyok”, amelyek mentén újjászerveződnek, sokkal in­kább a civil társadalom morális és anyagi tartását és kapcsolódásait mu­ Leltár A Magyarországon bejegyzett 63 egyház közül jelenleg 18 kap különböző címeken állami támogatást. Az egyházak költség­­vetési támogatása idén - 1996-hoz képest - összességében az inflációt meghaladó mértékben nő, értéke eléri a 12 milliárd forintot. Ebből négymilliárdos tétel a köz­oktatási megállapodás alapján nyújtott normatív, illetve kiegészítő támogatás. A működési-fenntartási költségek támoga­tására 2,5 milliárd forint jut, címzett és céltámogatásokra kétmilliárd, és az állam átvállal bizonyos járulékfizetési kötele­zettségeket is. idén a közgyűjtemények ál­lami támogatása százmillió forinttal, míg az egyházi oktatási intézmények felújítá­sának támogatása ugyancsak százmillió­val emelkedik. ­...._ Személyi jövedelemadónk egy százalékát a parlament dönté­se alapján felajánlhatjuk civil szervezeteknek és egyházak­nak, különféle alapítványoknak, kulturális, szociális, karita­tív intézményeknek. A katolikus egyház a minap közlemény­ben tudatta: nem kíván élni a törvény adta lehetőséggel. A püspöki kar sajtóirodája azt is kilátásba helyezte, ha a parla­ment nem vonja vissza vagy nem módosítja a jogszabályt, akár meg is szakadhatnak a tárgyalások. Valójában milyen vélemény- és érdekkülönbség húzódik meg a háttérben? Ho­gyan függ össze az egyszázalékos adó-önrendelkezés lehető­sége és az egyházak további állaim finanszírozása? Ezekről a kérdésekről mondott véleményt Gellért Kis Gábor szocialista képviselő, az Országgyűlés emberi jogi, kisebbségi és vallás­ügyi bizottságának elnöke, Donáth László evangélikus lel­kész, szocialista képviselő és Bauer Tamás, a szabaddemok­raták gazdaságpolitikusa. Mindhárman tagjai annak a parla­menti munkacsoportnak, amely a miniszterelnök felkérésére tavaly egyházfinanszírozási törvénytervezetet dolgozott ki. Gellért Kis Gábor elmondta: a kor­mányfő felkérésére 1995 végén hozták létre a csoportot, melyben szocialista és szabaddemokrata képviselők vesz­nek részt, folyamatosan konzultálnak alkotmányjogi, adatvédelmi és pénz­ügyi szakértőkkel és az egyházak kép­viselőivel is. A munkacsoport - egye­bek között - az ingatlanátadások­­hasznosítások miatt kialakult csapda­helyzetet is figyelembe vette az új egy­házfinanszírozási törvénytervezet ki­dolgozásakor. Javasalatuk ezért első­ként azt rögzíti, hogy a polgári tör­vénykönyvben megfogalmazott tulaj­donszabadság éppúgy illesse meg az egyházakat, mint bármely más intéz­ményt. Tehát ingatlanjaikkal szabadon rendelkezhetnek, azokat eladhatják,­ bérbe adhatják, gazdálkodhatnak ve­lük. Az állam és egyház anyagi szétvá­lasztásának ugyanis az egyik előfelté­tele, hogy megszűnjön az egyház füg­gése az államtól, kezdjen önálló gaz­dálkodásba, vagyongyarapításba. A törvényjavaslat megindíthatja azt a - több évtizedet átfogó - folyamatot, amelynek végén az egyházak önálló gazdálkodásukkal függetlenednek az államtól. Bauer Tamás arra emlékez­tetett: a kormánypártok programjá­ban is szerepelt, hogy át kell alakítani az egyház-finanszírozást. Az 1991-es törvény arra is kötelezte az Or­szággyűlést, hogy az állam-egyház tatják be, semmint az állam és az egy­házi felső vezetés kötélhúzását. Ezért az új egyházfinanszírozási modell, az eddig alkalmazott módszereknél jóval közelebb áll a valósághoz. Méltányo­sabban és igazságosabban jelenik meg például benne a vallásos és a nem val­lásos polgár teherviselése az állam fenntartása és az egyház fenntartása szempontjából. Azaz: civil felelősség­gé (is) teszi az egyházi ügyek gondozá­sát. Ez az érdemi különbség az állam­egyházi metódushoz képest. Mi a lényege a kidolgozott új egy­házfinanszírozási törvénytervezetnek, és hogyan kapcsolódik az elgondolás az ominózus „egyszázalékos” tör­vényhez? A képviselők jelezték: a közös gon­dolkodás két szálon futott. Már a kormányprogramban is megfogalma­zódott annak igénye, hogy az állam­polgárok személyi jövedelemadójuk egy százaléka felett szabadon rendel­kezhessenek. Vagyis: annak a kultu­rális, szociális, karitatív tevékenysé­get végző civil vagy egyházi szerve­zetnek ajánlhassák fel, amelyet leg­inkább támogatandónak ítélnek. Er­ről az elvi döntést 1995 végén a par­lament meghozta, a végrehajtás fel­tételeinek kidolgozására egy évet ha­gyott a kormánynak. A munkacso­port ezért eleve azzal számolt, hogy mire kialakítják javaslatukat az új egyházfinanszírozási modellre, ad­digra az adóadományozás technikai megoldását a kormány és apparátusa már kidolgozza. Az új modellben ugyanis fontos - de nem kizárólagos - szerephez jutna a polgárok „egyszázalékos” adomá­nyozása. A javaslat abból indul ki, hogy az egyházak állami támogatása nem végtelen, ugyanakkor még hosszú ideig nem lehet arra számíta­ni, hogy kizárólag a hívek adomá­nyaiból, illetve saját gazdálkodásuk­kal fenn tudják tartani magukat. Ezért az 1996. évi állami támogatást tekintették bázisnak. Ezt azt össze­get továbbra is egységesen megkap­nák az egyházak, méghozzá a KSH által közzétett éves fogyasztói árin­dex 30 százakéval megnövelve. A nö­vekmény kétharmada azonban már nem a korábbi arányok szerint oszla­na meg az egyházak között, hanem aszerint, hogy mennyit kapnak a pol­gárok egyszázalékos adófelajánlásai­ból. (A kiemelt egyházi közgyűjte­mények egyedi költségvetési támoga­tása továbbra is fennmaradna.) Bauer Tamás így érvel a tervezet mellett: a munkabizottság abból in­dult ki, hogy az Országgyűlésnek fel­adata, hogy törvényben rendelkezzék az egyházak folyó finanszírozásáról, szó sincs tehát arról, hogy a tervezet az állam kivonulását készítené elő. Ellenkezőleg: normatívvá tenné az ed­dig az éves költségvetési alkuktól füg­gő támogatást. Ha elfogadnák, nem a mindenkori parlamenti összetételtől, illetve a kormánytöbbség akaratától függne, hogy mennyi állami forráshoz jutnának évente az egyházak, hanem a törvénybe beépített automatizmus venné át a főszerepet. Az inflációt el­lensúlyozó növekmény kétharmadán azonban már a polgárok adóátutalá­sának arányában osztoznának, ami egyfajta társadalmi támogatottságot is megmutatna. Gellért Kis Gábor ehhez még azt fű­zi hozzá: a javaslat kidolgozásakor tá­maszkodtak a nemzetközi gyakorlat­ra. Figyelembe vették, hogy Olaszor­szágban a polgárok jövedelemadójuk egy százalékát automatikusan az egy­házak támogatására fordítják, ezt az állam utalja át az egyháznak, ha csak a magánszemély másként nem rendel­kezik. Ekkor kulturális alapba kerül a pénz. Ausztriában és Németországban minden felnőtt állampolgár egyházi adót fizet, amit ugyancsak a költség­­vetés utal át az egyházaknak. Ezek­ben az országokban csak az mentesül ez alól, aki hivatalosan kijelenti, hogy kivált az egyház kebeléből. Gellért szerint a munkacsoport tisztában van azzal, hogy Magyarországon az egy­százalékos adományozások nem vál­hatnak azonnali mércéjévé a civil tár­sadalom támogatásának. Ezért a ja­vaslat is abból indul ki, hogy négy-öt év tapasztalata alapján lehet egyebek között az egyházakra nézve is követ­keztetéseket levonni. Mindebből az is kitetszik - fejtették ki az előterjesztők -, hogy a legudva­riasabb megfogalmazásban is csúsz­tatnak azok a mostani (leginkább a katolikus és a zsidó egyház felső veze­téséből származó) érvek, amelyek azért találják aggályosnak a törvény­­tervezetet, mert úgymond megvonná az állami támogatást, és csupán a sze­gény és idős hívek adományaitól ten­né függővé az egyházak működését. Igaz viszont, hogy az egyházak közöt­ti támogatási arányok - idővel - való­ban változhatnak. Vitathatónak tart­ják a vatikáni tárgyalóküldöttség nyi­latkozatának azt a megállapítását is, miszerint az egyszázalékos felajánlá­sokkal a hívők kényszerhelyzetbe ke­rülnek, mivel választaniuk kell az egyházi kulturális, tudományos és ka­ritatív szervezetek, valamint a hason­ló feladatokra vállalkozó civil szerve­zetek támogatása között. Nincs szó kényszerről, hanem a polgárok szabad választásáról. A hívő polgár is adófi­zető: neki kell eldöntenie, hogy pénzét hová helyezi, annak hasznosulását miként látja jobbnak. Donáth László keményen fogalmaz. Szerinte a történelmi egyházak felső vezetése nem mer szembenézni azzal az évek során kialakuló megmérette­téssel, ami az „egyszázalékos” ado­mányozás következménye lehet. Ez az érdekkonfliktus lényege, csak ennek kimondását az egyházak sem a hívők­kel folyó párbeszédben, sem a kor­mánnyal folytatott tárgyalásokon nem vállalták. Nem véletlen, hogy a kis egyházak mindegyike örömmel fo­gadta a tervezetet, és ma már az evan­gélikus, illetve - ellentmondásosan ugyan - a református egyház felső ve­zetése is pártolná a gondolatot. Kér­désemre Donáth azt is jelezte: sajátsá­gos magyar tradíció, hogy a kormány - miközben persze valamennyi törté­nelmi egyházzal tárgyal - igazából a katolikus egyházzal kíván megegyez­ni. A katolikus egyházvezetés pedig felhatalmazva érzi magát arra, hogy a többi egyház nevében is nyilatkozzék. Közbevetésemet, hogy a katolikus tárgyalóküldöttség most arra hivat­kozik, hogy miközben folyamatosak a tárgyalások a kormánnyal az ingat­lanok ügyének rendezéséről és az egyházfinanszírozás jövőjéről, ezt a tervezetet senki sem egyeztette velük - a képviselők cáfolták. Mint mond­ták: a kormányt (és a kormányfőt), valamint a történelmi egyházakat fo­lyamatosan tájékoztatták a törvény­­előkészítő munkáról. Éppen a katoli­kus egyház képviselői maradtak tá­vol a tervezett koncepció vitájától. Az álláspontok mindvégig világosak voltak. A történelmi egyházak nem pártolták - alapvetően a status quo védelme miatt - az egyházfinanszíro­zási koncepció módosítását, és „el­­lentüzüket” az egyszázalékos adomá­nyozás elvére irányították. Most pe­dig úgy kívánják feltüntetni a dolgot, mint ha kész helyzet elé állították volna őket. Donáth arra is emlékeztetett: a hí­vők és rokonszenvezők értetlenül fi­gyelik a polémiát. A kívülállók szá­mára hihetetlennek tűnik, hogy éppen a nehéz anyagi helyzetben lévő egyhá­zak nyilatkoznak arról: nem kívánják, hogy részesülhessenek a polgárok adófelajánlásaiból. Az is félreérthető helyzetet teremt, hogy a szocialis­ta-liberális kormány mintha inkább keresné az egyházak rokonszenvét, mintsem saját politikai bázisának egyetértését. Több közvélemény-ku­tatás is jelezte: az állampolgárok szé­les körében talált egyetértésre az egy­százalékos adófelajánlás lehetősége. Ezek szerint a kormány még a hívők többségi álláspontjával szemben is in­kább az egyházi felső vezetés vélemé­nyét tolerálta. Gellért Kis Gábor jelezte: a konflik­tus igazán csak múlt ősszel, az idei adótörvények vitája kapcsán vált nyilvánvalóvá a törvényhozók számá­ra. A Pénzügyminisztérium ugyan - a két frakció szakértőivel egyeztetve -elkészítette az „egyszázalékos” tör­vény tervezetét, a kormány mégsem nyújtotta be azt a parlamentnek, ha­nem halasztást kért. Formálisan tech­nikai okokra hivatkoztak, de a hirte­len váltás oka egyértelműen a törté­nelmi egyházak nyomása. Gellért úgy látja: hibás döntés lett volna, ha a kormány „kihátrál”, és az egyszázalé­kos törvényt visszavonja. A szocialis­ta és szabaddemokrata frakció az ősz folyamán egyértelművé is tette: ha a kabinet mégis így határozna, akkor a koalíciós pártok le fogják szavazni a kormányjavaslatot. Ez így is történt. Bauer Tamás így folytatja: a kor­mány - elsősorban a pénzügyminiszter - kereste a megegyezés lehetőségét. Medgyessy Péter külön tárgyalt a tör­ténelmi egyházakkal, és azt a javasla­tot tette: ha az egyházak nem is, az egyházi közcélú tevékenységek szere­pelhessenek az egyszázalékos adó ked­vezményezettjei között. A tárgyaláson kiderült, hogy a jelen lévő egyházi ve­zetőknek semmire sincs felhatalmazá­suk. Ezt követően a kormány a minisz­ter által megfogalmazott szellemben nyújtotta be a törvénytervezetet. A ka­tolikus egyházvezetés tiltakozására viszont egy napon belül visszakoztak, és miniszterelnöki kezdeményezésre kivették az egyházi intézményeket a kedvezményezettek listájáról. Ez nem csupán a népszuverenitás megcsúfolása, hanem megalkuvó ma­gatartás - vélekedik Donáth, aki örömmel nyugtázta, hogy végül a kép­viselők a Gellért Kis Gáborral közö­sen benyújtott módosító javaslatát fo­gadták el, így a polgárok idei adóbe­vallásuknál már szabadon rendelkez­hetnek adójuk egy százaléka felett. Ha akarják, egyházi intézménynek adják, ha akarják, a nekik leginkább tetsző civil szervezetnek. Ez a „győzelem” a katolikus egy­ház minapi állásfoglalása ismereté­ben pirruszinak tetszik - vetem köz­be, hiszen a katolikus hívők ezek után nyilván nem fogják adófillérjei­ket egyházi intézményeknek felaján­lani, még ha úgy is gondolják, hogy azok rászorulnának az adományokra. Donáth szerint ez nem biztos, hiszen a beérkezett felajánlások alapján az APEH nem az egyházakat, hanem egy-egy terület intézményét értesíti. Gellért Kis Gábor szerint a társadal­mi reakciók nagymértékben függhet­nek attól is, hogy csatlakozik-e a ka­tolikusok nyilatkozatához a többi nagy egyház. Gellért nem tart attól, hogy a parlamenti döntés miatt meg­szakadnának a kormány és a Vatikán közötti tárgyalások. Ezt az érvet is besorolja a többi egyházi „presszió” sorába. Mi lesz a törvénytervezet sorsa? A képviselők szerint a törvénytervezet ki­dolgozására szóló megbízatásukat nem vonták vissza, így a javaslat - a parla­ment törvényalkotási menetrendje sze­rint - tavasszal a T. Ház elé kerülhet. Minden józan politikai erő arra törek­szik, hogy az egyházakat érintő törvé­nyek bírják az egyházak támogatását. Sajnálatos lenne, ha akár az ellenzék akár az egyházak gazdasági alapon indítanák újra a magyar történelemben is rossz emlékű kultúrharcot. Bossányi Katalin Egy százalék: ide vagy oda? A kormány szívesen meghátrált volna a történelmi egyházak tiltakozása miatt I/y Péter-fillérek? szabó Barnabás felvétele HÉTVÉGE ___1997. január 16. szombat Az állam „túlígérte” magát? A rendszerváltozáskor az egyházak is szorgalmazták, hogy az alkotmányos szétválasztást követően történjék meg az egyházak és az állam anyagi szétválasztása is. Ehhez első lépés­ként korrigálni kellett az 1948 után kialakult jogfosztó helyzetet. A parlament 1991-ben ho­zott törvényt az egyházak részleges anyagi kárpótlásáról, amely az egyházi ingatlanok visszaadását szabályozta. Már a törvény elfogadásakor kitetszettek a végrehajtás nehézsé­gei. A helyzetet tovább bonyolította, hogy sem a törvényalkotók, sem az igénybejelentő egy­házak nem végezték el a kárpótlás rövidebb-hosszabb távú anyagi hatásvizsgálatát. Így állt elő a ma már közismert állapot: az állam „túlígérte” magát, az egyházak pedig - miközben hajdani javaiknak még csak tört részét kapták vissza - nem tudják gazdaságilag jól haszno­sítani eszközeiket. A törvény 2001-ben jelölte meg a kártalanítási folyamat lezárását. Az el­ső összegzés szerint az egyházak 6000 ingatlant kértek vissza, eddig 3500-at kaptak meg. Az átadások költségvetési terhei évről évre növekednek, mivel az önkormányzatok csereingat­lant, illetve pénzbeli megváltást kérnek az államtól. Ezáltal 1995-re a teljes kárpótlási igény 200 milliárd forintra emelkedett, ennek kétharmada természetbeni, harmada pénzbeli kárta­lanítás. A Horn-kormány 1994-ben tárgyalásokat kezdeményezett az egyházakkal: vizsgál­ják felül az ingatlanlistát, csoportosítsák át követeléseiket aszerint, hogy melyiknek az át­vétele halasztható. A tárgyalásokon megállapodtak abban, hogy a kormány 2001-ig termé­szetbeni kárpótlási kötelezettségeinek eleget tesz, a többire tízéves haladékot kap. Jelenleg 2500 ingatlan átadása van „függőben”, a készpénzes kárpótlás mértéke pedig 125-127 mil­liárd forintra csökkent. Ez évente 15 milliárd forintos többletkiadást jelent a büdzsének.

Next