Népszabadság, 1997. március (55. évfolyam, 51-74. szám)

1997-03-22 / 68. szám

28 NÉPSZABADSÁG HÉTVÉGE___­ 1997. március 22., szombat Kis Hamvas Szöveggyűjtemény A nyolcvanas évek második felében mindent elolvas­tam, amit a magyar írók a második világháborúról összeírtak. Elég fontos volt a század magyar történe­tében ez a korszak, véltem én. Ehhez képest feltűnően keveset írtak a magyar írók erről a témáról, és az írá­sok zöme nem egyéb lapos hazugságnál. Nagy Lajos, Szabó Magda, Szép Ernő, Mórai Sándor, Déry Tibor, Hubay Miklós, Szentkuthy Miklós, Kertész Imre írt igazat, a többi néma csönd. Az ostromot és a magyar mentalitást a legteljeseb­ben Hamvas Béla írta meg. Az éppen száz éve született Hamvasról ezotériába ájult tisztelettel, a humaniz­mustól pihegve illik csak szólani, buddhista és keresz­tény-misztikus szakszavakat halmozva. Pedig, ha annak a szónak, hogy realista, van még valami értel­me, akkor Hamvas az egyik legrealistább írónk. Per­sze ha arra gondolok, hogy a légies és gyermekded nyelvi játékokba oly szívesen búvó Hamvas-tanít­vány, Weöres Sándor írta meg a legmagyarabb és leg­­valóságosabb XX. századi drámát - A kétfejű feneva­dat -, lehet ebben valami törvényszerűség is akár. Ha a Karnevált világnyelven írja, ma több százezres példány­számban adnák ki magyarra fordítva, mint a divatos dél-amerikai írókat, és például Foucault nem Borgesre hivatkozik egyik könyve előszavában, ha­nem Hamvasra, aki a maga szinte páratlan módján az alakok gondolkodását észlelte, de oly igen érzékien, hogy e gondolatoknak ízük-bűzük-érdességük van, és az alakjai szinte láthatóan állanak elénk. Elfogulatlanná nevelte a pillantását. Belekerült vagy harminc-harmincöt tudatos évébe, amíg sike­rült. Az előítéleteit kitartó munkával megszerezte, kö­rülszagolgatta, megtapogatta, aztán undorodva elha­­jigálta. És megfestette a magyar lelki tájat magyar ecsettel. Ezt nagyon nem szeretik nálunk, mert Ham­vas nem kegyes szerző. Azt pedig, hogy mint MŰVÉSZ mit művelt, eddig senki becsületesen körül nem írta. Pedig a Karnevált, ezt a tüneményes remek­művet MŰVÉSZ írta, ilyet filozófus, esszéista soha nem tud írni. A szabad és normális szellem minden nemzedék­ben megnyilvánul műalkotásban, legalább egyszer, és azontúl ehhez kell viszonyítani a többit. Ez a művészetet gyártó ideológiai iparágnak roppant kellemetlen. Hogy a mérce nem valamely esztétika kívánalma, hanem ember alkotta tény?! A többi mű elhalványul mellette?! A magyarázók is kifakul­nak?! Elhallgatni!!! A politikusok és ideológusok a fakó színben utaznak, az éles színek, erős kontúrok esküdt ellenségeik. Az iparszerű művészeti terme­lést a mérce mű oda utalja, ahová való: falvédő­gyárak giccspiacára. Amiről beszélnie kéne, arról hallgat a szakma vagy dilettánst kiált, valahány­szor a létet erősen érzékelő művész akad az útjába. És átadja a terepet a vajákosoknak, az okkultisták­nak. A szakma fellélegzik: dilettáns, mert dilettán­sok dicsérik! Az író próbája minden ellenkező híreszteléssel szemben mégis csak a szövege. A Karnevál második kötetéből összeállítottam egy rövidke szöveggyűjte­ményt, zárójelben az egyetlen kiadás oldalszámai­val. Hátha kedvet kap olvasásához a nagyközönség. Spiró György „A háború egyébként 1944. április 3- án, délután három óra tizenkét perckor kezdődött, amikor Hermina néni le­ment a boltba élesztőért, a kapuban a masszőrnővel találkozott, és az így szólt, vegyen kékítőt, mert nem lesz. Hermina néni azonnal húsz üveg kékí­tőt, tíz doboz sárga és tíz doboz fekete cipőpasztát, mert hátha az se lesz, az­tán lámpabelet és köménymagot, lúg­követ és klozettkefét vett.” (362.) „Hallotta? kérdezte a masszőrnő. Mit? A bőrkereskedőt elvitték. Pócs­­mencsert? Igen. Másnap elvitték a cipő­kereskedőt és a játékboltost. Harmad­nap elvitték a könyvelőt, a nőorvost és a szappangyárost és a papírkereskedőt és a szabót. Negyednap elvitték a fűsze­rest, a fakereskedőt, az ószerest, a mű­szerészt, a rabbit, a tanárt, az üvegest, a vásznast, a korcsmárost, a virágkeres­kedőt és a könyvkötőt. Hová viszik őket? Nem tudom, szól a szatócsné, ta­lán Németországba. És mit csinálnak velük? A szatócsné suttog. Azt mond­ják, szappant főznek belőlük. Hermina néni csodálkozik. Pócsmencseiből? Hi­szen az sovány ember.” (363.) „Nem a bombáktól félek, szól Ger­gely. Egyedül csak attól, hogy az ablak betörik. Bejön a hideg, és fázni fogunk­­Az ember nem a nagy dolgoktól fél, hanem a kicsinyektől.” (372.) „Ez engem most nem érdekel. Csak az, hogy őt csakis azért, mert zsidó, el akarják hurcolni. Ezt én nem engedhe­tem. Nekem az mindegy, hogy milyen. Nekem most nem szabad azt mondani, ezt megmentem, mert jó, ezt nem men­tem meg, mert nem jó. (...) Ha elém ke­rül, hogy megmentsem, akkor, ha tehe­tem, megmentem. Mindegy, akár igen, akár nem. Azt intézze el ő. Nekem ő nem uzsorás és kapzsi állat, hanem Zá­kány Simon, akit csak, mert zsidó, meg akarnak ölni­­ (...) Pázmán hallgat. A bombázás meg­szűnt. Igaza van, szól aztán. Mindegy. Már nem tart soká. Most már ajánlatos a zsidókkal jóban lenni -Nekünk nincs jogunk válogatni, szól Jusztin. Én ezen sokat gondolkoztam. Ez nem tartozik a mi hatáskörünkbe. Akivel igazságtalanság történik, azt nekünk meg kell mentenünk -Pázmán hallgat. Zákány Simon nekem sem rokon­szenves, felesége sem. Fia rosszabb, mint az apja, mert műveltebb. Nem kell. De nekem nem szabad válogat­nom, és nem szabad hagynom, hogy el­vigyék-Úgy-Az öreg Bemát, rabbinus, törékeny kis öreg, nagy szakállal. És Eszter is olyan, mint az öreg Bemát. De nem azért, mert tiszta. Érti? Nekem nem azért kell őt megmenteni, mert tiszta­­”(377-378.) „Gergely, vedd ki az ablakokat és tedd a kamrába. Minek? Kihűl a lakás. Hülye, vedd ki, mert ha bennhagyjuk, betörnek, és amikor hazajövünk, nem lesz ablak.” (392.) „Ezt még kibírjuk, de ha innen kime­gyünk, minden más lesz, szól Máté. Bormester Mihály vigyorog. Siheder vagy, Máté, még sokat kell tanulnod. Máté felnéz. Rosszabb lesz, szól Bor­mester Mihály, mert ez még nem az utolsó. Ez még nem a pokol feneke. Nem mondom, elég közel van hozzá, de még nem az. Meglátod, ez nem az utol­só.” (397.) „Hová lett Arméniusz Armén? Még egy órával ezelőtt itt volt, és akadozva, de arról beszélt, hogy őket az ítélet már elérte, és mindnyájan el fognak pusz­tulni. Ne reménykedjenek a felmentő seregben, ne reménykedjenek, hogy a város mégiscsak elesik, és akkor kime­hetnek. Senki se fog innen kiszabadul­ni. Amikor ezt mondta, csontos kezeit kinyújtotta és köhögött, közben meg­görbült, mert az éhség csikarta. Hova lett Arméniusz Armén? Kolophon úr a lyukon kibújt, és kint kereste. Csak né­hány puska szólt. Arméniusz Armén ott ült, a bejárattól alig egy lépésnyire, egyenesen, túl egyenesen ült, és hideg volt. Mind a két kezén ütőerét felvágta. Ott ült, és vére elfolyt a hóba, egészen sárga volt, álla leesett, ott ült tátott szájjal és megmeredt nagy szemekkel, a világítórakéták tüzében. Kolophon úr visszabújt, de először megnézte, hogy zsebében van-e valami ennivaló. A fél darab kétszersültet megtalálta, kivette és megette. Aztán visszament és be­szólt, hogy Arméniusz Armén öngyil­kos lett, és a hóban ül megmeredten és (435-436.) „Kint tűzszünet volt, és a rokkant ki­nézett, sőt kibújt, és egész a kövesútig kúszott. Egyszerre csak visszajött, és azt mondta, hogy az áruház ég. Való­ban, a nagy, négyemeletes áruház égett, és egész sereg ember ott nyüzsgött, és mentette, ami menthető. A rokkant csekély értelmére jellemző, hogy a helyzetet nem ismerte fel. Az áruház ég, szólt, és azt hitte, ezzel a dolog el van intézve. (...) Árpád nem volt ilyen gyanútlan. Ő rögtön tudta, hogy az ol­tási munkálatokban nekik is részt kell venniök. El is indult, és a műszerész is vele ment, aztán a rokkant, a pincéből Bella is kibújt, és futni kezdett, az ősz hajú asszony beszólt a pincébe, az áru­ház ég, aztán ő is kibújt a pincéből, és a többiek után sietett. (...) Árpád máris megérkezett, egy nagyobb és két kisebb szőnyeget hozott, gépszőnyeg volt ugyan, de elég csinos, gyorsan fekvőhe­lye alá dugta, és sietett vissza. Lőnek, mondta felhevülten. Bella is megérke­zett, kendőjében alumínium pohara­kat, kisebb edényeket, habverőt, merő­kanalat, reszelőt, tálcát hozott, gyorsan ágyára döntötte, letakarta, és futott vissza. De máris ott volt a rokkant, ponyvában kétszáztizenkilenc tucat ceruzát hozott, radírt, tollat, tollszárat, szivacsot, palavesszőt, bélyegzőt, ceru­zavédőt, zsebkönyvet, írógépszalagot és naptárt, és az ősz hajú asszony ké­peskönyvet hozott a mackóról és Róka komáról és a varjúról és az egérről, a tündérkirálynőről és a varangyról, va­lami ötvennégy kötetet, gyorsan lerak­ta, és sietett vissza, és utána Mojzesné jött, és keféket hozott, ruhát és cipőt és fogkefét és súrolókefét és hajkefét és klozettkefét, százkilenc darabot (...), Pázmán pedig hintalovat. Fenyő Rafael pedig a gyerekeknek csinos bábszínhá­zát, díszletekkel és figurákkal, Árpád ismét megérkezett, és négy darab íróasztal-karosszéket hozott, Finta pe­dig mindenféle népművészeti remeket hozott, szőtteseket és csikóbőrös kula­csot és fuvolát és családos pruszlikot, Szervác atya pedig egy zsák művirágot hozott (...), Doma Edgárné pedig akvá­riumot hozott, Kolophon úr pedig ki­lenc lourdes-i Máriát, négy Szent Fe­rencet, három aranyozott Napóleont, hat Liszt Ferencet, két Wagnert, négy Petőfit, tizenegy Kossuthot és egy Ko­lumbusz Kristófot hozott, Quitt Illés és neje gumicsónakot hozott, Fenyő Rafa­el a gyerekeknek kis vasutat hozott, szemaforral és alagúttal. (...) A nappali fényben ott látták az úttól öt méter és huszonkét centiméterre észak-észak­keleti irányban Arméniusz Armén holttestét, ülő helyzetben megmereved­ve, arccal a pincének. Finta és Kolop­hon úr rúddal egy méter és hatvan cen­timéterrel odább emelték, nehogy út­ban legyen, most fenékkel a pincének és arccal az égő áruháznak feküdt. Úgy látszik, támadás indul, Fenyő Rafael sietett, a rokkant a hóban bukdácsolt, Toldi néni és Endivia szuszogva bár­szekrényt cipelt, közben akna sivított, Pázmán festőállványt hozott, a rik­kancs kötéllel átkötve harminckilenc esernyőt, Mojzesné kölnivíz-automatát hozott, bal kezében pedig a milói Vé­nuszt, az út porzott a golyóktól, és a vi­lágítórakéták égtek, és akkor már min­denki megérkezett, csak a tábori ágyas fiatalember nem, bal oldalába gépfegy­versorozatot kapott, és ott feküdt a kö­­vesút mellett, zsákjában hétszázhat­­vannégy csomag pudingpor volt, tőle húsz méterre, huszonhat fokos elhaj­lásban feküdt Mojzesné, koponyájába aknaszilánkot kapott, és azonnal meg­halt, ott feküdt mellette tizennyolc da­rab kerékpárgumi és Szent Terézről készült olaj­lenyomat széles arany ke­retben, csaknem Arméniusz Armén mellett feküdt a parasztasszony tizenöt éves fia, házába golyót kapott, kezében több tölcsér és tollseprű és egy fürdő­szobatükör, a pince bejáratában pedig Quitt Illésné, haslövést kapott, idáig kúszott, de itt meghalt, teljes pedikűr­ládával és négy pakfon gyertyatartó­val, ott feküdt a pince bejáratában, arccal a hóban, körülötte a vér szét­folyt, és a havon megfagyott.” (444-448.) „Nagy hűhó a szellemmel. Piha. Itt a cadik, a csodarabbi, adj neki egy kenye­ret, lakasson jól vele ötvenhat embert. (...) Egy hét múlva sorsot húzunk, kit főzzünk meg elsőnek. Szervác atyát ajánlom,­­ közöttünk még mindig a leg­kövérebb, gondos beosztással egy hétig ellehetünk belőle. Aztán ki következik? A szatócsné! Kitűnő húsban van, egy héttel ezelőtt még evett. Egymást meg­esszük. Éljen a szellem!” (448.) „Azt hiszem, realizmusból egy kicsit sok lesz -Sose lehet belőle elég sok.” (469.) Egy éjszaka a kerület összes órája megállt. Ép­pen csak elütötték az éjfelet, és máris. Nagyot nézett ezen Felszeg Dezső, az ifjú, ám éles szemű riporter. Másnap délelőtt munkába igyekezett, s látta, hogy az utcai órák mind ti­zenkettőt mutatnak. Bosszúsan legyintett, fel­tűrte a kabátja ujját, miközben a villamos, amelyen utazott, csikorogva vette a kanyart (mert ő még villamossal járt be a szerkesztőség­be), csakhogy döbbenten kellett megállapíta­nia, hogy a saját karóráján is éjfél van. Megkér­dezte az egyik utast, hány óra, de az zavartan mentegetőzött, hogy elromlott az órája. Mi az isten?! Megborzongott az eset titokzatosságá­tól. Az utas különös szabadkozása gondolkodó­ba ejtette. Csak most figyelt föl az emberek szo­katlan viselkedésére: kifelé hivataloskodó ké­pet vágtak, befelé annál inkább kuncogtak. Ün­nepélyesek, lezserek, kissé talán boldogok is voltak. Félretéve hát eredendő félszegségét, el­határozta, hogy mielőtt bemenne a laphoz, utá­najár a dolognak. - Mi történt? - szólított meg egy táskáját ló­­báló diákot. - Hogyhogy mi? Megállt az idő, nem? - Megállt az idő? - Frankón. - Ne szórakozz velem! - legyintett, s odébb­áll! Szétrebbentett egy szerelmes párt a parkban. Jó ideje nézte őket, de nem akarták abbahagyni a csókot. - Elnézést - mondta szokás szerint kissé fél­szegen -, ma­guk is az idő miatt?... Nem értet­ték, mit akar. Alig-alig ocsúdtak föl bódulatukból. Akkor is csak az édes napfényről, az ózonról, a virágok illatáról beszéltek. Mint akik végképp kiléptek a hétköznapokból, s valamiféle nirvánában tar­tózkodnak. - Nincs dolguk? - Nekünk? Más dolgunk nincs. És nevettek. Félszeg Dezsőben fölizzott a riporteri szenve­dély. Addig nem nyugodott, amíg nem talált egy munkanélkülit. Bemutatkozott, mondta a lap címét is, ahol dolgozott. - Interjút akar? Bólintott. - Tudja, rossz véleménnyel vagyok az időről - nyilatkozta a munkanélküli. - Nem old meg az semmit. - És a betevő falat? Az nem nyomasztja? Hogy nincs meg a betevő falatja? - Hát ez az, nagyon is nyomaszt. Csak bele­fáradtam. Az örökös kilincselésbe, a feketeme­lóba, a gyanakvásba. Oldják meg a helyzetet! Mert az idő nem old meg semmit. Követelem, hogy oldják meg a helyzetet! Már késő délutánra járt - legalábbis a nap le­menőben volt­­, amikor hosszas utánajárás után megtalálta, akit keresett: a haldoklót. Fel­tette neki a kérdéseit. Reszketeg öreg nénike volt, csont­bőr, süket és vak. Nehezen ejtette ki a szavakat: - Minden perc olyan édes... És száraz könny csillogott szeme alatt, a sár­ga ráncok mélyén. Estére már csak Mary, a kerület pillangója maradt. Állt a sarkon, hivalkodó öltözékében, szerette a vöröst, a karmazsint, a piros minden árnyalatát. Hosszú combjai fedetlenül világí­tottak a sötétben. Felszeg Dezső nem először in­terjúvolta meg. Beültek egy feketére a presszóba. - Boszorkány vagy, Mary. - Boszorkány?! - nevetett élesen a lány. - Ezt még sosem mondták nekem. - Te állítottad meg az időt. - Csak szerettem volna! Hja, csak szerettem volna! Hosszú light cigarettát szívott, kacéran ere­gette a füstöt. Ez volt az a perc, amikor az órák újra elindul­tak, csöndesen, észrevétlenül. Más kerületek­ben éppen huszonnégy óra telt el közben, újra éjfél volt. - Na, mit mondtam! - erősködött Félszeg Dezső. Mary hangot váltott. - Hagyj békén, jó? Még szerencse, hogy a zsa­rukat nem hozod a nyakamra. Félszeg Dezsőt nem hagyta nyugodni az eset. Mindenáron be akarta fejezni a riportot. De másnap valahogy nem volt szerencséje. Az uta­sok a villamoson fejből megmondták, hány óra, nem is pillantottak az órájukra; a diák sandán méregette, mint aki jól ismeri az efféle cukros bácsikat; a szerelmesek valami magándetektív­féleségnek vélték, nyilván bujkáltak valaki elől; a munkanélküli egyenesen kijelentette, hogy bízik a helyzet jobbra fordulásában. Mary egy­két szaftos disznóság kíséretében elküldte a bü­dös francba. A haldoklóhoz félve állított be, sejtette, mi várja. „Már későn jött” - mondták a hozzátartozók kétes udvariaskodás közepette. Féltek. Mindenki félt. Mitől, kitől? Tőle, a ri­portertől? Hogy megleste a titkukat? S netán megírja? Vagy valami komolyabb félnivalójuk volt? Amitől neki is tartania kellene, csak nem fogja fel? Végül is megírta. Az állt benne, hogy a kerü­letben egy álló napig nem volt idő. Nem lehe­tett hozzájutni. Az egész negyed időtlenségben leledzett. Úgy is mondhatná: az örökkévaló­ságban. A főszerkesztőnek azonban nem tet­szett az írás, nem adta le. Neki meg egyszerre eszébe jutott a kerület plébánosa. Elment hoz­zá, elolvastatta vele a cikket. A pap nagyon ideges lett: - Mit akarnak tőlem? Már mindennel ide jönnek?! Nem az én asztalom. A kerület órái! Menjen az önkormányzathoz, drága uram. Szegény Felszeg Dezső oda már el sem ment. Pályi András A kerület órái

Next