Népszabadság, 1997. március (55. évfolyam, 51-74. szám)
1997-03-22 / 68. szám
28 NÉPSZABADSÁG HÉTVÉGE___ 1997. március 22., szombat Kis Hamvas Szöveggyűjtemény A nyolcvanas évek második felében mindent elolvastam, amit a magyar írók a második világháborúról összeírtak. Elég fontos volt a század magyar történetében ez a korszak, véltem én. Ehhez képest feltűnően keveset írtak a magyar írók erről a témáról, és az írások zöme nem egyéb lapos hazugságnál. Nagy Lajos, Szabó Magda, Szép Ernő, Mórai Sándor, Déry Tibor, Hubay Miklós, Szentkuthy Miklós, Kertész Imre írt igazat, a többi néma csönd. Az ostromot és a magyar mentalitást a legteljesebben Hamvas Béla írta meg. Az éppen száz éve született Hamvasról ezotériába ájult tisztelettel, a humanizmustól pihegve illik csak szólani, buddhista és keresztény-misztikus szakszavakat halmozva. Pedig, ha annak a szónak, hogy realista, van még valami értelme, akkor Hamvas az egyik legrealistább írónk. Persze ha arra gondolok, hogy a légies és gyermekded nyelvi játékokba oly szívesen búvó Hamvas-tanítvány, Weöres Sándor írta meg a legmagyarabb és legvalóságosabb XX. századi drámát - A kétfejű fenevadat -, lehet ebben valami törvényszerűség is akár. Ha a Karnevált világnyelven írja, ma több százezres példányszámban adnák ki magyarra fordítva, mint a divatos dél-amerikai írókat, és például Foucault nem Borgesre hivatkozik egyik könyve előszavában, hanem Hamvasra, aki a maga szinte páratlan módján az alakok gondolkodását észlelte, de oly igen érzékien, hogy e gondolatoknak ízük-bűzük-érdességük van, és az alakjai szinte láthatóan állanak elénk. Elfogulatlanná nevelte a pillantását. Belekerült vagy harminc-harmincöt tudatos évébe, amíg sikerült. Az előítéleteit kitartó munkával megszerezte, körülszagolgatta, megtapogatta, aztán undorodva elhajigálta. És megfestette a magyar lelki tájat magyar ecsettel. Ezt nagyon nem szeretik nálunk, mert Hamvas nem kegyes szerző. Azt pedig, hogy mint MŰVÉSZ mit művelt, eddig senki becsületesen körül nem írta. Pedig a Karnevált, ezt a tüneményes remekművet MŰVÉSZ írta, ilyet filozófus, esszéista soha nem tud írni. A szabad és normális szellem minden nemzedékben megnyilvánul műalkotásban, legalább egyszer, és azontúl ehhez kell viszonyítani a többit. Ez a művészetet gyártó ideológiai iparágnak roppant kellemetlen. Hogy a mérce nem valamely esztétika kívánalma, hanem ember alkotta tény?! A többi mű elhalványul mellette?! A magyarázók is kifakulnak?! Elhallgatni!!! A politikusok és ideológusok a fakó színben utaznak, az éles színek, erős kontúrok esküdt ellenségeik. Az iparszerű művészeti termelést a mérce mű oda utalja, ahová való: falvédőgyárak giccspiacára. Amiről beszélnie kéne, arról hallgat a szakma vagy dilettánst kiált, valahányszor a létet erősen érzékelő művész akad az útjába. És átadja a terepet a vajákosoknak, az okkultistáknak. A szakma fellélegzik: dilettáns, mert dilettánsok dicsérik! Az író próbája minden ellenkező híreszteléssel szemben mégis csak a szövege. A Karnevál második kötetéből összeállítottam egy rövidke szöveggyűjteményt, zárójelben az egyetlen kiadás oldalszámaival. Hátha kedvet kap olvasásához a nagyközönség. Spiró György „A háború egyébként 1944. április 3- án, délután három óra tizenkét perckor kezdődött, amikor Hermina néni lement a boltba élesztőért, a kapuban a masszőrnővel találkozott, és az így szólt, vegyen kékítőt, mert nem lesz. Hermina néni azonnal húsz üveg kékítőt, tíz doboz sárga és tíz doboz fekete cipőpasztát, mert hátha az se lesz, aztán lámpabelet és köménymagot, lúgkövet és klozettkefét vett.” (362.) „Hallotta? kérdezte a masszőrnő. Mit? A bőrkereskedőt elvitték. Pócsmencsert? Igen. Másnap elvitték a cipőkereskedőt és a játékboltost. Harmadnap elvitték a könyvelőt, a nőorvost és a szappangyárost és a papírkereskedőt és a szabót. Negyednap elvitték a fűszerest, a fakereskedőt, az ószerest, a műszerészt, a rabbit, a tanárt, az üvegest, a vásznast, a korcsmárost, a virágkereskedőt és a könyvkötőt. Hová viszik őket? Nem tudom, szól a szatócsné, talán Németországba. És mit csinálnak velük? A szatócsné suttog. Azt mondják, szappant főznek belőlük. Hermina néni csodálkozik. Pócsmencseiből? Hiszen az sovány ember.” (363.) „Nem a bombáktól félek, szól Gergely. Egyedül csak attól, hogy az ablak betörik. Bejön a hideg, és fázni fogunkAz ember nem a nagy dolgoktól fél, hanem a kicsinyektől.” (372.) „Ez engem most nem érdekel. Csak az, hogy őt csakis azért, mert zsidó, el akarják hurcolni. Ezt én nem engedhetem. Nekem az mindegy, hogy milyen. Nekem most nem szabad azt mondani, ezt megmentem, mert jó, ezt nem mentem meg, mert nem jó. (...) Ha elém kerül, hogy megmentsem, akkor, ha tehetem, megmentem. Mindegy, akár igen, akár nem. Azt intézze el ő. Nekem ő nem uzsorás és kapzsi állat, hanem Zákány Simon, akit csak, mert zsidó, meg akarnak ölni (...) Pázmán hallgat. A bombázás megszűnt. Igaza van, szól aztán. Mindegy. Már nem tart soká. Most már ajánlatos a zsidókkal jóban lenni -Nekünk nincs jogunk válogatni, szól Jusztin. Én ezen sokat gondolkoztam. Ez nem tartozik a mi hatáskörünkbe. Akivel igazságtalanság történik, azt nekünk meg kell mentenünk -Pázmán hallgat. Zákány Simon nekem sem rokonszenves, felesége sem. Fia rosszabb, mint az apja, mert műveltebb. Nem kell. De nekem nem szabad válogatnom, és nem szabad hagynom, hogy elvigyék-Úgy-Az öreg Bemát, rabbinus, törékeny kis öreg, nagy szakállal. És Eszter is olyan, mint az öreg Bemát. De nem azért, mert tiszta. Érti? Nekem nem azért kell őt megmenteni, mert tiszta”(377-378.) „Gergely, vedd ki az ablakokat és tedd a kamrába. Minek? Kihűl a lakás. Hülye, vedd ki, mert ha bennhagyjuk, betörnek, és amikor hazajövünk, nem lesz ablak.” (392.) „Ezt még kibírjuk, de ha innen kimegyünk, minden más lesz, szól Máté. Bormester Mihály vigyorog. Siheder vagy, Máté, még sokat kell tanulnod. Máté felnéz. Rosszabb lesz, szól Bormester Mihály, mert ez még nem az utolsó. Ez még nem a pokol feneke. Nem mondom, elég közel van hozzá, de még nem az. Meglátod, ez nem az utolsó.” (397.) „Hová lett Arméniusz Armén? Még egy órával ezelőtt itt volt, és akadozva, de arról beszélt, hogy őket az ítélet már elérte, és mindnyájan el fognak pusztulni. Ne reménykedjenek a felmentő seregben, ne reménykedjenek, hogy a város mégiscsak elesik, és akkor kimehetnek. Senki se fog innen kiszabadulni. Amikor ezt mondta, csontos kezeit kinyújtotta és köhögött, közben meggörbült, mert az éhség csikarta. Hova lett Arméniusz Armén? Kolophon úr a lyukon kibújt, és kint kereste. Csak néhány puska szólt. Arméniusz Armén ott ült, a bejárattól alig egy lépésnyire, egyenesen, túl egyenesen ült, és hideg volt. Mind a két kezén ütőerét felvágta. Ott ült, és vére elfolyt a hóba, egészen sárga volt, álla leesett, ott ült tátott szájjal és megmeredt nagy szemekkel, a világítórakéták tüzében. Kolophon úr visszabújt, de először megnézte, hogy zsebében van-e valami ennivaló. A fél darab kétszersültet megtalálta, kivette és megette. Aztán visszament és beszólt, hogy Arméniusz Armén öngyilkos lett, és a hóban ül megmeredten és (435-436.) „Kint tűzszünet volt, és a rokkant kinézett, sőt kibújt, és egész a kövesútig kúszott. Egyszerre csak visszajött, és azt mondta, hogy az áruház ég. Valóban, a nagy, négyemeletes áruház égett, és egész sereg ember ott nyüzsgött, és mentette, ami menthető. A rokkant csekély értelmére jellemző, hogy a helyzetet nem ismerte fel. Az áruház ég, szólt, és azt hitte, ezzel a dolog el van intézve. (...) Árpád nem volt ilyen gyanútlan. Ő rögtön tudta, hogy az oltási munkálatokban nekik is részt kell venniök. El is indult, és a műszerész is vele ment, aztán a rokkant, a pincéből Bella is kibújt, és futni kezdett, az ősz hajú asszony beszólt a pincébe, az áruház ég, aztán ő is kibújt a pincéből, és a többiek után sietett. (...) Árpád máris megérkezett, egy nagyobb és két kisebb szőnyeget hozott, gépszőnyeg volt ugyan, de elég csinos, gyorsan fekvőhelye alá dugta, és sietett vissza. Lőnek, mondta felhevülten. Bella is megérkezett, kendőjében alumínium poharakat, kisebb edényeket, habverőt, merőkanalat, reszelőt, tálcát hozott, gyorsan ágyára döntötte, letakarta, és futott vissza. De máris ott volt a rokkant, ponyvában kétszáztizenkilenc tucat ceruzát hozott, radírt, tollat, tollszárat, szivacsot, palavesszőt, bélyegzőt, ceruzavédőt, zsebkönyvet, írógépszalagot és naptárt, és az ősz hajú asszony képeskönyvet hozott a mackóról és Róka komáról és a varjúról és az egérről, a tündérkirálynőről és a varangyról, valami ötvennégy kötetet, gyorsan lerakta, és sietett vissza, és utána Mojzesné jött, és keféket hozott, ruhát és cipőt és fogkefét és súrolókefét és hajkefét és klozettkefét, százkilenc darabot (...), Pázmán pedig hintalovat. Fenyő Rafael pedig a gyerekeknek csinos bábszínházát, díszletekkel és figurákkal, Árpád ismét megérkezett, és négy darab íróasztal-karosszéket hozott, Finta pedig mindenféle népművészeti remeket hozott, szőtteseket és csikóbőrös kulacsot és fuvolát és családos pruszlikot, Szervác atya pedig egy zsák művirágot hozott (...), Doma Edgárné pedig akváriumot hozott, Kolophon úr pedig kilenc lourdes-i Máriát, négy Szent Ferencet, három aranyozott Napóleont, hat Liszt Ferencet, két Wagnert, négy Petőfit, tizenegy Kossuthot és egy Kolumbusz Kristófot hozott, Quitt Illés és neje gumicsónakot hozott, Fenyő Rafael a gyerekeknek kis vasutat hozott, szemaforral és alagúttal. (...) A nappali fényben ott látták az úttól öt méter és huszonkét centiméterre észak-északkeleti irányban Arméniusz Armén holttestét, ülő helyzetben megmerevedve, arccal a pincének. Finta és Kolophon úr rúddal egy méter és hatvan centiméterrel odább emelték, nehogy útban legyen, most fenékkel a pincének és arccal az égő áruháznak feküdt. Úgy látszik, támadás indul, Fenyő Rafael sietett, a rokkant a hóban bukdácsolt, Toldi néni és Endivia szuszogva bárszekrényt cipelt, közben akna sivított, Pázmán festőállványt hozott, a rikkancs kötéllel átkötve harminckilenc esernyőt, Mojzesné kölnivíz-automatát hozott, bal kezében pedig a milói Vénuszt, az út porzott a golyóktól, és a világítórakéták égtek, és akkor már mindenki megérkezett, csak a tábori ágyas fiatalember nem, bal oldalába gépfegyversorozatot kapott, és ott feküdt a kövesút mellett, zsákjában hétszázhatvannégy csomag pudingpor volt, tőle húsz méterre, huszonhat fokos elhajlásban feküdt Mojzesné, koponyájába aknaszilánkot kapott, és azonnal meghalt, ott feküdt mellette tizennyolc darab kerékpárgumi és Szent Terézről készült olajlenyomat széles arany keretben, csaknem Arméniusz Armén mellett feküdt a parasztasszony tizenöt éves fia, házába golyót kapott, kezében több tölcsér és tollseprű és egy fürdőszobatükör, a pince bejáratában pedig Quitt Illésné, haslövést kapott, idáig kúszott, de itt meghalt, teljes pedikűrládával és négy pakfon gyertyatartóval, ott feküdt a pince bejáratában, arccal a hóban, körülötte a vér szétfolyt, és a havon megfagyott.” (444-448.) „Nagy hűhó a szellemmel. Piha. Itt a cadik, a csodarabbi, adj neki egy kenyeret, lakasson jól vele ötvenhat embert. (...) Egy hét múlva sorsot húzunk, kit főzzünk meg elsőnek. Szervác atyát ajánlom, közöttünk még mindig a legkövérebb, gondos beosztással egy hétig ellehetünk belőle. Aztán ki következik? A szatócsné! Kitűnő húsban van, egy héttel ezelőtt még evett. Egymást megesszük. Éljen a szellem!” (448.) „Azt hiszem, realizmusból egy kicsit sok lesz -Sose lehet belőle elég sok.” (469.) Egy éjszaka a kerület összes órája megállt. Éppen csak elütötték az éjfelet, és máris. Nagyot nézett ezen Felszeg Dezső, az ifjú, ám éles szemű riporter. Másnap délelőtt munkába igyekezett, s látta, hogy az utcai órák mind tizenkettőt mutatnak. Bosszúsan legyintett, feltűrte a kabátja ujját, miközben a villamos, amelyen utazott, csikorogva vette a kanyart (mert ő még villamossal járt be a szerkesztőségbe), csakhogy döbbenten kellett megállapítania, hogy a saját karóráján is éjfél van. Megkérdezte az egyik utast, hány óra, de az zavartan mentegetőzött, hogy elromlott az órája. Mi az isten?! Megborzongott az eset titokzatosságától. Az utas különös szabadkozása gondolkodóba ejtette. Csak most figyelt föl az emberek szokatlan viselkedésére: kifelé hivataloskodó képet vágtak, befelé annál inkább kuncogtak. Ünnepélyesek, lezserek, kissé talán boldogok is voltak. Félretéve hát eredendő félszegségét, elhatározta, hogy mielőtt bemenne a laphoz, utánajár a dolognak. - Mi történt? - szólított meg egy táskáját lóbáló diákot. - Hogyhogy mi? Megállt az idő, nem? - Megállt az idő? - Frankón. - Ne szórakozz velem! - legyintett, s odébbáll! Szétrebbentett egy szerelmes párt a parkban. Jó ideje nézte őket, de nem akarták abbahagyni a csókot. - Elnézést - mondta szokás szerint kissé félszegen -, maguk is az idő miatt?... Nem értették, mit akar. Alig-alig ocsúdtak föl bódulatukból. Akkor is csak az édes napfényről, az ózonról, a virágok illatáról beszéltek. Mint akik végképp kiléptek a hétköznapokból, s valamiféle nirvánában tartózkodnak. - Nincs dolguk? - Nekünk? Más dolgunk nincs. És nevettek. Félszeg Dezsőben fölizzott a riporteri szenvedély. Addig nem nyugodott, amíg nem talált egy munkanélkülit. Bemutatkozott, mondta a lap címét is, ahol dolgozott. - Interjút akar? Bólintott. - Tudja, rossz véleménnyel vagyok az időről - nyilatkozta a munkanélküli. - Nem old meg az semmit. - És a betevő falat? Az nem nyomasztja? Hogy nincs meg a betevő falatja? - Hát ez az, nagyon is nyomaszt. Csak belefáradtam. Az örökös kilincselésbe, a feketemelóba, a gyanakvásba. Oldják meg a helyzetet! Mert az idő nem old meg semmit. Követelem, hogy oldják meg a helyzetet! Már késő délutánra járt - legalábbis a nap lemenőben volt, amikor hosszas utánajárás után megtalálta, akit keresett: a haldoklót. Feltette neki a kérdéseit. Reszketeg öreg nénike volt, csontbőr, süket és vak. Nehezen ejtette ki a szavakat: - Minden perc olyan édes... És száraz könny csillogott szeme alatt, a sárga ráncok mélyén. Estére már csak Mary, a kerület pillangója maradt. Állt a sarkon, hivalkodó öltözékében, szerette a vöröst, a karmazsint, a piros minden árnyalatát. Hosszú combjai fedetlenül világítottak a sötétben. Felszeg Dezső nem először interjúvolta meg. Beültek egy feketére a presszóba. - Boszorkány vagy, Mary. - Boszorkány?! - nevetett élesen a lány. - Ezt még sosem mondták nekem. - Te állítottad meg az időt. - Csak szerettem volna! Hja, csak szerettem volna! Hosszú light cigarettát szívott, kacéran eregette a füstöt. Ez volt az a perc, amikor az órák újra elindultak, csöndesen, észrevétlenül. Más kerületekben éppen huszonnégy óra telt el közben, újra éjfél volt. - Na, mit mondtam! - erősködött Félszeg Dezső. Mary hangot váltott. - Hagyj békén, jó? Még szerencse, hogy a zsarukat nem hozod a nyakamra. Félszeg Dezsőt nem hagyta nyugodni az eset. Mindenáron be akarta fejezni a riportot. De másnap valahogy nem volt szerencséje. Az utasok a villamoson fejből megmondták, hány óra, nem is pillantottak az órájukra; a diák sandán méregette, mint aki jól ismeri az efféle cukros bácsikat; a szerelmesek valami magándetektívféleségnek vélték, nyilván bujkáltak valaki elől; a munkanélküli egyenesen kijelentette, hogy bízik a helyzet jobbra fordulásában. Mary egykét szaftos disznóság kíséretében elküldte a büdös francba. A haldoklóhoz félve állított be, sejtette, mi várja. „Már későn jött” - mondták a hozzátartozók kétes udvariaskodás közepette. Féltek. Mindenki félt. Mitől, kitől? Tőle, a riportertől? Hogy megleste a titkukat? S netán megírja? Vagy valami komolyabb félnivalójuk volt? Amitől neki is tartania kellene, csak nem fogja fel? Végül is megírta. Az állt benne, hogy a kerületben egy álló napig nem volt idő. Nem lehetett hozzájutni. Az egész negyed időtlenségben leledzett. Úgy is mondhatná: az örökkévalóságban. A főszerkesztőnek azonban nem tetszett az írás, nem adta le. Neki meg egyszerre eszébe jutott a kerület plébánosa. Elment hozzá, elolvastatta vele a cikket. A pap nagyon ideges lett: - Mit akarnak tőlem? Már mindennel ide jönnek?! Nem az én asztalom. A kerület órái! Menjen az önkormányzathoz, drága uram. Szegény Felszeg Dezső oda már el sem ment. Pályi András A kerület órái