Népszabadság, 1997. augusztus (55. évfolyam, 178-202. szám)

1997-08-01 / 178. szám

1997. augusztus 1., péntek MAGYAR TÜKÖR_ Gyorshajtás kopott gumikkal, részegen Sebesség-ellenőrzés Budapesttől Záhonyig Nagyszabású sebesség-ellenőrzési akciót tartottak tegnap a 4-es főút teljes szakaszán, Budapesttől Záhonyig, amelyben négy me­gye csaknem 180 rendőre vett részt. A délelőtti órákban 610 eset­ben intézkedtek, 513 helyszíni bírságot szabtak ki, megközelítően 700 ezer forint értékben. A délutáni adatok értékelése lapzár­tánkkor még tartott. Az autósok már a főváros ha­tárában villogással figyelmez­tetik egymást, Ferihegy felé, a közelben trafipax található. Az ötven kilométeres óránkénti se­bességet megengedő tábla után jól látható helyen parkol az a fehér autó, amely az arra hala­dó járművek sebességét méri. Egymás után csikordulnak a fé­kek, lassít még az is, aki a repü­lőtérre igyekszik a megenge­dettnél gyorsabban, nehogy le­­késse a gépét. Igaz, a forgalom olyan nagy a kora reggeli órákban, hogy leg­feljebb csak kisebb mértékű se­­bességhatár-túllépésre ad al­kalmat. Hatvan-hatvanöt kilo­méteres sebességnél állítják le a gépkocsikat az első ellenőrzési ponton, és a legtöbbször hely­színi bírságot szabnak ki a sza­bálytalankodókra, általában ezer forintot. Aki hetvennel megy, már ötszáz forinttal töb­bet fizet, hetvennégy kilométe­res sebességnél pedig kétezret. E fölött nincs pardon, a vét­kes gépjármű vezetőjét feljelen­tik és szabálysértési eljárás in­dul ellene. Kivételezni csupán a külföldiekkel lehet adott eset­ben, ha mondjuk érvényes repü­lőjegyet lobogtatnak, a száz ki­lométer óránkénti sebességet is megúszhatják helyszíni bírság­gal. Azok sem lélegezhetnek fel azonban, akik fényképezés nél­kül átjutottak az első traffipa­­xon, a négyes út tejes szakaszán huszonegy helyen mérik ugyan­is a gépkocsik sebességét. Néhol igen modern lézeres készülék­kel, amely már két kilométer tá­volságból észleli, másfél kilo­méterről pedig regisztrálja a szabálytalankodókat. Mire a gyorshajtó meglátja a mérőket, és megpróbál lassítani, általá­ban már késő. - Elsődleges célunk a mege­lőzés, és nem az, hogy minél több pénzt szedjünk be az autó­soktól - mondja Illés József alezredes, a Jász-Nagykun- Szolnok Megyei Rendőr-főka­pitányság osztályvezetője, az akció parancsnoka. - Tapaszta­lataink szerint egy-egy ilyen nagyobb ellenőrzés után napo­kig sokkal lassabban és nyu­­godtabban közlekednek az adott útszakaszon az autósok. □ Illés Józseftől azt is megtud­hattuk, hogy tegnap már az első öt igazoltatott autós között volt olyan, aki az ötvenes figyelmez­tető tábla ellenére kilencvennel ment, és alig telt el néhány óra, amikor az egyik, nyolcvanas se­bességet megengedő tábla után százharminchattal száguldott valaki, meglehetősen ittas álla­potban. Az a külföldi audis pe­dig, aki hasonló táblánál száz­ötvennyolccal ment, valószínű­leg jó eséllyel pályázhat a nap egyik rekordere címre. Pedig a statisztikai adatok szerint a közlekedési balesetek 35-40 százaléka gyorshajtás mi­att következik be, és mind több­ször sérül olyan autós, aki vét­lenül, mások felelőtlensége mi­att kerül ilyenkor veszélybe. A négyes úton ráadásul még rosszabbak ezek a mutatók, hi­szen az itteni balesetek hetven százalékánál jegyzik fel, hogy gyorshajtás okozta az ütközést. Nem árt tudni, hogy ez a főút a legkeskenyebb az országban, hét méter széles sincs, sok he­lyen igen kicsi és laza az útpad­kája, néhol emiatt három jármű nem is fér el egymás mellett. Ha felelőtlenül, rosszul előz valaki ezeken a szakaszokon, biztosan baj történik. □ - Sajnos a Szolnok megyei 115 kilométeres rész az egyik legveszélyesebb a négyes úton - vélekedik Illés József -, a bal­eseti statisztikák szerint min­den harmadik kilométerére jut egy közlekedési baleset, minden ötödikre pedig egy halálos üt­közés. A Szolnok megyei rendőrök tapasztalatai szerint az esetek harminc százalékánál csak a szerencsén, illetve valamelyik vezető ügyességén, lélekjelenlé­tén múlik, hogy az autósok baj nélkül kerülnek ki egy-egy „szorult” helyzetből. Egyre töb­ben próbálkoznak például az­zal, hogy konvojokat előznek meg, ami nem csupán szabály­­szerűtlen, hanem tekintve a fő­út adottságait, életveszélyes is. Mind több az olyan agresszív vezető is, aki erejét fitogtatva leszorítja és emiatt veszélybe sodorja valamelyik autóstársát. Nemrég vették el végleg Szol­nok megyében egy hivatásos so­főr jogosítványát, aki IFA tehe­rautójával rövid időn belül há­rom súlyos balesetet okozott, csak azért, mert nem volt tekin­tettel a többiekre, nem segítette például előzés közben őket. □ - Piros kocka Lada, elől rendszám nélkül - hallatszik az egyik ellenőrző ponton a rádió­ból, mire az egyenruhás rendőr az út közepére sétál, hogy leint­se a járművet. Vezetője szó nél­kül adja át a papírjait, nyitja a csomagtartót, majd magyaráz­kodni kezd: - Négy napja vettem a kocsit, itt van a szerződés is róla, hát nem leszerelték máris a rend­számomat éjszaka a lakótele­pen! A rendszámtábla is előkerül az ablakból, a rendőr megvizs­gálja, majd lassan körbejárja a járművet. - Ajaj, a hátsó gumik is na­gyon kopottak - fedezi fel -, ez­zel nem szabadna közlekedni. El is vehetném miatta a rend­számot. - Nem lehetne inkább hely­színi bírság - így az autós -, nem volt még időm a gumicse­rére, de esküszöm, hogy mi­előbb veszek újakat. - Akkor kétezer - mondja er­re a rendőr, és az autós fizet, majd átveszi a nyugtát. - Pechem volt, hogy elkap­tak, pár kilométert mentem vol­na csak­­ sziszegi beszállás és indítás közben alig hallhatóan a férfi, majd határozottan csönd­re inti a kocsiban dohogó fele­ségét. □ Annak az osztrák úriember­nek, aki tegnap Budapestről Vecsésre ment, már nem volt ilyen szerencséje, igaz az ötve­nes korlátozó tábla után álló mérőautóban 120 kilométeres sebességet mutatott a Mercedes elhaladtakor a műszer. Őt mo­toros járőrök kísérték a legkö­zelebbi kapitányságra, ahol gyorsított szabálysértési eljá­rást indítottak ellene. A tegnapi abszolút rekorder pedig egy ukrán úr lett, aki 177 kilométerrel száguldott Hajdú- Bihar megyében. Federer Ágnes Ellenőrzés egész nap HETÉNYI ZOLTÁN FELVÉTELEI Számítógéppel összegzik a for­galom adatait Nem jó víkendre jönni falura Olyankor az ember mit se lát. Heteket, hónapokat kell töl­teni falun ahhoz, hogy - ha iga­zán megismerni nem is, de­­ legalább - valamit meglátni belekóstolni, kicsit megérteni lehessen a falu napi életéből, így nyáron persze mindenek­előtt munka van, jönnek-men­­nek a gépek, traktorok, a taka­rított terménnyel rakott vonta­tók. Az öregebb, rozogább masi­nák még a téeszei, de már nem sokáig, bejelentetett az öncsőd, még ami kinn van, behordják, de az épületek nagy részét már megvette a „német”, az állato­kat is adogatják el, sor kerül a földre is. Itt tehát a rendszerváltozás lassan véget ér, három-négy kézre került a határ, a többinek pedig eddig sem volt, eztán sem lesz semmije. Az ötszázharminc lakos har­mada megfáradt, bajos öreg, ötöde gyerek és fiatal, aki előtt a pályakezdő munkanélküliség biztos perspektívája áll. A körülbelül kétszázötven munkára fogható falusiból har­mincnak van munkahelye. A téesz megszűnése tehát már alig oszt-szoroz majd. Legföljebb öttel-hattal töb­ben ülnek be a kocsmába dél­előtt. De most az egység be is zár délutánig, nincsen odabenn sen­ki sem, idénymunka jut min­denkinek, van kotorásznivaló a kertben is, érik az uborka, a tök, a gyümölcs, a bab, kell befőzni, tenni el télire, estére elcsigázott a nép, a Nappal együtt gyakran fekszik is. Kivéve, ha nincs valami ese­mény. Az pedig volt az elmúlt na­pokban, nem is egy. Kezdődött mindjárt szomba­ton egy nagyszabású Anna-bál­­lal, amelyik a kocsma udvarán tartatott, a családdal fölvonuló törzsközönség, a városból rán­­dult „vidékiek”, egy célnak megfelelő kéttagú zenekar, egy társadalmi munkában besegítő dalos és egy elsőrangú vegyes­pörkölt részvételével kivilágos virradatig minden baj, konflik­tus nélkül még csak egy kis po­fozkodás sem történt, pedig olyan volt már, hogy az volt. De most csak körtánc volt és zakatolás. Ezen az estén a technozene- Faluképek­ be sikerült fiatalabb városiak a diszkóhoz szoktatott falusi gyerekek és az idősebb nemze­dékek képviselői teljes kon­szenzusra jutottak a tekintet­ben, hogy szeretnék a homok­órát megállítani... Vasárnap még egy kiadós le­vezető futballmérkőzés zárta a hetet, majd hétfőn a kocsmától háromszáz méterre, de sok-sok évvel, kaszttal és forinttal odébb a falu másik népe gyűlt össze - azt hiszem, e sorok írója volt az egyedüli, aki minden eseményen jelen volt.­­Megjegy­zendő, hogy egy ilyen faluban képződnek mindenféle társasá­gok, körök, csoportok és effélék is, és ebből szoktak néha fakad­ni differenciák, de az ilyen dol­gokba kívülálló „vidéki” jobb, ha nem ártja magát bele.) Lényeg az, hogy hétfőn Tele­­ház nyílott a faluban. Ez egy ház, amelyben van egy szépen berendezett szoba, ben­ne hat számítógép, telefon, te­lefax, másoló, Internet, a fala­kon polcok, rajzok, dossziék, anyagok, papírok. Itt aztán lehet információt szerezni, tanácsot adni, közve­títeni, kapcsolatba lépni, szol­gáltatni, szervezni, távmunkát végezni, távtanulni, távvásá­rolni, távtérség-fejleszteni. Teleház már van az ország­ban kilenc, hamarosan lesz száz is talán, ez ugyanis orszá­gos szövetség, igazgatóval és el­nökkel, ők intézik a dolgokat, ha valaki akar ilyet, az bead egy pályázatot és akkor előbb­­utóbb megkapja rá a pénzt. Itt a faluban a helység nevét viselő alapítvány pályázott, az alapítvány élén a református lelkész asszony áll, aki nagyra­­törő tervekkel próbálja a falu életét átformálni, nem is csak a faluét, hanem a térségét, már van komoly autó, ami hozzá­vi­­szi az időseket, betegeket, van falugondnok, vannak táborok, van már tehát Teleház is, és lesz még számos egyéb, például úgynevezett Baba-mama ház, ami - ha jól értem - olyasmi, mint a bölcsőde, csak ide az anyukákat is beadják. Ezen intézmény komplex programjának mellékletében érdeklődéssel fedeztem föl, hogy a résztvevők, orvosok, vé­dőnők, iparosok között szere­pel egy hölgy neve is, utána a titulussal: kozmetikai tanács­adó - Paris. Ez bizony nagyon elkelt volna­­ a héten, mert szegény Palika , majdnem belehalt a sminkelés­­­­be. Palika a falu egyik jellegze­tes figurája, aki valamikor ré­gen ugyan rossz fát tett a tűzre, megszaladt a keze és abban egy kés is volt, ráadásul éppen arra járt valaki, de ezért megbűnhő­dött már Palika, ma már a légy­nek sem ártana, kisebb mun­kákból él, gombászik, ahol tud, segít, ha kap valamit, annak örül, ha csak úgy szerez, annak is, de amúgy jámboran ücsörög hús helyén. Persze kalandok azért esnek vele, tavaly télen például, mi­után estére elpilledt kicsinyt, elfelejtette, hogy a kútházat el­tüzelte már, és belezuhant a sa­ját kútjába, ott töltött egy egész éjszakát derékig érő vízben. Amikor reggel kihúzták, olyan lila volt, akár a lakmusz, de ki­bírta ezt is. Palikát tehát most szomba­ton kisminkelték szegényt. Palika arca amúgy is mar­kánsnak mondható, de cimbo­rái úgy vélték, a bálra még in­kább kihangsúlyozzák a jelleg­zetes vonásokat, ezért leborot­válták Palika arcáról a szokott borostát, fejéről az amúgy is gyérülő hajat, és ha már bele­lendültek, a dús szemöldökből, egy szőrszál nem sok, de annyit se hagytak. Ezután fekete alapozóval be­kenték, majd azzal a sprayjel, amellyel az autók felülijét szo­kás festeni, vakító ezüstre fúj­ták be Palika fejét. A hét végén a Teleház frissen festett homlokzata mellett Pa­lika feje volt a másik, faluképet újonnan, ám alapvetően meg­határozó tényező. Büszkén is járkált Palika ve­le. Amíg össze nem esett. Akkor aztán gyorsan elő kel­lett venni a súrolókeféket, a jó félvedernyi nitrohígítót, és lesi­kálni a színezüst koponyát. Szegény Palika a kútba esést kibírta, de egy vacak kis sminkbe majdnem belehalt. Jövőre, ha lesz kozmetikai tanácsadás - a la Pakis - ilyes­mi baj már nem fordul elő biz­tosan. Bácher Iván Egyszer majdnem fölrobban­tam. Valamikor a nyolcvanas évek végén történhetett, akkor, ami­kor elvtársként vonultam be és bajtársként szereltem le. Pali bácsi, a századparancsnokunk, azt mondta egyszer: minden tűzszerész tudja, valahol meg­van az ő bombája, az, amelyik mindenképpen felrobbantja. Csak az a kérdés, hogy éppen ő találja-e meg azt a bombát. Pap bácsi - akkoriban talán alhadnagy volt - tudta, hogy mit beszél. Kevés nála hozzáér­tőbb tűzszerész dolgozott akkor a Magyar Honvédség tűzszerész és aknakutató zászlóaljánál. Legendák keringtek szaktudá­sáról, ő azonban soha nem be­szélt a legendák alapjául szol­gáló esetekről. Azt viszont pon­tosan tudtam, hogy nála jobban kevesen értenek a bombákhoz, gránátokhoz, tüzérségi lősze­rekhez. Azt is tudtam, hogy ez a morózus, magának való férfi egyetlen pillanatra sem lazít, ha arról van szó, hogy valahol az országban bombát találtak. Ő ugyanis tudta, hogy mit je­lent egy bomba. Tisztában volt vele, hogy hiába minden óvin­tézkedés, hiába kerítik körbe a lövedéket, mindig akadhat óvatlan kéz, amely esetleg já­téknak tekinti; csak akkor lesz újra biztonság, ha ő mihama­rabb a helyszínre érkezik, s el­szállítja a lövedéket. Sorkatonaként egyszer vele voltam járőrben. Hétfő reggel Bombák fölpakoltunk a teherautóra - gondosan elhelyeztük a ho­mokkal töltött ládát, amiben a fölszedett lőszereket kellett tá­rolni -, s elindultunk arra az egy hétig tartó körútra, ame­lyen egy adott útvonalon hatás­talanítottuk az összes bejelen­tett lövedékeket. Az egyik Veszprém megyei falu valamelyik kertjében él­es kézigránátot találtunk. Mi, sorkatonák a formája miatt egyszerűen csak tojásgránát­nak hívtuk, s miután hatástala­nítottuk, előszeretettel gyártot­tunk belőle öngyújtókat. A házban élők között volt egy szép, fiatal lány. Valamiféle hi­valkodásból elég nagyképűen viselkedtem. Kezembe vettem a gránátot, dobálgattam is, be akartam bizonyítani annak a lánynak, hogy mennyire laza vagyok. Amikor az alhadnagy észre­vette, mit csinálok, rám ordí­tott: azonnal tegyem le a gráná­tot. Rettenetesen megszidott. Aztán megmutatta: a gránát­ban még ott volt a robbanótöl­tet, figyelmetlen voltam, nem vettem észre, s egyetlen rossz mozdulatra fölrobbanhatott volna a kezemben. Pedig akkoriban már nem számítottam kezdőnek: számta­lan lövedéket fölszedtem, hatás­talanítottam, robbantottam. Is­mertem valamennyi második vi­lágháborús lőszer belső szerke­zetét, álmomból fölrázva is el­motyogtam - tudom ma is - egy botlódrótos akna fölépítését, ré­szeit. Jó tűzszerésznek számí­tottam s erre büszke is voltam. De akkor egyetlen rossz moz­dulat elég lett volna, hogy föl­robbanjak, s meghaljon a mel­lettem álló lány is. A mai napig nem tudom, miért nem robbant föl a kezemben a gránát. Aznap éjjel azon gondolkod­tam, hogy mennyire elhibázott az életem, s milyen nagyon rö­vid. Azon is töprengtem: ha­gyok-e magam után valamit vagy csak káoszt? Megsirat-e majd valaki? Az is felvillant bennem, hogy egyszer ott fogok állni apám sírjánál. Mit csiná­lok akkor? Sírtam elalvás előtt. Másnap hajnalban ismét út­nak indultunk. A reggeli kávé mellett Pali bácsi azt mondta nekem: mindenkinek megvan a maga bombája. Ami egyedül az övé. Később ott kuporogtam a te­herautó platóján. Nagyon hi­deg volt, összehúztam maga­mon a katonai kabátot. Néztem a deres földet, a kopaszon ágas­kodó fákat. Láttam egy-egy idősebb parasztembert, szer­számmal a vállán. Egy mögöt­tünk haladó kocsiból két su­­hanc vigyorgott rajtam. Valamiféle megmagyarázha­tatlan béke volt bennem. Tóth Ákos NÉPSZABADSÁG 9 W 1 PannonGSMMX-3000p aa Fi I f imobiltelefonOuU rt hónapi ^ ^ Pannon GSM előfizetés 9900 Ft l8iilSÍi^[j^^^tÍ'?St!WÍWÍIÍÍSBÍI§^^i U\\ #

Next