Népszabadság, 1997. augusztus (55. évfolyam, 178-202. szám)

1997-08-30 / 202. szám

1997. augusztus 30., szombat Az újrakezdés gyötrelmei Látogatás a Baranya-háromszög magyarlakta vidékein Sepse két embert veszített a Bara­nya-háromszög szerb megszállása kezdetén: Bacsa Ernőt és Balog Jó­zsefet. 1991 őszén a szerbek egy buszt megtöltöttek környékbeli férfiakkal, s arra a buszra tuszkolták fel a két sepseit. Azóta senki sem hallott róluk. Balog József most lenne negyven­éves, Bacsa Ernő meg az ötvenharma­­dikat töltené be. A 420 lelket számláló Sepse lakói­nak harmada 1991-ben elmenekült Magyarországra és Eszék környékére. A szerbek rendeztek egy polgármes­ter-választást 1993-ban, és a sepseiek Rajki Zoltánra voksoltak. Rajkinak a szerbek beígérték, hogy elvágják a nyakát, ha nem lép vissza. Ő rábólintott, hogy jól van, csak üzen­jék meg az elvágás pontos idejét, mert előtte megmossa a nyakát, nehogy még vérmérgezésben haljon meg.­­ Egy idő után immúnisak lettünk a félelemre, ezért inkább nevettünk mindenen — mondja a 40 esztendős Rajki Zoltán. - Azok az emberek, akik korábban egy szál cigit kunyeráltak tőlünk, most azt tehettek velünk, amit csak akartak. Hát lehet ezt másképp kibírni, mint humorral? A sepseiek a megélhetés napi kínja­it is humorral oldották fel. A világtól elzárt Krajina magyar és horvát lakói­nak szükségük is volt ezernyi lele­ményre. Rajki Zoltán mindezt így idé­zi fel: - Volt nekünk külön pénzünk, a krajinai dinár. Az percenként deval­válódott. Gépszerelőként eleinte négyszáz márkányi dinár volt a fizeté­sem, utolján már csak három és fél márkát ért a havi bérem. Abból nem tudtam kijönni. Termett viszont öt va­gon búzám. Ötszáz márka volt az érté­ke. Kaptam érte annyi dinárt, hogy alig fért be az autómba. Kellett is a sok pénz, mert ötszázmilliárdba ke­rült egy üveg sör. Amúgy a falu a pá­linkafőzésből élt. Állt itt vagy húsz üst, némelyik akár az atomerőmű, so­sem hűlt ki. A mi pálinkánk cukorból és vízből készült. Hogy legyen mi meg­kösse a cukrot, korpát szórtunk bele. De később már azt is sajnáltuk, ezért tehénszarból főztünk pálinkát. Elfo­gyott az is, nem volt reklamáció. Rajki Zoltán mosolyog a dolgon, az­tán beavat aggodalmába: - A 136 elmenekült sepsei közül még csak tizenegyen jöttek vissza. Pedig nincs kitől tartaniuk. A szerbek el­mentek. Azt a magyar embert, aki összejátszott velük, szintén kiutáltuk. Megértem az elmenekült sepseieket, amikor haboznak a hazatéréssel: a jó­szágaikat elhajtották, a házukat ki­fosztották, munkahely nincs a közel­ben. Mégis: jönniük kéne már! Ez egy ezeréves magyar település, ennek élnie kell tovább. Kopácson a szerb megszállás előtt 816-an éltek. Az Eszék melletti község lakóinak 94 százaléka magyar volt. A szerbek bevonulása után a magyarok fele elmenekült innen. Közülük eddig - hivatalosan - tízen települtek vissza. Nem hivatalosan, engedély nélkül vi­szont már százan. Ők sokat kockáztatnak. Akik engedéllyel települnek vissza, azok a politikusok ígérete szerint megroggyant, kifosztott házuk kijaví­tásához kártérítést, az újrakezdéshez pedig támogatást és hitelt igényelhet­nek. Cs. mégis engedély nélkül tért haza szülőfalujába. A férfi épp ezért kérte, hogy teljes nevét ne írjam le. Cs. a fa­lubelijei segítségével a család 120 éves házát reparálja. A hat esztendőn át el­hagyott portát az enyészet és a tolva­jok alaposan elintézték. A beázástól az egyik fal leomlott. Ezt már kijaví­tották, s most a hosszú tornácos ház három szobájának felfagyott betonját újítják meg. A bútorok pótlására vi­szont sokáig nem lesz lehetőség. Az ágytól a vasalódeszkáig mindent elvit­tek a falu bitorlói. - Miután engedély nélkül jöttem vissza, eleshetek a támogatástól - mondja Cs. a betonozás szünetében. - A feleségemmel Eszéken beadtuk a visszatelepülési kérvényt már két és fél hónappal ezelőtt. Választ nem kap­tunk. Nem várhattam tovább, hiszen kertészetből szeretném eltartani a családomat. Hogy jövőre piacozhas­­sak, januárban palántáznom kell, ezért a házat a tél beállta előtt muszáj vagyok helyreállítani. Kriják László viszont már újra a piacozásból él. Ő és hozzátartozói nem mentek el a faluból a megszállás ide­jén. Kriják gyorsan talpra állította családi gazdaságát, és néhány hete már az eszéki piacra hordja kisbuszá­val a salátát, a gyümölcsöt és a cseme­gekukoricát. A nagydarab, 47 éves férfi úgy véli, hogy Kopács a megszál­lás éveit hamarabb kiheveri gazdasá­gilag, mint lelkileg.­­ Ez a gyülevész banda minden ok nélkül verekedett és gyilkolt. Tóth Sándornak bajonettel vágták át a tor­kát. Péteri Julianna éjjel nem engedte be az egyik szerbet a házába, erre be­lelőttek egy sorozatot az ajtajába. Az asszonyt az ajtó mögött érte halálos találat. Dékány Ferencet pecázás köz­ben ölték meg. A hónaljába kapta a lö­vést. Valószínűleg magasban volt a keze, nyilván megadta magát, és ek­kor lőtték meg. A megszállók Ráde Gyurityot há­romszor verték meg. Pedig ő is szerb, csak hát másként viselkedett, mint azt elvárták tőle. Először azért verték össze, mert a segélyosztáskor a ma­gyarok érdekében szólt. Másodjára meg azért, mert a miliciján jelentette, hogy a hadsereg elvitte a kultúrház öt­száz székét. Ütötték és azt ordították, hogy meri följelenteni a szerbeket?! A magyarok Gyurityot választották meg a falu polgármesterének 1995- ben, s attól kezdve a 35 esztendős fér­fira rászálltak a falu zsarnokai. Az idén áprilisban újra megverték, ami­nek nyomát hordja is az arcán. Akik Kopácson a megszállás évei­ben önkényeskedtek, azok már mind eltűntek a faluból. Azok a szerbek, akik itt maradtak, nem vettek részt a jogsértésekben. Ettől még kényes a helyzetük, hiszen a Kopácsról elmene­kült magyarok házaiban laknak, s ha a tulajdonosok hazatérnek, akkor a konfliktus elkerülhetetlen. Hevenko Simics tavaly tavasszal ér­kezett Kopácsra feleségével, gyerme­kével, szüleivel. A család a horvát­országi Trszenicában élt. Ezt a szer­­bek lakta falut is megszállták a szer­­bek 1991-ben. Ám Trszenicát - a Vi­har hadműveletben - horvátok 1995- ben visszafoglalták, s ekkor Simicsék - a Vajdaságon át - eljöttek Kopácsra. Itt beköltöztek egy Eszékre menekült család otthonába. Trszenicából az ős­lakosok valamennyien elköltöztek, Si­micsék portáját kifosztották, ők mégis szeretnének visszatérni a falujukba. Ám kiderült, együtt nem mehetnek, Simics felesége ugyanis Dél-Szerbiá­­ból származik, tehát jugoszláv állam­polgár, így ő nem térhet vissza egy horvátországi faluba. Simicsék kollektíven nem mehetnek vissza falujukba, de itt sem maradhat­nak. Jugoszláviába viszont nem akar­nak menni, mivel ott nincs ismeretsé­gük. A zsákutcába jutott család segé­lyekből és napszámból tartja fenn ma­gát, művelik az elfoglalt ház kertjét, csigát és békát gyűjtenek. Idősebb Si­mics reménytelennek ítéli a család jö­vőjét, aztán hogy borúját elűzze és bi­zonyítsa, a kopácsiakra nincs oka ha­ragudni, pálinkát és kupicákat hoz, és a kerítéshez támaszkodva körbekínálja helybéli kísérőimet a méregerős itallal. Az 1235 lelkes Vörösmart 888 ma­gyar lakójából 302 menekült el a meg­szállók elől. Eddig mindössze három magyar család tért vissza. Igaz, itt is lesz akadálya néhány magyar család visszatelepülésének, hiszen 1992 ele­jén húsz portát szerbek foglaltak el, s közülük sokan egyelőre nem tudják, merre induljanak. Vörösmart magyar nyelvű általános iskolájába 161 helybéli, csúzai, daróci, laskói, kopácsi, sepsei és újbezdáni gyerek jár. Pechő Ferenc és felesége az iskolában tanít, és azt mondják, hogy az elmúlt évek nélkülözései, bizonyta­lanságai, atrocitásai rossz hatással voltak a fiatalok fejlődésére.­­ Nem járhattak kirándulni és fociz­ni, nem mehettek ki a Dunára fürdeni, pecázni, ez fizikálisan is megviselte őket - mondja Pecho Ferencné. - Ko­rábban itt jól éltek az emberek, de az elmúlt években a családok legfőbb té­mája az volt, hogy mi lesz a vacsora. A pénztelenség, a kitaszítottság, a ke­gyetlenségek kishitűvé, agresszívvé tették a gyermekeinket. - A nyolcadik osztály után a gyere­kek öt éven át nem tudtak hol tovább­tanulni - árnyalja a Baranya-három­­szögbeli magyar fiatalok közelmúlt­­béli kilátástalanságáról alkotott képet Pechő Ferenc. - Legfeljebb egy szerb iskolába mehettek volna, de oda a szü­lők nem adták őket. Ez a kor megvadí­totta a szerb gyerekeket is. Előfordult, hogy a pélmonostori iskolába kézigrá­náttal jártak a szerb diá­kok, és megzsarolták még a tanáraikat is. A Pecho házaspár sze­rint a vörösmarti magya­rok talán legnagyobb fájdalma az, hogy az anyaország szerintük el­feledkezett róluk a meg­szállás éveiben. - Szinte senki sem jött el hozzánk - mondja Pe­chő Ferenc. - Pedig lett volna rá mód. A Vajda­ságon keresztül be lehe­tett utazni a Baranya­­háromszögbe. Nem aján­dékra, segélyre, pénzre vágytunk, hanem né­hány megértő szóra. Az­ ,­ ra, hogy meghallgassa- Újra otth­on­nak minket. A kapcso­lattartás gesztusaira. De nem jöttek a magyarok - a Vajdaságba mentek benzint csempészni. Mindegy, elmúlt, felejtsük el! A Baranya-háromszög magyar lakói azonban egyhamar aligha lesznek ké­pesek a feledésre. A jövőt ugyan re­ménykedve várják, de csak magukban bíznak. A nemzetközi erőkről rossz a véleményük; úgy vélik, az 1992-ben megjelent UNPROFOR, majd az őket 1996-ban felváltó UNTAES asszisz­tált a terület kifosztásához. A magyarok óvatosan fogadják a horvát politikusok ígéreteit a Bara­nyának szánt támogatásokról. Ma­gyarországtól remélnek ugyan segítsé­get, de attól tartanak, hogy aki majd jön, az nem segíteni akar, hanem sze­retne meggazdagodni az újjáépítésen. A szerbekkel szemben gyanakvóvá váltak a magyarok. Nem vitatják, hogy az itt rekedt szerbek félreveze­tett és ártatlan vesztesek, ám velük akkor sem kívánnak egy hajóban evezni. - Minden ellentétet félretéve kellene továbblépni - véli Kós András, az UN­TAES Pélmonostorra vezényelt, civil ügyekkel foglalkozó munkatársa. - A tizenháromezer Baranya-háromszög­­beli magyar fele elmenekült, és közü­lük eddig alig pár százan tértek vissza. Hogy ez a közösség újra erős legyen, ahhoz megbékélésre van szükség. Még a szerbekkel is. Mert mostantól ugyanaz a Baranyában élő magyarok és szerbek érdeke. Ungár Tamás TEKNŐS MIKLÓS FELVÉTELE HÉTVÉGE NÉPSZABADSÁG 25 Ne törődjön az idővel! z i/iuu zz­ 2 ^BTiTlirmtfrLTT’DULdi^^ tTi I m g m u­Wggk m percdíja csak 12 Ft! Felejtse el az óráját és készüljön fel a hétvégi hosszú-hosszú, kötetlen beszélgetésekre! Mert a Pannon GSM elő­fizetőinek a belföldi beszélgetés percdíja az év végéig minden hétvégén csak 12 forint a szokásos 26 forint helyett. További részletekért hívja nonstop ügyfélszolgálatunkat a 06­­ 464 6020-as, a 06 20 200 200-as vagy mobiltelefonjáról díjtalanul a 030-as telefonszámon! A kedvezmény 1997. december 31-ig minden hétvégén szombat 00.00 órától vasárnap 24.00 óráig érvényes. Az árak ÁFA nélkül értendők! ttött élvonal.

Next