Népszabadság, 1997. szeptember (55. évfolyam, 203-228. szám)
1997-09-27 / 226. szám
o wl|v 1997. szeptember 27., szombat KULTÚRA Most már nem lesz kilencven Majdnem kilencvenévesen hősiesen kitartott a Gresham-palotában, az ötödik emeleten. Odanyilatkozott, miszerint élve ugyan ki nem lakoltatják ebből a szépségesen omladozó műemlékből, azon a héten ugyanis éppen elkótyavetyélték az ingatlant. Turay föllázadt. Polgári engedetlenséget hirdetett. Maradt. Igaz, a ház Turay halála után tovább foszladozik, rövidesen nyakunkon romlik, mint megannyi mohó butaságunk. Ott lakott tehát a kísértetházban, a Csortos Gyula volt lakásában. Hogy egészen pontos legyek, a Csortos Gyula felesége lakásában, szabatosabban Bamberger Friderika gazdag régiségkereskedő szüleinek hatszobás lakásában, még szabatosabban: immáron a fél lakásában, mivel a másik felét az Egri család lakja, most már ugyan megfogyatkozva ők is erősen. A Gresham-ház életrajzi vonásai azért is beszédesek, mert a Mérleg utcai oldalon, nem ott, ahol János borozója fogadta Turayt is, amikor nem volt kedve főzni odafenn, hanem a mostani kaszinó helyén működött egykori étterem-kávéház szuterénjében működött a Turay férje, Békefi István unokabátyjának, bizonyos Békeffy Lászlónak elhíresült kabaréja, a Pódium, ahol a cnhis olyan zavartalanul pimasz csevegéseket tartott a függöny előtt, és cseppet sem leplezte, mi a véleménye a színpadon hős konferansziénak az esedékes politikai nagyságokról. Ez nem volt teljesen veszélytelen az idő tájt. Békeffyt Sopronkőhidára vitték. Megbetegült. Svájcba ment gyógykezeltetni magát. Megbetegedett itten a közélet, Békeffy többé nem is jött haza. De nem Békeffyről beszélünk, hanem Békefi Istvánnéról, született Thurmayer Idáról. Életben maradt pályatársai nála negyed századdal fiatalabban is nagyot mondanak, tódítják pályájuk sikereit, mikor hová szerződtek és miért, milyen sikerrel, s vajon tányérnyalásnak köszönhették-e szerződtetésüket vagy valódi színészi érdemeknek. Korán kezdik az aggkori lágyulást, annál is korábban a siker-házyjánoskodást. Turaynak vénülvén egyre világosabb lett az emlékezete. Föltisztult a gondolkodása. Neki nem volt szüksége nagyotmondásra, legendásításra. Neki valóban sikerei voltak. Nagy sikerei. Sőt, úgy fest, csak sikerei. Bakfisnaiva korában férjül kapta maga mellé háziszerzőül Békefi urat, aki testre szabta szerepeit: a jó házból elkényeztetett, önző kis bestiát, a csipogó kacsa-komikát, aki annyira nekividámodottan naiva, hogy látszólag semmi képzete sincs a világról, mindent összekavar mindennel; férje ura átlátszóan elrejtette titkát, miszerint naivitása védekező támadás a világ ellen. Talpraesetten kiismeri magát, de titkolja éles eszét, hogy burokban maradhasson továbbra is. Évtizedekig bakfis maradt színpadon, filmben és Váci utcai kalapboltokban bevásárlás közben. Keresztülcsitriskedte a világháborút. A jellegzetes magánszínház-színésznő, aki csak szerepre szegődött egy-egy társulat fölé, 1944-ben a Nemzeti Színház tagja lett. A nyilas hatalomátvétel után is ott maradt, azon időkben, amikor hivatásukra és embervoltukra büszke pályatársai betegségre vagy álokokra hivatkozva megtagadták a színpadra lépést. Turay éppen a legrosszabb időkben lett az első színház társulatának tagja és vette át a leendő Voith Ágival lebetegedett Mészáros Ágitól Dario Niccodemi Tacskó című csitridarabjának címszerepét. Turay azonban nem tartozott azok közé, akik egy párthoz súrlódás útján jutnak szakmai előmenetelhez, előnyös szerződéshez. Turay féltében szegődött a Nemzetihez, az egykor ünnepelt színpadi szerzőt és filmszcenaristát bújtatta, s legjobb rejtekezésre a hatalom napsütése mellett talált. Egy méregkeverésekből összeálló szerepszakmányban Turay sosem volt egy picinkét sem tisztességtelen. Nem ármánykodta el senki pályatársnője szerepét. Szüksége sem volt rá: kilencvenes éveiig egyedülálló volt az életörömszakmában, optimistaszakos, boldogság hívő kedélyével. Egész életében kivételezett volt. Amikor állampolgárok sokasága sárban iszkolt Ausztria határán át, Turay útlevéllel hagyhatta el akkori lakásukat, a Gellért szállót. Svájcban lakott, íróné volt, az európai szellem előkelőségeivel vacsoráit. Megtérve luxusemigrációjukból, Turay a Vígben lépett újra színpadra Goldoni zanzásított Nyaralás-trilógiájában. Visszatetszett csicsás rokokó-vénasszonyként, bár visszanézve lehet, hogy megtévesztett bennünket: a nézők nem szeretik az ilyen előkészítetlen meglepetéseket, hogy bejön egy idős asszony az ajtón, holott rakott szoknyás csitriként ment ki. Azt szeretik az emberek, ha a színész előttük megy tönkre, szép fokozatosan hervad el, szemmel kísérhetően és ellenőrizhetően megvénül. Turay nem előttünk öregedett meg. Nem hozzánk fonnyadt. Kegyes volt hozzá a sors: kilencven felé kicsivel is letagadhatott volna harmincat korából. Híres karikalábát eltakarhatta, mivel vénségére nadrágkosztümökben járt, jó bőrekben, okosan és önismerően. Nem hordott tarka holmikat. Csak néhány tarka szót, azt is mérséklettel, önironikusan. Egy omladozó műemlékben lakott jó karban tartott műemlékként. Turay Ida a szabad színészet egykor büszke csapatának emlékműve lett. Azon időkre emlékeztetett, amikor a társadalom még megfizette szeretett művészeit, amikor a nemzet napszámosai lehettek ugyan, de nem kellett a nemzet koldusaivá lenniök. A színházat dirigálók ajkukba harapva eltűrték a közönség szeretteinek szeszélyeit, zsarolásait és különlegességeit. A színházak műsorukat aszerint állították össze, hogy becses ritkaságú nagyvadjaik évelően miként bonthatják ki legpompázóbban speciális tehetségük üvegházi virágait. Turay műemlék volt. Csipogó csácsogások, kényeskedő finomkodások, ironikus álmélkodások műemléke. M. G. P. Turay Ida férjével, Békefi Istvánnal Spanyolországban NÉPSZABADSÁG 9 I LEVÉL néhány szelet Bécsről Istenáldotta civilizációnk előnyeinek apró hátrányairól ritkán szólunk: remek érzés például végigrobogni a sztrádán, ahol a táblákat kell figyelni csupán, meg a többi kocsit, gond egy szál se, az újmérnökök mindent kitaláltak. Kényelem, hatékonyság, időtakarék, célszerű hajtás mindenekelőtt. Oda is jutunk Bécsbe hamar, de anélkül, hogy a tájból bármit is látnék, egyetlen betonszőnyeg az egész, így utazni ma jószerivel annyit tesz, mint mereven bámulni az előttünk haladó jármű fenekét, s legfeljebb szitkozódni néha, irányjelző ki, irányjelző be, határ, köszönöm, grasszott, még hatvan kilométer. Ez már nem a delizsánszok kora. Persze nem kívánom vissza az áldatlan lassúságot (még ültem ökrös szekéren), de e rohanásban csak a kiindulópont meg a végcél marad, közben se táj, se emberek (repülővel még inkább hipp-hopp a felhők felett), nincs átmenet egyik kultúrából a másikba, mintha a szerelmi együttlétből kihagynánk a testet-lelket felkészítő előjátékot. Havalaki panaszt vél találni e sorokban, félreért. Igazán remek a kényelmes fotelben száguldani, csak a jobb láb felelős a gázpedálon vagy a féken, zene szól, suhanunk, de az ember nehezen barátkozik meg ezzel a csodával, készületlenül csöppen a másik világba. Reggel a gazos Lublói út, még párás szélvédővel, délben pedig a Kirchengasse szállodai parkolója, hőségben. Az utolsó kánikulai napot fogtuk ki, rögtön érezni Bécsen is, hogy piheg. De néhány perc alatt észre lehet venni e másik nagyvárosban (bár néhány szeletét látjuk csak) a minőségi különbséget, noha itt is lengék a szoknyák, feliratosak a pólók, rövidek a nadrágok. De az ifjúság, teszem azt, nem tartja régimódinak, hogy ápolt legyen. Visszataszítóan elhanyagolt járókelőt egyik nemzedékből sem látni. Nincs koldus, bizalmaskodás, éjszakai szorongás. Egyetlen autó sem áll a járdán. Az üzletben köszönnek. Nem lógnak ottfelejtett, félig leszakadt hirdetések. A villamos ülései nincsenek felszakítva. Másnap betör a hidegfront, de a szél nem talál felkavarni való szemetet, kutyapiszok sincsen, igaz, kutya se nagyon. Az ottaniak mintha nem a négylábúakra árasztanák szeretetüket, hanem egymásra: szerelmes párok böngészik az étlapot, apó-anyó nem hagyja ki a kávéházat. A forint-schilling aránya tizenhat az egyhez (a háború után még 1:1 volt), az ő pénztárcájuknak bagatell az errefelé előételnek számító tojásos galuska, melyet mi - némi töprengés után - a „Servus” étteremben vacsorára magunkhoz veszünk. Az életszínvonal különbsége szembeötlő, ám az semmiképpen nem a kereseti viszonyokból következik, hogy a falakon sehol nem látok például firkát, holott a festékes flakonnal éjszaka barangolók nálunk állítólag csak a környezet elrondítása révén tudják kifejezni önmagukat. Itt nem dúl a „légy, amit akarsz” anarchiája. Pedig rendőr ritkán mutatkozik, egyszer láttam csak néhányat, lassan araszoló járőrkocsival, a Kärtnerstrasse turistaforgatagában. A bérpaloták nincsenek összedrótozva, azaz nem vezet a padlásról ilyen-olyan kábel antennától ablakokig, égi hullámokat vevő tányér sincs az erkélyeken. A vakolat se hull: az egykorvolt birodalmi központtal jobban bánt a háború, nyomtalanul eltűntek a repeszdarabok. Panaszkodhatnának, hogy nagyhatalmi tényezőből szerény kis állammá fokozódott le Ausztria, de úgy látszik, nem keresik a sajtban a lukat, a múltból csupán aranyló emlékek vannak megőrizve. A régi dicsőséget idéző ajándékboltokban Mozart és Mozart (a mésszel leöntött tömegsírról, ahová tették és máig sem találják, senki nem beszél), és természetesen ott néz szakállával Ferenc Jóska is. Mellette a szépséges Erzsébet, akinek ismert tragikus sorsa, mégis mosolyog. Talán az önmarcangolás kerülése az egyik titkuk. Nincs frusztráció, aminthogy (az ellentett oldalon) harsány humorizálás sem: történelmi természetességük mintha a két szélsőség között találná meg nyugalmát. És nélkülözhetetlen derűjét. Nem messze a kis templomtól, mely nevet adott szállásunk környékének, s melynek bejárata fölé az van írva, hogy „Mária segít”, elegáns kis bolt hívja vásárlóit a Marienhilferen, „Sex World” neonnal. Nincs a kirakatában más, mint nyolc darab óvszer. Petyhüdten lógnak egy vascsőről, melybe (kiderül hamar) furfangosan légpumpa van rejtve. S ez időnként felfújja őket. Ágaskodnak a kotonok egy darabig, majd kiszáll belőlük a szufla, lehanyatlanak. Fel s alá: kicsit frivol, de kedélyes utalás rá, hogy mindig van remény az újrakezdésre. Szabó György A Modern nagyvárosi ikonok Klasszikus mesterek, nők, mítoszok. E hármas koordinátarendszerben mozog Zoltán legújabb sorozata. A hagyományokat tagadó izmusok után tehát vissza a klasszikus mesterek világába, Caravaggio, Ingres, Renoir, Tiziano, Van Eyck és Velazquez birodalmába, hogy az ő híres képeiknek szerkezetét, alakjait és motívumait felhasználva a kortárs festő modern nagyvárosi ikonokat hozzon létre. Ahogy Nagy Attila Kristóf írta Zoltán képei láttán: „Mítoszokat írunk át, aktualizálunk, így saját magunkat fogalmazzuk újra a múlt tükrében.” A Zoltán művésznév, a festőművészt valójában Fodor-Lengyel Zoltánnak hívják. Harmincas évei végén jár, állítólag több mint száz önálló kiállítása volt már Európa-szerte. Művei nemzetközi magángyűjteményekben, illetve múzeumokban láthatók a Magyar Nemzeti Galériától a spanyol királyi palotáig. A nemzetközi Goya-nagydíj győztese 1988-ban, jelenleg Madridban él és dolgozik. Mindig terjedelmes sorozatokban gondolkodik. A Vasarely Múzeumban október 5-ig látható tárlatán a legfrissebb munkáiból mutat be néhányat. Képeinek filozófiai háttere rokonszenves. Mégsem biztos, hogy maguk a művek szerethetők is egyben. A klasszikus formákat Zoltán popartosan élénk színekbe öltözteti, a mesterek finom ecsetvonásait harsogó kontrasztokkal helyettesíti, koloratúrája helyenként a giccs határát súrolja. Modern nagyvárosi ikonok. Egy olyan világ kifejezői, amelyben az árnyalatok eltűntek, eltompult érzékszerveink csak az erős - alkalmanként durva - impulzusokra reagálnak. J. B. Sz. Édes víz (1997)