Népszabadság, 1998. január (56. évfolyam, 1-26. szám)

1998-01-03 / 2. szám

12 népszabadság KULTÚRA Este héttől tízig hatalmon Visszapillantás Bessenyei Ferenccel pályakezdő időkre, a néptanító álom beteljesülésére Elmondta már nem egyszer, nem kétszer. Hogy valójában ak­kor született, amikor a színpad­ra lépett. Vagyis ezelőtt ötvenkét esztendővel. Ám a szélesebb pub­likum még később, egy évtizedre rá ismerte meg. Amikor 1950- ben szerződtette a Nemzeti Szín­ház az akkor harmincegyedik évében járó fiatalembert. Innen­től fogva könnyebb visszatekin­teni Bessenyei Ferenc pályájára, annál kevesebbet tudunk a meg­előző időkről, amelyeket már az emlékezet is homályosan idéz fel. Nehogy végképp a feledésbe merüljenek! Macska az ablakban - Alföldi vagyok, Hódmező­vásárhelyen születtem. De a vá­rosszélen. Addigra már elszegé­nyedett a hajdan gazdag keres­kedőcsaládunk. Boltossegéd volt az apám, amíg meg nem halt, anyámra hagyva öt gyerek gondját. Kenyér után kellett néznem nekem is. Akkoriban már énekeltem a város katolikus vegyes karában, én voltam a kó­rus basszistája. Szólókat is bí­zott rám Tóth Lajos karna­gyunk, aki egy szép napon aján­lólevelet adott a kezembe a vá­rosban játszó vendégtársulat­hoz. A szegedi Nemzeti Színház nyári állomáshelye ugyanis Vá­sárhelyen volt, ahol gyönyörű, emeletes faszínház fogadta a truppot. Az én szememben egy katedrális. Alig mertem Kardoss Géza direktor szeme elé kerülni, azután egyszer csak szinte belé­­szaladtam. Elolvasta a levelet. Jól van, fiam - mondta. - Felve­szünk kóristának. - Jó helyre kerültem. Hamar kiváltam a színházi karból. Már én sem akartam énekes lenni, mert ráébredtem, hogy míg a ze­ne az érzelmekre hat inkább, ad­dig a próza az értelemre is, na­gyobb az ereje, a gondolati ener­giája. A szegedieknek akkor két színész-rendezőjük volt, Zách János és Horváth Jenő. Nagysze­rű, művelt, okos művész volt Zách. Ő tanította meg értelmez­ni a verset, a szöveget, lefordíta­ni gesztusra, cselekvésre. A nagydarab, csupaszív Horváth Jenőnek pedig­­ nem téveszten­dő össze a nála később pályára lépett, azonos nevű rendezővel - a színház volt az éjjele-nappala, mindene. Beoltott a színpad alá­zatos szeretetével. Egykettőre „beiskoláztak”. Fellárogattam a színiakadémiára, hogy előadó­­művészi oklevelet kapjak. Le is tettem a vizsgákat. - Egy vidéki teátrum nem olyan volt, mint ma. Egyik pre­mier a másik után. Figyeltem a kedves, rutinos kollégákat. Mind tette a dolgát. Olyan kegyetlen mesterség volt ez akkoriban, hogy csak a kőkemény egyénisé­gek maradtak meg. Megküzdöt­tek azért, hogy igényt tartsanak rájuk. Mert csak az kellett a színigazgatóknak, aki a nézők­nek is kellett. El kellett a szí­nésznek adni a figurát, önmagát. Tudták is, hogyan kell egy dalt elénekelni, egy monológot el­mondani, vagy egy bejövetelt, egy kimenetelt hatásosan meg­csinálni. De azzal kevesebbet tö­rődtek, kinek is szól az ének, ki­nek mondják a replikát, ki az a másik ember, akivel beszélnek. A produkció inkább kifelé szólt, a nagyérdeműnek. - Már ráeszméltem, melyik a helyes út. S időközben átszer­ződtem Miskolcra, ahová Föl­­dessy Géza hívott. Nem volt ott sem könnyű az élet. Akkor még nem voltak színészházak, a gá­zsinkból albérletre futotta. De milyen lehetetlen, szörnyűséges szobákra. Egy aranyos, öreg né­ni azt a kis kuckóját ürítette ki, ahol jószerével csak a macskája lakott előttünk. Ide költöztünk be Bodor Tiborral, a macska pe­dig minden éjszaka ott silbakolt az ablakunkban. Azután a paj­tásomat, Tibort behívták kato­nának, én örököltem meg a ru­határát. Ruhatárát? Pár ringy­­rongy darabot. Mert nekünk kel­lett megvenni a színpadi ruháin­kat, szmokingot, lakkcipőt, mi­egymást. Emlékszem, az első szerzeményem egy frakk volt, amelyet egy kedves bonviván vetett le. S akkor laktunk jól, amikor egy helybeli nábob meg­hívott minket vacsorára, vala­melyik primadonna kedvéért. De lassanként én lettem a szín­ház közepe. Amikor lejött ven­dégjátszani Kiss Ferenc, felfi­gyelt rám. Nemsokára azt mondta: Ne írj alá itt! Majd én felviszlek a Nemzetibe... - Nem ment olyan simán. Há­borús éveket írtunk. Egyazon napon kaptam meg a Nemzeti Színház értesítését és a SAS-be­­hívót. Addig azért nem vittek el, mert póttartalékos voltam mint családfenntartó. De most nincs mese. Ha nem jelentkezem, kivé­geznek! Úgyhogy elutaztam Hódmezővásárhelyre, ahová a behívóm szólt. Hát, ott csupa olyan srácot találtam, akikkel együtt jártam suliba, együtt fo­ciztam. És ott volt a kezükben a színházi lap, amely éppen azt harangozta be, hogy a Nemzeti Színház tagja leszek. Azt sem tudták, mit csináljanak velem örömükben. Egy kissé „átigazí­tották” a bevonulási parancsot. Elrendeltek egy olyan helyre, ahol sosem láttak katonát, en­gem sem. Mi tagadás, de voltam vézélve, hogy mégsem sikerül a trükk. A kis­vásárhelyi állomás vécéjében húztam meg magam a vonat indulásáig, akkor felug­rottam rá. Onnan már csak nem szednek le! - A katonasággal azután nem volt gondom, mert a nemzeti színházi tagság felmentéssel járt. Kaptunk egy-egy cédulát, az alján a dátummal, hogy med­dig érvényes a mentesség, azt kellett mindig levágni, meg­hosszabbítani. Amikor megér­keztem, Kovách Aladár, az író volt az igazgató. Drága emberke, két mankóval. Nagy szeretettel fogadott. Többet hittek rólam, mint amennyi akkor voltam. Mert olyan szépen festett le en­gem Kiss Ferenc, aki hamarosan elfoglalta az igazgatói széket. De akkor még a nagyok éltek, virág­jukban voltak, nekem kisebb feladatok jutottak. S a társulat munkáján is érezhető volt a há­borús felfordulás. Játszottam még a Budai Színházban is. De ez a fővárosi időszakom mégsem tartott sokáig. Behívtak ugyanis egy igazolóbizottsághoz, hogy megvizsgálják, alkalmas va­gyok-e a mesterség folytatására. De én a Nemzeti Színház tagja vagyok! - magyaráztam. Csak volt! Mert hogy engem Kiss Fe­renc színészének számítottak. Tépték a szájukat. Egy tisztvise­lő azt tanácsolta, vigyek tanú­kat. Jött is volna Apáthy Imre, Rajczy Lajos tanúskodni, de nem került rá sor. Megkérdője­lezték a színészi létezésem. Nem ismertek, nem is akarták tudni, ki vagyok. Az éjszakai telefon - Nem volt más utam, vissza vidékre! Jó emberem maradt Földessy Géza, ő külföldre tele­pült különben. Játszottam Sze­geden és Pécsett, ahol Szendrő József lett az igazgató. Aranyos ember volt, nagyon kellett sze­retni, remekül lehetett vele id­­dogálni. De inkább arra lett vol­na szükség, hogy megtöltse a színházat, hogy ahhoz a nagy társulathoz szervezzék a közön­séget. Volt valami tisztségem, talán szakszervezeti. Úgyhogy a szemére hánytam a passzivitá­sát. - Jóska, te csak ülsz a fene­keden, mi meg éhen döglünk! Itt családos emberek vannak, akik­nek lakásuk sincs... Jómagam is efféle helyzetben voltam. Hiszen még 1946-ban megszületett a két ikerlányom, Kati és Zsófi. El kellett őket tartanom a felesé­gemmel együtt, aki nem jött le velem vidékre, így esett szét az első házasságom. Igazat szólva, ez a pálya amúgy is egyszemé­lyes. Ebben nem segít se szülő, se gyerek, se feleség. A szerető is csak addig, amíg először vissza nem kérdez. Nem vagyok rá büszke, nem is szégyenkezem miatta, de ez a mesterség nem osztozkodott rajtam senkivel. Mindig azért hagytak el, mert nem tudtam rájuk eléggé figyel­ni. Ada, Hédi, Ila... Most jól van Eszterrel. - Valljuk meg, Szendrő Jóska meg akart szabadulni tőlem. Sok voltam neki, ezért ajánlott Ma­jor Tamásnak, aki le is szerződ­tetett 1950-ben a Nemzeti Szín­házba. Méghozzá Bánk bán sze­repére. Azután mégsem én kezd­tem próbálni. Egyáltalán sem­mit sem osztottak rám. Egyik éj­jel szól a telefon, Tamás hívott, volna-e kedvem Bánkhoz. - Drága igazgató úr! Hiszen ezzel a gondolattal szerződtem ide. Azóta meg csak sunnyogok a sa­rokban... - Jól van, na. Tudja a szerepet?... - Hogyne tudnám. Ezerszer játszottam vidéken... S ezután végre a Nemzeti deszkáin is, Bánk rajtam is ragadt évtize­dekre. De nem bántam. Minden generációban egy-két színész akad, akinek ezek a szerepek va­lók. Énnekem nagy szerencsém volt, hogy az életemet remekmű­vek társaságában tölthettem. Katona, Madách és a többiek. Ha a színésznek sikerül ezeket híven megszólaltatni, akkor egy néptanító erkölcsi színvonalára küzdi fel magát. Ez volt az én ál- Belépő a portán - Én semmilyen kádernek nem számítottam, nem is firtat­ták, hogy „egyéb” vagyok. És senkinek sem voltam senkije. Se utódja, se boldog őse, se rokona, se ismerőse. Még vidéken úgy osztogatták a színházi portán a belépési nyilatkozatot a pártba, mint a cukrot. Azután kizártak, mert nem fizettem a tagdíjat. Ha jól emlékszem, egy forint ötven fillért.. Majd visszavettek. Sőt, a Nemzeti Színházban én lettem a helyi pártszervezet elnöke, vagy mi... Persze, nem az elnök, ha­nem a titkár számított. Minde­nütt a titkároké, főtitkároké volt a hatalom, ugye? Viszont éltem a szavazatommal, hogy megvéd­jünk néhány darabot, írót, szí­nészt. - Egyszer Rákosi Mátyás be­hívatott jó néhányunkat. Fele­lősségre vont minket, miért játsszuk Az ember tragédiáját. - Annyira pesszimista ez a Ma­dách! Gondolkozzanak el az elv­társak! Jelentették, hogy leesik a termelés az üzemekben... Azután enyhébb hangot ütött meg: Azért csak játsszanak tovább! Majd a párt fogja a kezüket... Erre én: Rákosi elvtárs! Csak az egyiket! Hogy a másikkal dol­gozni tudjunk!... Mindenki csú­szott az asztal alá. Akkor nekem már ezt is lehetett. De amikor Rajk László temetése volt, vég­képp megelégeltem a dolgot. Hogy a gyilkosok vigyék a ko­porsót? Fogtam a piros köny­vecskét, és letettem az asztaluk­ra. Tessék! Ha továbbra is kell a munkám, tudjátok, hol lakom. Ha nem, úgy is jó... De kellettem. Nem léptem én se ki, se be. De többé senki sem zaklatott a párttagsággal. Hamarosan új időszámítás kezdődött. 1956-tól másképp jártak az órák. Bármi­lyen súlyos volt a retorzió, nem lehetett eltagadni többé, gondol­kodni annyit jelent, mint mást gondolni. - Valójában én sohasem poli­tizáltam. Játszottam, forgattam, dolgoztam. Napi húsz órákat. Időm sem volt, hogy a napi ese­ményekbe elegyedjem. De a tör­ténelem mindig is érdekelt, az az ezer esztendő, ami mögöttünk van. Annak a színháznak nincs létjogosultsága, amelyik erről megfeledkezik. A többi lehet ér­dekes, jópofa, alternatív. Ha nem éppen - bocsánat a szóért! - seggreverősdi, erkölcstelen, mocskos. Már a hetvenes évek elején a Nemzeti Színház is be­hódolt az alantas ízlésnek. Nem volt jellemző rá, de akadt egy ki­rívó eset. A kamarában műsorra tűztek egy Neil Simon-darabot, Az utolsó hősszerelmest, s éppen rám osztották a főszerepet. Aki­nek egy csöpp esze van, az nem ad nekem igent. Hogy én a szín­padon a sliccemet babráljam? Mert erről volt szó lényegében. - Miért kell ezt nekem csinálni? - kérdeztem Marton Endrétől, aki akkoriban volt az igazgatónk. Pedig az a szerző még egy Cse­hov volt ahhoz képest, amilyen szenny ömlik ma mindenünnen. - Ez nagyon jót tesz neked! - vá­laszolta. - Veszítsd el végre a történelmi arcodat! Voltam én a Madách Színházban is, ezt az esetet követően nemsokára oda­szerződtem újra. De visszahú­zott a szívem. Minden színész titkos vágya, hogy „az ország el­ső színházának” a tagja legyen. Én legalábbis így érzem. - Nem vagyok én vak. Látom, hogy alig akad színház, amelyik­nek méltó vezérkara lenne. Van egy szerencsétlen igazgató, aki ide-oda lavírozik a minisztérium meg a pártok között. Miközben tervezik az új Nemzeti Színhá­zat. Félő, hogy olyan lesz, mint egy szuper McDonald’s. Holott olyannak kellene lennie, m­int egy bazilikának. Hogy aki idejön Magyarországra, meglássa ben­ne azt a kultúrát, amely minket összeköt. A színház az emberi szellem legmagasabb rendű igé­nyeihez tartozik, a tisztessé­günk, a méltóságunk letétemé­nyese. Azelőtt összenéztünk, százak, ezrek voltaképpen, ha elhangzott egy-egy szívünkhöz szóló mondat: „üsd az­­ Orrát magyar, ki bántja a tied!” Már nincsenek visszahangzó szavak. Pedig ezért volt érdemes élni. Este héttől tízig én voltam hatal­mon. Bogácsi Erzsébet Már nincsenek visszahangzó szavak HETÉNYI ZOLTÁN FELVÉTELE 1998. január 3., szombat ✓Es mi lesz, ha nem lesz? Tanulmányok az államról a század végén Miután a hiperlibertárius Ta­más Gáspár Miklós is megtette töredelmes vallomását (...ha az új demokratikus állam nem ta­lálja meg a módját a szociális igazságosság érvényesítésének, akkor nincs remény a tekintély visszaszerzésére... ezért szerin­tem a radikális „államtalanítá­­si” propagandával fel kell hagyni... HVG, 1997. december 13.), az év folyamán pedig min­den magára valamit is adó po­litikus, szociológus, közgaz­dász és filozófus azon tépelő­­dött, hogy „milyen is legyen az állami szerepvállalás az átme­netben?”, okkal feltételezhető: most az év politológiai bestsel­lerében lapozgathatok. Igaz, a Korridor Politikai Kutatások Központja által közreadott tanulmánykötet eleve nem a szokványos „mi következik a jóléti állam és a monetáris állam kudarca után?” kérdésfeltevéssel indít, hanem tisztességesen leszögezi: nem lehet holtbiztos tippeket ajánlani a két és fél ezer éves intézmény mai-holnapi ma­gyar vagy közép-európai arc­vonásainak felismeréséhez. A kicsi, de egyben agilis és haté­kony állam szép ábránd. Igény­ként megfogalmazható, társa­dalmi praxisként nem igazán alkalmazható. Ugyanakkor a totális államképtől az anar­chista elutasításig meglehető­sen széles történelmi-társadal­­mi-gazdasági és morális palet­tát lehet felmutatni a köztes megoldásra. Ám mindenre és mindennek az ellenkezőjére is van (kortól és időtől persze nem függetleníthető) tapaszta­lat. S minél mélyebbre ás le a kutató a jelen próbálkozásai­nak értelmezésénél, annál na­gyobb zavarba kerül. Ez a za­varodottság kettős kötöttségű, de alapvetően morális indítta­tású tudományos dilemmákat vet fel, hiszen az „átmenet ál­lamának” minden rezdülésé­ben a szociális igazságosság és a gazdasági racionalitás éles szembenállását regisztrálhatja. A tanulmánykötetet (társ)szer­­kesztő, s egyben az államról szóló átfogó és igen tanulságos merengéseit is közreadó Gom­bár Csaba például nem röstelli bevallani, hogy évek óta kíséri figyelemmel Komár János és Ferge Zsuzsa vitáját a „kora­érett jóléti államról”, s bizony­bizony mindig inkább annak igazságát hajlandó elfogadni, akinek érveibe éppen belegon­dol. Ez a tanácstalanság (amit azért igen kevés tudós vállal kimondani) pontosan érzékel­teti a társadalmi felelősségről és az állam felelősségéről val­lott nézetek divergálását, a probléma méreteit, a lehetsé­ges kérdések és válaszok soka­ságát is. □ Mindamellett a kötet címadó tanulmányát („És mi lesz, ha nem lesz?”) éppen a neves szo­ciálpolitikus jegyzi. Ferge Zsu­zsa - Bourdieu és Norbert Éliás szociológiai értelmezését to­vábbgondolva - kíséri végig az állam és a civilizációs folyamat kölcsönhatásait, részletesen elemzi a XX. századi modern jóléti államok ki- és átalakulá­sát, az elitek és a „veszélyes és veszélyeztető szegények” prob­lémáját, a szocializmus jóléti­­állam-gyakorlatának pozitív és negatív vonásait, s jut el a mél­tányolható következtetésig: nem feltétlenül az állam által cserbenhagyott polgár az euró­pai civilizáció igazi öröksége. A kötetben Hankiss Elemér és Körösényi András az állam és a közérdek, a közjó történel­mi viszonyát, s mai (vélt vagy valódi) szembekerüléseit járja körbe. Szilágyi Ákos (talán nem véletlenül kremlinológiai ismereteiből kiindulva) a világ tényeivel szemben totalizálódó szörnyállamok demiurgoszi teljesítményeit mutatja be, s jut el a kelet-európai szökőál­lam „minél kisebb, annál jobb” filozófiai-történeti kifejtéséig. Etikus utálkozására viszont ott a kérdésként feltett válasz Kende Péter tanulmányában: „Erős, republikánus állam nél­kül ki fogja egyben tartani a magyar társadalmat?” Az állam változó szerepvál­lalásait elemző jogi-közgazda­­sági tanulmányok közül szá­momra a leszínesebbnek (a szó szoros­­és átvitt értelmében is) Voszka Éva írása tűnt, aki az állam és tulajdon szivárványos viszonyát mutatja fel. Végig­megy a színskálán. Vörös: a mindent uraló állami tulajdon. Narancs: az egyeduralom bom­lása. Sárga: menekülés az álla­mi tulajdon(os)tól. Zöld: sza­bad út a privatizációnak és az „eladó én vagyok”. Indigó: vissza az eladásokhoz és a be­vételekhez. Ibolya: a kampány­­szerű privatizáció vége felé. Fehér szintézis viszont nincs, mert állam és gazdaság, gazda­ság és politika olyan kölcsönös érdekkötöttségeket mutat fel - a Lengyel László által felvázolt új állami szerepek ellenére (vagy éppen ezért) -, ami tartós szimbiózist jelent. S nem csu­pán a mi átmenetiségünk, ha­nem a többi útitárs melléfogá­sainak okán is. (Persze az a nagy kérdés, hogy honnan jö­vünk és hová tartunk, vala­mint, hogy melyik társdalmi formáció nem tekinthető „át­menetinek”, az az állam terje­delmét és funkcióváltásait ele­mezve még átmenetileg sem válaszolható meg.) □ Az ezzel szembenéző filozo­fikus és morális parancs a leg­markánsabban Gombár Csaba már idézett tanulmányában fo­galmazódik meg: az állami fe­lelősség nem privatizálható! Éppen a piaci szereplők „ru­házzák vissza” ezt a felelőssé­get, hiszen különben a politi­kai stabilitás és biztonság (a közösségi kohézió és szolidari­tás) vész el. Az, amiért az álla­mot - anno - kitalálták. A szer­ző részletesen elemzi azokat az állami funkcióváltásokat, ame­lyek a globalizálódásból, az el­lenőrzött piac működéséből következhetnek, de visszanyúl olyan (napjainkban avíttnak tetszhető) értékek boncolgatá­sáig, mint az esélyegyenlőség, az igazságosság és az állam vi­szonya. Felfogása szerint az ál­lam a végső garanciális szol­gáltató - viszontbiztosító, mondanánk mai szóval. Itt Gombár érvgazdag elemzése érzelmi töltést nyer. Szerinte az utóbbi évek államot csepülő és zsugorító közgazdasági be­széde külföldön is, nálunk is mértéket vesztett, már nem igazán nevezhető közgazdasá­ginak. „A csak a pénzügyi egyensúly, adósságkezelés, fi­zetési mérleg, közkiadások le­faragása fogalmakkal jelzett feladatokra összpontosító dis­kurzus egy idő után nem egyéb, mint közbeszédben burjánzó politikaellenes, államellenes, kultúraellenes, szegényellenes, a gazdasági célokra mint önfé­nyű értékekre koncentráló sü­ket duma” - írja. Ezt az indu­latot kritikusai hajlamosak a Bokros-csomagnak címeztetni, holott Gombár ennél jóval szé­lesebb körű és nagyobb hatású gondolkodásmódról mond íté­letet. Figyelmeztetése nem is csupán a szakértőknek, inkább a politikusok, a pártok alamu­szi állami élősködésének szól. □ A könyv szerkesztői jelzik: nem deskriptív (leíró) vagy normatív (előíró) jellegű művel rukkoltak elő, „csak” néhány fájdalmas kérdést próbáltak feltenni, a „kész válaszok” igé­nye nélkül. A szerzők számára nyilván nem meglepő, hogy az olvasó tájékozottabban, ám elég tanácstalanul teszi be a fontos könyvek polcára ezt a kötetet. S ha kételyeit, bizony­talanságait nem kívánja túlsá­gosan tragikusra hangszerelni, akkor eszébe juthat egy anek­dota. A vásárban hatalmas sor áll a „Magyarok bejövetele” sátor felirata előtt. Bejutva a ponyva alá azonban sötétség fogad, meg egy másik felirat: „Magyarok kimenetele!”. De a mutatvány árát mindig előre fizettetik meg. (Helikon-Korri­dor.) Bossányi Katalin

Next