Népszabadság, 1998. január (56. évfolyam, 1-26. szám)
1998-01-03 / 2. szám
12 népszabadság KULTÚRA Este héttől tízig hatalmon Visszapillantás Bessenyei Ferenccel pályakezdő időkre, a néptanító álom beteljesülésére Elmondta már nem egyszer, nem kétszer. Hogy valójában akkor született, amikor a színpadra lépett. Vagyis ezelőtt ötvenkét esztendővel. Ám a szélesebb publikum még később, egy évtizedre rá ismerte meg. Amikor 1950- ben szerződtette a Nemzeti Színház az akkor harmincegyedik évében járó fiatalembert. Innentől fogva könnyebb visszatekinteni Bessenyei Ferenc pályájára, annál kevesebbet tudunk a megelőző időkről, amelyeket már az emlékezet is homályosan idéz fel. Nehogy végképp a feledésbe merüljenek! Macska az ablakban - Alföldi vagyok, Hódmezővásárhelyen születtem. De a városszélen. Addigra már elszegényedett a hajdan gazdag kereskedőcsaládunk. Boltossegéd volt az apám, amíg meg nem halt, anyámra hagyva öt gyerek gondját. Kenyér után kellett néznem nekem is. Akkoriban már énekeltem a város katolikus vegyes karában, én voltam a kórus basszistája. Szólókat is bízott rám Tóth Lajos karnagyunk, aki egy szép napon ajánlólevelet adott a kezembe a városban játszó vendégtársulathoz. A szegedi Nemzeti Színház nyári állomáshelye ugyanis Vásárhelyen volt, ahol gyönyörű, emeletes faszínház fogadta a truppot. Az én szememben egy katedrális. Alig mertem Kardoss Géza direktor szeme elé kerülni, azután egyszer csak szinte belészaladtam. Elolvasta a levelet. Jól van, fiam - mondta. - Felveszünk kóristának. - Jó helyre kerültem. Hamar kiváltam a színházi karból. Már én sem akartam énekes lenni, mert ráébredtem, hogy míg a zene az érzelmekre hat inkább, addig a próza az értelemre is, nagyobb az ereje, a gondolati energiája. A szegedieknek akkor két színész-rendezőjük volt, Zách János és Horváth Jenő. Nagyszerű, művelt, okos művész volt Zách. Ő tanította meg értelmezni a verset, a szöveget, lefordítani gesztusra, cselekvésre. A nagydarab, csupaszív Horváth Jenőnek pedig nem tévesztendő össze a nála később pályára lépett, azonos nevű rendezővel - a színház volt az éjjele-nappala, mindene. Beoltott a színpad alázatos szeretetével. Egykettőre „beiskoláztak”. Fellárogattam a színiakadémiára, hogy előadóművészi oklevelet kapjak. Le is tettem a vizsgákat. - Egy vidéki teátrum nem olyan volt, mint ma. Egyik premier a másik után. Figyeltem a kedves, rutinos kollégákat. Mind tette a dolgát. Olyan kegyetlen mesterség volt ez akkoriban, hogy csak a kőkemény egyéniségek maradtak meg. Megküzdöttek azért, hogy igényt tartsanak rájuk. Mert csak az kellett a színigazgatóknak, aki a nézőknek is kellett. El kellett a színésznek adni a figurát, önmagát. Tudták is, hogyan kell egy dalt elénekelni, egy monológot elmondani, vagy egy bejövetelt, egy kimenetelt hatásosan megcsinálni. De azzal kevesebbet törődtek, kinek is szól az ének, kinek mondják a replikát, ki az a másik ember, akivel beszélnek. A produkció inkább kifelé szólt, a nagyérdeműnek. - Már ráeszméltem, melyik a helyes út. S időközben átszerződtem Miskolcra, ahová Földessy Géza hívott. Nem volt ott sem könnyű az élet. Akkor még nem voltak színészházak, a gázsinkból albérletre futotta. De milyen lehetetlen, szörnyűséges szobákra. Egy aranyos, öreg néni azt a kis kuckóját ürítette ki, ahol jószerével csak a macskája lakott előttünk. Ide költöztünk be Bodor Tiborral, a macska pedig minden éjszaka ott silbakolt az ablakunkban. Azután a pajtásomat, Tibort behívták katonának, én örököltem meg a ruhatárát. Ruhatárát? Pár ringyrongy darabot. Mert nekünk kellett megvenni a színpadi ruháinkat, szmokingot, lakkcipőt, miegymást. Emlékszem, az első szerzeményem egy frakk volt, amelyet egy kedves bonviván vetett le. S akkor laktunk jól, amikor egy helybeli nábob meghívott minket vacsorára, valamelyik primadonna kedvéért. De lassanként én lettem a színház közepe. Amikor lejött vendégjátszani Kiss Ferenc, felfigyelt rám. Nemsokára azt mondta: Ne írj alá itt! Majd én felviszlek a Nemzetibe... - Nem ment olyan simán. Háborús éveket írtunk. Egyazon napon kaptam meg a Nemzeti Színház értesítését és a SAS-behívót. Addig azért nem vittek el, mert póttartalékos voltam mint családfenntartó. De most nincs mese. Ha nem jelentkezem, kivégeznek! Úgyhogy elutaztam Hódmezővásárhelyre, ahová a behívóm szólt. Hát, ott csupa olyan srácot találtam, akikkel együtt jártam suliba, együtt fociztam. És ott volt a kezükben a színházi lap, amely éppen azt harangozta be, hogy a Nemzeti Színház tagja leszek. Azt sem tudták, mit csináljanak velem örömükben. Egy kissé „átigazították” a bevonulási parancsot. Elrendeltek egy olyan helyre, ahol sosem láttak katonát, engem sem. Mi tagadás, de voltam vézélve, hogy mégsem sikerül a trükk. A kisvásárhelyi állomás vécéjében húztam meg magam a vonat indulásáig, akkor felugrottam rá. Onnan már csak nem szednek le! - A katonasággal azután nem volt gondom, mert a nemzeti színházi tagság felmentéssel járt. Kaptunk egy-egy cédulát, az alján a dátummal, hogy meddig érvényes a mentesség, azt kellett mindig levágni, meghosszabbítani. Amikor megérkeztem, Kovách Aladár, az író volt az igazgató. Drága emberke, két mankóval. Nagy szeretettel fogadott. Többet hittek rólam, mint amennyi akkor voltam. Mert olyan szépen festett le engem Kiss Ferenc, aki hamarosan elfoglalta az igazgatói széket. De akkor még a nagyok éltek, virágjukban voltak, nekem kisebb feladatok jutottak. S a társulat munkáján is érezhető volt a háborús felfordulás. Játszottam még a Budai Színházban is. De ez a fővárosi időszakom mégsem tartott sokáig. Behívtak ugyanis egy igazolóbizottsághoz, hogy megvizsgálják, alkalmas vagyok-e a mesterség folytatására. De én a Nemzeti Színház tagja vagyok! - magyaráztam. Csak volt! Mert hogy engem Kiss Ferenc színészének számítottak. Tépték a szájukat. Egy tisztviselő azt tanácsolta, vigyek tanúkat. Jött is volna Apáthy Imre, Rajczy Lajos tanúskodni, de nem került rá sor. Megkérdőjelezték a színészi létezésem. Nem ismertek, nem is akarták tudni, ki vagyok. Az éjszakai telefon - Nem volt más utam, vissza vidékre! Jó emberem maradt Földessy Géza, ő külföldre települt különben. Játszottam Szegeden és Pécsett, ahol Szendrő József lett az igazgató. Aranyos ember volt, nagyon kellett szeretni, remekül lehetett vele iddogálni. De inkább arra lett volna szükség, hogy megtöltse a színházat, hogy ahhoz a nagy társulathoz szervezzék a közönséget. Volt valami tisztségem, talán szakszervezeti. Úgyhogy a szemére hánytam a passzivitását. - Jóska, te csak ülsz a fenekeden, mi meg éhen döglünk! Itt családos emberek vannak, akiknek lakásuk sincs... Jómagam is efféle helyzetben voltam. Hiszen még 1946-ban megszületett a két ikerlányom, Kati és Zsófi. El kellett őket tartanom a feleségemmel együtt, aki nem jött le velem vidékre, így esett szét az első házasságom. Igazat szólva, ez a pálya amúgy is egyszemélyes. Ebben nem segít se szülő, se gyerek, se feleség. A szerető is csak addig, amíg először vissza nem kérdez. Nem vagyok rá büszke, nem is szégyenkezem miatta, de ez a mesterség nem osztozkodott rajtam senkivel. Mindig azért hagytak el, mert nem tudtam rájuk eléggé figyelni. Ada, Hédi, Ila... Most jól van Eszterrel. - Valljuk meg, Szendrő Jóska meg akart szabadulni tőlem. Sok voltam neki, ezért ajánlott Major Tamásnak, aki le is szerződtetett 1950-ben a Nemzeti Színházba. Méghozzá Bánk bán szerepére. Azután mégsem én kezdtem próbálni. Egyáltalán semmit sem osztottak rám. Egyik éjjel szól a telefon, Tamás hívott, volna-e kedvem Bánkhoz. - Drága igazgató úr! Hiszen ezzel a gondolattal szerződtem ide. Azóta meg csak sunnyogok a sarokban... - Jól van, na. Tudja a szerepet?... - Hogyne tudnám. Ezerszer játszottam vidéken... S ezután végre a Nemzeti deszkáin is, Bánk rajtam is ragadt évtizedekre. De nem bántam. Minden generációban egy-két színész akad, akinek ezek a szerepek valók. Énnekem nagy szerencsém volt, hogy az életemet remekművek társaságában tölthettem. Katona, Madách és a többiek. Ha a színésznek sikerül ezeket híven megszólaltatni, akkor egy néptanító erkölcsi színvonalára küzdi fel magát. Ez volt az én ál- Belépő a portán - Én semmilyen kádernek nem számítottam, nem is firtatták, hogy „egyéb” vagyok. És senkinek sem voltam senkije. Se utódja, se boldog őse, se rokona, se ismerőse. Még vidéken úgy osztogatták a színházi portán a belépési nyilatkozatot a pártba, mint a cukrot. Azután kizártak, mert nem fizettem a tagdíjat. Ha jól emlékszem, egy forint ötven fillért.. Majd visszavettek. Sőt, a Nemzeti Színházban én lettem a helyi pártszervezet elnöke, vagy mi... Persze, nem az elnök, hanem a titkár számított. Mindenütt a titkároké, főtitkároké volt a hatalom, ugye? Viszont éltem a szavazatommal, hogy megvédjünk néhány darabot, írót, színészt. - Egyszer Rákosi Mátyás behívatott jó néhányunkat. Felelősségre vont minket, miért játsszuk Az ember tragédiáját. - Annyira pesszimista ez a Madách! Gondolkozzanak el az elvtársak! Jelentették, hogy leesik a termelés az üzemekben... Azután enyhébb hangot ütött meg: Azért csak játsszanak tovább! Majd a párt fogja a kezüket... Erre én: Rákosi elvtárs! Csak az egyiket! Hogy a másikkal dolgozni tudjunk!... Mindenki csúszott az asztal alá. Akkor nekem már ezt is lehetett. De amikor Rajk László temetése volt, végképp megelégeltem a dolgot. Hogy a gyilkosok vigyék a koporsót? Fogtam a piros könyvecskét, és letettem az asztalukra. Tessék! Ha továbbra is kell a munkám, tudjátok, hol lakom. Ha nem, úgy is jó... De kellettem. Nem léptem én se ki, se be. De többé senki sem zaklatott a párttagsággal. Hamarosan új időszámítás kezdődött. 1956-tól másképp jártak az órák. Bármilyen súlyos volt a retorzió, nem lehetett eltagadni többé, gondolkodni annyit jelent, mint mást gondolni. - Valójában én sohasem politizáltam. Játszottam, forgattam, dolgoztam. Napi húsz órákat. Időm sem volt, hogy a napi eseményekbe elegyedjem. De a történelem mindig is érdekelt, az az ezer esztendő, ami mögöttünk van. Annak a színháznak nincs létjogosultsága, amelyik erről megfeledkezik. A többi lehet érdekes, jópofa, alternatív. Ha nem éppen - bocsánat a szóért! - seggreverősdi, erkölcstelen, mocskos. Már a hetvenes évek elején a Nemzeti Színház is behódolt az alantas ízlésnek. Nem volt jellemző rá, de akadt egy kirívó eset. A kamarában műsorra tűztek egy Neil Simon-darabot, Az utolsó hősszerelmest, s éppen rám osztották a főszerepet. Akinek egy csöpp esze van, az nem ad nekem igent. Hogy én a színpadon a sliccemet babráljam? Mert erről volt szó lényegében. - Miért kell ezt nekem csinálni? - kérdeztem Marton Endrétől, aki akkoriban volt az igazgatónk. Pedig az a szerző még egy Csehov volt ahhoz képest, amilyen szenny ömlik ma mindenünnen. - Ez nagyon jót tesz neked! - válaszolta. - Veszítsd el végre a történelmi arcodat! Voltam én a Madách Színházban is, ezt az esetet követően nemsokára odaszerződtem újra. De visszahúzott a szívem. Minden színész titkos vágya, hogy „az ország első színházának” a tagja legyen. Én legalábbis így érzem. - Nem vagyok én vak. Látom, hogy alig akad színház, amelyiknek méltó vezérkara lenne. Van egy szerencsétlen igazgató, aki ide-oda lavírozik a minisztérium meg a pártok között. Miközben tervezik az új Nemzeti Színházat. Félő, hogy olyan lesz, mint egy szuper McDonald’s. Holott olyannak kellene lennie, mint egy bazilikának. Hogy aki idejön Magyarországra, meglássa benne azt a kultúrát, amely minket összeköt. A színház az emberi szellem legmagasabb rendű igényeihez tartozik, a tisztességünk, a méltóságunk letéteményese. Azelőtt összenéztünk, százak, ezrek voltaképpen, ha elhangzott egy-egy szívünkhöz szóló mondat: „üsd az Orrát magyar, ki bántja a tied!” Már nincsenek visszahangzó szavak. Pedig ezért volt érdemes élni. Este héttől tízig én voltam hatalmon. Bogácsi Erzsébet Már nincsenek visszahangzó szavak HETÉNYI ZOLTÁN FELVÉTELE 1998. január 3., szombat ✓Es mi lesz, ha nem lesz? Tanulmányok az államról a század végén Miután a hiperlibertárius Tamás Gáspár Miklós is megtette töredelmes vallomását (...ha az új demokratikus állam nem találja meg a módját a szociális igazságosság érvényesítésének, akkor nincs remény a tekintély visszaszerzésére... ezért szerintem a radikális „államtalanítási” propagandával fel kell hagyni... HVG, 1997. december 13.), az év folyamán pedig minden magára valamit is adó politikus, szociológus, közgazdász és filozófus azon tépelődött, hogy „milyen is legyen az állami szerepvállalás az átmenetben?”, okkal feltételezhető: most az év politológiai bestsellerében lapozgathatok. Igaz, a Korridor Politikai Kutatások Központja által közreadott tanulmánykötet eleve nem a szokványos „mi következik a jóléti állam és a monetáris állam kudarca után?” kérdésfeltevéssel indít, hanem tisztességesen leszögezi: nem lehet holtbiztos tippeket ajánlani a két és fél ezer éves intézmény mai-holnapi magyar vagy közép-európai arcvonásainak felismeréséhez. A kicsi, de egyben agilis és hatékony állam szép ábránd. Igényként megfogalmazható, társadalmi praxisként nem igazán alkalmazható. Ugyanakkor a totális államképtől az anarchista elutasításig meglehetősen széles történelmi-társadalmi-gazdasági és morális palettát lehet felmutatni a köztes megoldásra. Ám mindenre és mindennek az ellenkezőjére is van (kortól és időtől persze nem függetleníthető) tapasztalat. S minél mélyebbre ás le a kutató a jelen próbálkozásainak értelmezésénél, annál nagyobb zavarba kerül. Ez a zavarodottság kettős kötöttségű, de alapvetően morális indíttatású tudományos dilemmákat vet fel, hiszen az „átmenet államának” minden rezdülésében a szociális igazságosság és a gazdasági racionalitás éles szembenállását regisztrálhatja. A tanulmánykötetet (társ)szerkesztő, s egyben az államról szóló átfogó és igen tanulságos merengéseit is közreadó Gombár Csaba például nem röstelli bevallani, hogy évek óta kíséri figyelemmel Komár János és Ferge Zsuzsa vitáját a „koraérett jóléti államról”, s bizonybizony mindig inkább annak igazságát hajlandó elfogadni, akinek érveibe éppen belegondol. Ez a tanácstalanság (amit azért igen kevés tudós vállal kimondani) pontosan érzékelteti a társadalmi felelősségről és az állam felelősségéről vallott nézetek divergálását, a probléma méreteit, a lehetséges kérdések és válaszok sokaságát is. □ Mindamellett a kötet címadó tanulmányát („És mi lesz, ha nem lesz?”) éppen a neves szociálpolitikus jegyzi. Ferge Zsuzsa - Bourdieu és Norbert Éliás szociológiai értelmezését továbbgondolva - kíséri végig az állam és a civilizációs folyamat kölcsönhatásait, részletesen elemzi a XX. századi modern jóléti államok ki- és átalakulását, az elitek és a „veszélyes és veszélyeztető szegények” problémáját, a szocializmus jólétiállam-gyakorlatának pozitív és negatív vonásait, s jut el a méltányolható következtetésig: nem feltétlenül az állam által cserbenhagyott polgár az európai civilizáció igazi öröksége. A kötetben Hankiss Elemér és Körösényi András az állam és a közérdek, a közjó történelmi viszonyát, s mai (vélt vagy valódi) szembekerüléseit járja körbe. Szilágyi Ákos (talán nem véletlenül kremlinológiai ismereteiből kiindulva) a világ tényeivel szemben totalizálódó szörnyállamok demiurgoszi teljesítményeit mutatja be, s jut el a kelet-európai szökőállam „minél kisebb, annál jobb” filozófiai-történeti kifejtéséig. Etikus utálkozására viszont ott a kérdésként feltett válasz Kende Péter tanulmányában: „Erős, republikánus állam nélkül ki fogja egyben tartani a magyar társadalmat?” Az állam változó szerepvállalásait elemző jogi-közgazdasági tanulmányok közül számomra a leszínesebbnek (a szó szorosés átvitt értelmében is) Voszka Éva írása tűnt, aki az állam és tulajdon szivárványos viszonyát mutatja fel. Végigmegy a színskálán. Vörös: a mindent uraló állami tulajdon. Narancs: az egyeduralom bomlása. Sárga: menekülés az állami tulajdon(os)tól. Zöld: szabad út a privatizációnak és az „eladó én vagyok”. Indigó: vissza az eladásokhoz és a bevételekhez. Ibolya: a kampányszerű privatizáció vége felé. Fehér szintézis viszont nincs, mert állam és gazdaság, gazdaság és politika olyan kölcsönös érdekkötöttségeket mutat fel - a Lengyel László által felvázolt új állami szerepek ellenére (vagy éppen ezért) -, ami tartós szimbiózist jelent. S nem csupán a mi átmenetiségünk, hanem a többi útitárs melléfogásainak okán is. (Persze az a nagy kérdés, hogy honnan jövünk és hová tartunk, valamint, hogy melyik társdalmi formáció nem tekinthető „átmenetinek”, az az állam terjedelmét és funkcióváltásait elemezve még átmenetileg sem válaszolható meg.) □ Az ezzel szembenéző filozofikus és morális parancs a legmarkánsabban Gombár Csaba már idézett tanulmányában fogalmazódik meg: az állami felelősség nem privatizálható! Éppen a piaci szereplők „ruházzák vissza” ezt a felelősséget, hiszen különben a politikai stabilitás és biztonság (a közösségi kohézió és szolidaritás) vész el. Az, amiért az államot - anno - kitalálták. A szerző részletesen elemzi azokat az állami funkcióváltásokat, amelyek a globalizálódásból, az ellenőrzött piac működéséből következhetnek, de visszanyúl olyan (napjainkban avíttnak tetszhető) értékek boncolgatásáig, mint az esélyegyenlőség, az igazságosság és az állam viszonya. Felfogása szerint az állam a végső garanciális szolgáltató - viszontbiztosító, mondanánk mai szóval. Itt Gombár érvgazdag elemzése érzelmi töltést nyer. Szerinte az utóbbi évek államot csepülő és zsugorító közgazdasági beszéde külföldön is, nálunk is mértéket vesztett, már nem igazán nevezhető közgazdaságinak. „A csak a pénzügyi egyensúly, adósságkezelés, fizetési mérleg, közkiadások lefaragása fogalmakkal jelzett feladatokra összpontosító diskurzus egy idő után nem egyéb, mint közbeszédben burjánzó politikaellenes, államellenes, kultúraellenes, szegényellenes, a gazdasági célokra mint önfényű értékekre koncentráló süket duma” - írja. Ezt az indulatot kritikusai hajlamosak a Bokros-csomagnak címeztetni, holott Gombár ennél jóval szélesebb körű és nagyobb hatású gondolkodásmódról mond ítéletet. Figyelmeztetése nem is csupán a szakértőknek, inkább a politikusok, a pártok alamuszi állami élősködésének szól. □ A könyv szerkesztői jelzik: nem deskriptív (leíró) vagy normatív (előíró) jellegű művel rukkoltak elő, „csak” néhány fájdalmas kérdést próbáltak feltenni, a „kész válaszok” igénye nélkül. A szerzők számára nyilván nem meglepő, hogy az olvasó tájékozottabban, ám elég tanácstalanul teszi be a fontos könyvek polcára ezt a kötetet. S ha kételyeit, bizonytalanságait nem kívánja túlságosan tragikusra hangszerelni, akkor eszébe juthat egy anekdota. A vásárban hatalmas sor áll a „Magyarok bejövetele” sátor felirata előtt. Bejutva a ponyva alá azonban sötétség fogad, meg egy másik felirat: „Magyarok kimenetele!”. De a mutatvány árát mindig előre fizettetik meg. (Helikon-Korridor.) Bossányi Katalin