Népszabadság, 1998. február (56. évfolyam, 27-50. szám)

1998-02-11 / 35. szám

12 NÉPSZABADSÁG ÉRVEK, VÉLEMÉNYEK 1998. február 11., szerda Milyen is a mi Akadémiánk? Elmélkedés a magyar tudományosság állapotáról Az MTA decemberi közgyűlését megelőzően és az ott elhangzot­tak kapcsán a sajtóban (így a Népszabadságban is) több köz­lemény, vitacikk látott napvilá­got, amelyek az átlagolvasóban azt a benyomást kelthették, hogy nincs minden rendben az Akadémia háza táján. Különö­sen szembetűnő volt, hogy a vi­­tázók kölcsönösen egymást vá­dolták a „szocialista modellek” visszaállítására irányuló törek­vésekkel. Ezért óhatatlanul fel­merül a kérdés: az MTA egésze, mint szervezet, mint köztestü­let, mennyire távolodott el a szocialista modelltől? 1945 után a tudománypoliti­kát a kutatás teljes államosítá­sa, a felsőoktatás és a kutatás szétválasztása, a tudományos minősítés önállósítása jellemez­te. Az ipar államosítását köve­tően a magánvállalatokban fo­lyó kutatásokat az állam a ter­meléstől elválasztva ipari kuta­tóintézetekbe telepítette át és fejlesztette. Ezzel egyidejűleg az egyetemek feladatává a dip­lomások tömeges gyártását tet­ték. Ebben a helyzetben nem volt elvárható, hogy az egyete­meken színvonalas kutatás folyjék. Ezért is építették ki az akadémiai kutatóhálózatot. A hierarchia harca Az Akadémia amolyan „tu­dományügyi minisztérium” lett, a tudományos osztályok mellett működő, a tényleges gazdasági hatalommal rendelkező hivatali apparátussal. A minősítési rendszer és az MTA feladata a központi hatalomnak legmegfe­lelőbb, a hatalom által kényel­mesen manipulálható tudósré­teg kialakítása és kézben tartá­sa volt. Ennek egyik döntő ele­me a hierarchikus felépítés, rendek, rétegek kialakítása és a rétegek közötti átmenet szigorú szabályozása. Aspiránsok-kandidátu­­sok-doktorok-akadémikusok, íme, a tudományos hierarchia. Aki a hierarchiába tartozik, az hivatalosan tudósnak, illetve tudósjelöltnek minősül. A tu­dósnak persze bizonyos privilé­giumok járnak, hisz enélkül aligha lehet engedelmes tudó­sokra számítani. A bürokrati­kus szemlélet szerint a privilé­giumok megszerzésének lehető­sége az egyik legnagyobb hajtó­erő, és a tudóstársadalmon be­lül az egyes rétegeket egymástól éppen a privilégiumok körének nagysága szerint lehet elkülöní­teni, megkülönböztetni. A mű­ködő szocialista társadalmakra oly jellemző hiánygazdálkodás esetében e privilégiumok sok­szor egyszerű fogyasztási javak viszonylag könnyebb megszer­zésének lehetőségét jelentették. A privilégiumok közé tartozott a minősítettek speciális illetmé­nyei, az akadémikusoknak, doktoroknak, kandidátusoknak központilag biztosított fizetés­kiegészítés, illetve fizetés. A hatvanas évek végére a ku­tatóintézetek extenzív fejleszté­se megtorpant, és a gazdasági élet csődjének részeként nyil­vánvalóvá vált a kutatási intéz­ményrendszer alkalmatlansága is. A hetvenes évek elején - a tu­domány és gyakorlat kapcsola­tának jegyében - kierőszakol­ták a természettudományi és műszaki alapkutatásra létreho­zott intézmények profiljának részleges megváltozását. Az in­tézményrendszer fennmaradá­sa, fenntartása érdekében elő­térbe került a fokozatosan leépülő, majd megszűnő ipari kutatóintézetekhez hasonló te­vékenység és ezzel együtt az ön­finanszírozás. A nyolcvanas évek közepére-végére vált nyil­vánvalóvá, hogy a gazdasági struktúrával együtt a kutatóhá­lózat és a tudománypolitikai koncepciók átalakítására van szükség. Azaz a kutatásban és felsőoktatásban sem halogatha­tó a modellváltás. E korszak - sarkítva - két alapvető irányzat harcával jel­lemezhető. Az egyik irányzat a felülről kezdeményezett reform ideológiájára épült, és lényegé­ben a hierarchia és a régi Aka­démia gyakorlatilag teljes át­mentését célozta meg. Ez öltött testet az akadémiai törvény első tervezeteiben. Ezekben közpon­ti helyet foglalt el az az elképze­lés, hogy az intézetek az Akadé­mia tulajdonába kerüljenek. Emellett­­ az egyidejűleg induló felsőoktatási törvénytervezetek ellenében - a tudományos mi­nősítés régi rendszerét (leg­alább részben) konzerválni akarták (Athenaeum bizottság terve). A másik, radikális modellvál­tást követelő irányzat főbb kö­vetelései így összegezhetők: 1. Az egyetemi autonómia helyreállítása a kutatás és okta­tás egysége jegyében. 2. A tudományos minősítés kizárólag az egyetemek joga le­gyen (szűnjön meg a TMB). 3. Az alapkutatások egyre növekvő hányada kerüljön az egyetemekre. 4. Az Akadémia fokozatosan alakuljon vissza Tudós Társa­sággá. Az akadémiai törvény első változata ellen fellépők számá­ra elfogadhatatlan volt az az elképzelés, hogy életre szólóan megválasztott, vissza nem hív­ható tagokból álló testület ke­zébe országos méretekben is je­lentős vagyon, számottevő ha­talom kerüljön és ezt ráadásul még törvény is garantálja. Az 1994-ben megszületett akadé­miai törvényben kompro­misszumként megjelentek a modellváltást követelők igé­nyeinek megfelelő elemek is (az intézetek nem kerültek az Aka­démia tulajdonába, a köztestü­leti közgyűlésbe kétszáz nem akadémikus került stb.), ám igazi modellváltás nem követ­kezett be. A felsőoktatási törvény egyértelműen rögzíti, hogy tu­dományos fokozatot (PhD) csak az egyetemek adhatnak. Az akadémiai törvény - a meg­szüntetett „tudomány doktora” fokozat helyett - az „akadémia doktora” cím adományozásá­nak jogát ruházta az Akadé­miára. Ha ez egyszerű cím vol­na, akkor talán nem is volna olyan nagy baj, de a törvény azt is leszögezi, hogy ezért a címért tiszteletdíj jár, vagyis ugyanaz a helyzet, mint a „tudomány doktora” fokozat esetében volt. Ezzel a közvetlen anyagi érde­keltség egyértelművé válik. Ha­sonló a helyzet az akadémikusi tiszteletdíjakkal is. Emellett az sem hanyagolható el, hogy az utóbbi években az Akadémia költségvetésének egyre na­gyobb hányadát teszik ki a tisz­teletdíjak. (Az 1998-as terv sze­rint az akadémikusi tiszteletdí­jak és a kapcsolódó ellátási dí­jak 598 milliót, a doktori, kan­didátusi tiszteletdíjak 1167 mil­liót tesznek ki. Ugyanakkor a matematikai és természettudo­mányi intézetek 2929, az élettu­dományi kutatóintézetek 1268, a társadalomtudományi intéze­tek 1263 millió forintot kap­nak.­ Az a sajátos helyzet, hogy az elmúlt húsz év alatt az aka­démikusok száma másfélszere­sére nőtt, a doktorok száma megkétszereződött, mialatt az országban a kutatók/fejlesztők létszáma a felére csökkent. (Időközben az ipari kutatóinté­zetek gyakorlatilag megszűn­tek.) Az 1994-es törvény a het­ven éven aluli akadémikusok számát kétszázban rögzítette, így volt olyan év (1995), amikor háromszáznál, több akadémikus volt. (Ez talán túlzás egy ilyen kis ország esetében, ahol az utóbbi tíz évben öt százalékkal csökkent a lélekszám.) Az aka­démiai doktorok száma ma 2200 körül van. Mindemellett a legfurcsább az, hogy az Akadé­mia költségvetéséből olyan sze­mélyeket támogatnak, akiknek címeiken kívül semmi közük a kutatáshoz (aktív vállalati igaz­gatók, képviselők stb.). Hang­súlyozom: a már megszerzett juttatásokat nem szabad elven­ni, de célszerű szabályozásukra szükség volna. Furcsaságok sora Mindamellett az is furcsának tűnhet, hogy ha az MTA tagjai kaphatnak tiszteletdíjat, akkor ugyanaz az állam miért nem ré­szesíti ebben a Széchenyi és más működő akadémiák tagja­it. Szembe kellene nézni végre már azzal is, hogy valójában szüksége van-e az országnak a természettudományok területén három „nagy”, „nemzeti” kuta­tóközpontra (kémiai, fizikai, biológiai). A válasz lehet nem is, de ha igen, akkor a finanszírozó állam valószínűleg jobban ten­né, ha kivonná őket az Akadé­mia irányítása alól. Miért? Történeti okok miatt. Az Akadémia a magyar közélet szent tehene, a tudósokat miti­kus légkör övezi, és ma már nem kíván senki sem beavatkozni az ügyeikbe még akkor sem, ha nyilvánvaló pazarlásról, hibák­ról van szó. Márpedig aki csak egy kicsit is ismeri az Akadémia és tudományos osztályai műkö­dését, tudja: a testületi dönté­sek, a közgyűlési szavazatok mögött sohasem lehet megtalál­ni a felelősöket, különösen ak­kor, ha erre nincs is törekvés. A közgyűlésnek közel ötszáz tagja van, azaz sokkal több, mint a magyar országgyűlésnek. Ki gondolhatja komolyan, hogy egy maximum kétnapos köz­gyűlésen bármi történhet, ami a különböző javaslatok előter­jesztőinek véleményétől eltér?! A tudományos osztályok elé ke­rülő ügyekben a tájékoztatás, a tárgyismeret gyakran sok-sok kívánnivalót hagy maga után. Ki vállalja az esetleg súlyos anyagi következményekkel járó döntésekért a felelősséget? Nem volna jobb, ha az Akadémia végre egy Tudós Társaság len­ne, és nem pénzelosztáson acsargók gyülekezete? Kérdés az is: köztestületnek nevezhe­tő-e az az intézmény, amelynek tagjai nem élveznek egyforma jogokat (akadémikusok és nem akadémikusok). Lehet, hogy az akadémiai törvény is megérde­melne egy alkotmánybírósági vizsgálatot? Döntés előtt A akadémiai törvényt feb­ruárban kezdi tárgyalni az Or­szággyűlés. Érdemes volna eze­ken a kérdéseken a T. Háznak - még a döntés előtt - elgondol­kodnia. Ugyanis a köztestület intézményei és a szakemberek által úgy-ahogy megismert mó­dosítási tervezet a jelek szerint újabb visszalépést jelent a régi szisztémához. Lehet persze, hogy a „minden rosszban van valami jó” elve érvényesül, s az új-régi törvény további módo­sítgatásából legalább kitűnhet: ez a rendszer működésképtelen. Horányi György az MTA Központi Kémiai Kutató Intézetének tudományos tanácsadója MARABU Nem úgy, mint a nagykönyvben A baloldal leépít, a jobboldal visszakövetel. Ez volt a magyar közélet lényege az elmúlt évek­ben, természetesen a gazdaság­­politikával szoros összefüggés­ben. A politikai megfigyelők persze szívesebben kezelik el­szigetelten az egyes ügyeket, pedig az igazi kérdés azok összessége: gyakorlatilag az ál­lam szerepéről és kívánatos mé­retéről vallott nézetrendszer. A baloldal leépít, a jobboldal visszakövetel. Komoly fejtörést okozva ezzel mindazoknak, akik úgy hiszik, hogy legalább a politikai alapfogalmak közt biztosan mozognak. A szociál­demokrata - vagy ahogy a Ma­gyar Szocialista Párt 1989-ben definiálta önmagát, a demokra­tikus szocialista - politikának ugyanis legfőbb eszköze az álla­mi redisztribúció, sőt a jóléti ál­lamok működésének éppen az állami újraelosztás magas szintje az alapja. Ezzel szemben - a tankönyvek szerint - a kon­zervatív és liberális erőknek már csak zsigerből is az ellen­kezője a céljuk, vagyis minél ki­sebb méretű állam, ezzel együtt minél kisebb állami beavat­kozás a gazdaságba. □ Az Antall-Boross-kormány - a realitások kényszerhatására - lényegében jobboldali-konzer­vatív gazdaság irányítása után 1994-ben egy szociáldemokra­ta-liberális koalíció került ha­talomra, mely - a hatalmas ké­zi­tusákat jóslók véleményének ellentmondva - a jóval kisebb súlyú koalíciós párt programját vette át a gazdaságpolitikában. Ennek okait máig sem vizsgálta igazán senki. Két indítékot szo­kás megemlíteni: egyrészt, hogy az MSZP-t meglepte az ország valódi helyzete és megijedt, másrészt, hogy programja atti­tűdökön kívül semmi használ­hatót nem tartalmazott, így ki­zárásos alapon maradt a liberá­lis modell. Az előző azonban túl „visszamutogatós”, a másik pe­dig túl „liberális” ahhoz, hogy fenntartások nélkül elfogadjuk. Tény azonban, hogy Nagy Sán­dor „lebirkózásával”, a Bokros­csomaggal valóban egy liberális gazdaságpolitika vált a Horn­­kormány sajátjává. A konzervatív ellenzék pedig azt tette, amit ilyenkor tehetett: kényszerből, bár láthatóan nagy élvezettel opponált, s az Antall-Boross-kormány mondhatjuk - protekcionista gazdaságpolitikáját szinte már szociáldemokratává fejlesztette azáltal, hogy meglovagolja a szociális feszültségeket. Ennek legcsodálatosabb példáját a Fi­desz - MPP mutatta be azzal az üzenettel, amit a Tocsik-ügy mellé kreált, vagyis hogy a nyolcszázmillió forint és az át­lagfizetések közti szakadékkal sokkolta az „átlagpolgárt”. A történet mára újabb állo­másához érkezett. A szociál­­liberális kormány ugyanis lazí­tani látszik a gyeplőn. Horn Gyula, aki egy éve, egy tévényi­latkozatában még arról beszélt, hogy őt nem érdekli, mi szociál­demokrata, mi konzervatív, csak az, hogy mi logikus és ra­cionális, ma, a 65 év felettiek ingyenes utazása kapcsán azt mondja: természetes, hogy az MSZP ilyen baloldali gesztuso­kat küld a választók felé. Ez a két nyilatkozat hűen be­mutatja azt a mókuskereket, melyben a szocialista párt négy éven keresztül forgott. A hitt és kommunikált gazdasági ered­mények láthatóan felszabadító­­an hatnak a miniszterelnökre: eddig nem lehetett, most már le­het. Abban pedig a független gazdaságkutatók is egyetérte­nek vele, hogy lehet. Csak hoz­záteszik: nem mindegy, mennyit. Ki fogja vissza Horn Gyulát? - kormánypárti oldalról most ez a fő kérdés, az ellenzék ugyanis láthatóan zavarban van. A fenti kérdésre eddig leg­többször hangoztatott választ, hogy majd az SZDSZ, egyre job­ban sántítani látszik. Hiszen ahogy az MSZP kifelé tart saját válságából, az SZDSZ éppen be­felé halad egy hasonló jellegűbe. A szabaddemokraták háza táján is egyre gyakrabban hangzik el, hogy több pénz kellene, erősebb rendőrség, jobb autópálya-háló­zat és infrastruktúra. Kérdés az is, hogy a párt legutóbbi kül­döttgyűlésén egyre erősebben hangját hallató szociális irány­zat milyen hatást képes elérni abban a pártban, ahol a szociális érzékenység kezdettől fogva meghatározó gondolati elem volt. Nagy kérdés tehát, hogy az SZDSZ az „egyetlen liberális”, vagy az egyik szociálliberális párt lesz-e a jövőben. □ De nézzük a magyar konzer­vatívokat, visszatérve a klasszi­kus gazdaságpolitika „elárulá­sának” kérdésére. Nem biztos, hogy megáll az érv: a magyar jobboldal kizárásos alapon nem tehetett mást, mint ha a kor­mány á-t mondott, neki b-t kel­lett mondania. Azt sem hiszem, hogy a jobboldali politikusok ál­tal gyakran emlegetett „keresz­­tényszocialista” világszemlélet lenne az ok. A valódi magyará­zatnak valószínűleg szociológiai okai vannak. És itt elsősorban nem arról van szó, (holott leggyakrabban ez hangzik el), hogy a klasszikus értelemben vett konzervatív szavazóbázis nálunk túl szűk, tehát a rend­szerváltás vesztesei, a szegények felé kellett nyitni. Aki ezt tette, az vagy Torgyán populizmusá­ba, vagy Csurka szélsőjobbolda­­liságába sodródott. A Fidesz és az MDF esetében más magyará­zatot kell keresnünk. Ahhoz, hogy valaki a „középréteg” tag­jává váljon, elsősorban nem anyagi kondíciókra van szükség. A hazai jobboldal szóhasznála­tával élve „polgári” lét inkább szakmák és társadalmi helyze­tek köré szerveződik. Amikor a magyar jobboldal tevékenységé­re keresünk magyarázatot, a kö­zéprétegek helyzetének változá­sát kell alapul vennünk. Az An­­tall-kormány négy éve alatt romlott e rétegek helyzete, bár korántsem annyira, mint mond­juk a legalsóbb, esetleg munka­­nélküli sorba kerülteké. A Horn­­kormány időszakában deklarál­tan rájuk - mint munkavállalók­ra - került a többletterhek nagy része, ezzel helyzetük tovább romlott. (Az SZDSZ-MSZP- kormány igazából csak a legsze­gényebbeket védte, amiben azért van szociáldemokrata atti­tűd.) Magától adódott az ellen­zék „polgári” erőinek reakciója. Szavazói ezt várták tőle. □ ■ Véleményem szerint, ha foly­tatódik az a tendencia, hogy a felső, gazdagabb ötven százalék életkörülményei javulnak (ez a KSH adatai szerint húsz száza­lék „középréteget” is jelenthet, hisz a relatíve jómódúak aránya harminc százalék), a gazdasági növekedés valahol 5-6 százalék körül áll be, akkor egy idő után a magyar konzervatív pártok is megengedhetik majd maguknak, hogy konzervatív-liberális gaz­daságpolitikát folytassanak. Ám van egy fontos különbség a jobboldali pártok „viselkedé­se” között. (Az eltérés az MDF- nél viszonylag tiszta képlet, a Fidesznél viszont nem annyira egyértelmű.) A Fidesz „ősi” sza­vazóbázisa az ifjúság. Ám az if­júság korántsem rózsás helyze­tének változása semmiképpen sem magyarázat az MPP válto­zására. A Fidesz - MPP „prag­matikus” váltása, a radikális-li­berális nézetek teljes feladása inkább a jobboldali szavazóbá­zis felé irányuló nyitással ma­gyarázható. Ezért tűnhet ma a párt az ellenzék legnagyobb pártjának. Az optimális forgató­­könyv teljesülése esetén tehát van esély arra, hogy Magyaror­szágon úgy legyenek a dolgok, ahogyan az a politikai nagy­könyvben meg van írva. A tét óriási. Hiszen ellenkező esetben eltűnhet az az ideológiai töltetű politizálás, mely a magyar poli­tikai kultúrát mindig is jelle­mezte. Nem hiszem, hogy helyé­be az angolszászok józan prag­matizmusa lépne... Kiss Viktor politológus hallgató ELTE-BTK A publicista és a tények Gyekiczki András a Népszabadság február 3-i számában azt a „szóbeli közlést” tulajdonítja nekem, hogy „egy publicistát nem kell, hogy mindig érdekeljék a tények”. Én ilyen butasá­got természetesen soha nem mondtam. Mást mondtam. Amikor az ő eljárását (is) ki­fogásoló cikkem a Népszavában megjelent, fel­hívott és szemrehányást tett nekem, miért nem kerestem meg őt cikkem megírása előtt és miért nem tekintettem át az ügyre vonatkozó teljes anyagot, amit ő készséggel a rendelkezésemre bocsátott volna. Erre mondtam azt, hogy a pub­licisztika nem szaktanulmány, nem kutatási beszámoló, nem tényfeltáró, hanem kommen­táló műfaj, azon tehát az elérhető tények teljes körű áttekintését számon kérni nem lehet. Nem a publicista kötelessége ellenőrizni egy általa kommentált interjú, avagy hivatkozás hiteles­ségét. Hogy egy példát mondjak: ha egy kolléga publicisztikájában epés megjegyzés tárgya len­ne az én Gyekiczki által kitalált „szóbeli közlé­sem”, az nem a kolléga hibája lenne, hanem egyrészt azé, aki nem tudja, hogy „szóbeli köz­lésre” csak a közlő hozzájárulásával lehet hi­vatkozni, másrészt a közlőé, ha nem igazítaná helyre a hamis közlést. Miután Gyekiczki András telefonált nekem, érdeklődtem a Népszabadságnál, érkezett-e a kéthetes határidőn belül helyreigazítási kére­lem az ő interjújával kapcsolatban, avagy tar­talmaz-e Kenedi János közlésre váró cikke a kabinetfőnök eljárásával kapcsolatban valami korrekciót. Nem érkezett, nem tartalmazott. Megkérdeztem Pünkösti Árpádot, jóváhagy­ta-e Gyekiczki András a megjelent szöveget. Ő lesített változatot. Ahhoz képest Pünkösti csak a maga szövegét egészítette ki. Kétségtelenül ez sem ildomos, de nem érinti az interjúnak azt a részét, amelyen az általam megfogalmazott vé­lemény alapul. Az ugyanis semmi egyeben, csak a kabinet­főnök által írt, sajátjának elismert, interjújá­ban idézett levélen alapult. E levél szövege ugyanis éppen abban a mozzanatban, amit vol­tam bátor kifogásolni, nem egyeztethető össze azzal az állítással, hogy „egyrészt tájékoztat­tam az ellenérdekű felet, lehetővé téve számára az összes... irat megismerését, másrészt Vajda ügyvédjénél dokumentumokkal cáfoltam a »hivatalos feljegy­zés« valótlanságát, annak fel­használási korlátaira felhíva a figyelmet”. A probléma éppen az, hogy a levél tanúsága sze­rint a kabinetfőnök az „egyrészt”-et a „más­­részt”-től tette függővé, az „információs egyensúly helyreállítását” a „hivatalos feljegy­zés” felhasználásától. Idézem: „Amennyiben Vajda Tibor a BM által neki megküldött irata­inkat az ausztrál bíróság előtt felhasználja (ter­mészetesen ezt megteheti), kötelességemnek ér­zem gondoskodni arról, hogy elősegítsem az in­formációs egyensúly helyreállítását.” Ezt tar­tottam és tartom elfogadhatatlannak. Ha a va­lóságban nem ez történt, ha „az információs egyensúly helyreállítására” a „hivatalos fel­jegyzés” felhasználásától függetlenül sor került (illetve került sor), annak nagyon örülök, de csak ő tehet arról, és csak önmagát hibáztathat­ja azért, hogy a leveléből és az interjújából nem ez derült ki. Révész Sándor közíró

Next