Népszabadság, 1998. április (56. évfolyam, 77-101. szám)

1998-04-03 / 79. szám

16 NÉPSZABADSÁG ÉRVEK, VÉLEMÉNYEK 1998. ÁPRILIS 3., PÉNTEK A hét százalék igazsága Melyik növekedés a fenntartható? Biztató a vita, amely a növekedésről in­dult mostanában. Jobb arról vitázni, hogy 4-5 százalék körül lehet a következő évti­zedben a magyar gazdaság növekedése, vagy elérheti az évi 7 százalékot, mint ar­ról, hogy jó vagy rossz, egészséges vagy egészségtelen-e a növekedés. A Privati­zációs Kutatóintézetben huszonnégy olyan növekedési forrást elemeztünk, amelyek a következő évtizedekben évi 7 százalékos GDP-növekedést alapoznak meg Magyarországon. Amellett szeret­nék érvelni, hogy a következő évtizedek magyar gazdaságában miért fenntartható hosszú távon ez az ütem. Induljunk ki a tavalyi év 4 százalékot meghaladó hazai növekedés szerkezetéből. Emögött két felpörgött motor többletteljesítménye hú­zódik meg. Az első a külföldi tőkebefek­tetések többletexportja, a második a köz­ponti infrastrukturális beruházások több­let-teljesítménye. Nem vett benne részt a hazai kis- és középvállalati szektor, amelynek teljesítménye 9 százalékkal csökkent, és nem volt része benne a fo­gyasztásbővülésnek, amit jelez a kiske­reskedelmi forgalom 1 százalékos csök­kenése. A majdnem 5 százalékos reálke­reset-bővülés ugyanis döntően egy szűk tulajdonosi, menedzseri és alkalmazotti csoportra terjedt ki. Ennek oka az, hogy az 1997-es növekedés egy igen szűk sáv­ra összpontosult a magyar gazdaságban: a külföldi tulajdonosi részesedéssel mű­ködő cégcsoportra, a 300 fő feletti lét­számmal működő nagyvállalatokra, a Dunántúl északi sávjára, a budapesti agg­lomerációra, néhány más vidéki város (például Kecskemét és Gödöllő) körzeté­re, valamint a gépiparra és az autópálya­építésre. Tanulságos az is, hogy a magyar gazdaság mely szektorai és területei nem vettek részt a tavalyi növekedésben. A hazai kis- és középvállalatokon kívül a lakás- és házépítés, a fogyasztásbővülés, az infrastruktúra területeinek többsége és az ország területének nagyobbik része nem vett benne részt. 1998-ban is érvé­nyesülni látszik a tavalyi növekedési szerkezet, mert nem történt olyan válto­zás, amely a meglévők mellé a kimaradt forrásokat is bekapcsolná. Fenntartható-e azonban az ilyen szer­kezetű növekedés? Véleményem szerint: nem! Először is, az ilyen szerkezetű nö­vekedés nagyon drága. Jelentősen és gyorsan nőnek a társadalmi csoportok közötti jövedelmi és vagyoni különbsé­gek, ez rombolja a közbiztonságot és az erkölcsöt, csökkenti a képesség szerinti szelekciót az oktatásban, és rontja a lelki, valamint fizikai egészségi állapotot. Má­sodszor, a gazdaság és társadalom igen szűk csoportjaira kiterjedő növekedés nem teszi kiaknázhatóvá az EU-integrá­­ció beruházási többletét. A növekedés mozgósítja ugyanis azokat a meglévő, de szunnyadó fejlesztési projekteket és helyi erőforrásokat, amelyek külföldi, ezen be­lül EU-beruházásokhoz kapcsolódhat­nak. Minél szélesebb a növekedés a tulaj­don, a vállalati méret, a termékcsoportok és a földrajzi területek esetében, annál több és jobb fejlesztési ötlet kerülhet be az EU beruházási programjaiba. A mos­tani növekedési szerkezet kevés és bi­zonytalan megtérülésű projekteket tud csak felajánlani. A mai növekedési szer­kezet következtében a lehetséges EU- beruházási programok jó része elmarad­hat. Harmadszor, a mai növekedési szer­kezet modern jellege elfed egy sajátos gyengeséget. A külföldi multinacionális cégcsoportok ipari zöldmezős beruházá­sainak többletexportjára épülő növekedés igen szerencsésen újítja meg a magyar ipar szerkezetét. Fejlett ipari termékek és technológiák, a fejlett gazdaságok piaca nyílik meg előttünk. Ez azonban az inno­váció importált módszere, és lényegében nem épít a hazai kutatásfejlesztésre, inno­vációs bázisokra. Miután a hazai kis- és középvállalatok alig fejlődnek, beszállí­tóként és önálló, új technológián alapuló exportálóként sem vesznek részt a növe­kedésben. A modernizáció hazai források hiányában hosszú távon korlátokba ütkö­zik, ez pedig veszélyezteti a növekedés fenntarthatóságát. Mi a helyzet a 7 százalék körüli gazda­sági növekedéssel? Nem kétséges, hogy az akkor jöhet ki a magyar gazdaságból, ha a 4-5 százalékot eredményező növeke­dési források mellé további források is belépnek. Akkor lehet 7 százalék, ha a hazai kis- és középvállalatok beszállító­ként, önálló exportálóként és a hazai bő­vülő fogyasztás kielégítőjeként dinami­kusan bővülnek. Akkor lehet, ha a hazai bázisú innováció és K+F, általában a ha­zai tudástőke bővülése válik a legfonto­sabb növekedési forrássá. Akkor lehet, ha a lakás- és házépítés az EU- építési arányt eléri, amelyik a mai magyar szintnek leg­alább a kétszerese. Akkor lehet, ha felol­dásra kerülnek az infrastrukturális szűk keresztmetszetek a fizikai, személyi és szellemi javak áramlásában. Akkor lehet, ha a növekedés területileg kiterjed az or­szág nagyobbik részére. A 7 százalékos növekedés két lábon áll: azon, ami 1997-98-ban megvalósul, és azon, ami e két évben még nem indul be, de benne van a magyar gazdaságban. Elromlanak-e a mérlegek egy ilyen szerkezetű növekedéstől? A további nö­vekedési források bekapcsolása minden bizonnyal nagyobb kereskedelmi- és fi­­zetésimérleg-defícittel jár, mint ami járt 1997-ben a mostani növekedési szerke­zettel. Járhat 3 milliárd dollár körüli kereskedelmimérleg-hiánnyal és 2 mil­liárd dollár körüli fizetésimérleg-hiány­­nyal. Járhat a növekedésnél kisebb fo­gyasztásbővüléssel, amelynek szerkezete szélesebben terül szét a gazdaságra és tár­sadalomra. Járhat a nettó külső adósság néhány milliárd dolláros megemelkedé­sével. Egyik sem ok arra, hogy riadót fúj­junk, egyik esetben sem adunk okot a globális pénzpiacok nemzeti valuta elleni támadására. Valamennyi esetben ugyanis a deficit és a külső adósságnövekedés messze azon a sávon belül marad, amely a magas növekedést tartósan fenntartha­tóvá teszi. Ennek éppen az az oka, ami a növekedés forrása. Ugyanis, ha a növeke­désben a kis- és középvállalatok, a hazai innováció és az infrastrukturális szűk ke­resztmetszetek felszámolása is a külföldi tőkével egyenlő szerepet játszik, és a glo­bális tér felé kinyit, a magántulajdon többségén alapuló piacgazdaságról van szó, akkor a magasabb gazdasági növe­kedés egyben versenyképes gazdasági szerkezetet hoz létre. A közgazdasági el­mélet még egy feltételt támaszt: legyenek kihasználatlan és versenyképesen hasz­nálható szabad kapacitások. Ilyenekkel a magyar gazdaság bőven rendelkezik, ép­pen ezekre támaszkodik a 7 százalékos növekedés. Kell-e ehhez a fogyasztás emelkedését lehetetlenné tevő magas beruházási ráta? Egyáltalában nem, mert az angolszász or­szágok magas növekedési üteme és sze­rény beruházási rátája tükrözi a globális információs gazdaság új vonását: sok szellemi tőke és csökkenő fizikai tőke kell a modern termékekhez. Magyaror­szág pedig éppen a szellemi tőke előállí­tásában ér el azonos teljesítményt egyha­­tod költséggel, ahogy azt az oktatási ered­mények mutatják. Származik-e többlet inflációs nyomás a 7 százalékos növeke­désből? Éppen fordítva, a kínálat bővülé­se és a mainál szélesebb növekedési bázis lehetővé teszi az infláció gyorsabb csök­kenését, és ezt az összefüggést egyértel­műen mutatják gazdaságtörténeti meg nemzetközi példák, sőt 1994 és 1997 ma­gyar példája is. A kisebb infláció mellett gyorsabban csökkenő kamatok pedig se­gítenek a költségvetésnek, mert mérsék­lik a belföldi államadósság után fizetendő kamatterhet. Mindezek alapján vállalható az az állítás, hogy fenntartható a 7 száza­lékos növekedés. Matolcsy György a Privatizációs Kutatóintézet igazgatója MARABU RAJZA Az első lépések Tavaly tavasszal forradalmi jellegű vál­tozás, egy kisebb fajta rendszerváltozás (aláírásgyűjtés, az addigi HÖK vezetők visszahívása) élén új arcokkal, új stílusú politikát ígérve kerültünk a BTK HÖK vezetőségébe. Szakítva a korábbi gyakolattal, erősítve a demokrácia intéz­ményrendszerét, a szubszidiaritás elvé­nek jegyében megteremtettük a szakos érdek-képviseleti (SZHÉK) rendszert. Az ELTE BTK-n, ahol a hallgatói lét­szám meghaladja a 7000 főt, egy HÖK- szervezet már nem képes a koordináció­ra, így szükségessé vált, hogy a szako­kon is megalakuljanak a hallgatói képvi­seletek. A másik fontos lépésünk az volt, hogy a kar infrastruktúráját igény­be vevő vállalkozásainkat a kar és az egyetem pénzügyi ellenőrzése alatt foly­tattuk, és a bevételt szolidaritási alapba tesszük be, melyhez a kar a tandíjbevé­telekből ugyanannyi pénzt tett hozzá, mint mi. Ebből támogatjuk azokat a hallgatókat, akik - a jogszabályok válto­zása miatt — elvesztették juttatásképes­ségüket, azaz az állam már nem támo­gatja őket tanulmányaik elvégzésében (így nem jár nekik tanulmányi, szociális és egyéb ösztöndíj). Jogszabályokban előírták, hogy annyi tandíjat kell be­szednie a felsőoktatási intézményeknek, mintha minden egyes hallgató havi 2100 forint tandíjat fizetne. Magyarán: ha va­laki tandíjmentességben részesül (a tel­jes hallgatói létszám maximum 20 szá­zaléka), akkor helyette másvalakinek kétszeres mértékű (havi 4200 forint) tandíjat kell fizetnie. A kormány arra hi­vatkozik, hogy a tandíjak kirovása egye­temi, kari autonómiába tartozik, de meg­határozza, hogy mennyi kiadása lehet a karnak és e mellé állami, normatív tá­mogatást ad, a különbözetet a karnak kell előteremtenie. Ilyen helyzetben mit tehet a hallgatói önkormányzat? Három lehetőség van: - az első a legkönnyebb: a felelősség­­áthárítás útja, azt mondani, hogy minde­nért a kormányt terheli a felelősség, mert alulfinanszírozza az intézményt:­­ a második lehetőség az, ha a hallga­tói önkormányzat támogatásával a kar vezetését az érthetetlen pénzőrület moz­gatja, legalábbis az ELTE Egyetemi Hallgatói Önkormányzata (EHÖK) ez­zel vádolta a múlt év novemberében a BTK-t, így nem alakul ki normális pár­beszéd, míg a vezetésnek rengeteg olyan eszköz. — a harmadik út a legnehezebb, de szerintünk azért járható. Kölcsönös en­gedményeket téve, kompromisszumot kötve, a kari és az egyetemi vezetéssel együttműködve irányítani a hallgatói önkormányzatot. Hatni a mindenkori Országgyűlésre, kormányra a felsőokta­tás jelenlegi finanszírozási rendszerének megváltoztatása érdekében Ebből nekünk az első kis lépés­­ si­került. Az elsők között az ELTE BTK tért át az új tandíjrendszerre. Ebből származnak előnyeink is, hiszen mi­közben a következő félévben a többi felsőoktatási intézményben egyre szi­gorúbb feltételekkel lehet majd tanulni (magasabb tandíjak, költségtérítések), addig mi újabb és újabb kedvezménye­ket tudunk majd kiharcolni. Már előre láthatóan ez újabb feszültséget fog okozni az egyetemi és a kari HÖK kö­zött. Mi felismertük azt, hogy bár ér­dekellentétek sora mutatható ki az ok­tatók és a hallgatók között, alapjában véve mégis egyazon cél kell, hogy ve­zéreljen minket, jelesül az ELTE pénz­ügyi stabilitásának és szakmai elis­mertségének megőrzése. Véleményem szerint az egyetemi tanári és egyéb ok­tatói kinevezések és előléptetések ese­tén a hallgatóknak ne legyen szavazati joguk - már csak azért sem, mert nem mi hallgatók vagyunk hivatva arra, hogy oktatóink szakmai előmeneteléről döntsünk —, hiszen az oktatói munka hallgatói véleményezése kapcsán már kifejthetjük álláspontunkat tanáraink munkájáról. Amennyiben érdekeinket közös nevezőre hozzuk, és egységesen kiállunk mellettük, akkor talán sikere­sen vehetjük fel a harcot a jelenlegi fel­sőoktatási finanszírozási rendszer meg­változtatásának érdekében. Kovács Krisztián az ELTE BTK HÖK elnöke A történet vége Az első két szabad választáson éppen hogy csak talpon maradt Kisgazdapárt előreláthatólag idén sem lehet boldog győztes: mióta a drámai gesztusokkal alábbhagyott a pártelnök („kiabálni szélről, kormányozni középről lehet”), zavarba hozta népszerűsítőit. Azok, akik vélt vagy valódi sérelmeik miatt átszár­maztatták igazságérzetüket, becsapott­­ságukat a kisgazda pártelnökre, elhagyni látszanak őt. A tíz százalék körüli (de apadó) voksolási hajlandóság azt mutat­ja, hogy Torgyán patetikus futása vége felé tart. Magam ezt egyáltalán nem bánom, mert úgy érzem, hogy egy morálisan fö­löttébb kétes hazardírozás érkezik el végpontjához, mely a sérelmi politizálás tűzben tartásával, eszelős ellenségképek fölállításával sok fájdalmas tapasztalatot eredményezett eddig is. Azt például, hogy az antikommunista hangulatkeltés minduntalan emlegetésével fél kézzel romba lehet dönteni egy legitim kor­mány épületét, s az ellenzéki politizálás­hoz elég kórust toborozni bizonyos rög­eszmék kizengetéséhez: elég különféle pártok leszerepelt, sértett kontingenseit befogadni, s máris kormányképes csapat áll rendelkezésre. (Ezt talán még Boross Péter exminiszterelnök sem képes elhi­tetni a Fidesszel, amelyet azért remélhe­tőleg mégis a masszív akarat, az eszmék rokonsága és a meggyőződés alakít, fűz össze, tesz ígéretes párttá.) Egy senkire tekintettel nem levő, mindenhol csakis ütközetre éhes, látha­tólag mindent egy lapra föltevő, sem valódi vitát, sem megegyezést nem kí­vánó mentalitás az a Torgyán-féle ér­zésvilág, melynek politikai megjelení­téséhez sokak tavaly, tavalyelőtt még odaforrasztották magukat­­ illusztrá­landó ciklus közbeni elégedetlenséget, fönntartást a mindennapok nehéz meg­élhetést okozó állapotával. Az önző cél, mely egyedül és mindenáron a hatalom megkaparintásával azonos, nem hívó­szava a választóknak; ez a tény vált le­gendaoszlató valóságává Torgyán fél­fordulatának, ez a tény pedig nem lehet ínyére egykori híveinek, kiknek a szemfényvesztő retorika - előre látható volt - egyedül üdvözítő. Mert ezután már nem hihetik azt, hogy Torgyán leg­újabb lépése, szélről a centrumba, őszintén kifejezhet valamit is; érthető, hogy nem az ő szenvedélyeket egykor fölkorbácsoló nevétől hangos a válasz­tások előtti ország. Nincs irigylésre méltó helyzetben ezért az egyre inkább múzeumi jelleget öltő párt sem, hiszen öröksége, kétségkívül meglévő múltbeli tradíciója nem volt elégséges hozadék a jelen követelmé­nyeihez. Antall (mára látható) szerencsét­len kézzel tett koalíciós ajánlatot képvise­lőinek, kik egy sebtében összetákolt poli­tikai képződményt hoztak létre. Ez ké­sőbb széthullott, több ágra szakadt, és egy „történelmi párt” lehetséges előnyeit kéz­zelfogható hátránnyá, elutasított mintává változtatta. Az FKGP egyik feléből Tor­gyán kreált magának politikai utánzókat, a másik fele, a Zsíros Géza-féle alakulat alig mutat életjelt. G. Nagyné Maczó Ág­nes az antikommunizmus új festett díszle­teit farigcsálja, és népszínművéhez sze­replőket keres. Ki tudja, talál-e? A politika, bármilyenek honi viszo­nyaink, valami magasabb szempontot, kiérlelt koncepciót kíván, valami res­pektálható nézetet a képviseleti demok­rácia nagy csábításához, a parlamenti választáshoz. (Ezen rövid távon azért életünk múlhat.) A populista pártoknak buzgalma min­denesetre egyre kevésbé talál utat - kon­zervatív oldalon - a szívekhez. A szoci­alistákéval átellenes térfélen a politika valóságos képével szembenézni csak a konzervatív liberális (polgári és nemze­ti) tradíció folyamatos korszerűsítésé­vel, európaiság és magyarság rossz vég­leteinek levágásával és elhagyásával, valamint a nemesen értékmarasztaló ke­reszténydemokrácia európai gyakorlatá­nak meghonosításával lehet. Hosszú még az út odáig. S ha a trend folytatódik, május után Torgyán és az FKGP részvételét ebben sem kéri a vá­lasztópolgár. Mohai V. Lajos művészettörténész Ellentmondások Litván György L­ assan egy évtizede ért véget történel­münk pártállami időszaka. Azóta is ki­kiújuló vita: végül is megtörtént-e a rend­szerváltás? A gazdaságban­­ minden­képp: a magántulajdon és a piacgazda­ság helyreállítása végleges és visszafor­díthatatlan helyzetet teremtett az ország gazdasági életében és társadalmi rendjé­ben. A kevésbé egzakt módon mérhető politikai és erkölcsi szférában mégis szé­les körben erős a hiányérzet és az elége­detlenség. Ma már nem is csupán azért, mert nagyon sokan keveslik, félbema­radtnak érzik a változásokat, hanem azért is, mert észreveszik, hogy mások, még­hozzá a befolyásosak közül, ezt a keveset is sokallják, s igyekeznek visszacsinálni. Az Országgyűlés mentelmi bizottsá­gának szocialista elnöke például azt in­dítványozta, hogy a következő parla­ment helyezze hatályon kívül a szerinte sokakat megalázó, morálisan romboló ügynöktörvényt. Nem vettem észre, hogy bárki vitatta volna javaslatát. Pedig az­zal a ritka esettel állunk szemben, ami­kor e párt egyik vezető képviselője való­ban „szembenéz”, s nem mellébeszélés­sel elkenni igyekszik a múlthoz fűződő viszonyt, hanem kimondja: „Ebben az ügyben mi, szocialisták is gyávák vol­tunk. Az ügynöktörvényt, úgy, ahogy volt, le kellett volna söpörnünk az asz­talról”. A jócskán elkésetten és a politikai hu­zavonától megtépázottan megszavazott kompromisszumos ügynöktörvény részle­teiről, s még inkább annak végrehajtási módjáról itt nem érdemes beszélni. Azt azonban minden politikával foglalkozó embernek tudnia kell, hogy ez a törvény — a maga esetlegességeitől függetlenül - a rendszerváltás egyik jelképes tartozéka. Akárcsak az alkotmányban biztosított in­formációs önrendelkezési jog s a levéltá­ri törvény, végeredményben az ügynök­­törvény is arról szól, melyik legitimitás van érvényben: a kádári egypártrendsze­­ré vagy az 1956-os népfelkelésé, s az eh­hez való 1989-es visszatérésé? Noha a kétféle örökség és legitimitás nyilvánva­lóan nem összeegyeztethető — ehhez túl sok volt az 1956 után kiontott vér és a for­radalom emlékére zúdított rágalom —, az MSZP számos vezető politikusa évek óta mégis ezzel próbálkozik. Miközben egyre öntudatosabban vállalják MSZMP-s múltjukat (amellyel politikai és morális tekintetben sem kollektíve, sem egyénileg nem szokásuk szembenézni), miközben egyre gátlástalanabbul állítják vagy en­gedik ismét előtérbe, léptetik elő és tünte­tik ki a kádárista propaganda egykori él­harcosait, a most kiadott „ rövid párttör­ténetben” - többek között - egyenesen Nagy Imre és társai örököseinek vallják magukat, azonosulva „ ’56 szocialistái­val”, akik „a népi forradalom oldalára álltak”. Nem túl nagy ez az ellentmondás? Egyrészt szavakban azonosulni Nagy Im­rével és társaival, másrészt gesztusokban azonosulni, ha nem is közvetlen gyilko­saikkal, de azokkal, akik aktívan közre­működtek emlékük elfojtásában és gyalá­zásában , vagy éppen az ’56-os örökség­hez Kádár idejében is ragaszkodók besú­­gásában. A szókimondó Géczy József ez utóbbi tevékenységet „ valami marhaság­gá" jelentékteleníti, s úgy állítja be, mintha kisebb-nagyobb mértékben - hisz „mindnyájunkat” behívatták időnként a „századparancsnokhoz" — az egész ma­gyar társadalom érintett lenne a dolog­ban. Leszűkítés helyett tehát határtalan kiterjesztéssel igyekszik eltüntetni egy lé­tező problémát. Ez azonban egyrészt va­lótlan (és súlyosan sérti azokat, akik visszautasították az ilyen felszólításokat, vállalva a következményeket), másrészt úgy tesz, mintha össznépi felelősségre vonásról, s nem pusztán a közéleti sze­repre aspirálók­­ átvilágításáról lenne szó. A ködökből és a ködösítésből csak rö­vid távon lehet profitálni. Géczy József és a politikát irányító főnökei is bizonyá­ra jól érzékelik, hogy a közvélemény többségének pillanatnyilag elege van az ideologizálásból, múltidézéséből, mora­­lizálásból, s inkább a pragmatikusnak nevezett politizálást honorálja. Innen a vezető kormánypárt mai mértéktelen el­bizakodottsága. Régi magyar tapasztalat azonban, hogy ez a pragmatikus beállí­tottság időnként át szokott csapni az el­lenkezőjébe. Az idősebbek még emlékez­hetnek a kádári-grószi-bereczi elbiza­kodottságra, s annak szétfoszlására a nyolcvanas évek derekától. Előfordulhat még hasonló meglepetés a közelmúlthoz való viszony tekintetében is. Különösen abban az esetben, ha a közelmúlttal túl­ságosan azonosuló párt a májusi válasz­tásoktól várt túlságosan jó eredmény igéretében vagy birtokában ismét hozzá­lát, hogy „a múltat végképp eltörölje”.

Next