Népszabadság, 1998. április (56. évfolyam, 77-101. szám)
1998-04-03 / 79. szám
16 NÉPSZABADSÁG ÉRVEK, VÉLEMÉNYEK 1998. ÁPRILIS 3., PÉNTEK A hét százalék igazsága Melyik növekedés a fenntartható? Biztató a vita, amely a növekedésről indult mostanában. Jobb arról vitázni, hogy 4-5 százalék körül lehet a következő évtizedben a magyar gazdaság növekedése, vagy elérheti az évi 7 százalékot, mint arról, hogy jó vagy rossz, egészséges vagy egészségtelen-e a növekedés. A Privatizációs Kutatóintézetben huszonnégy olyan növekedési forrást elemeztünk, amelyek a következő évtizedekben évi 7 százalékos GDP-növekedést alapoznak meg Magyarországon. Amellett szeretnék érvelni, hogy a következő évtizedek magyar gazdaságában miért fenntartható hosszú távon ez az ütem. Induljunk ki a tavalyi év 4 százalékot meghaladó hazai növekedés szerkezetéből. Emögött két felpörgött motor többletteljesítménye húzódik meg. Az első a külföldi tőkebefektetések többletexportja, a második a központi infrastrukturális beruházások többlet-teljesítménye. Nem vett benne részt a hazai kis- és középvállalati szektor, amelynek teljesítménye 9 százalékkal csökkent, és nem volt része benne a fogyasztásbővülésnek, amit jelez a kiskereskedelmi forgalom 1 százalékos csökkenése. A majdnem 5 százalékos reálkereset-bővülés ugyanis döntően egy szűk tulajdonosi, menedzseri és alkalmazotti csoportra terjedt ki. Ennek oka az, hogy az 1997-es növekedés egy igen szűk sávra összpontosult a magyar gazdaságban: a külföldi tulajdonosi részesedéssel működő cégcsoportra, a 300 fő feletti létszámmal működő nagyvállalatokra, a Dunántúl északi sávjára, a budapesti agglomerációra, néhány más vidéki város (például Kecskemét és Gödöllő) körzetére, valamint a gépiparra és az autópályaépítésre. Tanulságos az is, hogy a magyar gazdaság mely szektorai és területei nem vettek részt a tavalyi növekedésben. A hazai kis- és középvállalatokon kívül a lakás- és házépítés, a fogyasztásbővülés, az infrastruktúra területeinek többsége és az ország területének nagyobbik része nem vett benne részt. 1998-ban is érvényesülni látszik a tavalyi növekedési szerkezet, mert nem történt olyan változás, amely a meglévők mellé a kimaradt forrásokat is bekapcsolná. Fenntartható-e azonban az ilyen szerkezetű növekedés? Véleményem szerint: nem! Először is, az ilyen szerkezetű növekedés nagyon drága. Jelentősen és gyorsan nőnek a társadalmi csoportok közötti jövedelmi és vagyoni különbségek, ez rombolja a közbiztonságot és az erkölcsöt, csökkenti a képesség szerinti szelekciót az oktatásban, és rontja a lelki, valamint fizikai egészségi állapotot. Másodszor, a gazdaság és társadalom igen szűk csoportjaira kiterjedő növekedés nem teszi kiaknázhatóvá az EU-integráció beruházási többletét. A növekedés mozgósítja ugyanis azokat a meglévő, de szunnyadó fejlesztési projekteket és helyi erőforrásokat, amelyek külföldi, ezen belül EU-beruházásokhoz kapcsolódhatnak. Minél szélesebb a növekedés a tulajdon, a vállalati méret, a termékcsoportok és a földrajzi területek esetében, annál több és jobb fejlesztési ötlet kerülhet be az EU beruházási programjaiba. A mostani növekedési szerkezet kevés és bizonytalan megtérülésű projekteket tud csak felajánlani. A mai növekedési szerkezet következtében a lehetséges EU- beruházási programok jó része elmaradhat. Harmadszor, a mai növekedési szerkezet modern jellege elfed egy sajátos gyengeséget. A külföldi multinacionális cégcsoportok ipari zöldmezős beruházásainak többletexportjára épülő növekedés igen szerencsésen újítja meg a magyar ipar szerkezetét. Fejlett ipari termékek és technológiák, a fejlett gazdaságok piaca nyílik meg előttünk. Ez azonban az innováció importált módszere, és lényegében nem épít a hazai kutatásfejlesztésre, innovációs bázisokra. Miután a hazai kis- és középvállalatok alig fejlődnek, beszállítóként és önálló, új technológián alapuló exportálóként sem vesznek részt a növekedésben. A modernizáció hazai források hiányában hosszú távon korlátokba ütközik, ez pedig veszélyezteti a növekedés fenntarthatóságát. Mi a helyzet a 7 százalék körüli gazdasági növekedéssel? Nem kétséges, hogy az akkor jöhet ki a magyar gazdaságból, ha a 4-5 százalékot eredményező növekedési források mellé további források is belépnek. Akkor lehet 7 százalék, ha a hazai kis- és középvállalatok beszállítóként, önálló exportálóként és a hazai bővülő fogyasztás kielégítőjeként dinamikusan bővülnek. Akkor lehet, ha a hazai bázisú innováció és K+F, általában a hazai tudástőke bővülése válik a legfontosabb növekedési forrássá. Akkor lehet, ha a lakás- és házépítés az EU- építési arányt eléri, amelyik a mai magyar szintnek legalább a kétszerese. Akkor lehet, ha feloldásra kerülnek az infrastrukturális szűk keresztmetszetek a fizikai, személyi és szellemi javak áramlásában. Akkor lehet, ha a növekedés területileg kiterjed az ország nagyobbik részére. A 7 százalékos növekedés két lábon áll: azon, ami 1997-98-ban megvalósul, és azon, ami e két évben még nem indul be, de benne van a magyar gazdaságban. Elromlanak-e a mérlegek egy ilyen szerkezetű növekedéstől? A további növekedési források bekapcsolása minden bizonnyal nagyobb kereskedelmi- és fizetésimérleg-defícittel jár, mint ami járt 1997-ben a mostani növekedési szerkezettel. Járhat 3 milliárd dollár körüli kereskedelmimérleg-hiánnyal és 2 milliárd dollár körüli fizetésimérleg-hiánynyal. Járhat a növekedésnél kisebb fogyasztásbővüléssel, amelynek szerkezete szélesebben terül szét a gazdaságra és társadalomra. Járhat a nettó külső adósság néhány milliárd dolláros megemelkedésével. Egyik sem ok arra, hogy riadót fújjunk, egyik esetben sem adunk okot a globális pénzpiacok nemzeti valuta elleni támadására. Valamennyi esetben ugyanis a deficit és a külső adósságnövekedés messze azon a sávon belül marad, amely a magas növekedést tartósan fenntarthatóvá teszi. Ennek éppen az az oka, ami a növekedés forrása. Ugyanis, ha a növekedésben a kis- és középvállalatok, a hazai innováció és az infrastrukturális szűk keresztmetszetek felszámolása is a külföldi tőkével egyenlő szerepet játszik, és a globális tér felé kinyit, a magántulajdon többségén alapuló piacgazdaságról van szó, akkor a magasabb gazdasági növekedés egyben versenyképes gazdasági szerkezetet hoz létre. A közgazdasági elmélet még egy feltételt támaszt: legyenek kihasználatlan és versenyképesen használható szabad kapacitások. Ilyenekkel a magyar gazdaság bőven rendelkezik, éppen ezekre támaszkodik a 7 százalékos növekedés. Kell-e ehhez a fogyasztás emelkedését lehetetlenné tevő magas beruházási ráta? Egyáltalában nem, mert az angolszász országok magas növekedési üteme és szerény beruházási rátája tükrözi a globális információs gazdaság új vonását: sok szellemi tőke és csökkenő fizikai tőke kell a modern termékekhez. Magyarország pedig éppen a szellemi tőke előállításában ér el azonos teljesítményt egyhatod költséggel, ahogy azt az oktatási eredmények mutatják. Származik-e többlet inflációs nyomás a 7 százalékos növekedésből? Éppen fordítva, a kínálat bővülése és a mainál szélesebb növekedési bázis lehetővé teszi az infláció gyorsabb csökkenését, és ezt az összefüggést egyértelműen mutatják gazdaságtörténeti meg nemzetközi példák, sőt 1994 és 1997 magyar példája is. A kisebb infláció mellett gyorsabban csökkenő kamatok pedig segítenek a költségvetésnek, mert mérséklik a belföldi államadósság után fizetendő kamatterhet. Mindezek alapján vállalható az az állítás, hogy fenntartható a 7 százalékos növekedés. Matolcsy György a Privatizációs Kutatóintézet igazgatója MARABU RAJZA Az első lépések Tavaly tavasszal forradalmi jellegű változás, egy kisebb fajta rendszerváltozás (aláírásgyűjtés, az addigi HÖK vezetők visszahívása) élén új arcokkal, új stílusú politikát ígérve kerültünk a BTK HÖK vezetőségébe. Szakítva a korábbi gyakolattal, erősítve a demokrácia intézményrendszerét, a szubszidiaritás elvének jegyében megteremtettük a szakos érdek-képviseleti (SZHÉK) rendszert. Az ELTE BTK-n, ahol a hallgatói létszám meghaladja a 7000 főt, egy HÖK- szervezet már nem képes a koordinációra, így szükségessé vált, hogy a szakokon is megalakuljanak a hallgatói képviseletek. A másik fontos lépésünk az volt, hogy a kar infrastruktúráját igénybe vevő vállalkozásainkat a kar és az egyetem pénzügyi ellenőrzése alatt folytattuk, és a bevételt szolidaritási alapba tesszük be, melyhez a kar a tandíjbevételekből ugyanannyi pénzt tett hozzá, mint mi. Ebből támogatjuk azokat a hallgatókat, akik - a jogszabályok változása miatt — elvesztették juttatásképességüket, azaz az állam már nem támogatja őket tanulmányaik elvégzésében (így nem jár nekik tanulmányi, szociális és egyéb ösztöndíj). Jogszabályokban előírták, hogy annyi tandíjat kell beszednie a felsőoktatási intézményeknek, mintha minden egyes hallgató havi 2100 forint tandíjat fizetne. Magyarán: ha valaki tandíjmentességben részesül (a teljes hallgatói létszám maximum 20 százaléka), akkor helyette másvalakinek kétszeres mértékű (havi 4200 forint) tandíjat kell fizetnie. A kormány arra hivatkozik, hogy a tandíjak kirovása egyetemi, kari autonómiába tartozik, de meghatározza, hogy mennyi kiadása lehet a karnak és e mellé állami, normatív támogatást ad, a különbözetet a karnak kell előteremtenie. Ilyen helyzetben mit tehet a hallgatói önkormányzat? Három lehetőség van: - az első a legkönnyebb: a felelősségáthárítás útja, azt mondani, hogy mindenért a kormányt terheli a felelősség, mert alulfinanszírozza az intézményt: a második lehetőség az, ha a hallgatói önkormányzat támogatásával a kar vezetését az érthetetlen pénzőrület mozgatja, legalábbis az ELTE Egyetemi Hallgatói Önkormányzata (EHÖK) ezzel vádolta a múlt év novemberében a BTK-t, így nem alakul ki normális párbeszéd, míg a vezetésnek rengeteg olyan eszköz. — a harmadik út a legnehezebb, de szerintünk azért járható. Kölcsönös engedményeket téve, kompromisszumot kötve, a kari és az egyetemi vezetéssel együttműködve irányítani a hallgatói önkormányzatot. Hatni a mindenkori Országgyűlésre, kormányra a felsőoktatás jelenlegi finanszírozási rendszerének megváltoztatása érdekében Ebből nekünk az első kis lépés sikerült. Az elsők között az ELTE BTK tért át az új tandíjrendszerre. Ebből származnak előnyeink is, hiszen miközben a következő félévben a többi felsőoktatási intézményben egyre szigorúbb feltételekkel lehet majd tanulni (magasabb tandíjak, költségtérítések), addig mi újabb és újabb kedvezményeket tudunk majd kiharcolni. Már előre láthatóan ez újabb feszültséget fog okozni az egyetemi és a kari HÖK között. Mi felismertük azt, hogy bár érdekellentétek sora mutatható ki az oktatók és a hallgatók között, alapjában véve mégis egyazon cél kell, hogy vezéreljen minket, jelesül az ELTE pénzügyi stabilitásának és szakmai elismertségének megőrzése. Véleményem szerint az egyetemi tanári és egyéb oktatói kinevezések és előléptetések esetén a hallgatóknak ne legyen szavazati joguk - már csak azért sem, mert nem mi hallgatók vagyunk hivatva arra, hogy oktatóink szakmai előmeneteléről döntsünk —, hiszen az oktatói munka hallgatói véleményezése kapcsán már kifejthetjük álláspontunkat tanáraink munkájáról. Amennyiben érdekeinket közös nevezőre hozzuk, és egységesen kiállunk mellettük, akkor talán sikeresen vehetjük fel a harcot a jelenlegi felsőoktatási finanszírozási rendszer megváltoztatásának érdekében. Kovács Krisztián az ELTE BTK HÖK elnöke A történet vége Az első két szabad választáson éppen hogy csak talpon maradt Kisgazdapárt előreláthatólag idén sem lehet boldog győztes: mióta a drámai gesztusokkal alábbhagyott a pártelnök („kiabálni szélről, kormányozni középről lehet”), zavarba hozta népszerűsítőit. Azok, akik vélt vagy valódi sérelmeik miatt átszármaztatták igazságérzetüket, becsapottságukat a kisgazda pártelnökre, elhagyni látszanak őt. A tíz százalék körüli (de apadó) voksolási hajlandóság azt mutatja, hogy Torgyán patetikus futása vége felé tart. Magam ezt egyáltalán nem bánom, mert úgy érzem, hogy egy morálisan fölöttébb kétes hazardírozás érkezik el végpontjához, mely a sérelmi politizálás tűzben tartásával, eszelős ellenségképek fölállításával sok fájdalmas tapasztalatot eredményezett eddig is. Azt például, hogy az antikommunista hangulatkeltés minduntalan emlegetésével fél kézzel romba lehet dönteni egy legitim kormány épületét, s az ellenzéki politizáláshoz elég kórust toborozni bizonyos rögeszmék kizengetéséhez: elég különféle pártok leszerepelt, sértett kontingenseit befogadni, s máris kormányképes csapat áll rendelkezésre. (Ezt talán még Boross Péter exminiszterelnök sem képes elhitetni a Fidesszel, amelyet azért remélhetőleg mégis a masszív akarat, az eszmék rokonsága és a meggyőződés alakít, fűz össze, tesz ígéretes párttá.) Egy senkire tekintettel nem levő, mindenhol csakis ütközetre éhes, láthatólag mindent egy lapra föltevő, sem valódi vitát, sem megegyezést nem kívánó mentalitás az a Torgyán-féle érzésvilág, melynek politikai megjelenítéséhez sokak tavaly, tavalyelőtt még odaforrasztották magukat illusztrálandó ciklus közbeni elégedetlenséget, fönntartást a mindennapok nehéz megélhetést okozó állapotával. Az önző cél, mely egyedül és mindenáron a hatalom megkaparintásával azonos, nem hívószava a választóknak; ez a tény vált legendaoszlató valóságává Torgyán félfordulatának, ez a tény pedig nem lehet ínyére egykori híveinek, kiknek a szemfényvesztő retorika - előre látható volt - egyedül üdvözítő. Mert ezután már nem hihetik azt, hogy Torgyán legújabb lépése, szélről a centrumba, őszintén kifejezhet valamit is; érthető, hogy nem az ő szenvedélyeket egykor fölkorbácsoló nevétől hangos a választások előtti ország. Nincs irigylésre méltó helyzetben ezért az egyre inkább múzeumi jelleget öltő párt sem, hiszen öröksége, kétségkívül meglévő múltbeli tradíciója nem volt elégséges hozadék a jelen követelményeihez. Antall (mára látható) szerencsétlen kézzel tett koalíciós ajánlatot képviselőinek, kik egy sebtében összetákolt politikai képződményt hoztak létre. Ez később széthullott, több ágra szakadt, és egy „történelmi párt” lehetséges előnyeit kézzelfogható hátránnyá, elutasított mintává változtatta. Az FKGP egyik feléből Torgyán kreált magának politikai utánzókat, a másik fele, a Zsíros Géza-féle alakulat alig mutat életjelt. G. Nagyné Maczó Ágnes az antikommunizmus új festett díszleteit farigcsálja, és népszínművéhez szereplőket keres. Ki tudja, talál-e? A politika, bármilyenek honi viszonyaink, valami magasabb szempontot, kiérlelt koncepciót kíván, valami respektálható nézetet a képviseleti demokrácia nagy csábításához, a parlamenti választáshoz. (Ezen rövid távon azért életünk múlhat.) A populista pártoknak buzgalma mindenesetre egyre kevésbé talál utat - konzervatív oldalon - a szívekhez. A szocialistákéval átellenes térfélen a politika valóságos képével szembenézni csak a konzervatív liberális (polgári és nemzeti) tradíció folyamatos korszerűsítésével, európaiság és magyarság rossz végleteinek levágásával és elhagyásával, valamint a nemesen értékmarasztaló kereszténydemokrácia európai gyakorlatának meghonosításával lehet. Hosszú még az út odáig. S ha a trend folytatódik, május után Torgyán és az FKGP részvételét ebben sem kéri a választópolgár. Mohai V. Lajos művészettörténész Ellentmondások Litván György L assan egy évtizede ért véget történelmünk pártállami időszaka. Azóta is kikiújuló vita: végül is megtörtént-e a rendszerváltás? A gazdaságban mindenképp: a magántulajdon és a piacgazdaság helyreállítása végleges és visszafordíthatatlan helyzetet teremtett az ország gazdasági életében és társadalmi rendjében. A kevésbé egzakt módon mérhető politikai és erkölcsi szférában mégis széles körben erős a hiányérzet és az elégedetlenség. Ma már nem is csupán azért, mert nagyon sokan keveslik, félbemaradtnak érzik a változásokat, hanem azért is, mert észreveszik, hogy mások, méghozzá a befolyásosak közül, ezt a keveset is sokallják, s igyekeznek visszacsinálni. Az Országgyűlés mentelmi bizottságának szocialista elnöke például azt indítványozta, hogy a következő parlament helyezze hatályon kívül a szerinte sokakat megalázó, morálisan romboló ügynöktörvényt. Nem vettem észre, hogy bárki vitatta volna javaslatát. Pedig azzal a ritka esettel állunk szemben, amikor e párt egyik vezető képviselője valóban „szembenéz”, s nem mellébeszéléssel elkenni igyekszik a múlthoz fűződő viszonyt, hanem kimondja: „Ebben az ügyben mi, szocialisták is gyávák voltunk. Az ügynöktörvényt, úgy, ahogy volt, le kellett volna söpörnünk az asztalról”. A jócskán elkésetten és a politikai huzavonától megtépázottan megszavazott kompromisszumos ügynöktörvény részleteiről, s még inkább annak végrehajtási módjáról itt nem érdemes beszélni. Azt azonban minden politikával foglalkozó embernek tudnia kell, hogy ez a törvény — a maga esetlegességeitől függetlenül - a rendszerváltás egyik jelképes tartozéka. Akárcsak az alkotmányban biztosított információs önrendelkezési jog s a levéltári törvény, végeredményben az ügynöktörvény is arról szól, melyik legitimitás van érvényben: a kádári egypártrendszeré vagy az 1956-os népfelkelésé, s az ehhez való 1989-es visszatérésé? Noha a kétféle örökség és legitimitás nyilvánvalóan nem összeegyeztethető — ehhez túl sok volt az 1956 után kiontott vér és a forradalom emlékére zúdított rágalom —, az MSZP számos vezető politikusa évek óta mégis ezzel próbálkozik. Miközben egyre öntudatosabban vállalják MSZMP-s múltjukat (amellyel politikai és morális tekintetben sem kollektíve, sem egyénileg nem szokásuk szembenézni), miközben egyre gátlástalanabbul állítják vagy engedik ismét előtérbe, léptetik elő és tüntetik ki a kádárista propaganda egykori élharcosait, a most kiadott „ rövid párttörténetben” - többek között - egyenesen Nagy Imre és társai örököseinek vallják magukat, azonosulva „ ’56 szocialistáival”, akik „a népi forradalom oldalára álltak”. Nem túl nagy ez az ellentmondás? Egyrészt szavakban azonosulni Nagy Imrével és társaival, másrészt gesztusokban azonosulni, ha nem is közvetlen gyilkosaikkal, de azokkal, akik aktívan közreműködtek emlékük elfojtásában és gyalázásában , vagy éppen az ’56-os örökséghez Kádár idejében is ragaszkodók besúgásában. A szókimondó Géczy József ez utóbbi tevékenységet „ valami marhasággá" jelentékteleníti, s úgy állítja be, mintha kisebb-nagyobb mértékben - hisz „mindnyájunkat” behívatták időnként a „századparancsnokhoz" — az egész magyar társadalom érintett lenne a dologban. Leszűkítés helyett tehát határtalan kiterjesztéssel igyekszik eltüntetni egy létező problémát. Ez azonban egyrészt valótlan (és súlyosan sérti azokat, akik visszautasították az ilyen felszólításokat, vállalva a következményeket), másrészt úgy tesz, mintha össznépi felelősségre vonásról, s nem pusztán a közéleti szerepre aspirálók átvilágításáról lenne szó. A ködökből és a ködösítésből csak rövid távon lehet profitálni. Géczy József és a politikát irányító főnökei is bizonyára jól érzékelik, hogy a közvélemény többségének pillanatnyilag elege van az ideologizálásból, múltidézéséből, moralizálásból, s inkább a pragmatikusnak nevezett politizálást honorálja. Innen a vezető kormánypárt mai mértéktelen elbizakodottsága. Régi magyar tapasztalat azonban, hogy ez a pragmatikus beállítottság időnként át szokott csapni az ellenkezőjébe. Az idősebbek még emlékezhetnek a kádári-grószi-bereczi elbizakodottságra, s annak szétfoszlására a nyolcvanas évek derekától. Előfordulhat még hasonló meglepetés a közelmúlthoz való viszony tekintetében is. Különösen abban az esetben, ha a közelmúlttal túlságosan azonosuló párt a májusi választásoktól várt túlságosan jó eredmény igéretében vagy birtokában ismét hozzálát, hogy „a múltat végképp eltörölje”.