Népszabadság, 1998. május (56. évfolyam, 102-126. szám)

1998-05-15 / 113. szám

16 NÉPSZABADSÁG ÉRVEK, VÉLEMÉNYEK 1998. MÁJUS 15., PÉNTEK A választások a polgári demokráciában többek között arra szolgálnak, hogy a vá­lasztópolgárok időről időre a politikusok körmére nézzenek, nyugtalanítsák őket, és ha kell, megújítsák a politikai garnitú­rát, nehogy nagyon elkényelmesedjen vagy elmeszesedjen. A választás aktusa persze csak annyit érhet el, hogy a politi­kai elit különböző frakcióinak versenyé­ben egyik vagy másik tábort juttatja dön­tési pozícióba. Akadnak, akik ezt kevés­nek találják a demokráciához, bár elisme­rik, hogy ez a minimális feltétele. Az elit­politika ellenfelei cinikusan mondhatják: négyévente a nép választott, a nép mehet. Ám a választók olykor mégis jó nagy kö­veket hajigáinak a politika állóvizébe, nem várt nehézségeket okozva a politikai elitnek. Amint ez most is történt. A május 10-i első választási forduló váratlan kimenetele remélhetőleg kizök­kenti majd a politikai közvéleményt a „csendes kampány” kedélytelen állapotá­ból. A Fidesz kétségtelen sikerének te­kinthetjük, hogy az ellenzéki letargia hosszú időszaka után sikerült a közvéle­mény jelentős részét meggyőznie: a vá­lasztás aktusának, minden ellenkező hie­delem ellenére, mégiscsak van valódi tét­je. Hogy azután ez azonos-e azzal, amit erről a fiatal demokraták gondolnak, az más kérdés. A politikában köztudottan nem mindig arról van szó, amiről a szó folyik - legkevésbé választási kampá­nyok idején. Amióta a lengyelországi egyesült jobboldal - igaz, nem túl nagy többséggel — elbúcsúztatta az ottani baloldali kor­mánykoalíciót, már sejteni lehetett, hogy hasonló forgatókönyv nálunk is lehetsé­ges, bár ez akkortájt még igen valószínűt­lennek látszott. A rendszerváltás válságos folyamatai azonban gyorsan koptatják a kormányokat. Az átalakulás nagyszámú veszteseinek egy része politikai apátiába süllyedt, más részét szélsőséges indula­tok kerítették hatalmukba. A magyar kor­mányzati elit kezdetben mintha megértet­te volna a „lengyel leckét”. Igyekezett nem irritálni a lakosságot, az ellenzéket pedig folyvást lépéshátrányba hozta kü­lönböző taktikai húzásaival. A szociálliberális koalíció nem volt ép­pen sikertelen: megfékezte, sőt jelentősen enyhítette az eladósodást, ellenőrzés alatt tudta tartani az inflációt. Véghez vitte az államgazdaság lebontását, biztos alapra helyezte a gazdasági növekedést, az euroatlanti integráció ügyét pedig sínre tette. Mindez a lakosság szemében is méltányolható teljesítmény, és a koalíció pártjai talán úgy vélték, méltányolni is fogják. A közös kormányzás folytatható­sága egészen ez év elejéig valóban biz­tosnak látszott, a legitimációs gyengeség ellenére is. Sem a belpolitikában, sem a külpolitikában nem történt olyan hord­erejű váratlan esemény, ami a trend meg­fordulását indokolta volna, ellenkezőleg: úgy tűnt, hogy a „stabilizáló apátia”, aho­gyan a magyar politikai kultúrát jelle­mezték, ezúttal nem kedvez a gyökeres változásnak. Valaminek mégis történnie kellett, ami megváltoztatta a közvéle­mény hangulatát, és hátszelet adott a jobboldali pártok összekovácsolására építő fideszes alternatívának. A kormánykoalíció pártjai a kampány során mintha elfeledkeztek volna arról a történeti tanulságról, hogy a konszolidá­ció eredményeit gyakran mások aratják le, mint akik megalapozták. Stabil de­mokráciákban, amíg a gazdasági mutatók jók, a választók a kormányon lévők felé hajlanak, hacsak azok nem követtek el valami bosszantó hibát. De a mi társadal­munk még az átmenet válságával küszkö­dik, hiába látszik az alagút vége. Elvárha­­tó-e, hogy az elszegényedők, a tartós és már nem is számon tartott munkanélkü­liek, a leszakadó térségek kiszolgáltatott­jai, mindazok, akiket nagyon zavar a tár­sadalmi egyenlőtlenségek növekedése, a korrupció és a bűnözés elharapódzása, különösebben kedveljék a kormányt? Egyáltalán, az állam kivonulásának, a költségvetési megszorításoknak az idő­szakában ugyan mit szeressenek egy olyan kormányzaton, amely az éltanuló neofita buzgóságával hajtja végre a gaz­dasági konszolidáció ráoktrojált neolibe­rális receptjeit? A legnagyobb érdemének még az tűnhet, hogy békén hagyta polgá­rait, ha már adni nem tudott. Am ha egy jobb alternatíva hitével kecsegtetik a vál­tozások negatív hatásaiba belefáradt vá­lasztókat? A választási részvétel alacsony foka miatt legalább annyian okolták a kam­pány lagymatagságát (e vád alól, tegyük hozzá, a Fidesz és a MIÉP felmenthető), mint a jó időt. A választásra azonban so­hasem jó az idő, amíg a polgárok úgy ér­zik, nincsen tétje. A kampányban a sok politikai ambíció közepette elsikkadt a mostani választás valódi tétje: az, hogy az országnak most, amikor végre esélye van a nyugat-európai struktúrákhoz való fel­zárkózásra, mindenekelőtt stabil kor­mányzatra van szüksége, amely megbíz­Soha sincs jó idő ható támogatottsággal végigviszi és leve­­zényli az elkezdett változásokat. Á választók számára ez az üzenet nem volt elég nyilvánvaló. A választói akarat a nyilvános vita közegében formálódik, s nem valami eleve meglévő dolog, ami valamiféle helyes, racionális érdekfelis­merésen alapulna. A modem politikát a politikai kommunikáció közvetíti, akár személyes kapcsolatokon, akár a széles médianyilvánosságon keresztül. Ennek során dől el, hogy a polgárok mely néze­tei kapnak megerősítést, visszaigazolást, és melyek nem. Immár sokféle elektroni­kus médiaforrás segíthette volna a polgá­rok akaratformálását, ha a választási kampányműsorok erre valóban lehetősé­get kínáltak volna. A műsorszolgáltatók többsége azon­ban mintha csak afféle letudandó köz­­szolgálati muszájnak tekintette volna a választási műsorokat. Kínosan ügyelve az egyenlő esélyre és távolságtartásra, a legérdektelenebb és legnevetségesebb felfelé „korrigált” adataikkal hitelesítet­ték az emelkedő Fidesz imázsát. A Gal­lup annyira igyekezett, hogy még a kam­pánycsend sem volt számára szent. A Fi­desz úgy jelent meg a közvéleményben, mint ambiciózus, energikus párt, amely összegyűjti a vert hadakat, és friss erőivel képes egyetlen nagy lendülettel bevenni a kormányhatalom sáncait. Hogy azután mihez fog majd, erre nézve viszont csak homályos és egymásnak ellentmondó ígéretek fogalmazódtak meg. Az MSZP megnyerte ugyan a választá­sokat, alig maradva el 1994-es teljesítmé­nyétől. Ennek azonban ma más az értéke, miután erős versenytársa támadt az ellen­táborban, miközben kormányzati partne­re, az SZDSZ gyengén szerepelt. A ma­gyar választási rendszer arányeltérítő ha­tása, amely kevés szavazatból sok man­dátumot csinál, csak akkor működik, ha nagyon egy irányba húz a választói aka­rat. Ez volt a helyzet a két előző választá­son, most azonban a kiegyenlítő, kom­JÓKÓ CSABA RAJZA formát sikerült megtalálni azzal a ho­mokórás módszerrel, amely 12 nagyon különböző súlyú pártformációnak gondo­san kiporciózta az idejét, s nem adott le­hetőséget valódi vitára és az esélyes alter­natívák konfrontációjára. A kvízmű­soroknak ez a torz paródiája mindenre al­kalmas, csak arra nem, hogy segítse a vá­lasztópolgárt véleménye kialakításában. A média persze főleg á politikusoknak rótta fel a kampány csendességét és ese­­ménytelenségét. De senki nem akadá­lyozta az újságírókat abban, hogy vállal­va akár a szubjektivitás kockázatát is, va­lódi vitát provokáljanak. A pártok kampányüzenetei is meglehe­tősen furcsák voltak. Az MSZP és az SZDSZ év elején azzal kezdte, hogy a nyilvánosság előtt vetélytársként lépett fel, mintha egymás között kellene a fölös bőségű mandátumokon igazságosan osz­tozniuk. Nem vették elég komolyan az összefogásra készülő közös ellenfél kihí­vását, elkövették azt a hibát, hogy lebe­csülték az ellenfelet. Ezt a továbbra is együtt kormányozni kívánó politikusok öngóljának tekinthetjük, amit túl későn korrigáltak. Emellett programjuk üzenete meglehetősen passzív és defenzív volt. Eldicsekedtek a konszolidáció eredmé­nyeivel, de nem néztek szembe a súlyos társadalmi problémákkal, amelyekre új megoldási javaslatokat tehettek volna. Á „tovább a lenini úton” típusú önmeg­nyugtatás (amelybe már az MDF is bele­bukott) nem elég a választó megnyerésé­hez, ameddig a makrogazdasági mutatók javulását még nem érzi a saját bőrén. Nem hiteltelen ígéretekre volt igény, de legalább a szándék kinyilvánítására, hogy valami újat, jobbat akarnak tenni a hét szűk esztendő után, és a választás va­lódi tétjének szuggesztív érzékeltetésére. Eközben a Fidesz nagyon offenzív és jól átgondolt kampánystratégiával állt elő. Hitelképes kormányzati alternatíva­ként jelenítette meg magát, és ezt rokon­szenves kampányfigurák szájába adta. Belekapaszkodott a megoldatlan és fájó problémákba, és azt a benyomást igyeke­zett kelteni, hogy neki van erre orvossá­ga. Erezhető volt a médiaértelmiségiek lassú hangulatváltozása is, akik sztárolni kezdték az addig korántsem elkényezte­tett fídeszeseket. Érdekes körülmény egyes közvélemény-kutató cégek PR- tevékenysége: fokról fokra sugallták és penzációs hatások érvényesülnek. Meg­van a kockázata annak, hogy az ellenzéki pártok összefogása esetén a középbal ko­alíció nem lesz képes stabil kormány­­többséget alakítani, ezért az MSZP győ­zelme majdnem felér egy vereséggel. Ezt persze a vezető kormánypárt nyilván nem szívesen ismeri el, s ez szubjektíve érthe­tő. Végül is ilyen nehéz négy év után egy­általán talpon maradni sem kis teljesít­mény. A Fidesz — MPP vereséget szenvedett ugyan, ám ez felér egy győzelemmel. Be­érett annak a stratégiai váltásnak a gyü­mölcse, amely miatt a Fidesz elhasalt a legutóbbi választásokon. E váltás egyet­len értelme és igazolása az volt, hogy a Fideszt tegye meg a konzervatív oldal szervező erejévé. A hazai konzervativiz­mus ugyanis minden volt, csak nem mo­dem és európai; terhelt volt a két világhá­ború közötti időszak összes atavizmusá­­val, gyakran antiliberális és nacionalista volt, és bántóan lehatárolatlan a szélső­­jobboldal irányában. A Fideszre várt a feladat, hogy egy modern magyar kon­zervatív tábort teremtsen, amely lehet ke­resztény, ha akar, de ne kelljen okvetle­nül világnézetileg kötöttnek lennie; amely polgári akar lenni, de szociális ele­mekkel vegyítve; és modem európai, de megőrizve a nemzeti érzékenységet. Ha ezt valóban sikerül megvalósítani, akkor azt a Fidesz komoly teljesítményeként kell elismerni, pozitív hozzájárulásaként a magyar demokráciához. Az a tény, hogy széles választói körök bizalmát si­került elnyernie, jelzi, hogy értékelik ezt a szerepét, már nem félnek tőle, és elhi­szik e váltás őszinteségét és funkcionális voltát. Mára a Fidesz vette át annak a gyűjtőpártnak a szerepét, ami valamikor az MDF volt - persze annak szélsőjobb­­oldali és baloldali elemei nélkül, amelyek régen kiszorultak a pártból. A nagy kérdés már csak e változás hi­telessége, és az, hogy mennyire képes va­lóban jobb alternatívát nyújtani a meglé­vővel szemben a rendszerváltozás bajai­nak kezelésére és az országnak a nyugat­­európai integrációba való átvezetésére. (Mert erről van szó, nem az alternatíva hiányáról, amelynek hangoztatásával Or­bán felszínesen és indokolatlanul vádolja Hornt. Hiszen a többpárti demokráciában ahány párt, annyi alternatíva, csak az a kérdés, melyik a jobb.) Két okból is rá Európa, de melyik? kell kérdeznünk a hitelességre. Az egyik az, hogy a Fidesz — taktikailag érthető okokból - makacsul úgy tesz, mintha ké­pes lenne egyedül kormányozni, holott ez az eddigi eredmények alapján matemati­kailag is kizárt. Ha valóban a kormány­­koalíció alternatívája akar lenni, akkor ezt csak a jobboldal más pártjaival együtt teheti meg, amelyek között radikális, sőt szélsőjobboldali erők is vannak. Ezt a kérdést a Fidesz kezdettől zárójelbe tette, hogy ne zavaija szavazatgyűjtési esélyeit. Az első forduló előtt, a nagyobb siker re­ményében ezt még jóhiszeműen tehette, a második előtt azonban már nem. A másik ok a Fidesz vélt politikai pro­fizmusának kérdése. Régóta emlegetik: ideje lenne, hogy a Fidesz is elveszítse „politikai szüzességét”. A kormányzati hatalom megszerzéséért folyó harcban valóban igazolódott a Fidesz-csapat álló­­képessége. A politikai profizmus azon­ban mást jelent ellenzékben, és mást kor­mányzati pozícióban. Egy párt politikai érettsége ott dől el, hogy mihez tud kez­deni a megszerzett hatalommal. Ha a Fi­desz inkonzisztens és bőséges választási ígéreteire gondolunk, azok megvalósítása azonnal felszámolná a nehezen kiküzdött gazdasági és pénzügyi stabilitást. Nem lehet vitás, hogy ennek azonnali és súlyos belpolitikai konzekvenciái lennének, és ne legyenek kétségeink, hogy ki fizetné meg az árát a visszaesésnek. Ugyanakkor a Fidesz köreiből olykor hallható fésület­len antikommunista és más erősen ideo­logikus megnyilvánulások szintén elgon­dolkodtatóak, lassan tíz évvel a rendszer­­váltás után. Felvetődik a kérdés, hogy ki is integrálta itt a másikat: a modem kon­zervativizmus a régit, vagy fordítva? Ami az Európai Unióval folyó csatla­kozási tárgyalásokat illeti, nem tételezem fel, hogy a Fidesz vezetői és megnyert szakértői kevésbé tanulékonyak lennének a szükséges szerepek eljátszásában, a ma­gyar érdekek képviseletében, mint a mai koalíció. De ismétlem, nem lesznek egyedül. Nehéz elképzelni, miként fog­nak közös nevezőre jutni a nagyon eltérő arculatú és érdekű jobboldali pártok az uniós csatlakozás sok konfliktust ered­ményező kérdéseiben. A Fidesz bizonyos értelemben félreve­zette a választóit, amikor azt sugallta ne­kik, hogy stabil kormányzati alternatívát képes szembeállítani a mai koalícióval. Ami ma látszik, az egyelőre inkább a kor­­mányozhatatlanság rémét vetíti előre. Ez pedig a legrosszabb lehetőség egy olyan ország esetében, amelyik az Európai Unió kapujában áll. Rengeteg bonyolult, nagy horderejű döntést kell meghozni, amelyekhez széles körű konszenzusra, de legalább megbízható többségre van szük­ség. Kisebbségi kormányzat helytállására ebben az időszakban nincs remény, való­színűleg még az éves költségvetést sem tudná elfogadtatni, s rövidesen új válasz­tásokat kellene kiírni. Ha sem a baloldal, sem a jobboldal nem lesz képes stabil kormánytöbbséget létrehozni, akkor ál­datlan patthelyzetbe jutottunk. A válasz­tókat nem lehet ezért felelőssé tenni, hi­szen nem világosították fel őket egy ilyen helyzet veszélyeiről. (A választópolgár­oknak egyébként sem az a dolguk, hogy megkönnyítsék a politikusok életét; old­ják meg, amit kifőztek.) Mi a kiút ebből a fenyegető patthely­zetből? Az első lehetőség az, hogy a bal­közép koalíció mégiscsak megszerzi a mandátumok (vékonyka) többségét. Erre matematikailag van esélye, amennyiben a választók megértik a helyzetben rejlő rendkívüli kockázatot, és a két párt együttműködése korrekt. A második egy Fidesz által vezetett jobboldali koalíció az egyéni választókerületekből bekerülő MDF-képviselőkkel és a kisgazdapárttal. Lehet, hogy meg kell vásárolniuk a MIÉP-frakció külső támogatását is. Az uniós hatóságokkal való tárgyalás során nagyon rossz alkupozícióba jutna egy ilyen, a populizmus és szélsőjobboldali radikalizmus terheit magával cipelő koa­líció. A harmadik a bal és jobb tengelyen átnyúló koalíciók létrehozása, akár kisko­­alíció, akár - horribile dictu - egy Fidesz-MSZP nagykoalíció formájában. Politikailag egyik sem kellemes és nem is ízléses megoldás. A kiskoalíciók bizarr kombinációkat eredményezhetnek, a, nagykoalíció megvalósításához pedig ko­moly pszichológiai gátakat kellene leküz­deni, beleértve a választók előtti pironko­­dást és a túlméretezett politikusi ambíció­kat. De mint tudjuk, a politikában semmi sem lehetetlen. A pártok (egyébként sem nagyon intenzív) ideológiai elkötelezett­ségük ellenére köthetnek kompromisszu­mot, ha ezt a párt, az ország, a nemzet, Európa vagy éppen a földkerekség „szent érdekei” így kívánják. Az arcokon ott a tétovaság, a zavar. A megalapozott választáshoz végre egye­nes beszéd kellene, amely felnőttnek te­kinti a választópolgárokat. Bayer József filozófus-politológus Miszlivetz Ferenc Közép-Európa és benne Magyaror­szág Európa kapujában áll. Ha át­megyünk rajta, meglehet, frusztrációink heve elnyomja megilletődöttségünket. Ezért kell néha megállnunk és körülnéz­nünk. Kísérletet tenni a helyzetelemzésre. Végiggondolni, hogy ki fogja berendezni és milyen szempontok szerint az új Euró­pát. Hol lesznek a határai és ki fog rájuk vigyázni? Melyik Európához csatlako­zunk? A szociá lishoz, amely még csak pa­píron létezik, a régiók Európájához, vagy kizárólag csak a politikai Európához? Netán megelégednénk a schengeni Euró­pából ránk háruló határőrszereppel? Ha egyszerre többet is választunk, bírjuk-e szusszal, fel vagyunk-e készülve arra, hogy kevés a fogódzó, mert ezek az Euró­pák mind most vannak kialakulóban. Nem kellene közösen is gondolkodnunk a közös művön, amellett, hogy a szabályo­kat, eljárásokat, szabványokat vesszük át? Vannak dolgok, amelyeket érdemes és kell másolni, és nem kerülhetjük meg, hogy megismerkedjünk a több mint nyolcvanezer jogszabállyal. Mégis tud­nunk kell, hogy nem valami kész, merev struktúrába fogunk beilleszkedni, hanem valamibe, ami mozgásban és átalakuló­ban van. Többek között éppen azért, mert mi egyesülni kívánunk vele. A minőségi­leg újat pedig csak létrehozni lehet (közö­sen), másolni aligha. Lehet, hogy csak Közép-Európa legjobb szellemi és kultu­rális örökségéhez kell visszanyúlnunk és újraértelmeznünk azt a kitágult európai térben. ■ Az európai játék globális nézőpontból többesélyes. Európában történelmileg egyedülálló kísérlet folyik, ami a második harmincéves háború (1914-1945) után indult el, de igazi értelmét, végső dimen­zióit 1989 után nyerte el. Ekkor szűnt meg az a mesterséges kettéosztottság, ami az integráció első évtizedeit olyan kényel­messé tette Nyugaton. Most, a Nyugatot integráló erőként jelesül működő szovjet birodalom összeomlása után újra és talán végérvényesen meg kell tudni válaszolni a kérdést: meddig terjed az integráció és hol véglegesednek majd az Európai Unió határai? Egyáltalán: mit akar Európa sa­ját magától, milyen szerepet szán magá­nak a világban? Ehhez előbb a kontinens korábban mesterségesen elkülönített ré­szeinek újra kell tanulniuk az ideológia­­mentes párbeszédet. Nem lesz könnyű. Az egyik fél, az erősebb, megszokta és szereti a tanítószerepet, de éppen az alapkérdésekben nem tudja felmutatni a belső egységet. A másik megszokta, hogy tanítják, de hát egyrészt éppen a gyámko­dásból menekül (feltételezhetően nem újabb gyámkodásba), másrészt nem léte­zik bebiflázható lecke. Egyébként is ép­pen azt kellene ezeken a vidékeken meg­tanulnunk, hogyan legyünk egyszerre önállóak és együttműködők. Erre pedig nincs recept. A hidegháború kényelmétől megfosztott Nyugatnak magának is tanul­nia kell a nagyobb hatékonyságot, na­gyobb rugalmasságot, a kevesebb bürok­ráciát és több demokráciát. Gazdaság­ban, intézményekben, döntéshozatalban. A gall duzzogás, a brit kokettálás és a né­met erőlködés furcsa mixtúrája helyett egyértelműbb viszonyt kell kialakítani az Egyesült Államokkal. Egy kreatív Magyarország egy koope­ratív Közép-Európával sokat segíthetne Európának és egyben saját magának. Például azzal, hogy regionális együttmű­ködést, igazi partnerséget és ezzel pers­pektívát kínál csatlakozásra nem invitált szomszédainak. A régió jelentős szellemi kapacitásával hozzájárulhat az Európai Unió nyitott kérdéseinek megválaszolá­sához. Részt vehetne a különféle Európák közötti feszültségek enyhítésében, például az oly szépen csengő társadalmi és gaz­dasági kohézió erősödéséhez vezető mód­szerek kidolgozásával. Segíthetne annak a de facto szolidaritásnak a megteremté­sével, ami indirekt módon és tartósan ga­rantálta a németek és a franciák valódi megbékélését és együttműködését, és ál­talában újabb háborúk indításának lehe­tetlenségét nyugat-európai talajon. Most Schengent, a belőle fakadó szereplehető­ségeket kellene leginkább értelmezni, itt­hon csakúgy, mint a keleti és nyugati vé­geken. Ehhez azonban el kell dönteni, hogy mit akarunk: alkalmazkodni és megfelelni, vagy létrehozni és alapítani? Az előbbiekben politikusaink az érdekel­tek, akik mind azt remélik, hogy az állam­­alapítók dicsősége hull majd rájuk, ami­kor — igazi Szent István-i tettként — „ bevi­szik” az országot az unióba. Az utóbbi­ban a társadalomhiányban szenvedő ci­vilek az érdekeltek, akiket mintha elnyelt volna az átmenet labirintusa. Remélhetőleg csak átmenetileg.

Next

/
Oldalképek
Tartalomjegyzék