Népszabadság, 1998. május (56. évfolyam, 102-126. szám)
1998-05-15 / 113. szám
16 NÉPSZABADSÁG ÉRVEK, VÉLEMÉNYEK 1998. MÁJUS 15., PÉNTEK A választások a polgári demokráciában többek között arra szolgálnak, hogy a választópolgárok időről időre a politikusok körmére nézzenek, nyugtalanítsák őket, és ha kell, megújítsák a politikai garnitúrát, nehogy nagyon elkényelmesedjen vagy elmeszesedjen. A választás aktusa persze csak annyit érhet el, hogy a politikai elit különböző frakcióinak versenyében egyik vagy másik tábort juttatja döntési pozícióba. Akadnak, akik ezt kevésnek találják a demokráciához, bár elismerik, hogy ez a minimális feltétele. Az elitpolitika ellenfelei cinikusan mondhatják: négyévente a nép választott, a nép mehet. Ám a választók olykor mégis jó nagy köveket hajigálnak a politika állóvizébe, nem várt nehézségeket okozva a politikai elitnek. Amint ez most is történt. A május 10-i első választási forduló váratlan kimenetele remélhetőleg kizökkenti majd a politikai közvéleményt a „csendes kampány” kedélytelen állapotából. A Fidesz kétségtelen sikerének tekinthetjük, hogy az ellenzéki letargia hosszú időszaka után sikerült a közvélemény jelentős részét meggyőznie: a választás aktusának, minden ellenkező hiedelem ellenére, mégiscsak van valódi tétje. Hogy azután ez azonos-e azzal, amit erről a fiatal demokraták gondolnak, az más kérdés. A politikában köztudottan nem mindig arról van szó, amiről a szó folyik - legkevésbé választási kampányok idején. Amióta a lengyelországi egyesült jobboldal - igaz, nem túl nagy többséggel — elbúcsúztatta az ottani baloldali kormánykoalíciót, már sejteni lehetett, hogy hasonló forgatókönyv nálunk is lehetséges, bár ez akkortájt még igen valószínűtlennek látszott. A rendszerváltás válságos folyamatai azonban gyorsan koptatják a kormányokat. Az átalakulás nagyszámú veszteseinek egy része politikai apátiába süllyedt, más részét szélsőséges indulatok kerítették hatalmukba. A magyar kormányzati elit kezdetben mintha megértette volna a „lengyel leckét”. Igyekezett nem irritálni a lakosságot, az ellenzéket pedig folyvást lépéshátrányba hozta különböző taktikai húzásaival. A szociálliberális koalíció nem volt éppen sikertelen: megfékezte, sőt jelentősen enyhítette az eladósodást, ellenőrzés alatt tudta tartani az inflációt. Véghez vitte az államgazdaság lebontását, biztos alapra helyezte a gazdasági növekedést, az euroatlanti integráció ügyét pedig sínre tette. Mindez a lakosság szemében is méltányolható teljesítmény, és a koalíció pártjai talán úgy vélték, méltányolni is fogják. A közös kormányzás folytathatósága egészen ez év elejéig valóban biztosnak látszott, a legitimációs gyengeség ellenére is. Sem a belpolitikában, sem a külpolitikában nem történt olyan horderejű váratlan esemény, ami a trend megfordulását indokolta volna, ellenkezőleg: úgy tűnt, hogy a „stabilizáló apátia”, ahogyan a magyar politikai kultúrát jellemezték, ezúttal nem kedvez a gyökeres változásnak. Valaminek mégis történnie kellett, ami megváltoztatta a közvélemény hangulatát, és hátszelet adott a jobboldali pártok összekovácsolására építő fideszes alternatívának. A kormánykoalíció pártjai a kampány során mintha elfeledkeztek volna arról a történeti tanulságról, hogy a konszolidáció eredményeit gyakran mások aratják le, mint akik megalapozták. Stabil demokráciákban, amíg a gazdasági mutatók jók, a választók a kormányon lévők felé hajlanak, hacsak azok nem követtek el valami bosszantó hibát. De a mi társadalmunk még az átmenet válságával küszködik, hiába látszik az alagút vége. Elvárható-e, hogy az elszegényedők, a tartós és már nem is számon tartott munkanélküliek, a leszakadó térségek kiszolgáltatottjai, mindazok, akiket nagyon zavar a társadalmi egyenlőtlenségek növekedése, a korrupció és a bűnözés elharapódzása, különösebben kedveljék a kormányt? Egyáltalán, az állam kivonulásának, a költségvetési megszorításoknak az időszakában ugyan mit szeressenek egy olyan kormányzaton, amely az éltanuló neofita buzgóságával hajtja végre a gazdasági konszolidáció ráoktrojált neoliberális receptjeit? A legnagyobb érdemének még az tűnhet, hogy békén hagyta polgárait, ha már adni nem tudott. Ám ha egy jobb alternatíva hitével kecsegtetik a változások negatív hatásaiba belefáradt választókat? A választási részvétel alacsony foka miatt legalább annyian okolták a kampány lagymatagságát (e vád alól, tegyük hozzá, a Fidesz és a MIÉP felmenthető), mint a jó időt. A választásra azonban sohasem jó az idő, amíg a polgárok úgy érzik, nincsen tétje. A kampányban a sok politikai ambíció közepette elsikkadt a mostani választás valódi tétje: az, hogy az országnak most, amikor végre esélye van a nyugat-európai struktúrákhoz való felzárkózásra, mindenekelőtt stabil kormányzatra van szüksége, amely megbízható támogatottsággal végigviszi és levezényli az elkezdett változásokat. A választók számára ez az üzenet nem volt elég nyilvánvaló. A választói akarat a nyilvános vita közegében formálódik, s nem valami eleve meglévő dolog, ami valamiféle helyes, racionális érdekfelismerésen alapulna. A modern politikát a politikai kommunikáció közvetíti, akár személyes kapcsolatokon, akár a széles médianyilvánosságon keresztül. Ennek során dől el, hogy a polgárok mely nézetei kapnak megerősítést, visszaigazolást, és melyek nem. Immár sokféle elektronikus médiaforrás segíthette volna a polgárok akaratformálását, ha a választási kampányműsorok erre valóban lehetőséget kínáltak volna. A műsorszolgáltatók többsége azonban mintha csak afféle letudandó közszolgálati muszájnak tekintette volna a választási műsorokat. Kínosan ügyelve az egyenlő esélyre és távolságtartásra, a legérdektelenebb és legnevetségesebb formát sikerült megtalálni azzal a homokórás módszerrel, amely 12 nagyon különböző súlyú pártformációnak gondosan kiporciózta az idejét, s nem adott lehetőséget valódi vitára és az esélyes alternatívák konfrontációjára. A kvízműsoroknak ez a torz paródiája mindenre alkalmas, csak arra nem, hogy segítse a választópolgárt véleménye kialakításában. A média persze főleg a politikusoknak rótta fel a kampány csendességét és eseménytelenségét. De senki nem akadályozta az újságírókat abban, hogy vállalva akár a szubjektivitás kockázatát is, valódi vitát provokáljanak. A pártok kampányüzenetei is meglehetősen furcsák voltak. Az MSZP és az SZDSZ év elején azzal kezdte, hogy a nyilvánosság előtt vetélytársként lépett fel, mintha egymás között kellene a fölös bőségű mandátumokon igazságosan osztozniuk. Nem vették elég komolyan az összefogásra készülő közös ellenfél kihívását, elkövették azt a hibát, hogy lebecsülték az ellenfelet. Ezt a továbbra is együtt kormányozni kívánó politikusok öngóljának tekinthetjük, amit túl későn korrigáltak. Emellett programjuk üzenete meglehetősen passzív és defenzív volt. Eldicsekedtek a konszolidáció eredményeivel, de nem néztek szembe a súlyos társadalmi problémákkal, amelyekre új megoldási javaslatokat tehettek volna. A „tovább a lenini úton” típusú önmegnyugtatás (amelybe már az MDF is belebukott) nem elég a választó megnyeréséhez, ameddig a makrogazdasági mutatók javulását még nem érzi a saját bőrén. Nem hiteltelen ígéretekre volt igény, de legalább a szándék kinyilvánítására, hogy valami újat, jobbat akarnak tenni a hét szűk esztendő után, és a választás valódi tétjének szuggesztív érzékeltetésére. Eközben a Fidesz nagyon offenzív és jól átgondolt kampánystratégiával állt elő. Hitelképes kormányzati alternatívaként jelenítette meg magát, és ezt rokonszenves kampányfigurák szájába adta. Belekapaszkodott a megoldatlan és fájó problémákba, és azt a benyomást igyekezett kelteni, hogy neki van erre orvossága. Érezhető volt a médiaértelmiségiek lassú hangulatváltozása is, akik sztárolni kezdték az addig korántsem elkényeztetett fideszeseket. Érdekes körülmény egyes közvélemény-kutató cégek PR- tevékenysége: fokról fokra sugallták és felfelé „korrigált” adataikkal hitelesítették az emelkedő Fidesz imázsát. A Gallup annyira igyekezett, hogy még a kampánycsend sem volt számára szent. A Fidesz úgy jelent meg a közvéleményben, mint ambiciózus, energikus párt, amely összegyűjti a vert hadakat, és friss erőivel képes egyetlen nagy lendülettel bevenni a kormányhatalom sáncait. Hogy azután mihez fog majd, erre nézve viszont csak homályos és egymásnak ellentmondó ígéretek fogalmazódtak meg. Az MSZP megnyerte ugyan a választásokat, alig maradva el 1994-es teljesítményétől. Ennek azonban ma más az értéke, miután erős versenytársa támadt az ellentáborban, miközben kormányzati partnere, az SZDSZ gyengén szerepelt. A magyar választási rendszer arányeltérítő hatása, amely kevés szavazatból sok mandátumot csinál, csak akkor működik, ha nagyon egy irányba húz a választói akarat. Ez volt a helyzet a két előző választáson, most azonban a kiegyenlítő, kompenzációs hatások érvényesülnek. Megvan a kockázata annak, hogy az ellenzéki pártok összefogása esetén a középbal koalíció nem lesz képes stabil kormánytöbbséget alakítani, ezért az MSZP győzelme majdnem felér egy vereséggel. Ezt persze a vezető kormánypárt nyilván nem szívesen ismeri el, s ez szubjektíve érthető. Végül is ilyen nehéz négy év után egyáltalán talpon maradni sem kis teljesítmény. A Fidesz — MPP vereséget szenvedett ugyan, ám ez felér egy győzelemmel. Beérett annak a stratégiai váltásnak a gyümölcse, amely miatt a Fidesz elhasalt a legutóbbi választásokon. E váltás egyetlen értelme és igazolása az volt, hogy a Fideszt tegye meg a konzervatív oldal szervező erejévé. A hazai konzervativizmus ugyanis minden volt, csak nem modern és európai, terhelt volt a két világháború közötti időszak összes atavizmusával, gyakran antiliberális és nacionalista volt, és bántóan lehatárolatlan a szélsőjobboldal irányában. A Fideszre várt a feladat, hogy egy modern magyar konzervatív tábort teremtsen, amely lehet keresztény, ha akar, de ne kelljen okvetlenül világnézetileg kötöttnek lennie, amely polgári akar lenni, de szociális elemekkel vegyítve, és modern európai, de megőrizve a nemzeti érzékenységet. Ha ezt valóban sikerül megvalósítani, akkor azt a Fidesz komoly teljesítményeként kell elismerni, pozitív hozzájárulásaként a magyar demokráciához. Az a tény, hogy széles választói körök bizalmát sikerült elnyernie, jelzi, hogy értékelik ezt a szerepét, már nem félnek tőle, és elhiszik e váltás őszinteségét és funkcionális voltát. Mára a Fidesz vette át annak a gyűjtőpártnak a szerepét, ami valamikor az MDF volt - persze annak szélsőjobboldali és baloldali elemei nélkül, amelyek régen kiszorultak a pártból. A nagy kérdés már csak e változás hitelessége, és az, hogy mennyire képes valóban jobb alternatívát nyújtani a meglévővel szemben a rendszerváltozás bajainak kezelésére és az országnak a nyugateurópai integrációba való átvezetésére. (Mert erről van szó, nem az alternatíva hiányáról, amelynek hangoztatásával Orbán felszínesen és indokolatlanul vádolja Hornt. Hiszen a többpárti demokráciában ahány párt, annyi alternatíva, csak az a kérdés, melyik a jobb.) Két okból is rá kell kérdeznünk a hitelességre. Az egyik az, hogy a Fidesz — taktikailag érthető okokból - makacsul úgy tesz, mintha képes lenne egyedül kormányozni, holott ez az eddigi eredmények alapján matematikailag is kizárt. Ha valóban a kormánykoalíció alternatívája akar lenni, akkor ezt csak a jobboldal más pártjaival együtt teheti meg, amelyek között radikális, sőt szélsőjobboldali erők is vannak. Ezt a kérdést a Fidesz kezdettől zárójelbe tette, hogy ne zavarja szavazatgyűjtési esélyeit. Az első forduló előtt, a nagyobb siker reményében ezt még jóhiszeműen tehette, a második előtt azonban már nem. A másik ok a Fidesz vélt politikai profizmusának kérdése. Régóta emlegetik: ideje lenne, hogy a Fidesz is elveszítse „politikai szüzességét”. A kormányzati hatalom megszerzéséért folyó harcban valóban igazolódott a Fidesz-csapat állóképessége. A politikai profizmus azonban mást jelent ellenzékben, és mást kormányzati pozícióban. Egy párt politikai érettsége ott dől el, hogy mihez tud kezdeni a megszerzett hatalommal. Ha a Fidesz inkonzisztens és bőséges választási ígéreteire gondolunk, azok megvalósítása azonnal felszámolná a nehezen kiküzdött gazdasági és pénzügyi stabilitást. Nem lehet vitás, hogy ennek azonnali és súlyos belpolitikai konzekvenciái lennének, és ne legyenek kétségeink, hogy ki fizetné meg az árát a visszaesésnek. Ugyanakkor a Fidesz köreiből olykor hallható fésületlen antikommunista és más erősen ideologikus megnyilvánulások szintén elgondolkodtatóak, lassan tíz évvel a rendszerváltás után. Felvetődik a kérdés, hogy ki is integrálta itt a másikat: a modern konzervativizmus a régit, vagy fordítva? Ami az Európai Unióval folyó csatlakozási tárgyalásokat illeti, nem tételezem fel, hogy a Fidesz vezetői és megnyert szakértői kevésbé tanulékonyak lennének a szükséges szerepek eljátszásában, a magyar érdekek képviseletében, mint a mai koalíció. De ismétlem, nem lesznek egyedül. Nehéz elképzelni, miként fognak közös nevezőre jutni a nagyon eltérő arculatú és érdekű jobboldali pártok az uniós csatlakozás sok konfliktust eredményező kérdéseiben. A Fidesz bizonyos értelemben félrevezette a választóit, amikor azt sugallta nekik, hogy stabil kormányzati alternatívát képes szembeállítani a mai koalícióval. Ami ma látszik, az egyelőre inkább a kormányozhatatlanság rémét vetíti előre. Ez pedig a legrosszabb lehetőség egy olyan ország esetében, amelyik az Európai Unió kapujában áll. Rengeteg bonyolult, nagy horderejű döntést kell meghozni, amelyekhez széles körű konszenzusra, de legalább megbízható többségre van szükség. Kisebbségi kormányzat helytállására ebben az időszakban nincs remény, valószínűleg még az éves költségvetést sem tudná elfogadtatni, s rövidesen új választásokat kellene kiírni. Ha sem a baloldal, sem a jobboldal nem lesz képes stabil kormánytöbbséget létrehozni, akkor áldatlan patthelyzetbe jutottunk. A választókat nem lehet ezért felelőssé tenni, hiszen nem világosították fel őket egy ilyen helyzet veszélyeiről. (A választópolgároknak egyébként sem az a dolguk, hogy megkönnyítsék a politikusok életét, oldják meg, amit kifőztek.) Mi a kiút ebből a fenyegető patthelyzetből? Az első lehetőség az, hogy a balközép koalíció mégiscsak megszerzi a mandátumok (vékonyka) többségét. Erre matematikailag van esélye, amennyiben a választók megértik a helyzetben rejlő rendkívüli kockázatot, és a két párt együttműködése korrekt. A második egy Fidesz által vezetett jobboldali koalíció az egyéni választókerületekből bekerülő MDF-képviselőkkel és a kisgazdapárttal. Lehet, hogy meg kell vásárolniuk a MIÉP-frakció külső támogatását is. Az uniós hatóságokkal való tárgyalás során nagyon rossz alkupozícióba jutna egy ilyen, a populizmus és szélsőjobboldali radikalizmus terheit magával cipelő koalíció. A harmadik a bal és jobb tengelyen átnyúló koalíciók létrehozása, akár kiskoalíció, akár horribile dictu - egy Fidesz-MSZP nagykoalíció formájában. Politikailag egyik sem kellemes és nem is ízléses megoldás. A kiskoalíciók bizarr kombinációkat eredményezhetnek, a nagykoalíció megvalósításához pedig komoly pszichológiai gátakat kellene leküzdeni, beleértve a választók előtti pironkodást és a túlméretezett politikusi ambíciókat. De mint tudjuk, a politikában semmi sem lehetetlen. A pártok (egyébként sem nagyon intenzív) ideológiai elkötelezettségük ellenére köthetnek kompromisszumot, ha ezt a párt, az ország, a nemzet, Európa vagy éppen a földkerekség „szent érdekei” így kívánják. Az arcokon ott a tétovaság, a zavar. A megalapozott választáshoz végre egyenes beszéd kellene, amely felnőttnek tekinti a választópolgárokat. Bayer József filozófus-politológus Soha sincs jó idő JÓKÓ CSABA RAJZA Európa, de melyik? Miszlivetz Ferenc Közép-Európa és benne Magyarország Európa kapujában áll. Ha átmegyünk rajta, meglehet, frusztrációink heve elnyomja megilletődöttségünket. Ezért kell néha megállnunk és körülnéznünk. Kísérletet tenni a helyzetelemzésre. Végiggondolni, hogy ki fogja berendezni és milyen szempontok szerint az új Európát. Hol lesznek a határai és ki fog rájuk vigyázni? Melyik Európához csatlakozunk? A szociálishoz, amely még csak papíron létezik, a régiók Európájához, vagy kizárólag csak a politikai Európához? Netán megelégednénk a schengeni Európából ránk háruló határőrszereppel? Ha egyszerre többet is választunk, bírjuk-e szusszal, fel vagyunk-e készülve arra, hogy kevés a fogódzó, mert ezek az Európák mind most vannak kialakulóban. Nem kellene közösen is gondolkodnunk a közös művön, amellett, hogy a szabályokat, eljárásokat, szabványokat vesszük át? Vannak dolgok, amelyeket érdemes és kell másolni, és nem kerülhetjük meg, hogy megismerkedjünk a több mint nyolcvanezer jogszabállyal. Mégis tudnunk kell, hogy nem valami kész, merev struktúrába fogunk beilleszkedni, hanem valamibe, ami mozgásban és átalakulóban van. Többek között éppen azért, mert mi egyesülni kívánunk vele. A minőségileg újat pedig csak létrehozni lehet (közösen), másolni aligha. Lehet, hogy csak Közép-Európa legjobb szellemi és kulturális örökségéhez kell visszanyúlnunk és újraértelmeznünk azt a kitágult európai térben. ■ Az európai játék globális nézőpontból többesélyes. Európában történelmileg egyedülálló kísérlet folyik, ami a második harmincéves háború (1914-1945) után indult el, de igazi értelmét, végső dimenzióit 1989 után nyerte el. Ekkor szűnt meg az a mesterséges kettéosztottság, ami az integráció első évtizedeit olyan kényelmessé tette Nyugaton. Most, a Nyugatot integráló erőként jelesül működő szovjet birodalom összeomlása után újra és talán végérvényesen meg kell tudni válaszolni a kérdést: meddig terjed az integráció és hol véglegesednek majd az Európai Unió határai? Egyáltalán: mit akar Európa saját magától, milyen szerepet szán magának a világban? Ehhez előbb a kontinens korábban mesterségesen elkülönített részeinek újra kell tanulniuk az ideológiamentes párbeszédet. Nem lesz könnyű. Az egyik fél, az erősebb, megszokta és szereti a tanítószerepet, de éppen az alapkérdésekben nem tudja felmutatni a belső egységet. A másik megszokta, hogy tanítják, de hát egyrészt éppen a gyámkodásból menekül (feltételezhetően nem újabb gyámkodásba), másrészt nem létezik bebiflázható lecke. Egyébként is éppen azt kellene ezeken a vidékeken megtanulnunk, hogyan legyünk egyszerre önállóak és együttműködők. Erre pedig nincs recept. A hidegháború kényelmétől megfosztott Nyugatnak magának is tanulnia kell a nagyobb hatékonyságot, nagyobb rugalmasságot, a kevesebb bürokráciát és több demokráciát. Gazdaságban, intézményekben, döntéshozatalban. A gall duzzogás, a brit kokettálás és a német erőlködés furcsa mixtúrája helyett egyértelműbb viszonyt kell kialakítani az Egyesült Államokkal. Egy kreatív Magyarország egy kooperatív Közép-Európával sokat segíthetne Európának és egyben saját magának. Például azzal, hogy regionális együttműködést, igazi partnerséget és ezzel perspektívát kínál csatlakozásra nem invitált szomszédainak. A régió jelentős szellemi kapacitásával hozzájárulhat az Európai Unió nyitott kérdéseinek megválaszolásához. Részt vehetne a különféle Európák közötti feszültségek enyhítésében, például az oly szépen csengő társadalmi és gazdasági kohézió erősödéséhez vezető módszerek kidolgozásával. Segíthetne annak a de facto szolidaritásnak a megteremtésével, ami indirekt módon és tartósan garantálta a németek és a franciák valódi megbékélését és együttműködését, és általában újabb háborúk indításának lehetetlenségét nyugat-európai talajon. Most Schengent, a belőle fakadó szereplehetőségeket kellene leginkább értelmezni, itthon csakúgy, mint a keleti és nyugati végeken. Ehhez azonban el kell dönteni, hogy mit akarunk: alkalmazkodni és megfelelni, vagy létrehozni és alapítani? Az előbbiekben politikusaink az érdekeltek, akik mind azt remélik, hogy az államalapítók dicsősége hull majd rájuk, amikor — igazi Szent István-i tettként — „ beviszik” az országot az unióba. Az utóbbiban a társadalomhiányban szenvedő civilek az érdekeltek, akiket mintha elnyelt volna az átmenet labirintusa. Remélhetőleg csak átmenetileg.