Népszabadság, 1998. június (56. évfolyam, 127-151. szám)

1998-06-06 / 131. szám

36 NÉPSZABADSÁG HÉTVÉGE 1998. JÚNIUS 6., SZOMBAT Mary Bell: ördög vagy áldozat? Gitta Sereny könyve kiszabadította a palackba zárt szellemet Ritkán kavar manapság könyv akkora vihart, mint tette most a magyar származású, bécsi születésű Gitta Sereny Cries Unheard (Meg nem hallott sikolyok) című műve. A MacMillan Kiadó gondozásában megjelent, a The Times napilapban pedig az álszent konkurencia hecckampányával dacolva folytatásokban közölt oknyomozó kötet a brit bű­nözés történetének egyik legsötétebb fejezetét eleveníti fel és hozza vissza a köztudatba. R. Hahn Veronika Bár az eset kereken harminc évvel ezelőtt történt az észak-angliai Newcastle upon Tyne Scotswood kerületében, a helyi kö­zösség soha nem gyógyult ki a sokkból, és jottányit nem enyhült az országos felhá­borodás sem. 1968 májusában, egy szom­bat délután a tízéves Mary Bell és nálánál három évvel idősebb névrokona, Norma Bell egy elhagyott ház felső emeletén ját­szott a négyéves Martin Brownnal, majd kis idő elteltével riasztotta a telep lakóit, hogy valami baj történhetett, mert a kisfiú úgy fekszik a földön, mintha aludna. Mar­tin édesanyja hamar megállapította, hogy a kisfiú nem lélegzik és a helyszínre siető mentőorvos sem tudott életet lehelni belé. Miután a gyerek testén nem találtak kül­­sérelmi nyomokat, a fulladás oka hivata­losan „ismeretlen” maradt, az esetet bal­esetnek minősítették. Az emberekben csak rossz érzést keltett, de nem gyanút, amikor röviddel a temetés előtt Mary Bell becsöngetett Martin mamájához, és teljes lelki nyugalommal, vigyorogva megkér­dezte, megnézheti-e a kisfiút a koporsójá­ban. Néhány nappal később betörtek a he­lyi bölcsődébe, és a gondnok talált egy cé­dulát, amelyen Mary és Norma Bell gye­rekes kézírással beismerte a gyilkosságot. Ezt azonban a rendőrség ostoba tréfának, hisztérikus kislányok bolondériájának tar­totta, és csak akkor tulajdonított neki je­lentőséget, amikor néhány héttel később ismét tragédia sújtott le Scotswood lakói­ra: eltűnt a hároméves Brian Howe. A rendőrség a telephez közeli lakatlan terü­leten találta meg a súlyosan bántalmazott, megfojtott kisfiút, akinek a hasára ollóval és borotvával bevésték nevének kezdőbe­tűit. Ezúttal ujjlenyomatokat is találtak a kis Brian megkínzott nyakán, mégpedig a rendőrök meglepetésére olyan parányia­kat, hogy egyértelmű volt, a fojtogatást csak gyerek követhette el. Ezután termé­szetesen mind az előző gyilkosság, mind­három kislány korábbi fojtogatása és a bölcsődében hagyott vallomás is új meg­világításba került. A rendőrségen kihall­gatott Mary és Norma Bell beismerte bű­nösségét, és az ország legnagyobb meg­döbbenésére gyilkosság vádjával bíróság elé állították őket. A sötét hajú, átható, szúrós tekintetű, kék szemű Mary Bell, aki olyan kicsi volt, hogy alig látott ki a vádlottak padjá­ból, megbabonázta a szemtanúkat és a közvéleményt és hamar kiderült, milyen mértékben manipulálta, tartotta hatalmá­ban a nálánál három évvel idősebb, de enyhén retardált Normát. Míg az egyre inkább áldozatnak tekintett Norma nehe­zen koncentrált, nem értette az eljárást, sokat sírt és bűnbánást tanúsított, Mary korához képest és a várakozást messze felülmúlva éberen, érdeklődéssel, sőt iz­gatottan követte a tárgyalás menetét, és megpróbálta barátnőjére kenni a gyilkos­ságokat. Az esküdtszék végül felmentette Normát, Maryt pedig életfogytiglani bör­tönbüntetésre ítélte. A kislány nem muta­tott megbánást, és egy pszichiátriai jelen­tés szerint erre nem is volt képes. A ma saját bevallása szerint 74 éves, rossz nyelvek szerint ennél idősebb Gitta Sereny, a már akkoriban is jól ismert invesztigatív újságírónő másképp látta Mary Bellt, és megengedhetetlennek tar­totta mind a tárgyalást, mind az ítéletet. Mint arról a Meg nem hallott sikolyokban részletesen ír, miközben mindenki más­sal együtt meg volt győződve arról, hogy Mary gyilkolt, és akármilyen szerepet is játszott az idősebb kislány, ő volt a domi­náns személyiség, nem értett egyet azzal, hogy a 11 éves kislány szörnyeteg. Sereny, akiről széles körben feltételezik, hogy zsidó, de magát protestánsnak neve­zi, a nácizmus alatt tanúsított németelle­nes fellépése miatt üldözötté vált, és Amerikába menekült. A második világ­háború után Európába visszatérve a dachaui koncentrációs tábort túlélő gye­rekek gondozásával foglalkozott. Mary Bellben ugyanazt a hozzáállást fedezte fel, mint a részben kataton merevséget, részben hiperaktivitást mutató deportált gyerekekben. Ugyanúgy hiányzott belőle az erkölcsi érzék, és nem jelentett számá­ra semmit a jó és rossz közötti különbség. „Az első naptól kezdve­­ nyilvánvaló ha­zugságaival és fantazmagóriáival, kezei­vel és ujjaival végzett állandó matatásá­val, különös intelligenciájával, nyugal­mával és elszigeteltségével­­ nem látszott másnak, mint egy rettenetesen megzavart gyereknek, akivel valamikor valami ször­nyű történt”. Serényt annyira megragadta Mary Bell története, hogy a törvényszé­ken szerzett tapasztalatait, a Daily Telegraphban megjelent bírósági tudósí­tásait további kutatásokkal egészítette ki, és 1972-ben könyv alakban is kiadta. A gyerekgyilkos, vagy ahogy ő pontosítja, „a gyerek, aki gyilkolt” iránti valóságos szenvedélye nem szűnt meg, és bizonyos kérdések megválaszolatlanul maradtak. Sereny kíváncsi volt arra, mi történik a gyerekgyilkosokkal felnövésük és szaba­dulásuk után, de még inkább foglalkoz­tatta, vajon az igazságszolgáltatás való­ban segít-e ezeken az érzelmileg sérült gyerekeken, és ha nem, hogyan lehetne javítani a rendszeren? A kétéves James Bulger elleni 1992-ben elkövetett gyil­kosság és a két bűnös, a tízéves Robert Thompson és Jon Venables nemzetközi figyelmet keltett bírósági tárgyalása még azelőtt helyezte ismét reflektorfénybe a gyerek gyerekgyilkosok ügyét, hogy az Egyesült Államokban tizenévesek szinte sorozatban fogták lőfegyvereiket szüleik, tanáraik és iskolatársaik ellen. Büntetésének első hat évét Mary Bell egy javító-nevelő intézetben töltötte, ahol egy nyugállományú tengerésztiszt rend­kívül jó hatást tett rá, megtanítva arra, ho­gyan viselkednek a „normális” emberek. Tizenhat éves korában, mentora tiltako­zása ellenére, a törvényeknek megfelelő­en szabályos felnőtt börtönbe került, ahol lelki biztonságától és oktatási lehetősége­itől megfosztva további hét évet töltött el, lázadozva és szexuális „eszközökhöz” nyúlva kihasználva környezetét. Huszon­három évesen, fél életét bezártságban töltve, megzavarodva szabadult. Azóta is nomád életet folytat: ahogy szomszédai leleplezik azonosságát és kiközösítik, máris költözik az ország egyik részéből a másikba, újra és újra megváltoztatva a nevét. Egyszer férjhez ment, lánya szüle­tett, elvált, majd összeállt egy férfivel, új­ra és újra megpróbál állást vállalni, de többnyire szociális segélyekből élnek. Sereny valójában csak a könyv utolsó ötven oldalán tér vissza Bell gyermekéve­ihez és válaszol az alapkérdésre, „miért követte el ez az asszony, gyermekként, két szörnyű bűnét. Nincs arra bocsánat, amit tett és ezt ő maga is beismeri, de ka­punk egy eddig ismeretlen és fontos ma­gyarázatot”. Az írónő már 1992-ben meg­kérdezte Bellt, együttműködne-e egy újabb könyv megírásában, de ezt akkor visszautasította. Csak 1995-ben, szeretve gyűlölt anyja halála után vállalkozott a közös munkára. A Meg nem hallott siko­lyok hat hónapos, napi 10-12 órás megfe­szített és idegölő interjúk eredményeként jött létre. Belinek négy napjába telt, amíg könnyekkel küzdve, el-elcsukló hangon, sápadtan és verejtékezve el tudta monda­ni, milyen szexuális és fizikai erőszaknak tette ki az anyja már négy-öt éves korá­ban. Betty Bell szado-mazochista takti­kákra specializált prostituált volt, aki szép kislánya „bevonásával” még vonzóbbá tette magát. Maryt nemcsak korai, számá­ra felfoghatatlan, undorító orális szexre kényszerítette látogatóival, hanem a szo­kásos verés és durva beszéd helyett ked­ves szóért és édességért rávette, szálljon be férfiak autójába és segítsen nekik az önkielégülésben. Végül akadozva és két­ségbeesetten arról is beszél, mi történt az alatt a 15 perc alatt, amelynek a végén egy négyéves kisfiú életét vesztette és feltárja a Brian Howe megfojtásához vezető ki­lenc hét történetét is. Ugyanúgy, ahogy 1992-ben a kétéves James Bulger Golgo­táját többször is félbeszakíthatták volna valamivel körültekintőbb felnőttek, Nor­ma és Mary Bell is segítségért és megállí­tásáért könyörgött, amikor a bölcsödében hagyta vallomását. Sereny üzenete, hogy közvetlenül a gyermek korai tapasztalatai okozták jel­lemének torzulását. Ebből azonban nem szabad általánosítani, hiszen sok gyerek szenved el szörnyű traumát, mégsem lesz belőle gyilkos. Abban azonban az írónő­nek alighanem igaza van, hogy a tárgya­lás során ki kellett volna derülnie, milyen felelősség terheli Betty Bellt, aki a gyil­kosságok után eltaszította magától, szinte kitagadta a lányát. Mary Bell soha nem részesült pszichiátriai kezelésben, és a szigorúan őrzött fegyház sem volt felké­szülve a lelkileg sérült lány kezelésére. Sereny súlyosan hibáztatja a helyzetet el­tűrő rokonokat és szomszédokat. Helyte­leníti az európai normáktól eltérő brit joggyakorlatot, amely 14 éven aluli gyer­mekeket „felnőtt”, már megjelenésében is félelmetes bíróság és esküdtszék előtt von büntetőjogi felelősségre. Ehelyett különleges gyermekbíróságok felállítását javasolja, ahol az esküdtszéket vezető bí­ró és kettő-öt különlegesen képzett ülnök helyettesíti. Serény szerint a vádlott mel­lé gyermekvédőügyvédet kellene fogad­ni, aki elmagyarázza, mi történik, segítsé­get nyújt és felszólal a nevében. Bár a könyv szakmai-irodalmi fogad­tatása is bizonyára csalódást okozott az ambiciózus Serénynek, elképesztőnek tartotta a megjelenés kiváltotta hisztéri­kus hangulatot. Az első felháborodást az okozta, hogy Sereny állítólag ötvenezer fontot fizetett Mary Bellnek a közremű­ködéséért. A két meggyilkolt kisfiú édes­anyjától kezdve egészen Tony Blair kor­mányfőig általános volt a vélemény, hogy nem lett volna szabad vérdíjat fizet­ni neki, „visszataszító” a gyilkosnak ki­utalt honorárium. A törvények szerint legfeljebb akkor lehet elítélt bűnösöknek pénzt fizetni nyilatkozatok fejében, ha azt nyomós közérdek indokolja. Sereny sze­rint viszont „Bell hat hónapot dolgozott vele, feladta az állását, hogy el tudja vál­lalni a feladatot. Az élettársa éppen mun­kanélküli volt, nem tudtak megélni és etetni a gyermeket”. Az írónő szerint Bell „bátor” volt, hogy együttműködött a könyv elkészítésében, „nélküle nem lehe­tett volna azt becsületesen megírni”. Kü­lönben már korábban lett volna lehetősé­ge anyagilag sokkal vonzóbb interjúkra - a német Stern magazin például 250 ezer fontot ajánlott fel -, olyan újságírókkal, akik könnyebb kérdéseket tettek volna neki fel, nem zaklatták volna fel, és élete szenzációsabb szempontjaira koncentrál­tak volna”. Miközben az emberek nem bocsátanak meg, a megtestesült gonosznak tekintik Bellt, és ha tehetnék, talán meg is lincsel­nék, sérelmezik, hogy a könyv ellent­mondásos megjelenésén felbuzdult bul­vársajtó megtalálta Mary Bell legutóbbi titkos lakhelyét, és azt ostrom alá vette. Miután az egykori gyilkos inkognitóját külön, róla elnevezett törvény védi, a rendőrségnek kellett közbeavatkoznia a család azonnali elköltöztetésére. Bell 14 éves lánya ebből az alkalomból tudta meg, ki is az anyja, mit rejt a múltja. Hiá­ba hozott a londoni legfelsőbb bíróság azonnali rendeletet, amely 2002-ig meg­akadályozza a lány azonosítását, zargatá­­sát és az utána való nyomozást, a baj már megtörtént. Pszichológusok komoly ne­hézségektől tartanak: „Mindazon át fog esni, amit azok a gyerekek élnek át, akik­ felfedezik, anyjuk nem éppen az a szemé­lyiség, akinek vélték. Olyan ez, csak még szélsőségesebb, mint amikor gyerekek rájönnek, hogy örökbe fogadták őket. Tartok tőle, milyen hatása lesz ennek is­koláztatására, társadalmi életére és bará­taira” - nyilatkozta Ray Wire a The Sun­­day Timesnak. Sem Sereny, sem a jó eszű Bell nem táplált kétséget afelől, hogy a könyv el­lentmondásos lesz, érzéketlenséggel fog­ják őket vádolni a két áldozat családjával szemben, amiért felelevenítették az ügyet, és szenzációhajhászoknak tartják majd őket. Bell „nem akarta megbántani” a Bro­wn és Howe családot, „de... de... vannak olyan dolgok, amelyeket nem tudnak... semmi nem fog változni szá­mukra, de mégis...” A média szüntelen érdeklődése volt az egyik ok, amiért Bell vállalta a kooperációt. Sereny módszere­it, alaposságát ismerve senki másnak nem érdemes megpróbálnia, hogy többet ki­hozzon belőle. Mary Bell a vizsgálati fogság hónapjai és a bírósági tárgyalás hetei alatt meg­kezdte szisztematikus elhatárolódását sa­ját tetteitől. Szándékos, majd önkéntelen­­önvédelmező hazugságok csaknem há­rom évtizede után 1996-ban, a Seréng­vel folytatott beszélgetések során ismerte el végül a szándékos gyilkosságokat, de bi­zonyos részletek feltárása mellett sem volt képes megmondani, miért tette. Az­óta, hogy gyermeke megszületett, egyre kínzóbban gyötri a bűntudat. „Különösen boldog napokon hasít belém hirtelen, mi­től fosztottam meg Martint és Briant. Ők már soha nem fogják felnevelni saját gyermekeiket. Ez soha nem fog elmúlni, és miért is múlna el”. Sereny abban látja feladatát, hogy „be­mutassa a tényeket, és az olvasóra bízza az értékítéletet”. Bár érezhetően rokon­szenvezik Bell-lel, nem menti fel, nem bocsát meg. London, 1998. június Meg nem hallott sikolyok febe-fotók Sereny: Bemutatom a tényeket és az olvasóra bízom az értékítéletet A Legfőbb Ügyészség adatai szerint hazánkban az utóbbi öt évben emelke­dett a gyermekkorúak által elkövetett emberölések száma. Míg 1993-ban egy esetről tudtak, 1994-ben már háromról. Egy évvel később ismét egy gyermek követett el gyilkosságot, 1996-ban és tavaly viszont egyaránt négy. Magyaror­szágon egyébként a büntetőjogi felelősségre nem vonható gyermekkorú bűn­elkövetők száma összességében is emelkedő tendenciát mutat. A statisztikák szerint 87-91 százalékban vagyon elleni bűncselekményeket követnek el, ezek mintegy fele lopás, negyede betöréses lopás, de 3-4 százalékban már a rablásokból is kiveszik részüket. Dr. Gibicsár Gyula, a Legfőbb Ügyészség gyermek- és ifjúságvédelmi osztályának vezető ügyésze szerint egyéb erősza­kos bűncselekményt - testi sértést, garázdaságot - mintegy négy és fél száza­lékban követnek el 14 éven aluliak. A gyermekkorú elkövetők száma Borsod- Abaúj-Zemplén megyében a legmagasabb, ezt követi sorrendben a főváros, valamint Pest, Zemplén, Szabolcs-Szatmár és Hajdú-Bihar megye. Bűncse­lekményekben 90 százalékban fiúk, 10 százalékban lányok vesznek részt. A családi környezet vizsgálata során kiderült, hogy a bűnelkövető gyermekek mintegy háromnegyed részét a szülők közösen nevelik. Csak a második he­lyen szerepelnek - 12-14 százalékkal - az elvált szülők által neveltek, a har­madik helyen pedig az állami gondozottak állnak 6-7 százalékkal. A rendőrök tapasztalatai szerint a gyermekek által elkövetett gyilkosságok hátterében a leggyakrabban hosszabb stressz nyomán kialakult indulat, vagy az anyagi ha­szonszerzés áll. Ez utóbbi volt az indok tavaly novemberben, amikor két ti­zennégy éves lány - mindketten néhány hónappal valóban maguk mögött hagyták a gyermekkort - előre kiterveltem brutális kegyetlenséggel meggyil­kolt egy taxisofőrt. B. R.

Next