Népszabadság, 1998. június (56. évfolyam, 127-151. szám)
1998-06-06 / 131. szám
36 NÉPSZABADSÁG HÉTVÉGE 1998. JÚNIUS 6., SZOMBAT Mary Bell: ördög vagy áldozat? Gitta Sereny könyve kiszabadította a palackba zárt szellemet Ritkán kavar manapság könyv akkora vihart, mint tette most a magyar származású, bécsi születésű Gitta Sereny Cries Unheard (Meg nem hallott sikolyok) című műve. A MacMillan Kiadó gondozásában megjelent, a The Times napilapban pedig az álszent konkurencia hecckampányával dacolva folytatásokban közölt oknyomozó kötet a brit bűnözés történetének egyik legsötétebb fejezetét eleveníti fel és hozza vissza a köztudatba. R. Hahn Veronika Bár az eset kereken harminc évvel ezelőtt történt az észak-angliai Newcastle upon Tyne Scotswood kerületében, a helyi közösség soha nem gyógyult ki a sokkból, és jottányit nem enyhült az országos felháborodás sem. 1968 májusában, egy szombat délután a tízéves Mary Bell és nálánál három évvel idősebb névrokona, Norma Bell egy elhagyott ház felső emeletén játszott a négyéves Martin Brownnal, majd kis idő elteltével riasztotta a telep lakóit, hogy valami baj történhetett, mert a kisfiú úgy fekszik a földön, mintha aludna. Martin édesanyja hamar megállapította, hogy a kisfiú nem lélegzik és a helyszínre siető mentőorvos sem tudott életet lehelni belé. Miután a gyerek testén nem találtak külsérelmi nyomokat, a fulladás oka hivatalosan „ismeretlen” maradt, az esetet balesetnek minősítették. Az emberekben csak rossz érzést keltett, de nem gyanút, amikor röviddel a temetés előtt Mary Bell becsöngetett Martin mamájához, és teljes lelki nyugalommal, vigyorogva megkérdezte, megnézheti-e a kisfiút a koporsójában. Néhány nappal később betörtek a helyi bölcsődébe, és a gondnok talált egy cédulát, amelyen Mary és Norma Bell gyerekes kézírással beismerte a gyilkosságot. Ezt azonban a rendőrség ostoba tréfának, hisztérikus kislányok bolondériájának tartotta, és csak akkor tulajdonított neki jelentőséget, amikor néhány héttel később ismét tragédia sújtott le Scotswood lakóira: eltűnt a hároméves Brian Howe. A rendőrség a telephez közeli lakatlan területen találta meg a súlyosan bántalmazott, megfojtott kisfiút, akinek a hasára ollóval és borotvával bevésték nevének kezdőbetűit. Ezúttal ujjlenyomatokat is találtak a kis Brian megkínzott nyakán, mégpedig a rendőrök meglepetésére olyan parányiakat, hogy egyértelmű volt, a fojtogatást csak gyerek követhette el. Ezután természetesen mind az előző gyilkosság, mindhárom kislány korábbi fojtogatása és a bölcsődében hagyott vallomás is új megvilágításba került. A rendőrségen kihallgatott Mary és Norma Bell beismerte bűnösségét, és az ország legnagyobb megdöbbenésére gyilkosság vádjával bíróság elé állították őket. A sötét hajú, átható, szúrós tekintetű, kék szemű Mary Bell, aki olyan kicsi volt, hogy alig látott ki a vádlottak padjából, megbabonázta a szemtanúkat és a közvéleményt és hamar kiderült, milyen mértékben manipulálta, tartotta hatalmában a nálánál három évvel idősebb, de enyhén retardált Normát. Míg az egyre inkább áldozatnak tekintett Norma nehezen koncentrált, nem értette az eljárást, sokat sírt és bűnbánást tanúsított, Mary korához képest és a várakozást messze felülmúlva éberen, érdeklődéssel, sőt izgatottan követte a tárgyalás menetét, és megpróbálta barátnőjére kenni a gyilkosságokat. Az esküdtszék végül felmentette Normát, Maryt pedig életfogytiglani börtönbüntetésre ítélte. A kislány nem mutatott megbánást, és egy pszichiátriai jelentés szerint erre nem is volt képes. A ma saját bevallása szerint 74 éves, rossz nyelvek szerint ennél idősebb Gitta Sereny, a már akkoriban is jól ismert invesztigatív újságírónő másképp látta Mary Bellt, és megengedhetetlennek tartotta mind a tárgyalást, mind az ítéletet. Mint arról a Meg nem hallott sikolyokban részletesen ír, miközben mindenki mással együtt meg volt győződve arról, hogy Mary gyilkolt, és akármilyen szerepet is játszott az idősebb kislány, ő volt a domináns személyiség, nem értett egyet azzal, hogy a 11 éves kislány szörnyeteg. Sereny, akiről széles körben feltételezik, hogy zsidó, de magát protestánsnak nevezi, a nácizmus alatt tanúsított németellenes fellépése miatt üldözötté vált, és Amerikába menekült. A második világháború után Európába visszatérve a dachaui koncentrációs tábort túlélő gyerekek gondozásával foglalkozott. Mary Bellben ugyanazt a hozzáállást fedezte fel, mint a részben kataton merevséget, részben hiperaktivitást mutató deportált gyerekekben. Ugyanúgy hiányzott belőle az erkölcsi érzék, és nem jelentett számára semmit a jó és rossz közötti különbség. „Az első naptól kezdve nyilvánvaló hazugságaival és fantazmagóriáival, kezeivel és ujjaival végzett állandó matatásával, különös intelligenciájával, nyugalmával és elszigeteltségével nem látszott másnak, mint egy rettenetesen megzavart gyereknek, akivel valamikor valami szörnyű történt”. Serényt annyira megragadta Mary Bell története, hogy a törvényszéken szerzett tapasztalatait, a Daily Telegraphban megjelent bírósági tudósításait további kutatásokkal egészítette ki, és 1972-ben könyv alakban is kiadta. A gyerekgyilkos, vagy ahogy ő pontosítja, „a gyerek, aki gyilkolt” iránti valóságos szenvedélye nem szűnt meg, és bizonyos kérdések megválaszolatlanul maradtak. Sereny kíváncsi volt arra, mi történik a gyerekgyilkosokkal felnövésük és szabadulásuk után, de még inkább foglalkoztatta, vajon az igazságszolgáltatás valóban segít-e ezeken az érzelmileg sérült gyerekeken, és ha nem, hogyan lehetne javítani a rendszeren? A kétéves James Bulger elleni 1992-ben elkövetett gyilkosság és a két bűnös, a tízéves Robert Thompson és Jon Venables nemzetközi figyelmet keltett bírósági tárgyalása még azelőtt helyezte ismét reflektorfénybe a gyerek gyerekgyilkosok ügyét, hogy az Egyesült Államokban tizenévesek szinte sorozatban fogták lőfegyvereiket szüleik, tanáraik és iskolatársaik ellen. Büntetésének első hat évét Mary Bell egy javító-nevelő intézetben töltötte, ahol egy nyugállományú tengerésztiszt rendkívül jó hatást tett rá, megtanítva arra, hogyan viselkednek a „normális” emberek. Tizenhat éves korában, mentora tiltakozása ellenére, a törvényeknek megfelelően szabályos felnőtt börtönbe került, ahol lelki biztonságától és oktatási lehetőségeitől megfosztva további hét évet töltött el, lázadozva és szexuális „eszközökhöz” nyúlva kihasználva környezetét. Huszonhárom évesen, fél életét bezártságban töltve, megzavarodva szabadult. Azóta is nomád életet folytat: ahogy szomszédai leleplezik azonosságát és kiközösítik, máris költözik az ország egyik részéből a másikba, újra és újra megváltoztatva a nevét. Egyszer férjhez ment, lánya született, elvált, majd összeállt egy férfivel, újra és újra megpróbál állást vállalni, de többnyire szociális segélyekből élnek. Sereny valójában csak a könyv utolsó ötven oldalán tér vissza Bell gyermekéveihez és válaszol az alapkérdésre, „miért követte el ez az asszony, gyermekként, két szörnyű bűnét. Nincs arra bocsánat, amit tett és ezt ő maga is beismeri, de kapunk egy eddig ismeretlen és fontos magyarázatot”. Az írónő már 1992-ben megkérdezte Bellt, együttműködne-e egy újabb könyv megírásában, de ezt akkor visszautasította. Csak 1995-ben, szeretve gyűlölt anyja halála után vállalkozott a közös munkára. A Meg nem hallott sikolyok hat hónapos, napi 10-12 órás megfeszített és idegölő interjúk eredményeként jött létre. Belinek négy napjába telt, amíg könnyekkel küzdve, el-elcsukló hangon, sápadtan és verejtékezve el tudta mondani, milyen szexuális és fizikai erőszaknak tette ki az anyja már négy-öt éves korában. Betty Bell szado-mazochista taktikákra specializált prostituált volt, aki szép kislánya „bevonásával” még vonzóbbá tette magát. Maryt nemcsak korai, számára felfoghatatlan, undorító orális szexre kényszerítette látogatóival, hanem a szokásos verés és durva beszéd helyett kedves szóért és édességért rávette, szálljon be férfiak autójába és segítsen nekik az önkielégülésben. Végül akadozva és kétségbeesetten arról is beszél, mi történt az alatt a 15 perc alatt, amelynek a végén egy négyéves kisfiú életét vesztette és feltárja a Brian Howe megfojtásához vezető kilenc hét történetét is. Ugyanúgy, ahogy 1992-ben a kétéves James Bulger Golgotáját többször is félbeszakíthatták volna valamivel körültekintőbb felnőttek, Norma és Mary Bell is segítségért és megállításáért könyörgött, amikor a bölcsödében hagyta vallomását. Sereny üzenete, hogy közvetlenül a gyermek korai tapasztalatai okozták jellemének torzulását. Ebből azonban nem szabad általánosítani, hiszen sok gyerek szenved el szörnyű traumát, mégsem lesz belőle gyilkos. Abban azonban az írónőnek alighanem igaza van, hogy a tárgyalás során ki kellett volna derülnie, milyen felelősség terheli Betty Bellt, aki a gyilkosságok után eltaszította magától, szinte kitagadta a lányát. Mary Bell soha nem részesült pszichiátriai kezelésben, és a szigorúan őrzött fegyház sem volt felkészülve a lelkileg sérült lány kezelésére. Sereny súlyosan hibáztatja a helyzetet eltűrő rokonokat és szomszédokat. Helyteleníti az európai normáktól eltérő brit joggyakorlatot, amely 14 éven aluli gyermekeket „felnőtt”, már megjelenésében is félelmetes bíróság és esküdtszék előtt von büntetőjogi felelősségre. Ehelyett különleges gyermekbíróságok felállítását javasolja, ahol az esküdtszéket vezető bíró és kettő-öt különlegesen képzett ülnök helyettesíti. Serény szerint a vádlott mellé gyermekvédőügyvédet kellene fogadni, aki elmagyarázza, mi történik, segítséget nyújt és felszólal a nevében. Bár a könyv szakmai-irodalmi fogadtatása is bizonyára csalódást okozott az ambiciózus Serénynek, elképesztőnek tartotta a megjelenés kiváltotta hisztérikus hangulatot. Az első felháborodást az okozta, hogy Sereny állítólag ötvenezer fontot fizetett Mary Bellnek a közreműködéséért. A két meggyilkolt kisfiú édesanyjától kezdve egészen Tony Blair kormányfőig általános volt a vélemény, hogy nem lett volna szabad vérdíjat fizetni neki, „visszataszító” a gyilkosnak kiutalt honorárium. A törvények szerint legfeljebb akkor lehet elítélt bűnösöknek pénzt fizetni nyilatkozatok fejében, ha azt nyomós közérdek indokolja. Sereny szerint viszont „Bell hat hónapot dolgozott vele, feladta az állását, hogy el tudja vállalni a feladatot. Az élettársa éppen munkanélküli volt, nem tudtak megélni és etetni a gyermeket”. Az írónő szerint Bell „bátor” volt, hogy együttműködött a könyv elkészítésében, „nélküle nem lehetett volna azt becsületesen megírni”. Különben már korábban lett volna lehetősége anyagilag sokkal vonzóbb interjúkra - a német Stern magazin például 250 ezer fontot ajánlott fel -, olyan újságírókkal, akik könnyebb kérdéseket tettek volna neki fel, nem zaklatták volna fel, és élete szenzációsabb szempontjaira koncentráltak volna”. Miközben az emberek nem bocsátanak meg, a megtestesült gonosznak tekintik Bellt, és ha tehetnék, talán meg is lincselnék, sérelmezik, hogy a könyv ellentmondásos megjelenésén felbuzdult bulvársajtó megtalálta Mary Bell legutóbbi titkos lakhelyét, és azt ostrom alá vette. Miután az egykori gyilkos inkognitóját külön, róla elnevezett törvény védi, a rendőrségnek kellett közbeavatkoznia a család azonnali elköltöztetésére. Bell 14 éves lánya ebből az alkalomból tudta meg, ki is az anyja, mit rejt a múltja. Hiába hozott a londoni legfelsőbb bíróság azonnali rendeletet, amely 2002-ig megakadályozza a lány azonosítását, zargatását és az utána való nyomozást, a baj már megtörtént. Pszichológusok komoly nehézségektől tartanak: „Mindazon át fog esni, amit azok a gyerekek élnek át, akik felfedezik, anyjuk nem éppen az a személyiség, akinek vélték. Olyan ez, csak még szélsőségesebb, mint amikor gyerekek rájönnek, hogy örökbe fogadták őket. Tartok tőle, milyen hatása lesz ennek iskoláztatására, társadalmi életére és barátaira” - nyilatkozta Ray Wire a The Sunday Timesnak. Sem Sereny, sem a jó eszű Bell nem táplált kétséget afelől, hogy a könyv ellentmondásos lesz, érzéketlenséggel fogják őket vádolni a két áldozat családjával szemben, amiért felelevenítették az ügyet, és szenzációhajhászoknak tartják majd őket. Bell „nem akarta megbántani” a Brown és Howe családot, „de... de... vannak olyan dolgok, amelyeket nem tudnak... semmi nem fog változni számukra, de mégis...” A média szüntelen érdeklődése volt az egyik ok, amiért Bell vállalta a kooperációt. Sereny módszereit, alaposságát ismerve senki másnak nem érdemes megpróbálnia, hogy többet kihozzon belőle. Mary Bell a vizsgálati fogság hónapjai és a bírósági tárgyalás hetei alatt megkezdte szisztematikus elhatárolódását saját tetteitől. Szándékos, majd önkéntelenönvédelmező hazugságok csaknem három évtizede után 1996-ban, a Seréngvel folytatott beszélgetések során ismerte el végül a szándékos gyilkosságokat, de bizonyos részletek feltárása mellett sem volt képes megmondani, miért tette. Azóta, hogy gyermeke megszületett, egyre kínzóbban gyötri a bűntudat. „Különösen boldog napokon hasít belém hirtelen, mitől fosztottam meg Martint és Briant. Ők már soha nem fogják felnevelni saját gyermekeiket. Ez soha nem fog elmúlni, és miért is múlna el”. Sereny abban látja feladatát, hogy „bemutassa a tényeket, és az olvasóra bízza az értékítéletet”. Bár érezhetően rokonszenvezik Bell-lel, nem menti fel, nem bocsát meg. London, 1998. június Meg nem hallott sikolyok febe-fotók Sereny: Bemutatom a tényeket és az olvasóra bízom az értékítéletet A Legfőbb Ügyészség adatai szerint hazánkban az utóbbi öt évben emelkedett a gyermekkorúak által elkövetett emberölések száma. Míg 1993-ban egy esetről tudtak, 1994-ben már háromról. Egy évvel később ismét egy gyermek követett el gyilkosságot, 1996-ban és tavaly viszont egyaránt négy. Magyarországon egyébként a büntetőjogi felelősségre nem vonható gyermekkorú bűnelkövetők száma összességében is emelkedő tendenciát mutat. A statisztikák szerint 87-91 százalékban vagyon elleni bűncselekményeket követnek el, ezek mintegy fele lopás, negyede betöréses lopás, de 3-4 százalékban már a rablásokból is kiveszik részüket. Dr. Gibicsár Gyula, a Legfőbb Ügyészség gyermek- és ifjúságvédelmi osztályának vezető ügyésze szerint egyéb erőszakos bűncselekményt - testi sértést, garázdaságot - mintegy négy és fél százalékban követnek el 14 éven aluliak. A gyermekkorú elkövetők száma Borsod- Abaúj-Zemplén megyében a legmagasabb, ezt követi sorrendben a főváros, valamint Pest, Zemplén, Szabolcs-Szatmár és Hajdú-Bihar megye. Bűncselekményekben 90 százalékban fiúk, 10 százalékban lányok vesznek részt. A családi környezet vizsgálata során kiderült, hogy a bűnelkövető gyermekek mintegy háromnegyed részét a szülők közösen nevelik. Csak a második helyen szerepelnek - 12-14 százalékkal - az elvált szülők által neveltek, a harmadik helyen pedig az állami gondozottak állnak 6-7 százalékkal. A rendőrök tapasztalatai szerint a gyermekek által elkövetett gyilkosságok hátterében a leggyakrabban hosszabb stressz nyomán kialakult indulat, vagy az anyagi haszonszerzés áll. Ez utóbbi volt az indok tavaly novemberben, amikor két tizennégy éves lány - mindketten néhány hónappal valóban maguk mögött hagyták a gyermekkort - előre kiterveltem brutális kegyetlenséggel meggyilkolt egy taxisofőrt. B. R.