Népszabadság, 1998. november (56. évfolyam, 256-280. szám)

1998-11-28 / 279. szám

NÉPSZABADSÁG 1­9­9­8. NOVEMBER 28., SZOMBAT hétvége Mi van a feketekosárban? Milyen termékeket és szolgáltatásokat vásárolunk feketén, és fő­ként hol és mennyit? Nő­ vagy csökken a feketevásárlások ará­nya? Összefüggenek-e változások azzal, hogy ki­ milyen jövedel­mi helyzetű, illetve képzettségű és az ország melyik részében él? A gazdasági növekedés hatására visszaszorul-e a fekete fogyasz­tás-foglalkoztatás, módosulnak-e vásárlási szokásaink? A Tárki kutatása nyomán kibontakozó kép több meglepetéssel is szolgál: cáfolni látszik az optimista gazdasági jóslatokat, s hozzájárulhat az előítéletesség oszlatásához is. Még az sem kizárt, hogy a feke­tegazdaság elleni harc igazi csodafegyvere nem az adórendőrség, hanem a multik bevásárlóközpontjai lehetnek. Bossányi Katalin kutatói becslések szerint 1988-ban a GDP 18 százalékát, 1992-ben 27 százalé­kát, napjainkban pedig már a 30 százalé­kát a rejtett gazdaság adja. Ez - fehéren feketén - azt mutatja, hogy a növekedés harmadát nem a legális gazdaság, hanem a kicsiben és nagyban űzött fekete-szürke­gazdaság „termeli meg”. De mekkora a feketegazdaság szerepe az­­ államot meg­kerülő­­ újraelosztásban, a lakossági fo­gyasztásban? Erre keresett és kapott igen­csak elgondolkoztató választ két közgaz­dász-szociológus, Sík Endre és Tóth Ist­ván János vizsgálata. A tanulmány nem­rég jelent meg a Társadalomkutatási In­formatikai Egyesülés (Tárki) gondo­zásában. A feketegazdaság sokféle szegmense közül a kutatók egy kisebb - de ismeretle­nebb - metszetet vizsgált: arra voltak kí­váncsiak, hogy a háztartások kiadásaiban mekkora súlya lehet a nem regisztrált (te­hát számla és garancia nélküli) vásárlások­nak, mekkora a szerepe a fogyasztásban a jobb híján ma is „KGST-piacoknak” neve­zet bóvliparadicsomoknak, valamint mennyire kiterjedt nálunk ma az „ember­piac”, a fekete foglalkoztatás aránya. A több lépcsős -1995,1996 és 1997-re is ki­terjedő - kutatás részben a Miniszterelnö­ki Hivatal, illetve a gazdaságvédelmi koordinációs bizottság felkérésére készült. Az átfogó vizsgálódásból néhány jellegze­tes tapasztalatot mutatunk be. Mekkora a háztartások kiadásaiban a feketevásárlások aránya? A kutatás egyik meglepő eredménye, hogy nagyjából vál­tozatlan, azaz 1995-1996-ban egyaránt 10 és 14 százalék közöttire becsülhető a háztartások vásárlásaiban a nem regiszt­rált kiadások aránya. Ha ezt kivetítjük a teljes kiskereskedelmi forgalomra, illetve a szolgáltatásokra, akkor kiderül: a nem regisztrált kiadások aránya az összes for­galomban - terméktől függően - 17 és 24 százalék közötti sávban mozog. Ez azt je­lenti, hogy a lakosság fogyasztásához köt­hető rejtett gazdaság a GDP-nek csupán öt-nyolc százalékát adja. Persze ez is igen magas arány, de azért jelzi: nem az utcai árusok és szürke piacok a feketegazdaság főszereplői. Ráadásul a lakossági fekete­költés mértéke stabilnak tűnik. Holott azt lehetett feltételezni, hogy - az életszínvo­nal drasztikus esése következtében - akár egyik évről a másikra is megugrik a feke­tefogyasztás. Ezt azonban nem igazolják a vizsgálat adatai. Mint, ahogy azt a kor­mányzati várakozást sem, hogy a növeke­dés, illetve a szigorúbb ellenőrzés hatásá­ra automatikusan visszaszorul a feketevá­sárlások mértéke. Tehát 1997-ben sem változik a trend, ami pontosan mutatja: a fogyasztás sokkal lassabban reagál ked­vezőtlen és kedvezőbb gazdasági hatá­sokra, mint azt a gazdaságpolitikusok sze­retnék. Úgy tűnik, hogy nem a jövedelmi hely­zet az elsődleges a feketevásárlásban, ha­nem a szokásoknak, értékrendnek, illetve a hozzáférhetőségnek van nagyobb szere­pe. A felmérés szerint valamilyen formá­ban a magyar háztartások túlnyomó több­sége érintett a feketefogyasztásban,­­ de ez alkalmi vásárlásokra utal - s csak egy kisebbségre jellemző, hogy fogyasztásuk meghatározó módon a feketegazdaságból származik. Ha az arányokat nézzük, ak­kor a háztartások harminc százaléka egy­általán nem, vagy alig költ ily módon, míg tíz százalékánál az összes fogyasztási ki­adás több mint a fele fekete. Ezek az ará­nyok azonban nem azt jelzik, hogy kizá­rólag a szegény háztartások szereznék be - kényszerű gazdasági alkalmazkodásból - szükségleteik egy részét a rejtett gazda­ságból. A kutatók hipotézisével szemben az iskolázottságnak, a társadalmi státusz­nak, presztízsnek sincs igazán differenci­áló szerepe. A jövedelemi, vagyoni hely­zet megítélésében ugyanis - a vizsgálat tanúsága szerint - nagyobb szerepe van a tényleges jövedelemszintnél a jövedelem­ tükör a rejtett gazdaság markáns jelenléte: a legális gazdaság görbetükre, amelybe belenézve felnagyítva láthatók a fehér gazdaság működési zavarai, dinamikájának. Azaz annak, hogy az érin­tett háztartás mennyire érzi úgy: lecsú­szófélben van. Ez a félelem leginkább a középosztályba sorolhatók széles skálájá­ra volt az előző években igaz, így ők - függetlenül a morális megfontolásoktól - ha­zudtak éltek a feketevásárlás vélt és va­lódi előnyeivel. (A szegény háztartások a kevesebb jövedelemből persze többet köl­töttek feketén, de ez inkább a rejtett gaz­daságból származó termékek és szolgálta­tások belső arányait tükrözi, s nem a köz­keletű társadalmi előítéleteket erősíti.) A kutatás egyik nagy felismerése: a fekete­vásárlás nem csak a szegényebb társadal­mi helyzetűekre jellemző. A háztartási szolgáltatásokat végzők szokásos „áfával, vagy áfa nélkül számoljak-e?” kérdésére a kilencvenes évek közepén a gazdagabbak is ugyanolyan valószínűséggel válaszol­tak, hogy „természetesen, áfa nélkül”, mint a szegényebb családok, s ugyanilyen valószínűséggel fordultak meg a „KGST- piacokon” is. A vízválasztó a feketefo­gyasztásban: a településméret. A felmérés szerint a kisebb településeken lakóknak csak akkor érte meg, hogy feketén vásá­roljanak, ha helybe jött a feketekínálat, il­letve ha a feketepiac negyven kilométeres körzeten belül volt. A nem regisztrált ki­adások nagy súlya a nagyvárosi és legfő­képpen a budapesti háztartásoknál mutat­ható ki. De mit, hol és milyen mértékben szer­zünk be feketén? Kézenfekvő válasz: el­sősorban olcsóbb élelmiszereket, cigaret­tát, szeszt, kávét, kommersz ruhaneműt vagyunk hajlandóak számla nélkül vásá­rolni, s mindezt leginkább „utcán át”. Nos, a Tárki vizsgálata szerint ennél a vá­sárlási térkép színesebb. A felmérés­ alap­ján jól látni: 1995 és 1996-ban - mérsék­lődő összes lakossági fogyasztás mellett is - nő a ritkább, de nagyobb értékű nagy­­bevásárlások aránya: a beszerzési forrá­sok egyre inkább átterelődnek a nagyobb bevásárlóközpontokba.­­A multi-keres­kedőláncok akciós ajánlatai árban gyak­ran versenyképesebbek a feketepiac olcsó kínálatánál. Paradox hatás, hogy a bizton­ság- és komfortérzetet erősítő multiak­ciók minőségi kínálata esetenként ugyan­olyan gyatra, mint a bóvlicentrumoknak tekintett „KGST-piacoké”.) A felmérés szerint 1996-ban a nagybevásárlást végző háztartások hatvan százaléka már az üz­letközpontokat kereste fel, a vevőkör je­lentős része korábban a feketepiacokat preferálta. Most, hogy élénkül a gazda­ság, s érzékelhetően bővül a fogyasztás is, a nagy bevásárlóközpontok előnye még érzékletesebbé válik. A napi vásárlások­nál azonban fordított a helyzet: itt tovább­ra is nő a kisboltok, piacok, utcai árusok szerepe mind a vásárlások gyakoriságát, mind összértékét tekintve. Ezekben pedig nagyobb valószínűséggel lehet feketén (is) vásárolni. A vizsgálat szerint 1996- ban a háztartások élelmiszer, illetve élve­zeti cikk beszerzéseiben a számla nélküli vásárlások alig nőttek, viszont módosul­tak a belső arányok. A háztartások nem regisztrált kiadásainak több mint a fele zöldség és gyümölcsvásárlás, a szeszes ital tízszázalékos arányú, a kávéé és a ci­garettáé 15-15 százalékos. A ruházati kiadásokban évek óta válto­zatlan - 28 százalékos­­ a feketeköltés aránya, ezen belül a nem regisztrált vásár­lásoknál a fehérneműk és a cipők aránya növekvő. Az összes ruházatra fordított ki­adásokon belül azonban a nagy boltok aránya csupán 39 százalék. A többi szám­la nélkül is árusító kis bolt, turkáló, piaci, illetve utcai, alkalmi vásárlás. Az iparcik­keknél a háztartások összes kiadásaiból a feketevásárlás arányában 39 százalékkal vezet a fehérnemű, 27 százalék a cipővá­sárlás aránya, az illatszereké 18, a mosó­szereké 12,4, a sportszereké, játékoké 6,5 százalék, s például a CD-lemezeké 16,2 százalék. Összességében az iparcikk­forgalomban 1996-ban 11 százalékra be­csülhető a feketevásárlás aránya. Elgon­dolkoztató az is, hogy a statisztikák sze­rint 1995-96-ban a lakásépítés, felújítás harminc százalékkal esett vissza, a fekete­költés arányai a korábbi magas szinten maradtak. Most pedig, amikor megugrott az építési kedv, a feketevásárlás továbbra sem mérséklődik. (Többnyire azt ajánlja az építési vállalkozó, hogy az anyag után ad számlát, de a munkabér - a bedolgozó­ké is - maradjon fekete.) Ezekből a tendenciákból arra lehet kö­vetkeztetni, hogy az életszínvonal válto­zásaira a feketekínálat érzékenyebben re­agál, mint a kereslet. Vannak termékcso­portok, amelyek „kifehérednek” - ez leg­inkább az élelmiszercikkekre igaz - van­nak, amelyek viszont „beszürkülnek”, le­merülnek a feketegazdaságba. Különösen jól megfigyelhető mindez a szolgáltatá­sok piacán, amelyeknél a legmagasabb, hetven százalék a háztartások feketekölté­sének aránya. A Tárki felmérése szerint a víz- és gázszerelésnél a legalacsonyabb (17 százalék) a feketeszolgáltatás igény­­bevételének aránya, míg a kőművestől, villanyszerelőtől, asztalostól, redőnyöstől a háztartások túlnyomó többsége ma ke­vésbé kér számlát, mint például 1995 előtt. Ami azt mutatja: a fellendülés is le­het feketegazdaság növelő tényező, ha a szolgáltatást végzők adóterhei nem csök­kennek. A felmérésből az is kiderül, hogy az autójavítás 49 százalékban, a szállítás 70,7 százalékban feketén történik. Feltű­nően magas a nem regisztrált kiadások aránya a fodrászoknál, kozmetikusoknál (83 százalék) viszont a cipészek csak 50 százalékos arányt képviselnek, mindkét arány jól mutatja a kereslet-kínálati vi­szonyokat, illetve azt: az olcsó termékeket kevésbé érdemes megjavíttatni. A leg­­meghökkentőbb - ugyanakkor szocioló­giai értelemben: legérthetőbb - az egész­ségügyi szolgáltatások további feketedé­se. Tarolnak a kórházak (95 százalék), a természetgyógyászok (87 százalék), míg a fogorvosok „csak” 63 százalékkal része­sednek. Hasonló a trend az oktatási szol­gáltatásoknál is: a háztartások nem re­gisztrált kiadásaiból 58 százalékos a feke­teoktatás. A Tárki 1997-re is kiterjedő vizsgáló­dása külön elemzi a „KGST piacok” és a feketemunka arányainak alakulását: a fel­mérésben a polgármesterek és a különbö­ző fogyasztóellenőrző szervezetek kérdő­íves megkérdezésének nagy szerep jutott. 1997 tavaszán minden hetedik önkor­mányzat területén működött kis „KGST- piac”, míg a nagyobb települések részese­dése ötven százalékos, a nagyvárosokban pedig nyolcvan százalékos a legalizált fe­ketepiacok jelenléte. A falvakban csök­ken az árusok száma és a nyitvatartási idő, míg a városokban éppen ellenkező a ten­dencia. A nagyobb „KGST-piacok” gaz­dasági szerepével szorosan összefügg, hogy mennyire jellemző rájuk a külföldi árusok, az őstermelők, a koldusok és a biztonsági őrök jelenléte. A felmérés sze­rint - országos összesítésben - 1995-ben a feketepiaci árusok több mint harmada külföldi volt, mára viszont számuk nem, de arányuk csökkent a hazai őstermelők javára. Míg az 1990-es évek közepén a külföldi árusok körében meghatározó volt a román és orosz nemzetiségű árusok ará­nya, mára már a kínaiak kezdik kiszoríta­ni őket, míg a lengyel és a határok mellet­ti, magyar ajkú, de szerb, vagy román nemzetiségű árusok száma csökkent. (A piacok „maffiásodnak”, főként az orosz és kínai „lánckereskedelem” befolyásá­ra.) A regionális fejlettségi különbségeket jól tükrözik ezek a piaci térnyerések (is). A külföldiek által dominált piacok első­sorban a nagyvárosokban és inkább a fej­lettebb területeken (vagy közvetlenül a határ mellett) találhatók. S ezeken a pia­cokon növekvő a koldusok és a biztonsá­gi őrök jelenléte is. (Ahol nagyobb a kíná­lat és a forgalom, ott van mire és kire vi­gyázni.) Rákérdeztek a kutatók az emberpiacok „lelőhelyeire” is. A felmérésből kitűnik, hogy a gazdasági fellendüléssel párhuza­mosan növekvő a feketemunka igény és a feketemunkás kínálat. A legtöbb „ember­piac” Pest megyében és a fejlettebb nagy­városokban található. A toborzóhelyek igen változatosak, de az önkormányzatok látókörébe kevesebb van, mint 1995-ben jelezték. Ez azonban nem azt jelenti, hogy csökkent a feketefoglalkoztatás, hanem hogy a stabil és erős feketemunka-kínálat szervezettebbé és a hatóságok szemszö­géből nézve átláthatatlanabbá vált. Az „emberpiacok” több mint negyedén kül­földi feketemunkások is vásárolhatók, számuk az 1990-es évek közepéhez ké­pest növekvő. A toborzóhelyek közül ma is a „köpködők” (kocsmák) a leggyako­ribbak, de 1995-höz képest az informális közvetítés szerepe is növekvő. A fekete­munka fő alkalmazási területe a mezőgaz­daság és az építőipar, ezt követi az alkal­mi segédmunka, s - a feltételezésekkel el­lentétesen - kismértékben a kereskedelem és a vendéglátás. A feketemunkások óra­bére 1997-ben 120 és 430 forint között in­gadozott, ez alig tért el az 1995-ös szint­től. Tehát „kettős kiszolgáltatottság” nö­vekvő. A kutatók összegzése szerint a vizsgá­lat legfontosabb jelzése az lehet a döntés­hozók számára, hogy a feketefogyasztás jól behatárolható területeken folyik, ami az ellenőrzést részben megkönnyítheti. A feketegazdaság jól látható része is egyre szervezettebben, „iparszerűbben” műkö­dik. Végül nagy hangsúllyal jelzik: ta­pasztalataik szerint nem annyira az adó­hatósági intézkedésektől várható a fekete­költések visszaszorulása, hanem a vásár­lási szokások átalakulásától, amit legin­kább a tőkeerős külföldi kereskedelmi láncok és bevásárlóközpontok piaci tér­nyerése bizonyít. Tükör a rejtett gazdaság markáns jelenléte: a legális gazdaság görbe tükre, amelybe belenézve felnagyítva láthatók a fehérgazdaság működési zavarai. A hazai rejtett gazdaság mértéke, stabilizálódó arányai, és szervezettsége a kormányzatok helyzet­­értékelésénél pontosabb társadalmi-gazdasági helyzetjelentést mutat a fejlettségről, az életszínvonalról, a közmorálról, a vállalkozások és az állampolgárok törvénytisz­teletéről, de leleplezi az államgépezet erőtlenségét hibáit is. S bár rejtett gazdaság mindenütt van, a mérték mértéke az igazán beszédes adat a társadalmi-gazdasági egyenlőtlenségek alakulásáról, s egyben válasz is a gyors változásokra, az éles gaz­dasági kihívásokra, tehát az alkalmazkodóképesség tükre is lehet. Az elmúlt tíz év ta­pasztalatai arra utalnak, hogy a rendszerváltó országokban a rejtett gazdaság szere­pe növekvő, szerves része a gazdaság átalakulásának, s egyben a lakosság „ túlélési stratégiáinak”. Mindez Magyarországon még erőteljesebben érvényesül, hiszen elő­életünkből, a részben tűrt, részben támogatott „ második gazdaságból” szerzett isme­retek környezetünknél jobb vállalkozói és fogyasztói alkalmazkodásra utalnak a már valóságos, ám nem kellően kontrollált piaci viszonyokhoz: fehéren és feketén is. A fe­kete-szürkegazdaság kiterjedtsége persze arra is bizonyítékokat szolgál, hogy morá­lis ráolvasás és az adórendőrség együttes bevetése vajmi csekély eredményt hozhat. Áttörést az arányosabb közteherviseléstől, valóban vállalkozásbarát adó- és járulék­­rendszertől várhatunk Amíg ez nincs addig különösebb politikai rizikóvállalás nél­kül lehet fújni a feketegazdaság elleni harc kormányzati harsonáit. Élelmiszerek Élvezeti Ruházat cikkek Egyéb Szolgáltatások Háztartások iparcikkek összes kiadásai Forrás: Tárki, Társadalompolitikai tanulmányok NÉ­PSZAB­ADSÁG-grafita

Next