Népszabadság, 1998. november (56. évfolyam, 256-280. szám)

1998-11-28 / 279. szám

28 NÉPSZABADSÁG HÉTVÉGE 1998. NOVEMBER 28., SZOMBAT Kié Auschwitz? Kertész Imre A túlélőknek bele kell törődniük: a korral mindinkább gyengülő kezükből lassacskán kicsúszik Auschwitz. De kié lesz majd? Ez nem is kérdés: az új, majd a mind újabb és újabb generációké - amennyiben persze igényt formálnak rá. Van valami megrendítő kétértelműség abban a féltékenységben, amellyel e túlélők mintegy a holocaust kizárólagos szellemi tulajdonjogához ragaszkodnak. Mintha valamilyen egyedülálló, nagy titoknak jutottak volna birtokába. Mintha roppant kincset őriznének a romlástól s - főként - a rongálástól. Hogy a romlástól megmentsék, ez egyedül rajtuk, az emlékezőképességük erején múlik; de hogyan szánjanak szembe a rongálással, azaz az eltulajdonítással, a hamisítással, a minden nemű manipulációval, s kivált a leghatalmasabb ellenféllel, a múlandósággal? Aggályoskodó tekintetek tapadnak a holocaustról szóló művek minden sorára, a holocaustot idéző filmek minden filmkockájára: hiteles-e az ábrázolás, pontos-e a történet, valóban ezt mondtuk, így éreztünk, tényleg ott állt-e a kübli, a barakknak pont ugyanabban a sarkában, ilyen volt-e az éhség, a záklappel, a szelekció, és így tovább... De mi ez a ragaszkodás a kínos - és kínzó - részletekhez, ahelyett, hogy mihamarább elfelejteni igyekeznénk őket? Úgy tűnik, hogy az eleven érzések csitultával a felfoghatatlan szenvedés és gyász az érték minőségével él tovább az emberben, amelyhez nemcsak hogy mindennél jobban ragaszkodik, de amelyre mint általánosan elismert és elfogadott értékre is igényt tart. S itt rejlik a kétértelműség, amelyről kezdetben beszéltem. Mert a tényért, hogy a holocaust idővel valóban az európai - legalábbis a nyugat-európai köztudat részévé vált, meg kellett fizetni az árat, amit a nyilvánosság szükségképpen megkövetel. Úgyszólván azonnal elkezdődött a holocaust stilizálása, amely mára szinte elviselhetetlen méreteket öltött. Hiszen már maga a „holocaust” szó is stilizálás, a jóval brutálisabban hangzó „megsemmisítő tábor” vagy „Endlösung” szavak finomkodó absztrahálása. Talán nem kellene csodálkozni rajta, hogy miközben egyre többet beszélnek a holocaustról, annak valósága - az emberirtás hétköznapjai - mindinkább kicsúszik az elképzelhető dolgok köreiből. Hiszen „Gályanapló” című könyvemben magam is kénytelen voltam leírni: ,A koncentrációs tábor kizárólag irodalmi szövegként elképzelhető, valóságként nem. (Akkor sem - és talán a legkevésbé éppen akkor - amikor éljük.)” A túlélés kényszere rászoktat, hogy amíg csak lehet, meghamisítsuk a gyilkos valóságot, amelyben fenn kell tartanunk magunkat, az emlékezés kényszere pedig rávesz bennnünket arra, hogy valami elégtételt csempésszünk emlékeink közé, az önsajnálat balzsamát, az áldozati önfelmagasztalást. S amíg átengedjük magunkat a késői szolidaritás (vagy a szolidaritás látszata) langyos hullámainak, elengedjük fülünk mellett a hivatalos gyász-szónoklatok frázisai mögül kihallatszó valódi, s korántsem minden aggodalmat nélkülöző kérdést: hogyan szabaduljon meg a világ Auschwitztól, a holocaust terhétől? Nem hiszem, hogy ezt a kérdést kizárólag tisztességtelen szándékkal lehet föltenni. Inkább természetes vágy ez, hiszen a túlélő sem másra vágyik. Mindenesetre az évtizedek megtanítottak rá, hogy a szabadulás egyetlen útja mindenképp az emlékezésen keresztül vezet. De még az emlékezés módjai is különfélék. A művész abban reménykedik, hogy a pontos ábrázolás, amely a halálos ösvényeken őt magát is még egyszer végigvezeti, végül eljuttatja őt a szabadulás legnemesebb formájához, a katarzishoz, amelyben talán majd olvasóját is részesítheti. De hány ilyen mű született az elmúlt évtizedekben? Két kezemen össze tudnám számlálni az írókat, akik a holocaust élményéből valóban világra szóló, nagy irodalmat hoztak létre. Szerfelett ritka jelenség egy Paul Celan, egy Tadeusz Borowski, egy Primo Levi, egy Jean Amery, egy Ruth Klüger, egy Claude Lanzmann, egy Radnóti Miklós... Sokkal általánosabb, hogy a holocaustot ellopják a letéteményeseitől és olcsó árucikket állítanak elő belőle. Vagy intézményesítik, megszabják erkölcsi-politikai rituáléját, kidolgozzák a gyakran hamis nyelvezetét, még a szavakat is ráerőltetik a nyilvánosságra, amelyek mintegy automatikusan kiváltják a hallgatóbólolvasóból a holocaustreflexeket, egyszóval minden lehető és lehetetlen módon elidegenítik. Kioktatják a túlélőt, hogyan kell gondolkodnia arról, amit átélt, teljesen függetlenül attól, hogy ez a gondolkodásmód mennyire vág egybe valóságos élményeivel; a hiteles tanú lassan már csak útban lesz, el kell hárítani őt, akár valami akadályt, s végül valóra válnak még Amery szavai: „Az igazi javíthatatlanok és megbékíthetetlenek, a szó szoros értelmében vett történelemellenes reakciósok mi leszünk, az áldozatok, és üzemzavarnak, balesetnek végül az mutatkozik majd, hogy néhányunk mégiscsak életben maradt.” Kialakult egy holocaustkonformizmus, egy holocaustszentimentalizmus, egy holocaust kánon, egy holocaust-taburendszer s annak szertartásos nyelvi világa, kialakultak a holocaust-fogyasztásra készült holocaust termékek. Kialakult az Auschwitz-tagadás. De megszületett az Auschwitz-csaló figurája is. Ma már ismerünk egy irodalmi és humanitárius díjakkal elhalmozott holocaustgurut, aki első kézből számol be Majdanek megsemmisítő táborban szerzett leírhatatlan élményeiről, amelyekre úgy három-négyéves gyermekként tett szert, miközben mások kiderítették róla, hogy 1941 és 1945 között - hacsak gyerekkocsiban, egészségügyi séta céljából nem - ki sem tette lábát a svájci polgári otthonból. Ma már a dinosaurusi méretű Spielberg-giccs és a berlini holocaust-emlékmű terméketlen vitájának képtelen hangzavarában élünk, s meglátják, eljön még az idő, amikor a berliniek, no meg az ide vetődő idegenek (itt főként a szorgalmas japán turistacsoportok lebegnek a szemem előtt) a játszótérrel is felszerelt Holocaust parkban peripatetikus elmélkedésbe merülve sétálgatnak majd a berlini csúcsforgalom lármájában, miközben Spielberg 48239. interjúalanya suttogja — vagy ordítja? - fülükbe saját, egyéni szenvedéstörténetét. (Ha eltűnődöm rajta, hogy ezen a holocaust-játszótéren, amelyet a Frankfurter Allgemeine Zeitungban hónapokkal ezelőtt ismertetett elgondolás szerint a meggyilkolt zsidó gyermekek ajándékoznának ismeretlen berlini pajtásaiknak, miféle játékok is lennének, nem tehetek róla, de nyilván az Auschwitzban elferdült aszszociációim hibájából, azonnal a Roger hinta ötlik eszembe, ez a frankfurti Auschwitz-per során ismeretessé vált szerkezet, amelyen feltalálója, a leleményes Roger SS-altiszt játékosan a fejével lefelé buktatta a rászíjazott áldozatot, hogy annak így kiszolgáltatott alfele azután szadista elméjének szabad játékszerévé váljon.) Igen, a túlélő tehetetlenül szemléli, hogyan forgatják ki egyetlen vagyonából: a hiteles élményeiből. Jól tudom, sokan nem értenek egyet velem, amikor Spielberg Schindler-Üstája című filmjét giccsnek nevezem. Azt mondják, Spielberg igen nagy szolgálatot tett az ügynek, hiszen filmje milliókat vonzott a mozikba, olyanok tömegeit is, akik máskülönben közömbösek a holocaust témája iránt. Ez igaz lehet. De, mint a holocaust túlélőjének, és a terror további tapasztalatai birtokosának is, ugyan miért kellene örülnöm annak, hogy e tapasztalatokat egyre több ember látja a filmvásznon meghamisítva? Nyilvánvaló, hogy az amerikai Spielbergnek, aki mellesleg még nem is élt a háború idején, fogalma sincs - és nem is lehet - egy náci koncentrációs tábor hiteles valóságáról; de akkor miért kínlódik azzal, hogy e számára ismeretlen világot úgy vigye vászonra, hogy az minden részletében hitelesnek látsszon? Spielberg fekete-fehér filmje legfontosabb üzenetének a film végén színesben megjelenő, győzelmes embertömeget tartom, márpedig én giccsnek tekintek minden olyan ábrázolást, amely implicite nem rejti magában Auschwitz messze ható etikai következményeit, amely szerint tehát a nagy betűvel írt Ember és vele a humánum eszménye — épen és sértetlenül kerülhetett volna ki Auschwitzból. Ha így lenne, ma már nem beszélnénk többet a holocaustról, legföljebb mint távoli, történelmi emlékről, mint, mondjuk, az el-alameini csatáról. Giccsnek tekintem az olyan ábrázolást is, amely képtelen - vagy amely nem hajlandó - megérteni a szerves összefüggést eltorzult civilizációs és magánéletünk meg a holocaust lehetségessé válása között, amely tehát a holocaustot az emberi természetről egyszer s mindenkorra elidegeníteni, az emberi tapasztalatok köréből kirekeszteni igyekszik. De giccsnek tekintem azt is, ha Auschwitzot kizárólag német-zsidó üggyé fokozzák le, két kollektívum holmi fatális összeférhetetlenségévé; ha eltekintenek a modern totalitarizmusok politikai és pszichológiai természetrajzától, ha Auschwitzot a közvetlenül érintettek körére korlátozzák, s nem világélményként fogják fel. Azon kívül persze giccsnek tekintek mindent, ami giccs. Talán nem említettem még, hogy valójában kezdettől fogva egy filmről beszélek itt, Roberto Benigni „La vita e bella” ,Az élet szép” — című filmjéről. Budapesten, ahol e sorokat írom, a filmet (még?) nem mutatták be. Ha később be is mutatják majd, bizonyosan nem vált ki olyanféle vitákat, mint amilyeneket, hallom, Európa nyugati felében kiváltott; itt másképpen hallgatnak, és másképpen beszélnek is a holocaustról (ha már elkerülhetetlen, hogy beszéljenek róla), mint Nyugat- Európában. Itt a holocaust a második világháború befejezésétől fogva egyfolytában, mind a mai napig, úgymond „kényes” témának minősül, amit tabuk és eufemizmusok védgátjai óvnak a valóságfeltárás „brutális” processzusától, így hát a filmet, azt lehet mondani, ártatlan tekintettel néztem végig (kazettáról). Mivel nem ismerem a vitaanyagot s nem olvastam a viták szövegét, őszintén szólva nem nagyon tudom elképzelni, hogy mit vitathatnak a filmen. Gondolom, ismét a holocaustpuritánok, a holocaustdogmatikusok, a holocaustkisajátítók kórusa harsan fel: „Lehet-e, szabad-e így ? Hát így, humorosan, a komédia eszközeivel mondanák nyilván azok, akik az ideológia szemellenzőjén keresztül látták (pontosabban nem látták) a filmet, és abból egyetlen szót, egyetlen jelenetet sem értettek. Sokkal általánosabb, hogy a holocaustot ellopják a letéteményeseitől és olcsó árucikket állítanak elő belőle. Vagy intézményesítik, megszabják erkölcsi-politikai rituáléját, kidolgozzák nyelvezetét. Mindenekelőtt azt nem vették észre, hogy Benigni ötlete nem komikus, hanem tragikus. Kétségkívül, maga az ötlet, mint ahogyan a főszerelő Guido figurája is, csak lassan bontakozik ki. A film első húsz-harminc percében valami avult burleszk kulisszái közt érezzük magunkat. Csak később értjük meg, hogy ez a lehetetlennek tűnő bevezetés mennyire szerves része a film - és az élet - dramaturgiájának. Amikor kezdjük már-már elviselhetetlennek érezni a főszerelő csetlés-botlását, a bohóc maszkja mögül lassan előlép a varázsló. Fölemeli pálcáját, s ettől kezdve minden szó, minden filmkocka átszellemül. A videokazettához mellékelt ismertető füzetben azt olvasom, hogy a film készítői nagy gondot fordítottak a láger hétköznapi valósága, a tárgyak, a kellékek stb. hitelességére. Szerencsére ez nem sikerült. A hitelesség a részletekben rejlik ugyan, de nem feltétlenül a tárgyi hasonlóságban. A filmbeli láger kapuja körülbelül úgy hasonlít a valóságos Birkenau főbejáratához, ahogyan Fellini És a hajó megy című filmjének hadihajója hasonlít egy valóságos osztrákmagyar tengernagyi vezérhajóhoz. Itt egészen másról van szó: ennek a filmnek a szelleme, a lelke hiteles, ez a film a legősibb varázslat, a mese erejével érint meg bennünket. Első pillantásra ez a mese eléggé bárgyúnak látszhat a papíroson. Guido azt hazudja kisfiának, Giosuénak, hogy Auschwitz csupán játék. A nehézségek legyűrését pontozással értékelik, s aki a legtöbb pontot gyűjti, a játék végén egy „igazi tankot” nyer. De nem ismerjük-e föl e hazugságban az átélt valóság egy nagyon is fontos elemét? Émelyegtünk az égő hús bűzétől, és mégsem hittük, hogy mindez igaz lehet. Az ember inkább biztatóbb gondolatoknak adta át magát, olyanoknak, amelyek a túlélésre sarkallhatták, s az „igazi tank” ígérete egy kisfiú számára pontosan ilyen csábító gondolat lehet. Van a filmnek egy jelenete, amelyről valószínűleg sokat fognak még beszélni. Arra a mozzanatra gondolok, amikor a film hőse, Guido tolmácsi szerepet vállal, és a barakk lakói, de mindenekelőtt persze négyéves kisfia számára lefordítja egy SS-altiszt mondókáját, amelyben az a tábori rendtartást ismerteti a foglyokkal. Ez a jelenet olyan tartalmakat foglal magában, amelyeket lehetetlenség volna racionális nyelven leírni, miközben mindent elmond nekünk e rettenetes világ abszurditásáról és e képtelenséggel szembeszegülő tehetetlen, esendő ember mégis megtörhetetlen lelki erejéről. Sehol semmi gigantománia, gyötrelmes vagy szentimentális részletezés, piros nyíllal való mutogatás szürke alapon. Minden oly világos, oly egyszerű és anynyira szívhez szóló, hogy az embernek könny szökik a szemébe. A film dramaturgiája a jó tragédiák egyszerű pontosságával működik. Guidónak meg kell halnia, s pontosan akkor és úgy kell meghalnia, amikor és ahogyan meghal. Halála előtt - s ekkorra tudjuk már, hogy Guido számára mennyire szép és drága az élet - bemutat még néhány chaplini fintort, hogy a rejtekhelyéről kikandikáló kisfiába hitet, erőt öntsön. A film biztos ízlését, sehol sem hibázó stílusát dicséri, hogy a halálát már nem látjuk, de a kurtán felcsattanó géppisztolysorozatnak megint dramaturgiai szerepe, fontos és lesújtó mondanivalója van. A kisfiú elé végül odagördül a „játék” tétje: „az igazi tank”. De akkorra már a történeten eluralkodik az elrontott játék fölötti gyász. Ezt a játékot - megértjük - másképpen úgy hívják, hogy civilizáció, emberség, szabadság, mindaz, amit az ember valaha értéknek tekintett. S amikor megtalált édesanyja karjai közt a kisfiú felkiált: „Győztünk!” - ez a szó, a pillanat erejénél fogva, egy fájdalmas gyászkölteménnyel fölér. Benigni, a film készítője, mint olvasom, 1952-ben született. Egy új generáció képviselője, aki Auschwitz kísérletével birkózik, s akinek megvan a bátorsága s az ereje is hozzá, hogy bejelentse igényét e gyászos örökségre. REUTERS-FOTÓ Auschwitz, 1945, a felszabadulás A hamburgi Die Zeit 1998. november 19-i számában megjelent cikk eredeti változata.