Népszabadság, 1998. december (56. évfolyam, 281-305. szám)
1998-12-19 / 297. szám
NÉPSZABADSÁG HÉTVÉGE 1998. DECEMBER 19., SZOMBAT 25 Hal, olaj, rablógazdálkodás akadálytalanul érvényesítheti bárhol a politikai akaratot. A haditechnika fejlesztése kiszolgáltatja a hadihajókat az alacsonyan repülő és szárazföldről indítható föld-víz rakétáknak. Jelentkeznek új tengeri nagyhatalmak is. Dr. Johnston szerint Kína gyors ütemben növeli és korszerűsíti hadiflottáját. Erre hivatkozva hasonló fejlesztést hajt végre India is. „De ezek az országok hosszú ideig nem jelentenek a volt szovjet flottához hasonló vetélytársat.” Miközben az Enterprise anyahajó és kísérete a Perzsa (Arab)-öböl felé tartott, hogy így rendezze a nemzetközi közösség vitáját Irakkal, a sajtó egy másik flottalátogatásról is hírt adott. Amerikai hadihajók és az algériai flotta egységei hajtottak végre gyakorlatot a Földközi-tengeren. Ezt az elég kicsi tengeri manővert sokan bírálták. Az amerikai hadiflotta együttműködése - állították emberjogvédők - az algériai katonai rendszer jogsértéseinek jóváhagyása. Ezt Ronald E. Neumann külügyi államtitkár-helyettes tagadta. „Nem csatlakozunk belháborújukhoz, nem közeledünk az algériai kormányhoz, amíg nem leszünk biztosak benne, hogy reformokat valósítanak meg, és tiszteletben tartják az emberi jogokat.” Az algériaiak mindenesetre további közös gyakorlatokat javasoltak, és áthaladási jogokat ajánlottak az amerikai tengeralattjáróknak. Az utóbbi időben az amerikai flotta több országban is megvalósított hasonló missziókat. Mexikóban például - érthető történelmi okok miatt - vonakodva tekintenek az északi szomszéddal fenntartott katonai kapcsolatokra. A flotta hajói az utóbbi másfél évben harminc napot töltöttek Mexikó csendes-óceáni kikötőiben. Az év elején az amerikai hadiflottának sikerült hármas közös, Bizakodó hableány fedőnevű tengerészeti gyakorlatra összehoznia Izraelt és Törökországot. 1997-ben Románia és Bulgária vezette a listát azon országok között, amelyek vendégül látták az amerikai hajókat. De Ukrajna, Lengyelország, Tunézia, Jemen és Málta is sokszor fogadta őket. Ezek a látogatások többnyire békések és baráti jellegűek. Amerikai értékelés szerint ez a fajta „csatahajó-diplomácia” nem a nyomásgyakorlást, hanem a kapcsolatépítést szolgálja. Mindenesetre jelzik az amerikai flotta jelenlétét a nem szövetségesi vizeken. A meglátogatott országok szempontjából helyi jelentőségűek ezek a flottavizitek. A szuperhatalom viszont ezzel is világpolitikát csinál. Washington, 1998. december Miklós Gábor Végeláthatatlan, az óceánok élővilágát megtizedelő és a tengerpartokat lakhatatlanná tevő olajszőnyegek. Ürülékkel szennyezett strandok, nehézfémektől mérgezett, emberi fogyasztásra alkalmatlan halak, végérvényesen kihaló halfajok, a tengereket üresre halászó hajóflották, háborúzó halásznemzetek, éhező tömegek. Címszavak azokból a könyvekből, cikkekből, közöttük Elisabeth Mann- Borgese Az óceánok drámája című művéből, amelyek a hetvenes évek közepén születtek, hogy megkongassák a vészharangot a világóceánok fölött, s figyelmeztessék a környezete és létforrásai módszeres tönkretételének technikáit tökélyre fejlesztő homo sapienst: összeomlással fenyeget az óceán nevű ökológiai rendszer. Néhány évtizeddel később a felületes szemlélő azt mondhatja: ugyan mire volt jó a riogatás, nem haltak meg a tengerek. A kép csalóka. A világtengereket ma jóval több veszély fenyegeti, mint néhány évtizede, amikor a drámai felhívások megszülettek. És a legnagyobb veszélyek nem is a szinte mindennapos nagy katasztrófákból, például az olajszállító szuperhajók „koccanásaiból”, vagy a volt Szovjetunió által a Barents-tenger és a Kara-tenger mélyén eltemetett, több mint 20 ezer tonnára becsült atomhulladékból származnak. A világóceánok fő ellensége az a több mint ötmilliárd ember, aki egyrészt gátlástalanul fosztogatja a tenger kimeríthetetlennek hitt forrásait, másrészt mindent elnyelni képes hulladéktemetőnek tekinti vizét. A világ lakosságának fele az óceánok partján vagy közvetlen közelében él. Ehhez jön még a robbanásszerűen növekvő turizmus, amely a világ minden második felüdülni vágyó utasát a tengerpartokra szállítja, többnyire a tengeri ökoszisztémák legérzékenyebb régióiba, a viszonylag sekély vizű parti zónákba, amelyek amúgy is sűrűn lakottak, s ahol a kereskedelmi szempontból legfontosabb halfajok szaporodnak. Ezekbe a tengerrészekbe mosódik csaknem észrevétlenül a szárazföld minden káros anyaga: a trágyalétől, a túlnépesedett városok tisztítatlan szennyvizein át a folyók ugyancsak súlyosan szennyezett hordalékáig. Mindezt tetézi a levegőből érkező szennyezés, amelynek mértékére egyetlen példa: az Északi-tenger minden hektárnyi felületére manapság csaknem annyi nitrogén kerül, mint amennyit az ötvenes években a környéken élő parasztok a műtrágyával földjeikre szórtak. Ezek a tápanyagok az algák robbanásszerű elszaporodását eredményezik, s ezek pusztulásuk után oxigénzabáló réteget képeznek a tengerfenéken. E folyamat káros következményei az avatatlan szem számára nem láthatók, de annál súlyosabbak: a tengerfenék élővilága szép csendben megtizedelődik, s talán majd csak generációk múltán derül ki, milyen helyrehozhatatlan változásokat okoz a Föld amúgy csodálatos létrendszerében. Az északi-tengeri országok politikusai és tudósai másfél évtizede konferenciáznak a károsanyag-terhelés visszaszorításáról, de a nitrogénszennyezés megfelezéséről született határidő (1995) már rég lejárt, anélkül, hogy a célt akár csak megközelítették volna. Mégsem mondható, hogy az óceánok védelmére irányuló erőfeszítések teljesen eredménytelenek maradtak volna. Az Északi-tengerben például évek óta csökkenő foszfátkoncentrációt mérnek, s kedvező hatással van a vizek állapotára az is, hogy világszerte csökkenőben van a növényvédő szerek használata. A tengeri állatok — például a fókák és madarak - szervezetében kimutatott klórvegyületek csökkenést mutatnak, s egyes bálnafajták állománya stabilizálódni látszik. Valamelyest enyhült az óceánok olajszennyezettsége, s amióta hivatalosan tilos az úgynevezett hajtóhálók használata - ami persze még messze nem jelenti, hogy ezeket ténylegesen ki is vonták volna a forgalomból tizedannyi delfin esik a halászok fogságába, mint annak előtte. Mindazonáltal a rombolás folytatódik, s az olyan tekintélyes állat- és környezetvédelmi szervezetek, mint a World Wildlife Fund gyakran kétségbeesett erőfeszítései is egyelőre csak szerény eredményeket hoznak. Jellemző, hogy a szárazföldnek immár hat százaléka nyilváníttatott védettnek, ám a tengerek esetében egyelőre mindössze egy százalékot ért el ez az arány: az óceánok 99 százaléka továbbra is csak szabad prédája és szeméttárolója a gyakran csak az orráig látó kapzsi embernek. A Csendes-óceán térségében például a továbbra is robbanásszerűen dagadó megalopoliszok egyre mélyebb sebeket ejtenek a tengeri ökorendszerekben. Szingapúrban például csaknem teljesen tönkretették a mangróviamocsarakat, hogy helyet csináljanak a turisztikai beruházásoknak és az óriásgarnéla-farmoknak. Világszerte mintegy tíz százalékát elpusztították a korallzátonyoknak, hogy építőanyagokat nyerjenek belőlük, közben hal- és rákállományukat - egyebek között dinamitos halászati módszerekkel - alaposan lerabolták. Az igazi halháború azonban nem itt, hanem a nyílt tengereken tombol. A képlet ijesztő: mind korszerűbben felszerelt és mind nagyobb pusztításra képes halászhajók, vagy inkább elektronizált úszó halász- és halfeldolgozó kombinátok vadásznak mind kevesebb halra. Egyes halfajokat a teljes kipusztulás veszélye fenyeget. Szakértők régóta hangoztatják, hogy hosszú távon csak a mostaninál sokkal körültekintőbb tengergazdálkodással óvható meg a halállomány és az óceánok élővilágának sokfélesége. Ahhoz, hogy a világ proteinfogyasztásában a tengeri források továbbra is a mostani szintet foglalhassák el - mintegy 16 százalékot -, egészen más szemléletnek kellene elterjednie: a tengeri „prériknek” ésszerűen és tervszerűen művelt „szántókká” kellene válniuk, védett nyát tengeri halászati övezetekkel, amelyeket parti tenyésztelepek egészítenek ki. Az utóbbi években mindjobban elterjedő aquafarmok növekvő hozama mutatja, hogy van megoldás. Igaz persze, hogy ezek sem problémamentesek. Mert például a génmanipulált takarmányok tömeges alkalmazása csakúgy, mint a mind magasabb hozamok elérését célzó, szinte korlátlan antibiotikum-felhasználás előbb-utóbb visszaüt, egyelőre nem is sejtett betegség, járványok forrásává válhat. Nemcsak azáltal, hogy az ilyen takarmányokkal nevelt halakat és tengeri gyümölcsöket fogyasztó egész populációk bizonyos betegségekkel szemben védtelenekké válhatnak, hanem azért is, mert egyelőre senki sem tudja megmondani, milyen hatásai lehetnek a génmanipulált termékek közvetlen vagy akár csak közvetett fogyasztásának. Bonn, 1998. december Léderer Pál Amerikai haditengerészeti szállítóhajó a Szuezi-csatornán A LEGTÖBB HALAT KIFOGÓ ORSZÁGOK RÉSZESEDÉSE REUTERS-FOTÓK Rekordok óceánja A tengerekkel, óceánokkal kapcsolatos első számú rekord, hogy a Föld felszínének legnagyobb részét - 71 százalékát - sós víz borítja. Úgy is mondhatnánk, hogy bolygónkon a leggyakoribb „felszínforma” a tenger. Legnagyobb óceánunk a Csendes-óceán, amely 1 349 930 000 négyzetkilométernyi felületével egymaga 45,9 százalékkal részesedik a világtengerek területéből. Az ellenpont a Jeges-tenger, amely „csupán” 13 223 700 négyzetkilométer. A világóceán legmélyebb pontja a Csendes-óceán területén található Mariana-árok, mélysége — a különböző mérések szerint10 911 és 11 034 méter között lehet. A legnagyobb tengeröböl az Indiaióceán egyik „ zsebe ”, a 2 172 000 négyzetkilométer területű Bengáli-öböl. A leghosszabb fjord viszont az Atlanti-óceánban, Grönland keleti partjánál található: a Nordwest fjord nevű „kifli” 313 kilométernyire nyúlik be a szigetbe. Grönland egyébként a szigetek közt is csúcstartó 2 175 600 négyzetkilométeres felszínével. A félszigetek közül az Arab-félszigeté a rekord, 2 691 000 négyzetkilométernyi területet birtokol a tengertől. A tengerek alatt hegyek is vannak, közülük a legmagasabb majdnem utoléri a „földi” csúcstartót: az Új-Zéland és Szamoa között, a Tonga-árok partjánál magasodó hegycsúcs talpa 8340 méterrel a tenger színe alatt, teteje pedig 365 méterrel a tenger felett húzódik. A legtisztább tengernek a Weddeltengert tartják a kutatók, amelyben az Antarktisz közelében egy 30 centiméter átmérőjű fehér Secchi-korong 80 méter mélységig látszott. Ez az eredmény gyakorlatilag megfelel a desztillált víz tisztaságának. A legszélesebb Grönland és a kanadai Baffin-sziget közti Davis-szoros, amelynek legkeskenyebb szakasza is 338 kilométer. A legkisebb hajózható szoros két japán szigetet - Shodoshima és Maga választ el egymástól, a Dotacki-szoros mindössze 9,93 méteres. A legmagasabb tengeri hullám 1933. február 6-án éjjel hömpölygött végig a Csendes-óceánon Manila közelében. A „ vízhegy ” - hullámvölgytől hullámhegyig - 34 méter magas volt. Szökőár idején persze ennél jóval nagyobb hullámok is előfordulnak, az alaszkai Lituya-öböl partvidékét például 1958-ban 524 méter magas hullámok mosták el. A dagály és az apály közti legnagyobb vízszintkülönbséget a kanadai Ungava-öbölben tapasztalták, itt 16,6 méter volt a vízszintmozgás. A legnagyobb jéghegy, amelyet a kutatók eddig megmértek, 335 kilométer hosszú és 97 kilométer széles volt, s 31 000 négyzetkilométeres területe nagyobb volt, mint Belgiumé.