Népszabadság, 1998. december (56. évfolyam, 281-305. szám)
1998-12-19 / 297. szám
28 NÉPSZABADSÁG HÉTVÉGE 1998. DECEMBER 19., SZOMBAT Aki nem számlás, nem is színész Könyvelés négyszáz kényszervállalkozónak Bogácsi Erzsébet Hat-hét esztendeje kezdődött. Akkoriban már egyik-másik színész alkalmazkodott a változó időkhöz, s megalapított egy-egy kis betéti társaságot. S a nyűgös adminisztratív teendőkkel dr. Schmidt Jánoshoz fordult, aki ügyvédként s adóhivatali gyakorlattal könyvelői irodát hozott létre. Apránként szoktak hozzá a kliensek. A Schmidt and Simon mára harmincöt munkatársat foglalkoztat. Egymás kezébe adják a kilincset az ügyfelek, akiknek kétharmada művész, az operistáktól a filmesekig. Csaknem négyszáz színházi ember könyvelését végzik a vadonatúj Bécsi úti ház emeletnyi irodájában. Ide jár például Bánsági Ildikó, Blaskó Péter, Bujtor István, Dörner György, Egri Kati, Egri Márta, Für Anikó, Kállai Ferenc, Kern András, Zenthe Ferenc és még valóban - sokan mások. Elsősorban róluk, a színészekről kérdeztem a harmincas éveinek elején járó Schmidt Jánost, aki a számlák révén belelát színművészetünk helyzetébe is. Papa, mama, ő meg én - Manapság a színészek zömének van valamilyen vállalkozása. A betéti társaság a legjellemzőbb forma. Ilyent működtet kilencvenöt százalékuk, túlnyomórészt azok, akiknek a bevétele csak a munkájuk ellenértékéből, a különböző honoráriumokból adódik. Előnyösebb vállalkozási forma ugyan a kft., de csakis azoknak, akiknek jobban megy, vagyis akik maguk hoznak létre produkciókat, amelyek nagyobb forgalmat biztosítanak. Tehát a többség számára marad a bt., amelyhez két tag kell. Ami nem azt jelenti általában, hogy két színész kézen fogva, párban jár. Kültagnak, másodiknak a feleséget, a papát, a mamát jelentik be. Mindössze annyit tudnak, hogy áfás számlát kell adniuk, amikor valamilyen feladatot elvégeznek, és számlát kell kérniük, hogy elszámolják a költségeiket, illetve visszaigényelhessék az áfát. Hó végén ezeket leadják a könyvelőnek. Ennyi. Művészek, nem is igazi vállalkozók. - Tehát a színészek is azok volnának, akiket kényszervállalkozóknak neveznek? - Ezek a látszattársaságok a klasszikus példái a kényszervállalkozásnak. Ha a színész nem tud számlát adni, hanem csak egy szerződést köt, akkor bizony drága a munkáltatónak. Mert tavaly december 13. óta fizetni kell utána a 39 százalékos társadalombiztosítási járulékot. Ha viszont számlát ad, akkor egy forintjába sem kerül a színháznak, a film-, a tévé- vagy szinkronstúdiónak, mert akkor alvállalkozónak számít. A színész is jól jár, mert tőle sem vonják le az adóelőleget. Ezért kénytelen vállalkozni. Az igazság az, ha nem vállalkozó, akkor már nem is hívják. Itt tartunk. Aki nem számlás, nem színész. - A színésztársadalom nagy része szűkölködik. Mit tapasztal az, aki szinte belelát a zsebükbe? - Mi nem találkozunk azokkal, akik a legsúlyosabb anyagi gondokkal küszködnek. Hiszen azt szoktuk tanácsolni, akinek nincs legalább százezer forint bevétele, az ne is alapítson bt.-t, nem érdemes. Legföljebb egyéni vállalkozói igazolványt lehet kiváltani, ahhoz nem is kell ügyvéd, csak egy kis segítség az év végi adóbevalláshoz. Akik szinte hónapról hónapra élnek, gyakorlatilag nem is fizetnek adót. Vagyis addig-addig írjuk le a költségeket, míg nem marad adóalap. Ez nem csalás, nem kiskapu, hanem a törvény adta lehetőség maximális kihasználása. Persze többet nem tudunk leírni, mint amennyi a bevétel. Ha sokat keresel, jobb törvényes tanácsokat tudok adni! Minél többet, annál jobbat! — Különösen a fiatal színészek próbálnak meg takarékoskodni a társadalombiztosítási járulékon. így van. Nemigen törődnek azzal, hogy megbetegedhetnek, s egyszer megöregednek. A minimálbér járulékát, vagyis 11 ezer 650 forintot kell legalább fizetnie minden állampolgárnak. Illetve köthet a társadalombiztosítással egy szerződést, s akkor csak 7 ezer 200 forintba kerül. De ez nem nyújt teljes körű ellátást, csak az orvosi, illetve kórházi kezelést.. Ha leesik a színpadról, eltöri a lábát, kiesik pár hónapja, akkor nem kap táppénzt, egy garast sem. És nyugdíjra sem tarthat számot majd. Ha a minimálbér járulékánál többet fizet, több a táppénz is, a nyugdíj is. S a színészek már huszonöt év múltán szakmai nyugdíjba is mehetnek. Vállalkozzunk egy másik utcában? RÉDEI FERENC FELVÉTELE ? Púp ez csakugyan, de szükséges púp Vállalkozni vagy nem vállalkozni? Amikor e kérdéssel megkerestem két jeles színészünket, meg sem fordult a fejemben, hogy már nyugdíjasok lehetnek. Mind Molnár Piroska, mind Blaskó Péter élt a huszonöt munkaév után járó szakmai korkedvezménnyel, így nem kell már arról dönteniük, közalkalmazottként tartozzanak-e társulatukhoz. Mégsem „úszhatták meg”, hogy bétát ne alakítsanak. - A kaposvári színház korábban nem ösztönözte - mondta Molnár Piroska -, hogy a színészek vállalkozóként szerződjenek. Ettől az évadtól kezdve azonban ki-ki választhatott, marad-e közalkalmazott vagy sem. Meghányták-vetették, kinek hány éve van hátra. Mert ugye, kevéssel a nyugdíj előtt nem éri meg változtatni. De senkit semmire nem kényszerítettek. Külső munkáknál számla nélkül nyögvenyelősen megy a dolog. Adódott belőle nekem is gondom, pedig akkoriban nem kellett még utánam fizetni harminckilenc százalékot. Inkább az én bőrömre ment, tőlem vontak le több adóelőleget, az én pénzemet használta az állam. Amikor már tarthatatlanná vált a helyzet, egyéni vállalkozó lettem. Két év után azt tanácsolták, alakítsak bétát. A nyolcvanhárom éves anyósom lett a kültag. Van egy jó könyvelőm, aki sok mindent levesz a vállamról. Mégis jobban szeretném, hogy számolják ki, mi jár a császárnak, mi nekem. Adják kezembe, ami az enyém, azután hagyjanak békén. A vállalkozás púp a hátamon. - Púp ez csakugyan, de szükséges púp - folytatja a gondolatot Blaskó Péter. - Ha közalkalmazott lennék, annyi pénzt kellene kérnem, hogy meg tudjak élni, amennyit egyetlen magyar színház sem tudna megfizetni. Azelőtt volt a társadalom-apuka, irányítottak bennünket. Ez az ordré, ezt kell csinálni. Most járhatnánk egyéni utakon. Ám nemcsak színésznek kellene lennem, hogy valóban kihasználjam a lehetőséget, hanem leleményes gazdasági szakembernek, rafinált könyvelőnek, nagyszerű menedzsernek is, s egy személyben még ki tudja, minek. Én annyit tettem, hogy öt esztendeje megalakítottam a feleségemmel és a balett-ösztöndíjas lányommal a Blaskó Péter név után a KÓPÉ bétát. Ez nullszaldós családi vállalkozás, semmiféle hasznot nem halmozunk föl. Az ember a társadalombiztosítással próbál takarékoskodni, így kicsivel több pénzhez jut, ám sokkal rosszabbul jár, ha beteg lesz. Én is ebben a cipőben járok az operált lábammal. És megtapasztaltam, mennyire rosszul jár a színész, aki nem közalkalmazott, akkor ha szélnek eresztik a társulatát. Ahogy ez megtörtént velünk a Thália Színházban, ahová mind vállalkozóként szerződtünk. Nem mi voltunk az első társulat, amelyet lapátra tettek, de a közalkalmazottaknak végkielégítés járt a korábbi esetben. Mitőlünk pedig egy tollvonással meg lehetett szabadulni. Vállalkozzunk egy másik utcában! Társulat és tag - hovatovább munkajogilag bajosan értelmezhető fogalmak. A Madách Színház harminc-egynéhány tagú színészgárdájából mindössze öten vannak státusban. A gazdasági igazgató Czobor Katalin elmondta, hogyan alakult így az idők során. - Az első színész-vállalkozók a nyolcvanas években bukkantak fel, s a kilencvenes évek közepe táján jutottak többségbe. A Madách Színház nem sürgette ezt a folyamatot, nem hozott semmiféle kényszerítő döntést. Fokozatosan alakult ki az új helyzet, amelyhez viszont alkalmazkodtunk. Tagoknak ma azokat nevezzük, akik vállalták, hogy az egyéb szakmai elfoglaltságukat, a forgatást, a rádiózást, a szinkront mihozzánk, vagyis a színházi munkájukhoz igazítják. Mint vállalkozókkal, éves szerződést kötünk velük. Az úgynevezett „előadáson kívüli jelenlétért”, azaz lényegében a próbákért egy kisebb összeget kapnak, amely havi harmincezer forint körül van. Előadásonként pedig kétezer-ötszáz és tízezer közötti gázsit fizetünk, amely természetesen a színész kvalitása, illetve a szerep nagysága szerint szóródik. — Akik úgymond vendégművészek, azok előadásonként magasabb összeget is kaphatnak, s ez egyéni alku eredménye. Próbánként pedig az előadási gázsi felét fizetjük, de maximum negyven próbáért. Tíz-egynéhány ilyen vendégünk van évente, de nagyritkán akadok közöttük olyanra, akinek nincs bétéje, vállalkozása. S ilyenkor általában már nyugdíjas művészekről van szó. Bármenynyire rászorítja az élet a takarékosságra a gazdasági igazgatót, ilyenkor nem lehetek „kegyetlen”. Legföljebb kicsit mozgok, de nem akarom megvétózni a szereplését csakis azért, mert fizetni kell utána a harminckilenc százalékos társadalombiztosítási járulékot. — Van nekünk is olyan idős színészünk, akiknek elmagyaráztam, hogy jobban járna, ha elmenne nyugdíjba, s vállalkozóként játszana továbbra is. De nem! Ameddig csak lehet, tag akar maradni. Inkább fizeti az adót, én pedig fizetem utána a társadalombiztosítási járulékot. Úgy érzem, még mindig erős a lélektani szempont. Hogy tartozni akarnak valahová. Ilyen volt Tolnay Klári is, sokkalta korábban nyugdíjba mehetett volna, de cseppet sem vonzotta ez a lehetőség. Egyébként én magam is közalkalmazott vagyok. S az élet azt mutatja szerintem, hogy a színészeknek mindinkább az anyaszínházaknál kellene megkeresniük a megélhetésükhöz szükséges összeget. Hiszen egyre kevesebb a munkalehetőség, még a fővárosban is. És egyre gyakrabban fordul elő, hogy az elvégzett feladatért nem, vagy késlekedve fizetnek, mint ahogy ezt mostanában a televízió teszi. Vagyis a színház adja a biztos pénzt, ha szerényebbet is. Tolnay Klári is tag akart maradni