Népszabadság, 1999. április (57. évfolyam, 76-100. szám)

1999-04-24 / 95. szám

30 NÉPSZABADSÁG HÉTVÉGE 1­9­9­9. ÁPRILIS 24., SZOMBAT Utolsó leszek, aki innen elmegy Néprajzi gyűjtőmunkájáról, zenei anyanyelvünkről beszél Kallós Zoltán A kárpát-medencei folklór kiemelkedő alakja Kallós Zoltán. Az elmúlt ötven évben Erdély különböző részein páratlan népzenei és irodalmi gyűjtőmunkát végzett. Hatalmas archí­vumát a Ceausescu-érában a határon részletekben átcsem­pészve a Magyar Tudományos Akadémia Zenetudományi In­tézetében helyezte el, csak 1989 decembere után láthatott hoz­zá gyűjteménye rendszerezéséhez és a hangzó anyag kiadásá­hoz. A Kallós-archívum anyagából azóta számtalan kazetta és CD-lemez jelent meg, a legutóbbi március végén a Fonó gon­dozásában, mely egyben egy sorozat kezdete. Jávorszky Béla Szilárd -A napokban került a boltokba a Fonó Recordsszal közösen indított sorozat első darabja, rajta a bonchidai és válaszúti banda hetvenperces anyaga. Mennyi ki­adatlan felvételt rejt még a Kallós-archí­vum? - Több száz tekercsnyi anyag gyűlt ösz­­sze az elmúlt évtizedek alatt, ezek egy ré­sze a Hungaroton, illetve saját kiadásom­ban korábban már megjelent, most a Fo­nóval viszont beindítottuk a rendszeres publikálást. A mostani lemezen a bonchidai és válaszúti banda anyaga hall­ható, szülőfalum és a szomszédos falu, azaz szűkebb környezetem zenéje. Há­rom, korábban megjelent kazetta anyagá­ból válogattam össze. A legrégebbi felvé­telek 1962-ből valók, ideje őket átmente­ni, romlik a minőségük, demagnetizáló­­dik a szalag, silányabb lesz a hangszín. A következő kiadvány a magyarlónai prí­másé lesz, ő volt a legjobb kalotaszegi prí­más. Fiatalon meghalt - ment haza része­gen, beleesett a patakba, és belefagyott. Egyedül nekem van tőle felvételem. - Archívumát több évtized alatt részle­teiben küldte át Magyarországra és a Ma­gyar Tudományos Akadémiánál helyezte el. Romániában önről annak idején nyil­ván a Securitate is tudta, hogy rendszere­sen gyűjt. Hogyan sikerült mégis kijátsza­ni a hatóságokat? - Nem szeretnék beszélni arról, hogy ezek a felvételek hogyan kerültek át Ma­gyarországra. Odahaza nem mertem tarta­ni őket, a kivitel látszott az egyetlen lehet­séges megoldásnak. Nálunk a néprajzoso­kat - akárcsak Magyarországon - nacio­nalistaként könyvelték el, gyűjteni hivata­losan csak különleges engedéllyel lehe­tett. A gyanús egyéneket folyamatosan fi­gyelték. Jó ideig éltem fakitermelésből, a közvetlen főnökömmel nagyon jóban vol­tam, ha elmentem egy-egy hétre, senki sem tudta, hol vagyok. Gondolták, fenn kóborolok a havasokban. Én meg elmen­tem Moldvába gyűjteni. Azért tudtam annyi anyagot összeszedni. - Milyen technikai felszereléssel dolgo­zott? - Ha nem volt magnóm, mások segítet­tek. Egyszer például, amikor Bulgáriában tartottak egy konferenciát, Borsai Ilona ment el rá, kapott hozzá kölcsön a minisz­tériumtól egy magnót. Korábban nem is ismertem, de barátok megüzenték, hogy a vonaton átvehetem tőle. Akkor, azzal az alkalommal nyolcszáz felvételt készítet­tem vele. Mikor Ilona visszajött, átadtam a magnót, ő meg visszavitte, mintha mi sem történt volna. A felvételek többségét azonban egy szalagos Uber-magnóval ké­szítettem, viszonylag jó minőségben, a helyszínen. Funkciókban, lakodalmak­ban, ünnepeken, otthon a családban fel­vett népdalok, mondókák, hangszeres népzenék ezek. Mintegy háromszáz sza­lag, tekercsenként legalább 30-40 dal. A Fonó vállalta a folyamatos publikálást. Nekem nem mindegy, hány CD jelenik meg belőle - hetvenhárom éves vagyok, nem akarok úgy járni, mint Martin György, ott maradt utána az anyag, és senki nem tudja, mi van rajta. - Véletlen egybeesés, hogy ön éppen akkor kezdte el a gyűjtést, amikor Lajtha László — Kodály javaslatára — Széken ku­tatott, melynek eredménye a negyvenes években a ma már legendás Pátria-soro­zatban jelent meg? - Teljesen véletlen. Kodályék akkori­ban nem tudták, hogy azon a területen mi van, csak utalásokat olvastak róla Bartók tanulmányaiban. Például azt, hogy a régi magyar verbunkos zenét a mezőségi ro­mánoknál kell keresni. Aztán valóban Bonchidáról került elő Rákóczi ritka ma­gyarja, Székről pedig Rákóczi keservese. - Mégis, minek a hatására tette fel a népzenére az életét? - Református kollégista voltam Ko­lozsvárott, a nevelőtanárunk szombat es­ténként fürdés után rendszeresen meséket, mondákat olvasott nekünk. Ő mutatott ne­künk először felvételeket a Pátria-sorozat­ból. Aztán egyszer, amikor énekelni kel­lett, engem választottak előénekesnek. Azt hittem, amit én tudok, mindenki is­mert. Kiderült, hogy nem így van. Nagy Géza bácsitól azt a feladatot kaptam, hogy vakáció alatt írjak össze mindent, amit a faluban tanultam. Nem volt nehéz, nálunk otthon minden gyereknek van egy kis fü­zete, melybe beleírta a számára kedves dalokat, verseket, mondókákat. Majd a könyvtárban a kezembe került Domokos Pál Péternek a moldvai magyarságról szó­ló könyve. Elmentem a helyszínre, évekig ott éltem, attól kezdve rendszeresen gyűj­töttem. Eleinte ösztönösen, később aztán tudatosan tettem ezt, a zeneművészeti fő­iskolán megtanultam le is jegyezni a dal­lamokat. Diáktársaimmal Türébe, Ma­­gyarszovátra, Vajdakamarásra és Visára járogattunk akkoriban. Volt, hogy negy­ven kilométert mentünk szekéren, tizen­nyolc kilométert gyalog, hogy elérjünk egy-egy települést.­­A népdalokra vagy inkább a hangsze­res népzenére helyezte a hangsúlyt? - Kezdetben inkább a vokális zenére, később Martin György, illetve Kodály - utóbbitól magnót is kaptam ajándékba - hívta fel a figyelmem a hangszeres népze­nére. Hogy egész táncszviteket vegyek fel, ne csak dalokat. -Az elmúlt öt évtized alatt mennyit vál­tozott ez a zene? - Amikor Bartókék a század elején gyűjtöttek, elharangozták a régi stílus ha­lálát. Pedig a hagyomány ma is él. Talán azzal magyarázható, hogy a gyerekeket mindig a nagyszülők nevelik, így nem a szülőktől, hanem közvetlenül a nagyszü­lőktől veszik át a hagyományokat. Nem­csak Erdélyben él tovább a régi stílus, itt, Magyarországon is sok mindent lehetne még gyűjteni. A mostani kiadványban van egy kép, rajta anya és lánya. Az asz­­szonytól harminc évvel ezelőtt gyűjtöt­tem, húszéves volt akkor. A korabeli tech­nikai körülmények és az időközben bekö­vetkezett minőségromlás miatt nem tud­tuk használni a régi felvételeket, nagy örömömre azonban a lánya ma mindazt tudja, amit az anyja akkor tudott. A gyerek is úgy tanul meg beszélni, hogy utánozza a szüleit, nagyszüleit. A népdalt is utánozza, megtanulja a hajlításokat, a stílust. - Túl a hetvenen még mindig aktívan gyűjt? - Egyre kevesebbet. Az utolsó nagyobb lélegzetű gyűjtőúton 1993-ban voltam Moldvában Domokos Máriával, Domo­kos Pál Péter lányával. Érdekes, hogy azon a területen mennyire fennmaradtak a latin nyelvű gregoriánok. Ennek oka az, hogy amikor a múlt század végén megala­kult a püspökség Iasiban, annak vezetője, az olasz Kamillo püspök rendeletben adta ki, hogy Moldvában csak román és latin nyelvű misét lehet tartani. Azért persze magyar nyelvű egyházi énekek is akad­tak, mivel nem volt elég pap, a leányegy­házakban kántorok vezették a virrasztó­kat, vecsernyéket, hajnali miséket, és ők magyarul énekeltek. Nem olyan régen , évekkel Ceausescu bukása után - tiltotta ezt meg nekik a katolikus egyház. Úgy látszik, náluk ez a demokrácia. - Hét évvel ezelőtt hozta létre a Kallós Zoltán Alapítványt, mely számos hagyo­mányőrző tevékenység szervezője és tá­mogatója, emellett a moldvai csángók ügyének talán legfőbb támogatója. Mennyire sikerül megvalósítani a terveit? — Gyerekkori vágyam — szülőfalumban egy tájmúzeum­­ nemrég megvalósult. Családom 1933-ban Bánffy Györgytől vette ezt a válaszúti villát, a második vi­lágháború után államosították, Ceausescu bukása után visszakaptuk, majd átírattam az alapítvány nevére. Egyelőre két mező­ségi szobát rendeztünk be benne, a Kos­­suth-díjra kapott pénzt is betettem, ha ka­punk támogatást, folytatjuk tovább. Az el­ső tábor visszhangjától féltem, de szeren­csére ma már a falubeliek is várják a foly­tatást. Románoknál, cigányoknál is helye­zünk el vendégeket, helyi táncokat taní­tunk, románt is, magyart is. Gyerekeknek egész nyáron, hetes váltásokban van tá­bor. Közelebbi terveim - a Kallós-archí­vum folyamatos publikálása mellett - egyik adatközlőmről írt monográfiám ki­adása, illetve egy másik adatközlőm sámánisztikus elemekkel, teli meséinek megjelentetése. - Az elmúlt húsz évben nem készült olyan tudományos népzenei kiadvány, amelyben is neve, valamelyik felvétele ne szerepelt volna. Sokan vannak, akik nem jó szemmel nézik ezt. — Sosem tolakodtam más területére. Moldva, Gyimes, Mezőség és Kalotaszeg magyar népzenéje — ez az én világom. Ci­gányt is, románt is gyűjtöttem, de csak módjával. Mindig a minőségre töreked­tem, akármit nem vettem fel, ezért van az, hogy gyakorlatilag a teljes archívumom kiadásra érdemes. Tudom, sok az irigyem, szűk szakma ez, így kikerülhetetlen. Ami­kor például leadtam a Balladák könyvé­nek anyagát, az egyik ismert hazai népraj­zos meg akarta akadályozni a kiadását. Kallós, az az analfabéta? - mondta. Köz­ben meg tőlem kért szövegmagyarázato­kat. Az irigyeimnek csak annyit szoktam mondani, majd ha leteszik az asztalra azt, amit én tettem, akkor jártassák a szájukat. -A folyamatos zaklatások időszakában sosem gondolt arra, hogy inkább Ma­gyarországon telepedjen le? - Amikor egyszer behívattak a szeku­­sok és megkérdezték, nem maradok-e kint, nekik is azt válaszoltam: lenne rá okom, mégsem megyek el. Ha a magya­roknak mindenképpen el kell hagyniuk a szülőföldem, én leszek az utolsó közöt­tük. Tíz évig egyébként sehova nem kap­tam útlevelet. 1978-ban, Martin György temetésére jöhettem át először, a magyar belügyminisztérium kérésére kaptam 15 napot. Aztán, később, ahogy lehetett, be­hoztam a lemaradást: volt, hogy hat hóna­pot töltöttem Magyarországon. Abban az időben három hónap után engedélyt kel­lett kérni otthonról. Kértem, de nem jött válasz. A románok talán remélték, hogy itt maradok. Amikor három hónap múlva sem jött válasz, bementem a budapesti ro­mán nagykövetségre, és közöltem, haza­megyek. Annak ellenére, hogy több alka­lommal is próbáltak provokálni. Egyszer, mikor hazamentem, telefonáltak az itteni követségről, hogy szeretnének hazakülde­­ni velem egy kis gyógyszert. Ki tudja, mit akartak vele? Úgysem vittem volna el. Vagy odahaza jöttek hozzám, adjak nekik forintot. Mondták, megjelent a könyvem, kaptam érte pénzt, biztos tudok adni. Mondtam, én mindent átutaltam hivatalo­san. Egyszer, amikor azt hitték, Moldvá­ban vagyok, a rendőrség kihallgatta a szü­leimet és a szomszédokat. Majd egyszer csak megszólalt a csengő, és jött a körzeti megbízott. Maga itthon? - lepődött meg. Túlsó oldalon állt a szeku kocsija, nyilván valamit be akartak szerelni.­­Sokan mondják, a Ceausescu-éra izo­láltsága paradox módon a hagyományos továbbéléséhez, megőrződéséhez vezetett a magyar nyelvterületeken.­­ Moldvában ez nem igaz. Ott tilos volt magyarul beszélni. A hetvenes években gyűjtöttem Bogdánfalván, akkoriban kezdték „rádiósítani” a falvakat arrafelé. A falu közepén felállították a rádiós köz­pontot, hangszórókat vezettek be a kör­nyező házakhoz, ahol éjjel-nappal a buka­resti adó szólt. És bizony a fiatalok ott egy idő után inkább arra figyeltek, és nem énekeltek magyarul. A falu központjától távolabb élők viszont ugyanúgy éltek, ahogy az öregektől megtanulták. Többek között hagyományos párosító dalokat, szerelmi dalokat, balladákat énekeltek. Sok helyen igazán közösségi élet sem volt. A vegyes lakosságú falvakban a ha­tóságok nem engedték a külön táncot, csak lakodalmakban lehetett magyarul énekelni. A zenészeknek meg elő volt ír­va, hogy mennyi román és mennyi ma­gyar népzenét játszhattak a lakodalom­ban. —A két nép zenéjét ott azért sok helyen nem könnyű elválasztani. - Igen, különösen a Mezőségen, ahogy a két nép tánca között sincs nagyon nagy különbség. Az ottani román táncdialektus alapjaiban különbözik a havasalfölditől. Míg a Kárpátokon túl még a tánctáncok dominálnak, a mezőségi románok között - magyar hatásra - már a páros táncok. A szülőfalumban még a viselet is majdnem ugyanaz, csak néhány apróbb dologban - az ingek szabása, a szoknya hossza, a var­­rottasok - van eltérés, meg hát a viselet színvilága kicsit más. Az erdélyi paraszt­zene talán azért olyan szép, mert sokféle hatás érte az évszázadok során. Minél na­gyobb az idegen hatás egy adott kultúrára, annál inkább kidomborodik a nemzeti jel­leg. Nem véletlen, hogy ezen a területen a legszebb a magyar, a román, sőt a szász zene, tánc, viselet.­­ A határok kinyílása nem hatott túlsá­gosan bomlasztóan erre a világra? - Egyesek azzal érvelnek, hogy mind­ez csak utánzás. Persze, hogy az. A gye­rek is úgy tanul meg beszélni, hogy utá­nozza a szüleit, nagyszüleit. A népdalt is utánozza, megtanulja a hajlításokat, a stí­lust. Akkor ne beszéljünk magyarul sem, mert az is utánzás. Az anyanyelvhez szo­rosan kellene kapcsolódni a magyar zenei anyanyelvnek, és annak folytatása a ma­gyar tánc- és mozgáskultúra. Magyaror­szágon egy bizonyos réteg azt próbálja ránk erőszakolni, hogy a magyar népdal idejét múlta. Primitív, múzeumba való kacat. Kérdem én, hogyan lehet az a zene idejétmúlt, amelyik még mindig érzelme­ket ébreszt az emberekben? A magyar népdalban az élet minden mozzanatára - szerelemre, csalódásra, halálra - találunk példát. És egyformán szól mindenkihez. Nem titkol el se örömet, se bánatot. Egy­aránt beszél a bőségről és a szorongató szükségről. És a mindenkori társadalom­nak a legőszintébb tükörképét adja. * Gyerekkori vágyam - szülőfalumban egy tájmúzeum - nemrégiben megvalósult VELLEDITS ÉVA FELVÉTELE

Next