Népszabadság, 1999. április (57. évfolyam, 76-100. szám)
1999-04-24 / 95. szám
NÉPSZABADSÁG HÉTVÉGE 1999. ÁPRILIS 24., SZOMBAT 31 Régi tanárok Bácher Iván Csuda könyv akadt kezembe. A vaskos kötet az Irodalomtörténeti Könyvtár 28. darabjaként, a Magyar Tudományos Akadémia Irodalomtudományi Intézete és az Akadémiai Kiadó gondozásában jelent meg 1972-ben. A szerzője Zimándy P. István. A címe pedig: Péterfy Jenő és kora. Az ára, akkor, 75 forint. Péterfy Jenő a múlt század végének egyik legjelentősebb kritikusa volt, aki kenyerét középiskolai tanárként kereste egész - igaz, rövid - élete során. A szerzőről, Zimándy P. Istvánról a lexikon adatain túl - hogy 1909 és 1973 között élt, latin-magyar tanár, Pius néven premontrei szerzetes, a rendek feloszlatása után az MTA nyelvtudományi intézetének munkatársa volt - még annyit tudtam meg, hogy rendkívül szerény körülmények között és - Ancsel Évától lopott kifejezéssel - teljesen „együgyű” emberként élte le életét. Ez az egy ügy Péterfy Jenő volt. Zimándy Péterfy Jenő életét és munkásságát kutatta több mint negyven évig, utánabogarászott minden, választott emberével bárminemű módon kapcsolatba hozható ténynek, adatnak, információnak, mendemondának. Szisztematikusan fölkereste Péterfy Jenő valamennyi, még föllelhető kollégáját, kartársát, szomszédját, ismerősét, rokonát, megnézte a házakat, utcákat, lakásokat, amelyekben a kritikustanár lakott, évtizedeken át búvárlotta a levéltárakat, könyvtárakat, végiglapozta a korabeli sajtót, kijegyzetelt mindenféle köziskolai annaleseket, fölvázolta hőse barátainak, ismerőseinek életrajzát is, név szerint vette számba a fontosabb tanítványokat, pontos eligazítást adott a korabeli árakról és bérekről, órarendekről és tanmenetekről, érettségi vizsgák rendjéről, és Budapest városának akkor igencsak látványos fölvirágzásáról. Ezen, egyszerre irodalomtörténeti, vávostörténeti, életmód-történeti és kultúrhistóriai munkából - és most csak erről szólanék — bámulatos pontossággal tárul elénk egy száz évvel előttünk élő és ténykedő középiskolai tanár mindennapos élete. A székely kisnemes eredetű hivatalnok és a német polgárlány házasságából származó Péterfy Jenő, miután elvégezte az egyetemet, 1972-ben, 22 éves korában kezdte a pedagógiai ténykedést a IV. kerületi főreáltanodában, a főváros első reáliskolájában, amelyet 1855-ben alapítottak, s amely 1857-től működik mindmáig folyamatosan — igaz, ma Eötvös gimnázium néven - a Reáltanoda utcai patinás házában. 1876 őszétől Péterfy átkerül az öt évvel előbb alapított VIII. kerületi főreálba, amely 1873-tól a Zerge - ma Horánszky utcában működött és a Vörösmarty gimnázium néven működik ma is. Az akkoriban roppant korszerű, központi fűtéssel, gázvilágítással, vízvezetékkel fölszerelt sárga, kétemeletes cifra palota hatalmas ablakaival, tereivel, díszes termeivel sokáig feltűnőn ragyogott ki a környék földszintes, falusias épületei közül. Mikor Péterfy idekerült, a József körút helyén, a Népszínház és Bérkocsis utca között még hatalmas lucernás terült el, a másik irányban pedig pár száz méterre esett Nemecsekék grundja. A tanítás nyelve magyar volt, de ha múlhatatlanul szükségesnek mutatkozott, kisegítőül még át-átváltottak a tanárok a josephstadti suszter- és molnárcsemeték anyanyelvére, a németre is. Bár az 1883-1884-es tanévben bizonyítványt kapott 406 diákból 327 vallotta magát magyar, 75 német anyanyelvűnek, de a mindkét nyelvet leírók száma 343 volt, csak magyarul pedig 42 beszélt, az összdiákság kilenctizede — von aus Haus — bilingvis volt tehát. Természetesen állt ez a tanárokra, Péterfy Jenőre különösen is. „A kiejtése egészen egyéni volt, valami stilizált kiejtés, mely a felnémetek folyamatosságával a phonetikai finomságokat is kifejezte” - idézi egyik tanítványát a monográfus. De Péterfy nemcsak németet tanított, hanem magyar nyelvet és irodalmat, franciát, filozófiát, történelmet, földrajzot, logikát, pszichológiát is. Mindegyik tárgyból volt végzettsége, és mindegyik tárgyat középiskolás fokon tanította, de az akkori középiskolás fokon. Ezen kívül tette mindazt, amit egy pedagógusnak tennie kellett akkor is: osztályfőnökösködött, érettségiztetett, javította a dolgozatok százait, ezreit - azt viszont megengedte magának, hogy az alsós diákok dolgozatait felsősökkel javíttassa ki -, noha ő vezette a tanári értekezletek jegyzőkönyveit, pár évig irányította az önképzőkör munkáját, volt könyvtáros is egy időben. A visszaemlékezések szerint Péterfy Jenő rögtönző, majdhogy bohém, szabad szellemű, a formaságokra, a külsődleges fegyelmezésre sokat nem adó, bámulatosan művelt, mindig kifogástalan modorú tanár, hogy úgy mondjuk, tudós-művész-tanár volt. Óráin félelmes csend nem honolt, a szükséges - és annál sosem nagyobb - fegyelmet éppen hogy biztosítani tudta a lényéből sugárzó szellem, elegancia, és valami furcsa, titokzatos szomorúság és fájdalom. Gúnynevet kedveset kapott: Petyi. Pályája derekán a kötelező 18 óránál általában néhánnyal kevesebb jutott rá, az órarendjét is úgy alakították, hogy ne igen legyen lyukasórája, de azért képzelhető, hogy a tanítás igénybe vette, így azon túl csak a következőkre jutott ideje: írt egy időben zene- s mindvégig színikritikákat — elfogulatlan értők szerint a magyar publicisztika mindmáig legfölkészültebb és legérzőbb munkása volt. Elkészült néhány nagyobb, szakkörökben máig alapműként forgatott tanulmánnyal, egyebek között Eötvösről, Katonáról, Kemény Zsigmondról, Jókairól, Bajzáról, Aranyról, Dantéről, Taine-ről, majd - miután negyvenéves korában megtanult görögül is — az antik tragédiaírókról, továbbá Homéroszról és Platonról. Közben a Kisfaludy Társaság tagja volt, egyetemi magántanári címmel is bírt, igaz, ott nemigen tanított, de az Eötvös Collegiumnak alapító tanára lett. Ezenkívül írt verseket — igaz, csak németül és gyönyörűen hegedült, barátjával, Szilágyi Sándor történésszel - aki mellesleg középiskolai tanár is volt, persze a Haydn, Mozart, Beethoven, Schubert, Schumann, Raff és Brahms hegedű-zongoraszonátáit művészi fokon adták. Ezenfelül Péterfy Jenő írt szócikkeket a Pallas Lexikonba, vagy hat nyelvből műfordított, rendszeresen járt kávéházba, minden húsvéti szünetben elzarándokolt imádott Itáliájának ege alá, és megható gyöngédséggel ápolta szegényházba került apját és nyomorékká betegedett anyját. Persze mondhatjuk, hogy rendkívüli tanár volt, de ezzel akkoriban korántsem állt egyedül: akkoriban középiskolai pedagógusként ténykedett a korabeli tudományosság színe-java: Riedl Frigyes, Ballagi Mór, Marczali Henrik, Bánóczi József, Kármán Mór, Goldziher Ignác, Alexander Bernát, Beöthy Zsolt és sorolhatnánk még tovább. De ha csak a Péterfy Jenő - Zimándy által gondosan és maradéktalanul fölkutatott — kollégáit nézzük végig: Patthy Károly azon túl, hogy a magyar nyelv és irodalom, a történelem és a német nyelv tanára volt, nyolc nyelven beszélt, bejárta a fél világot, verseket írt, és rendszeresen fordított darabokat a Nemzeti Színháznak. A természetrajzot Sajóhegyi Frigyes okította, akinek kétkötetes teológiáját évtizedekig az alapvető opusnak tartotta a szakma. Péterfy más kollégája és barátja volt Eberling (később Éber) József, kiváló zongoraművész, nagy utazó, aki matematikát okított, állítólag fejből tudta a logaritmustáblát, üres óráiban gyermekmeséket fordított angolból a Kisdednevelésnek, de írt tankönyveket is. Ha azt hisszük, hogy a száz év előtti és a mai tanárok munka- és életkörülményei különböztek nagyon, akkor Zimándy könyve legalábbis megingatja ezt a hitünket. Az óraszám — láttuk - ugyanannyi volt, és nem volt kevesebb sem a papírmunka, sem az értekezések száma. A Zerge utcai iskola igazgatói irodája az 1895-1896-os tanévben 1534 darab ügyiratot „termelt”, az 1890-1991-es tanévben pedig 42 „tanácskozmány” tartatott. Hiányozni még annyira sem illett, mint manapság, ha egy tanár nem jelent meg az órán, az igazgató azonnal jelentést küldött a kerületi elöljáróságra, és gyakran még azon a délelőttön megjelent a hiányzó kolléga lakásán a főváros egyik orvosa. Az igazgatók sem voltak tökéletesek. Péterfy igazgatójáról, Felsmann Józsefről még maga Trefort miniszter is nagyon rossz véleménnyel volt - így aztán a direktor csak 33 éven át maradt egyhuzamban helyén. Azt gondolnánk, hogy a korabeli tanárok nem szorultak rá mellékkeresetre. Tévedés ez is. A kilencvenes években a Zerge utcai tanárok több mint a fele tanított más intézetben, és a mellékfoglalatosságok, kritika-, tankönyvírások is összefüggtek a kevesellt tanári pénzzel. A kezdő Péterfy fizetése mindösszesen 100 forint volt, ami húsz év alatt megduplázódott körülbelül. Ez Zimándy kalkulációja szerint az 1960-as évek végén nagyjából 1500, illetve 3000 forintnak felelt meg. Ha azt vesszük, hogy a kilencvenes években a marhahús kilója 63 krajcár volt, akkor Péterfy tanár úr körülbelül háromszáz kiló marhahúst tudott venni havi fizetéséből. Ötszáz forintnak véve egy kiló húsnak árát, akkor ez 150 000 forintos mai fizetésnek felel meg. Péterfy - legtöbb kollégájához hasonlóan - iskolájának közelében, a József- vagy a Ferencvárosban bérelt mindig kétszobás lakást, amelyben édesanyjával lakott: a Mária utca 23.ban, a Soroksári - ma Ráday utca 18.ban, majd a József körút 27. szám alatt, a Bérkocsis utca sarkán. Lakásait monográfusa pontosan leírja, a Ráday utcai például ilyen volt: „Bejárata a második udvarra vezető zárt folyosóról nyílik az előszobára. Balra konyha és cselédszoba. A konyha ablaka az ún. világítóudvarra néz, a cselédszoba ablaka a zárt folyosóra. Az előszobából jobbra egy kétablakos nagyobb szoba nyílik - itt él Péterfy -, és ebből egy egyablakos kisebb, ez az édesanyjáé. Ez a három, egészen alacsony fekvésű, nagy ablak a nyitott folyosóra, a szűk kis udvar felé esik. Előttük folyton járkálnak.” Péterfy Jenő utazásait mindig kölcsönökből fedezte, adósságaiból nem lábalt ki soha. Bútorai szegényesek voltak, ruhára nem adott, nagyobb könyvtára se volt. Vágyott-e többre? Igen, vágyott. Egy kertet szeretett volna, amely fölött Itália kék ege ragyog, egy kertre vágyott, amely a tengerre néz, egy kertre, amelyben olvasgathatta volna kedvenceit. Homéroszt, Platont, Goethét és Aranyt, és ahol ő végre a Művet, a Könyvet is megírhatta volna. Péterfy Jenő 1899. november 5-én délelőtt 10 órakor a Fiuméból Budapestre tartó gyorsvonaton, amellyel szokott olasz útjáról tért hazafelé, Dugaresa és Károlyváros között a félúton fölállt másodosztályú helyéről, kiment a mellékhelyiségbe, és egy pisztollyal, melyet a tanárkollégájától kért kölcsönbe, főbe lőtte magát. Úgy érezte, hogy az elkövetkező évszázad már nem lesz becsületes tanárembernek való. A Vörösmarty gimnáziumban SOPRONYI GYULA FELVÉTELE FILIP TAMÁS Egész nap A versírás afféle arany ásás. Térdig a folyóban állsz, tűz a nap, s te a sodrásban kis szemcsék után kutatsz. Vannak eszközeid is hozzá: lapátok, vödrök, sziták. Szavak csillognak a sárban, fényes kis eszme-rögök. S neked rögeszméd, hogy hazavidd innen őket. De összegyúrva se válnak verssé, mert verset írni annyi, mint aranymosónak lenni reggeltől estig, és ékszerésznek lenni egész éjszaka. ------------------------------ - ---------------------------- Filip Tamás (1960) Függőhíd című második verseskönyve tavaly jelent meg a Tevannál. SÁNTHA ATTILA Nem ad otthont Nem ad otthont a költemény. Az ember csak ír, hallgat, nem old meg semmit, amit ír. Már a szavaktól is irtózik. S le nem írná: végtelen, és költemény. Néha mindig az ember maga, a fejéből kinéz — oldja magát az ég vize, nem ad otthont a költemény. ------------------------------ - ---------------------------- Sántha Attila (1968) a kolozsvári Előretolt Helyőrség felelős szerkesztője. Az úr ír című második könyve az Erdélyi Híradónál jelent meg. SIMON BALÁZS Együtt néhány jambusra Rövid lesz, pár görög jambus A ráadás, neked, Szakadt-fok És Kopár-öböl között. Vén bőröddel olyan vagy ott, mint Egy kinyúlt hártyájú dob, de Ujjaim alatt játékba fog száraz Hegyhátad, éles szurdokod, írótáblát kellett olvadt viasszal Úgy, mint én bekentelek, ráírni Még: „ ne gyászolj egy napnál Tovább ”, a test, akár egy őzsuta, Gyors és rövid, elvitték már az Asztalt, el a serleget, dobolni még Lehet. ------------------------------ - ---------------------------- Simon Balázs (1968), eddig öt verseskönyve jelent meg, legutóbbi Terep címmel a Jelenkornál.