Népszabadság, 1999. április (57. évfolyam, 76-100. szám)

1999-04-24 / 95. szám

NÉPSZABADSÁG HÉTVÉGE 1999. ÁPRILIS 24., SZOMBAT 31 Régi tanárok Bácher Iván Csuda könyv akadt kezembe. A vaskos kötet az Irodalomtörténeti Könyvtár 28. darabjaként, a Magyar Tudomá­nyos Akadémia Irodalomtudományi Intézete és az Akadémiai Kiadó gon­dozásában jelent meg 1972-ben. A szerzője Zimándy P. István. A címe pe­dig: Péterfy Jenő és kora. Az ára, ak­kor, 75 forint. Péterfy Jenő a múlt század végének egyik legjelentősebb kritikusa volt, aki kenyerét középiskolai tanárként kereste egész - igaz, rövid - élete során. A szerzőről, Zimándy P. Istvánról a lexikon adatain túl - hogy 1909 és 1973 között élt, latin-magyar tanár, Pius né­ven premontrei szerzetes, a rendek fel­oszlatása után az MTA nyelvtudományi intézetének munkatársa volt - még annyit tudtam meg, hogy rendkívül sze­rény körülmények között és - Ancsel Évától lopott kifejezéssel - teljesen „együgyű” emberként élte le életét. Ez az egy ügy Péterfy Jenő volt. Zimándy Péterfy Jenő életét és mun­kásságát kutatta több mint negyven évig, utánabogarászott minden, válasz­tott emberével bárminemű módon kap­csolatba hozható ténynek, adatnak, in­formációnak, mendemondának. Szisztematikusan fölkereste Péterfy Jenő valamennyi, még föllelhető kollé­gáját, kartársát, szomszédját, ismerő­sét, rokonát, megnézte a házakat, utcá­kat, lakásokat, amelyekben a kritikus­tanár lakott, évtizedeken át búvárlotta a levéltárakat, könyvtárakat, végiglapoz­ta a korabeli sajtót, kijegyzetelt min­denféle köziskolai annaleseket, fölvá­zolta hőse barátainak, ismerőseinek életrajzát is, név szerint vette számba a fontosabb tanítványokat, pontos eliga­zítást adott a korabeli árakról és bérek­ről, órarendekről és tanmenetekről, érettségi vizsgák rendjéről, és Budapest városának akkor igencsak látványos fölvirágzásáról. Ezen, egyszerre irodalomtörténeti, vávostörténeti, életmód-történeti és kultúrhistóriai munkából - és most csak erről szólanék — bámulatos pon­tossággal tárul elénk egy száz évvel előttünk élő és ténykedő középiskolai tanár mindennapos élete. A székely kisnemes eredetű hivatal­nok és a német polgárlány házasságá­ból származó Péterfy Jenő, miután el­végezte az egyetemet, 1972-ben, 22 éves korában kezdte a pedagógiai tény­kedést a IV. kerületi főreáltanodában, a főváros első reáliskolájában, amelyet 1855-ben alapítottak, s amely 1857-től működik mindmáig folyamatosan — igaz, ma Eötvös gimnázium néven - a Reáltanoda utcai patinás házában. 1876 őszétől Péterfy átkerül az öt év­vel előbb alapított VIII. kerületi főreál­ba, amely 1873-tól a Zerge - ma Horánszky­­ utcában működött és a Vörösmarty gimnázium néven­­ műkö­dik ma is. Az akkoriban roppant korszerű, köz­ponti fűtéssel, gázvilágítással, vízveze­tékkel fölszerelt sárga, kétemeletes cif­ra palota hatalmas ablakaival, tereivel, díszes termeivel sokáig feltűnőn ragyo­gott ki a környék földszintes, falusias épületei közül. Mikor Péterfy idekerült, a József körút helyén, a Népszínház és Bérkocsis utca között még hatalmas lu­cernás terült el, a másik irányban pedig pár száz méterre esett Nemecsekék grundja. A tanítás nyelve magyar volt, de ha múlhatatlanul szükségesnek mutatko­zott, kisegítőül még át-átváltottak a ta­nárok a josephstadti suszter- és molnár­­csemeték anyanyelvére, a németre is. Bár az 1883-1884-es tanévben bizo­nyítványt kapott 406 diákból 327 val­lotta magát magyar, 75 német anya­nyelvűnek, de a mindkét nyelvet leírók száma 343 volt, csak magyarul pedig 42 beszélt, az összdiákság kilenctizede — von aus Haus — bilingvis volt tehát. Természetesen állt ez a tanárokra, Péterfy Jenőre különösen is. „A kiejtése egészen egyéni volt, va­lami stilizált kiejtés, mely a felnémetek folyamatosságával a phonetikai finom­ságokat is kifejezte” - idézi egyik tanít­ványát a monográfus. De Péterfy nemcsak németet tanított, hanem magyar nyelvet és irodalmat, franciát, filozófiát, történelmet, földraj­zot, logikát, pszichológiát is. Mind­egyik tárgyból volt végzettsége, és mindegyik tárgyat középiskolás fokon tanította, de az akkori középiskolás fo­kon. Ezen kívül tette mindazt, amit egy pedagógusnak tennie kellett akkor is: osztályfőnökösködött, érettségiztetett, javította a dolgozatok százait, ezreit - azt viszont megengedte magának, hogy az alsós diákok dolgozatait felsősökkel javíttassa ki -, noha ő vezette a tanári értekezletek jegyzőkönyveit, pár évig irányította az önképzőkör munkáját, volt könyvtáros is egy időben. A visszaemlékezések szerint Péterfy Jenő rögtönző, majdhogy bohém, sza­bad szellemű, a formaságokra, a kül­sődleges fegyelmezésre sokat nem adó, bámulatosan művelt, mindig kifogásta­lan modorú tanár, hogy úgy mondjuk, tudós-művész-tanár volt. Óráin félelmes csend nem honolt, a szükséges - és annál sosem nagyobb - fegyelmet éppen hogy biztosítani tudta a lényéből sugárzó szellem, elegancia, és valami furcsa, titokzatos szomorú­ság és fájdalom. Gúnynevet kedveset kapott: Petyi. Pályája derekán a kötelező 18 óránál általában néhánnyal kevesebb jutott rá, az órarendjét is úgy alakították, hogy ne igen legyen lyukasórája, de azért képzelhető, hogy a tanítás igénybe vet­te, így azon túl csak a következőkre ju­tott ideje: írt egy időben zene- s mind­végig színikritikákat — elfogulatlan ér­tők szerint a magyar publicisztika mindmáig legfölkészültebb és legér­zőbb munkása volt. Elkészült néhány nagyobb, szakkörökben máig alapmű­ként forgatott tanulmánnyal, egyebek között Eötvösről, Katonáról, Kemény Zsigmondról, Jókairól, Bajzáról, Aranyról, Dantéről, Taine-ről, majd - miután negyvenéves korában megta­nult görögül is — az antik tragédiaírók­ról, továbbá Homéroszról és Platonról. Közben a Kisfaludy Társaság tagja volt, egyetemi magántanári címmel is bírt, igaz, ott nemigen tanított, de az Eötvös Collegiumnak alapító tanára lett. Ezenkívül írt verseket — igaz, csak németül­­ és gyönyörűen hegedült, ba­rátjával, Szilágyi Sándor történésszel - aki mellesleg középiskolai tanár is volt, persze a Haydn, Mozart, Beethoven, Schubert, Schumann, Raff és Brahms hegedű-zongoraszonátáit művészi fo­kon adták. Ezenfelül Péterfy Jenő írt szócikke­ket a Pallas Lexikonba, vagy hat nyelv­ből műfordított, rendszeresen járt kávé­házba, minden húsvéti szünetben elza­rándokolt imádott Itáliájának ege alá, és megható gyöngédséggel ápolta sze­gényházba került apját és nyomorékká betegedett anyját. Persze mondhatjuk, hogy rendkívüli tanár volt, de ezzel akkoriban koránt­sem állt egyedül: akkoriban középis­kolai pedagógusként ténykedett a ko­rabeli tudományosság színe-java: Riedl Frigyes, Ballagi Mór, Marczali Henrik, Bánóczi József, Kármán Mór, Goldziher Ignác, Alexander Bernát, Beöthy Zsolt és sorolhatnánk még to­vább. De ha csak a Péterfy Jenő - Zimándy által gondosan és maradéktalanul föl­kutatott — kollégáit nézzük végig: Patthy Károly azon túl, hogy a magyar nyelv és irodalom, a történelem és a né­met nyelv tanára volt, nyolc nyelven beszélt, bejárta a fél világot, verseket írt, és rendszeresen fordított darabokat a Nemzeti Színháznak. A természetrajzot Sajóhegyi Frigyes okította, akinek kétkötetes teológiáját évtizedekig az alapvető opusnak tartot­ta a szakma. Péterfy más kollégája és barátja volt Eberling (később Éber) Jó­zsef, kiváló zongoraművész, nagy uta­zó, aki matematikát okított, állítólag fejből tudta a logaritmustáblát, üres óráiban gyermekmeséket fordított an­golból a Kisdednevelésnek, de írt tan­könyveket is. Ha azt hisszük, hogy a száz év előtti és a mai tanárok munka- és életkörül­ményei különböztek nagyon, akkor Zimándy könyve legalábbis megingatja ezt a hitünket. Az óraszám — láttuk - ugyanannyi volt, és nem volt kevesebb sem a papír­munka, sem az értekezések száma. A Zerge utcai iskola igazgatói irodája az 1895-1896-os tanévben 1534 darab ügyiratot „termelt”, az 1890-1991-es tanévben pedig 42 „tanácskozmány” tartatott. Hiányozni még annyira sem illett, mint manapság, ha egy tanár nem jelent meg az órán, az igazgató azonnal jelen­tést küldött a kerületi elöljáróságra, és gyakran még azon a délelőttön megje­lent a hiányzó kolléga lakásán a fővá­ros egyik orvosa. Az igazgatók sem voltak tökéletesek. Péterfy igazgatójáról, Felsmann József­ről még maga Trefort miniszter is na­gyon rossz véleménnyel volt - így az­tán a direktor csak 33 éven át maradt egyhuzamban helyén. Azt gondolnánk, hogy a korabeli ta­nárok nem szorultak rá mellékkereset­re. Tévedés ez is. A kilencvenes évek­ben a Zerge utcai tanárok több mint a fele tanított más intézetben, és a mel­lékfoglalatosságok, kritika-, tankönyv­írások is összefüggtek a kevesellt taná­ri pénzzel. A kezdő Péterfy fizetése mindössze­sen 100 forint volt, ami húsz év alatt megduplázódott körülbelül. Ez Zimándy kalkulációja szerint az 1960-as évek végén nagyjából 1500, il­letve 3000 forintnak felelt meg. Ha azt vesszük, hogy a­ kilencvenes években a marhahús kilója 63 krajcár volt, akkor Péterfy tanár úr körülbelül háromszáz kiló marhahúst tudott venni havi fizetéséből. Ötszáz forintnak véve egy kiló húsnak árát, akkor ez 150 000 forintos mai fizetésnek felel meg. Péterfy - legtöbb kollégájához ha­sonlóan - iskolájának közelében, a Jó­zsef- vagy a Ferencvárosban bérelt mindig kétszobás lakást, amelyben édesanyjával lakott: a Mária utca 23.­­ban, a Soroksári - ma Ráday­­ utca 18.­­ban, majd a József körút 27. szám alatt, a Bérkocsis utca sarkán. Lakásait monográfusa pontosan leír­ja, a Ráday utcai például ilyen volt: „Bejárata a második udvarra vezető zárt folyosóról nyílik az előszobára. Balra konyha és cselédszoba. A konyha ablaka az ún. világítóudvarra néz, a cselédszoba ablaka a zárt folyosóra. Az előszobából jobbra egy kétablakos na­gyobb szoba nyílik - itt él Péterfy -, és ebből egy egyablakos kisebb, ez az édesanyjáé. Ez a három, egészen ala­csony fekvésű, nagy ablak a nyitott fo­lyosóra, a szűk kis udvar felé esik. Előttük folyton járkálnak.” Péterfy Jenő utazásait mindig köl­csönökből fedezte, adósságaiból nem lábalt ki soha. Bútorai szegényesek voltak, ruhára nem adott, nagyobb könyvtára se volt. Vágyott-e többre? Igen, vágyott. Egy kertet szeretett volna, amely fö­lött Itália kék ege ragyog, egy kertre vágyott, amely a tengerre néz, egy kert­re, amelyben olvasgathatta volna ked­venceit. Homéroszt, Platont, Goethét és Aranyt, és ahol ő végre a Művet, a Könyvet is megírhatta volna. Péterfy Jenő 1899. november 5-én délelőtt 10 órakor a Fiuméból Buda­pestre tartó gyorsvonaton, amellyel szokott olasz útjáról tért hazafelé, Dugaresa és Károlyváros között a fél­úton fölállt másodosztályú helyéről, ki­ment a mellékhelyiségbe, és egy pisz­tollyal, melyet a tanárkollégájától kért kölcsönbe, főbe lőtte magát. Úgy érezte, hogy az elkövetkező év­század már nem lesz becsületes tanár­embernek való. A Vörösmarty gimnáziumban SOPRONYI GYULA FELVÉTELE FILIP TAMÁS Egész nap A versírás afféle arany ásás. Térdig a folyóban állsz, tűz a nap, s te a sodrásban kis szemcsék után kutatsz. Vannak eszközeid is hozzá: lapátok, vödrök, sziták. Szavak csillognak a sárban, fényes kis eszme-rögök. S neked rögeszméd, hogy hazavidd innen őket. De összegyúrva se válnak verssé, mert verset írni annyi, mint aranymosónak lenni reggeltől estig, és ékszerésznek lenni egész éjszaka. ------------------------------ - ----------------------------­ Filip Tamás (1960) Függőhíd című második verses­könyve tavaly jelent meg a Tevannál. SÁNTHA ATTILA Nem ad otthont Nem ad otthont a költemény. Az ember csak ír, hallgat, nem old meg semmit, amit ír. Már a szavaktól is irtózik. S le nem írná: végtelen, és költemény. Néha­ mindig az ember maga, a fejéből kinéz — oldja magát az ég vize­­, nem ad otthont a költemény. ------------------------------ - ----------------------------­ Sántha Attila (1968) a kolozsvári Előretolt Helyőrség felelős szerkesztője. Az úr ír című második könyve az Erdélyi Híradónál jelent meg. ­ SIMON BALÁZS Együtt néhány jambusra Rövid lesz, pár görög jambus A ráadás, neked, Szakadt-fok És Kopár-öböl között. Vén bőröddel olyan vagy ott, mint Egy kinyúlt hártyájú dob, de Ujjaim alatt játékba fog száraz Hegyhátad, éles szurdokod, írótáblát kellett olvadt viasszal Úgy, mint én bekentelek, ráírni Még: „ ne gyászolj egy napnál Tovább ”, a test, akár egy őzsuta, Gyors és rövid, elvitték már az Asztalt, el a serleget, dobolni még Lehet. ------------------------------ - ----------------------------­ Simon Balázs (1968), eddig öt verseskönyve jelent meg, legutóbbi Terep címmel a Jelenkornál.

Next