Népszabadság, 1999. július (57. évfolyam, 151-177. szám)

1999-07-28 / 174. szám

10 NÉPSZABADSÁG ÉRVEK, VÉLEMÉNYEK 1999. JÚLIUS 28., SZERDA Egy bizalmi válság kórrajza Az egészségügy háza jelenleg romokban hever Száz sebből vérzik a magyar egészség­ügy, szégyenletes mélyponton van, ez vitathatatlan. A múlt rendszer látványos propagandagesztussal fogott hozzá e sa­játos gazdasági ágazat „szocialistává” formálásához; mindent ingyen adott, foghúzástól a vérátömlesztésig. Az egészségügyben megvalósulni látszott a korai kommunizmus. Kórházak, szana­tóriumok épültek, közel a lakossághoz orvosi rendelőket avattak. Minden rend­ben levőnek tetszett tehát. Noha a megoldatlan kérdések az évtizedek során csak szapo­rodtak, mára vált egyértelművé: az egészségügyben nemhogy bajok vannak, hanem vészhely­zetről kell beszélnünk. Mivel az egészségügyre fordított pénz, származzék bármely forrásból, csupán néhány évtized múltán jár hozammal - például javuló tendenciát mutatnak a morbidi­tási adatok­­, a gazdaságnak ezt a közvetlen eredményekkel nem járó szeletét a politika sohasem dédelgette. Az egészségügy, mint nem termelő ágazat, abban az országban, ahol a „termelés” szónak varázsos csengése volt, alig preferált, és mélyen alultá­mogatott maradt. Az egykorvolt hivatalos ideo­lógia és propaganda a fehér kö­penyes értelmiségivel és a szak­munkásnak sem minősített ápo­lónővel mit sem tudott kezdeni. A nép szokása lett az egészség­ügy alkalmazottait alábecsülni. Később ez leplezetlen lesajná­­lásba és utálkozásba ment át. Az orvosi szakma elveszítette presz­tízsét. A hatvanas években jeles napilapunk rendszeresen közölte egy új­ságírónő cikkeit az egészségügyi dolgo­zók „viselt dolgairól”. Bizonyos­ cikkso­rozata nem egyéni kezdeményezés volt. Ezektől az opusoktól egyenes út vezetett a közelmúltban megjelent, orvosi műhi­bákat taglaló, az egész orvostársadalmat galád bűnpártolónak beállító könyvig. A lakosság mind gyanakvóbbá és egyre bi­zalmatlanabbá vált. Az egészségügy anyagi alulfinanszírozottságát a társadal­mi alulfinanszírozottság tette teljessé. Minden, az egészségügytől megvont forint átváltható valamilyen betegségre és kifejezhető években, azokban, ame­lyeket a lakosság már nem él meg. Ám miközben a gazdaság csaknem minden ágazata most már a progresszivitás jeleit mutatja, az egészségügy tovább hanyat­lik. Eközben nyilvánvalóvá váltak a járu­lékfizetés hiányosságai (a befizetés el­mulasztása összekacsintós divattá vált) és nyilvánossá a járulékfizetők pénzével való visszaélések. A tb-csalók akarva­­akaratlan öngyilkosként viselkednek, a költségvetésből (kénytelen?) alig áldozó állam pedig asszisztál ehhez. Szociálde­­magógiával azonban senkit sem lehet meggyógyítani. 1989 után a rendszerváltott társadalom kormányai dicséretesen nekiláttak, hogy rendbe tegyék a magyar egészségügy rothadó szénáját. Sokadik reform van ké­szülőben. Az efféle újító szándék és a boldog társadalmi szabadság rügyező ága volt az ismételten változtatott egész­ségügyi törvény, amely jónak látta sza­bályozni a betegek jogait. A társadalom e jogokat az egészségügyi dolgozók elle­ni beavatkozásként éli meg. A betegek jogait azonban elsősorban nem az orvos, hanem a mindenkori kormányzat és az egészségbiztosítás gyakorlata sérti, még­hozzá súlyosan. Mivel a kormányzat má­ig képtelen arra, hogy műtéti kapacitást, műszert, gyógyszert stb. elégséges mennyiségben előteremtsen, nyújtott va­lami mást, s ezt hívják betegjogoknak. A fokozatos bizalomvesztést csak fo­kozza a média szóhasználata. Az olyan ki­fejezések, hogy a kórház „eladósodik”, „csődbe megy”, „túlköltekezik” azt su­gallják, hogy az intézményekben irdatlan pazarlás folyik. E híradások azonban rendre elmulasztják közzétenni, hogy a menedzsment mekkora összegből kényte­len gazdálkodni. A kórház, noha Komár János közgazdász könyvében mint üzleti vállalkozás jelenik meg, jobbára örül, ha a villanyszámlát ki tudja fizetni. Az egész­ségügy körül zajló állandó és publikus po­lémia, a hírkavalkád, az egymásnak el­lentmondó és hetenként változó intézke­dések és személycserék az emberek to­vábbi elbizonytalanodásához vezetnek. Ha a kórház anyagilag „tönkremegy”, csődbiztos kerül az élére. A csődbiztos első ténykedése, hogy dolgozókat bocsát el. Teszi ezt ott, ahol évtizedek óta lét­számhiány van. És már nemcsak az ápo­lószemélyzeté. Az orvosok zöme hivatá­sa tehetetlen sodrásában, rosszkedvűen él, és pánikszerűen menekül, ha van ho­vá. Nemrég volt rendes évi napirenden a gyógyszerárak kérdése. A gyógyszer piaci termék árát annak törvényei szab­ják meg. Ám a biztosító képtelen a gyógyszerek árát megfizetni (százaléko­san támogatni). Ezért először is ártárgya­lásokba kezd. Aztán büntetést helyez ki­látásba családorvosi körben, ha az orvos olyan gyógyszert kíván fölírni, amit jó­nak lát. A kórházak finanszírozásában újabb és újabb megszorító intézkedése­ket hoz. Mindez történik akkor, amikor az ágyszámot az elmúlt években tűrhe­tetlen mértékben csökkentették, ám a be­tegek számát nem sikerült csökkenteni. Az tudniillik nem megy tollvonással, fő­ként nem hibás elemzések alapján. Nemrég büntetőfeljelentést tett a hatal­mi mámorban szenvedő biztosító. (A kis­kunhalasi kórház meghurcolásáról van szó.) Tudnivaló, az orvos annak paran­csoló kényszerében él, hogy kórháza mi­nél többet teljesítsen. Az említett ügyben a kórház a dokumentációt irányító hazai szakközpont informális tanácsa alapján helyesen járt el. Nem csalásról, hanem terminológiai problémáról volt szó. Nemrég történt, hogy az Országos Men­tőszolgálatot megbüntette az illetékes munkaügyi hatóság. Az indok: meg nem engedett mértékű túlóráztatás és ennek megfelelő kifizetés. Ismeretes, a mentők­nél több száz főnyi a létszámhiány, a mentősök az ebből adódó kényszer miatt túlóráznak. Az igazi bűnös mulasztás en­nek az ellenkezője volna. Az állami ci­nizmus azonban nem ismer határt. Hűtlen kezelés bűntettének gyanúja miatt jelen­tette föl hat Csongrád megyei kórház igazgatóját a Miniszterelnöki Hivatal ka­­binetvezetője. Egy főosztályvezető rádi­ós nyilatkozata e lelkiismeretes vezetőket mulasztással vádolta, holott csak a köte­lességüket teljesítették, lehetetlen körül­mények között is fönntartották a kórház működőképességét. Ha nem úgy cselek­szenek, a kórházakat be kell zárni. Az évek óta zajló megalapozatlan te­kintélyrombolás hovatovább lehetetlen­né teszi a tisztességes gyógyítást. Az em­berek bizalomvesztését mi sem jellemzi jobban, mint a transzcendentális erőkkel, energiákkal „gyógyítók” betegpiaci kon­junktúrája. Hasonlóképp föllendülőben van az ismeretlen összetételű csodapiru­lák és -cseppek piaca. A betegjogok törvényi fellegjárása sok tekintetben tetten érhető. Az egészség­­ügyi törvény állandó látogatást engedé­lyez a kórházakban. Egy bankot, ahol né­hány millió van széfben és több millió a márványburkolatban, szigorúan védeni kell. Ez vitathatatlan. Mindennél jobban őrzik az Országos Egészségbiztosítási Pénztár kivagyi székházát is. A kórház­ban csak emberek fekszenek. Az és ak­kor jár ki és be, aki és amikor akar. A lá­togatók órákat töltenek a kórteremben, beteget, munkát akaratlanul is zavarva. Mindennapos, hogy a magát látogatónak mímelő besurranó tolvaj meglopja a betegeket. Ezek volnának a betegjogok? Gyakran hallott rád, hogy az orvosok korruptak, hiszen gyógyszergyári jutalo­mért választanak gyógyszert, azt írják föl. Ez egyszerűen nem igaz. Bizonyos médiák igencsak hatásosan dolgoznak: a közvélemény bűnnek véli, ha a gyógy­szergyárak időnként meghívnak orvoso­kat, és fizetik egy-egy kongresszus költ­ségeit. Ha számon kérjük az orvoson a naprakész tudást, ne irigyeljük tőle azt, ami munkájának parancsoló követelmé­nye, de zsebből nem tudja kifizetni. Ugyancsak tekintélyromboló az orvosi hálapénz. Évtizedek óta bajforrás. Lesz is addig, míg a piac szabályai szerint meg nem szűnik. Lehet ellene kampányolni, tiltani, en­gedni, de fölösleges. Csaknem természetes, hogy ott, ahol pénz forog, akad jogtalan előny, ahol szabott ár nincs, megjelenik a nép ajkán terjedő tarifa. De sok­kal több a rosszhiszemű híresz­telés, mint a valóban bűnös eset. Egyesek több milliárdra becsü­lik a hálapénz éves mennyisé­gét. Az egészségügyben dolgo­zók fizetése viszont nem becslés kérdése, hanem arcpirító tény. Németh László írta: a pénz azért kell a gyógyítónak, hogy ne kelljen pénzért gyógyítania. Nem volna helyénvaló mel­lőznünk a kérdést: vajon az álta­lános bizalomcsökkenés okai közül mi írható maguknak az egészségügyi dolgozóknak a ro­vására? Fölteszem, nem kevés. Előfordul, hogy a kórházi sze­mélyzet a nehéz terhek alatt, a követhetetlenül gyors betegfor­galom iramában türelmét veszíti és udvariatlan lesz a beteghez. Az orvosképzés is sok tekintet­ben korunk tükre; az empatikus, nagy műveltséggel bíró türelmes orvos már nem példakép, kevés az ilyen­ az újabb orvosgenerációkban. Az orvosok több mint harmincezren vannak, az ápo­lónők száma ennek legalább a duplája. Ez túlságosan nagy létszám ahhoz, hogy ne akadjon köztük fölkészületlen és becstelen. Megkockáztatom, orvosi működés te­kintély nélkül nincsen. Nem az orvost kell becsülni, hanem a tudását. Nem a nővért, hanem az áldozatos munkáját. Tisztességes fizetéssel is. Az egészség­ügy szakmai vezetőinek, a mindmáig csekély sikert fölmutató orvosi kamará­nak, a nagy hangú, ám hatástalan szak­­szervezeti vezetőségnek temérdek teen­dője van. A sajtónak le kell szoknia arról a blikkfangos gyakorlatról, hogy az or­vosi beavatkozások természetes kocká­zati következményeit összekeveri a bű­nös műhibával. A beteg ember számára az ilyenfajta rosszhiszeműség a lehető legkedvezőtlenebb közeg. Az egészség­­biztosítónak végre színt kell vallania, precíz elszámolással, betegre bontott számlával. Nyilvánossá kell tennie min­den egyes beteg esetében, mit fizet és mit nem. Végezetül pedig a pályáról sürgő­sen távozniuk kell a gazember, bűnös or­vosoknak, a hivatásra méltatlanoknak. Ők, noha nagyon kevesen vannak, sokat ártanak, és nemcsak a betegeknek. Sür­gősen föl kell építeni a szorongásmentes, mély empátián és természetes bizalmon alapuló beteg-orvos kapcsolati rendszer új épületét. E ház e pillanatban romok­ban hever. Szenczi Tóth Károly az orvostudományok kandidátusa, osztályvezető főorvos Az újjáépítési biznisz stílusa Megritkultak a Koszovóról szóló hírek, tudósítások. Érthető, nincs már háború. A sajtó más fontos vagy jobb híján azzá avatott témával foglalkozik. Ami a nyugati sajtóban a háború sújtotta országról téma ma­radt, az az újjáépítés mikéntje, eszköze. Magyarul: ki mennyit fizet. Ahogy nézem, nem nagy a tolongás. Ha burkoltan is, folytatódik Európa és az Egyesült Államok egymásra mutogatása: „ha bombáztatok, most fizessetek is!” - érezteti az egyik, „a háborúban segítet­tünk, a felépítés elsősorban a ti dolgo­tok!” - üzen a másik. Az EU-tagállamok megkezdték szokásos presztízsharcukat: melyik adja a főbiztost, honnan jön a he­lyettes. A rátermettség nem fontos. Ha az lenne, akkor ma a térség kitűnő ismerője, az osztrák Erhard Busek lenne az újjáépí­tés főkoordinátora és nem a német Bodo Hombach, akit egyedül az kvalifikál erre a posztra, hogy tarthatatlanná vált a né­met kancellári hivatalban. És ahogy az lenni szokott, az egyik rossz lépés kikényszeríti a mási­kat: Schröder kancellár elkötelezte magát a görögök­nél, mert támogatták Hombachot, most ki kellett fizet­nie a benyújtott számlát. Ezért nem a helyszínen, Pristinában lesz az újjáépítés koordinációs központja, hanem a kétszáz kilométerrel arrébb lévő Szalonikiben, amit egy ország, Montenegró is elválaszt Koszovótól. Pristinában alközpontot rendeznek be, Hombachnak pedig Brüsszelben egy főhadiszállást, mert ő nem akar se Szalonikibe, se Pristinába menni, így lesz egy kompe­tens székhely helyett három egymással konkuráló. Szóval minden úgy történik (olyan stílusban), ahogy kell. De azt mondják, azért marad még pénz az újjáépítésre is. Ez jó lenne, mert azok sora is hosszú, akik keresni akarnak rajta. Ha jól látom, itt eléggé elöl állunk. Még javában folyt a háború, amikor tőlünk már minden po­litikus azzal a szándékkal utazott kül­földre, hogy valamilyen zsíros újjáépíté­si pozíciót próbáljon tarhálni, és azzal jött vissza, hogy ilyen meg olyan köz­pont leszünk. Azt ugye felesleges mon­dani, hogy nem humanitárius szempon­tok vezetnek bennünket (ha így lenne, nagyobb gondot fordítanánk a térség nálunk menedéket kérő kárvallott­jaira), hanem keresni akarunk a szörnyű háború követ­kezményein. Két szempontot ajánlanék megfontolásra. Az egyik, hogy kár túl magasra srófolni az elvárásokat. A nagy üzletet azok a nyugati vállalatok fogják kötni, amelyek - a miénknél semmivel nem idealistább - kormánya pénzt ad az újjáépítéshez. Hozzájárulásukat mindjárt úgy teszik bele a kalapba, hogy „ezért a megbízást a mieink kapják”. Bevezetett gyakorlat ez. Legyünk tisz­tában vele, nekünk a maradék jut. Ha ezt már most nem teszik világossá az illetékesek, nagy lesz a csalódás. A szélsőbal és a szélsőjobb egymást túllicitálva fújja majd megint ugyanazt a kürtöt, csak a hangszerelés lesz más: az egyik a kapitalizmust átkozza, ami „ne­künk nem kell”, a másik lemegy búsmagyarba, hogy „minket senki sem szeret, megint egyedül maradtunk”. A közös refrén: „Ki a NATO-ból, le az EU-val.” A másik a kormány magatartása. Világos, hogy min­dent meg kell tennie azért, hogy gazdasági előnyökhöz juttassa az országot. Erre esküdtek fel tagjai. Csak a stí­lus! Nem tudom, hogyan egyezteti össze az ezeréves büszke magyar nemzetről annyit hangsúlyozott felfogá­sát azzal, hogy most a markát tartja, és mások nyomorú­ságát kihasználva próbál nyerészkedni. Mert bár köz­helyként hangzik és régimódinak tűnik a mondás, hogy „a stílus teszi az embert”, attól még lehet akár igaz is. Kasza László újságíró Legyünk tisztában vele, nekünk a maradék jut. Ha ezt már most nem teszik világossá az illetékesek, nagy lesz a csalódás. Voltaire meg a kvékerek Ludassy Mária !Kétszázhatvanöt esztendő nem éppen XV kerek évforduló. Mégis úgy érzem, hogy meg kell emlékezni Voltaire Angol leveleinek (1734) születésnapjáról. Oka egy készülő törvénytervezet, mely szo­morú időszerűséget kölcsönöz a francia gondolkodó sorainak. Meglepő, hogy Voltaire angol levelei­ben milyen nagy terjedelemben foglal­kozik a kvékerekkel, holott - mint írja - a hívek „zagyva kiabálását” iróniával szemlélte. Ám képes volt a kollektív extá­­zisában meglátni a felvilágosodás leglényegét: nincsenek a tudásnak fel­szentelt letéteményesei. Mindenkit meg kell hallgatni, mert nem lehet eleve el­dönteni, hogy kiből szól a Szentlélek iga­zi sugallata. „Hisz nem tudhatjuk - mondta a gvéker -, hogy amikor valaki szólásra emelkedik, vajon az ész vagy a balgaság ihleti-e meg... —És papjuk nin­csen? - kérdeztem. - Nincs. Isten ments, hogy azt merjük parancsolni valakinek, hogy kirekesztve a többi hívőt vasárna­ponként fogadja magába a Szentlelket. ” Az elvi erőszak-ellenesség mellett ez az alapvető demokratikus beállítottság magyarázza, hogy Voltaire a XVIII. szá­zadi Anglia legradikálisabb nem konfor­mista felekezetével foglalkozik. A kvékerek Amerikában nem irtották az indiánokat, hanem kereskedtek velük. Ha nem is tökéletes a korabeli Angliá­ban a felekezetek egyenjogúsága, a gaz­dasági szférában már megvalósult az emancipáció. „Lépj be a londoni tőzsde­palotába, amely tiszteletre méltóbb hely, mint jó néhány királyi udvar, látni fo­god, hogy az emberek hasznán munkál­kodva a zsidó, a mohamedán és a ke­resztény úgy tárgyal egymással, mintha egyazon hitet vallana, istentelennek azt nevezik csak, aki csődbe ment... ” Amiből nemcsak az derül ki, hogy a gazdasági globalizációt Voltaire egyen­­jogúsító erőként, a nemzeti és vallási fundamentalizmusok ellenszereként ér­tékelte, de az is, hogy egy hozzám hason­lóan tőzsdeképtelen filozófus ebben a Voltaire-féle polgári mennyországban is a kárhozottak (tönkrementek) közé ke­rülne. Voltaire felfogása szerint a gazdasági életben való egyenlőség mellett a sokfé­leség a vallási béke záloga: „Ha csak egyetlenegy vallás volna Angliában, a zsarnokságától kellene tartani, ha kettő, elmetszenék egymás torkát, de harminc vallás működik, s így boldogan, békésen élnek egymás mellett. ” Száz év múlva Benjámin Constant már azt mondta: „Azzal, hogy harminc vallást engedé­lyeztek, még semmit sem tettetek a har­mincegyedik szabadságáért. ” Locke szerint nem az államhatalom dolga minősíteni „ az emberek önkéntes gyülekezeteit”. Egy önkéntes társulással kapcsolatban csak egyetlen törvényi szabályozás legitim: a Btk., azaz a bün­tetőtörvénykönyv. Hiszen ami a „polgári életben tilos”, az nem megengedhető a szent szertartásban sem. Ám ami a pol­gári életben megengedett, az nem tiltha­tó az egyházak belső életében sem. A lelkiismereti szabadságról szóló törvényünk el is éri Locke Tolerancia-le­velének (1689) szabadságszintjét. Vissza is akarják venni tőlünk, ha az ígéret szerint az ezredfordulóra felfüg­­gesztetik az állam és az egyház szétvá­lasztásának alkotmányos alapelve. Ha Szent István 1000-ben hasonlóképpen gondolkodott volna, akkor máig medve­énekeket énekelnénk, és fehér lovat ál­doznánk a turulmadár és egyéb totemál­latok oltáránál. De térjünk vissza Voltaire-hez. Ő már tudta, hogy a vallás védelme a lelkiisme­reti szabadság ellenében lehetetlen vál­lalkozás (legfeljebb gazdasági és politi­kai pozíció védelmét jelentheti, melyhez a vallás csak ürügy). „ Vannak bírák, akik azt mondják, hogy a vallásnak a je­lenlegi körülmények között szüksége van erre a zord példamutatásra. (Mármint La Barre lovag lefejezésére egy frivol dal eléneklése miatt. — L. M.) Alaposan tévednek, mi sem árt jobban a vallás ügyének. Az emberek szellemét nem le­het így leigázni, csak felháborítani és felbőszíteni lehet. ” (Értekezés a türel­messé­gről, 1763) Az, hogy teológiailag a kvékerek vagy a katolikusok, az antitrinitáriusok vagy a trinitáriusok értelmezték-e hiteleseb­ben Jézus Krisztus tanítását, Voltaire szerint arra a kérdésre redukálódik, hogy az üldözők vagy az üldözöttek ol­dalán áll-e az interpretátor. „Ha Jézus Krisztus tanítványainak valljátok magatokat, vértanúk lehettek, de hóhérok soha!”

Next