Népszabadság, 1999. július (57. évfolyam, 151-177. szám)
1999-07-28 / 174. szám
10 NÉPSZABADSÁG ÉRVEK, VÉLEMÉNYEK 1999. JÚLIUS 28., SZERDA Egy bizalmi válság kórrajza Az egészségügy háza jelenleg romokban hever Száz sebből vérzik a magyar egészségügy, szégyenletes mélyponton van, ez vitathatatlan. A múlt rendszer látványos propagandagesztussal fogott hozzá e sajátos gazdasági ágazat „szocialistává” formálásához; mindent ingyen adott, foghúzástól a vérátömlesztésig. Az egészségügyben megvalósulni látszott a korai kommunizmus. Kórházak, szanatóriumok épültek, közel a lakossághoz orvosi rendelőket avattak. Minden rendben levőnek tetszett tehát. Noha a megoldatlan kérdések az évtizedek során csak szaporodtak, mára vált egyértelművé: az egészségügyben nemhogy bajok vannak, hanem vészhelyzetről kell beszélnünk. Mivel az egészségügyre fordított pénz, származzék bármely forrásból, csupán néhány évtized múltán jár hozammal - például javuló tendenciát mutatnak a morbiditási adatok, a gazdaságnak ezt a közvetlen eredményekkel nem járó szeletét a politika sohasem dédelgette. Az egészségügy, mint nem termelő ágazat, abban az országban, ahol a „termelés” szónak varázsos csengése volt, alig preferált, és mélyen alultámogatott maradt. Az egykorvolt hivatalos ideológia és propaganda a fehér köpenyes értelmiségivel és a szakmunkásnak sem minősített ápolónővel mit sem tudott kezdeni. A nép szokása lett az egészségügy alkalmazottait alábecsülni. Később ez leplezetlen lesajnálásba és utálkozásba ment át. Az orvosi szakma elveszítette presztízsét. A hatvanas években jeles napilapunk rendszeresen közölte egy újságírónő cikkeit az egészségügyi dolgozók „viselt dolgairól”. Bizonyos cikksorozata nem egyéni kezdeményezés volt. Ezektől az opusoktól egyenes út vezetett a közelmúltban megjelent, orvosi műhibákat taglaló, az egész orvostársadalmat galád bűnpártolónak beállító könyvig. A lakosság mind gyanakvóbbá és egyre bizalmatlanabbá vált. Az egészségügy anyagi alulfinanszírozottságát a társadalmi alulfinanszírozottság tette teljessé. Minden, az egészségügytől megvont forint átváltható valamilyen betegségre és kifejezhető években, azokban, amelyeket a lakosság már nem él meg. Ám miközben a gazdaság csaknem minden ágazata most már a progresszivitás jeleit mutatja, az egészségügy tovább hanyatlik. Eközben nyilvánvalóvá váltak a járulékfizetés hiányosságai (a befizetés elmulasztása összekacsintós divattá vált) és nyilvánossá a járulékfizetők pénzével való visszaélések. A tb-csalók akarvaakaratlan öngyilkosként viselkednek, a költségvetésből (kénytelen?) alig áldozó állam pedig asszisztál ehhez. Szociáldemagógiával azonban senkit sem lehet meggyógyítani. 1989 után a rendszerváltott társadalom kormányai dicséretesen nekiláttak, hogy rendbe tegyék a magyar egészségügy rothadó szénáját. Sokadik reform van készülőben. Az efféle újító szándék és a boldog társadalmi szabadság rügyező ága volt az ismételten változtatott egészségügyi törvény, amely jónak látta szabályozni a betegek jogait. A társadalom e jogokat az egészségügyi dolgozók elleni beavatkozásként éli meg. A betegek jogait azonban elsősorban nem az orvos, hanem a mindenkori kormányzat és az egészségbiztosítás gyakorlata sérti, méghozzá súlyosan. Mivel a kormányzat máig képtelen arra, hogy műtéti kapacitást, műszert, gyógyszert stb. elégséges mennyiségben előteremtsen, nyújtott valami mást, s ezt hívják betegjogoknak. A fokozatos bizalomvesztést csak fokozza a média szóhasználata. Az olyan kifejezések, hogy a kórház „eladósodik”, „csődbe megy”, „túlköltekezik” azt sugallják, hogy az intézményekben irdatlan pazarlás folyik. E híradások azonban rendre elmulasztják közzétenni, hogy a menedzsment mekkora összegből kénytelen gazdálkodni. A kórház, noha Komár János közgazdász könyvében mint üzleti vállalkozás jelenik meg, jobbára örül, ha a villanyszámlát ki tudja fizetni. Az egészségügy körül zajló állandó és publikus polémia, a hírkavalkád, az egymásnak ellentmondó és hetenként változó intézkedések és személycserék az emberek további elbizonytalanodásához vezetnek. Ha a kórház anyagilag „tönkremegy”, csődbiztos kerül az élére. A csődbiztos első ténykedése, hogy dolgozókat bocsát el. Teszi ezt ott, ahol évtizedek óta létszámhiány van. És már nemcsak az ápolószemélyzeté. Az orvosok zöme hivatása tehetetlen sodrásában, rosszkedvűen él, és pánikszerűen menekül, ha van hová. Nemrég volt rendes évi napirenden a gyógyszerárak kérdése. A gyógyszer piaci termék árát annak törvényei szabják meg. Ám a biztosító képtelen a gyógyszerek árát megfizetni (százalékosan támogatni). Ezért először is ártárgyalásokba kezd. Aztán büntetést helyez kilátásba családorvosi körben, ha az orvos olyan gyógyszert kíván fölírni, amit jónak lát. A kórházak finanszírozásában újabb és újabb megszorító intézkedéseket hoz. Mindez történik akkor, amikor az ágyszámot az elmúlt években tűrhetetlen mértékben csökkentették, ám a betegek számát nem sikerült csökkenteni. Az tudniillik nem megy tollvonással, főként nem hibás elemzések alapján. Nemrég büntetőfeljelentést tett a hatalmi mámorban szenvedő biztosító. (A kiskunhalasi kórház meghurcolásáról van szó.) Tudnivaló, az orvos annak parancsoló kényszerében él, hogy kórháza minél többet teljesítsen. Az említett ügyben a kórház a dokumentációt irányító hazai szakközpont informális tanácsa alapján helyesen járt el. Nem csalásról, hanem terminológiai problémáról volt szó. Nemrég történt, hogy az Országos Mentőszolgálatot megbüntette az illetékes munkaügyi hatóság. Az indok: meg nem engedett mértékű túlóráztatás és ennek megfelelő kifizetés. Ismeretes, a mentőknél több száz főnyi a létszámhiány, a mentősök az ebből adódó kényszer miatt túlóráznak. Az igazi bűnös mulasztás ennek az ellenkezője volna. Az állami cinizmus azonban nem ismer határt. Hűtlen kezelés bűntettének gyanúja miatt jelentette föl hat Csongrád megyei kórház igazgatóját a Miniszterelnöki Hivatal kabinetvezetője. Egy főosztályvezető rádiós nyilatkozata e lelkiismeretes vezetőket mulasztással vádolta, holott csak a kötelességüket teljesítették, lehetetlen körülmények között is fönntartották a kórház működőképességét. Ha nem úgy cselekszenek, a kórházakat be kell zárni. Az évek óta zajló megalapozatlan tekintélyrombolás hovatovább lehetetlenné teszi a tisztességes gyógyítást. Az emberek bizalomvesztését mi sem jellemzi jobban, mint a transzcendentális erőkkel, energiákkal „gyógyítók” betegpiaci konjunktúrája. Hasonlóképp föllendülőben van az ismeretlen összetételű csodapirulák és -cseppek piaca. A betegjogok törvényi fellegjárása sok tekintetben tetten érhető. Az egészségügyi törvény állandó látogatást engedélyez a kórházakban. Egy bankot, ahol néhány millió van széfben és több millió a márványburkolatban, szigorúan védeni kell. Ez vitathatatlan. Mindennél jobban őrzik az Országos Egészségbiztosítási Pénztár kivagyi székházát is. A kórházban csak emberek fekszenek. Az és akkor jár ki és be, aki és amikor akar. A látogatók órákat töltenek a kórteremben, beteget, munkát akaratlanul is zavarva. Mindennapos, hogy a magát látogatónak mímelő besurranó tolvaj meglopja a betegeket. Ezek volnának a betegjogok? Gyakran hallott rád, hogy az orvosok korruptak, hiszen gyógyszergyári jutalomért választanak gyógyszert, azt írják föl. Ez egyszerűen nem igaz. Bizonyos médiák igencsak hatásosan dolgoznak: a közvélemény bűnnek véli, ha a gyógyszergyárak időnként meghívnak orvosokat, és fizetik egy-egy kongresszus költségeit. Ha számon kérjük az orvoson a naprakész tudást, ne irigyeljük tőle azt, ami munkájának parancsoló követelménye, de zsebből nem tudja kifizetni. Ugyancsak tekintélyromboló az orvosi hálapénz. Évtizedek óta bajforrás. Lesz is addig, míg a piac szabályai szerint meg nem szűnik. Lehet ellene kampányolni, tiltani, engedni, de fölösleges. Csaknem természetes, hogy ott, ahol pénz forog, akad jogtalan előny, ahol szabott ár nincs, megjelenik a nép ajkán terjedő tarifa. De sokkal több a rosszhiszemű híresztelés, mint a valóban bűnös eset. Egyesek több milliárdra becsülik a hálapénz éves mennyiségét. Az egészségügyben dolgozók fizetése viszont nem becslés kérdése, hanem arcpirító tény. Németh László írta: a pénz azért kell a gyógyítónak, hogy ne kelljen pénzért gyógyítania. Nem volna helyénvaló mellőznünk a kérdést: vajon az általános bizalomcsökkenés okai közül mi írható maguknak az egészségügyi dolgozóknak a rovására? Fölteszem, nem kevés. Előfordul, hogy a kórházi személyzet a nehéz terhek alatt, a követhetetlenül gyors betegforgalom iramában türelmét veszíti és udvariatlan lesz a beteghez. Az orvosképzés is sok tekintetben korunk tükre; az empatikus, nagy műveltséggel bíró türelmes orvos már nem példakép, kevés az ilyen az újabb orvosgenerációkban. Az orvosok több mint harmincezren vannak, az ápolónők száma ennek legalább a duplája. Ez túlságosan nagy létszám ahhoz, hogy ne akadjon köztük fölkészületlen és becstelen. Megkockáztatom, orvosi működés tekintély nélkül nincsen. Nem az orvost kell becsülni, hanem a tudását. Nem a nővért, hanem az áldozatos munkáját. Tisztességes fizetéssel is. Az egészségügy szakmai vezetőinek, a mindmáig csekély sikert fölmutató orvosi kamarának, a nagy hangú, ám hatástalan szakszervezeti vezetőségnek temérdek teendője van. A sajtónak le kell szoknia arról a blikkfangos gyakorlatról, hogy az orvosi beavatkozások természetes kockázati következményeit összekeveri a bűnös műhibával. A beteg ember számára az ilyenfajta rosszhiszeműség a lehető legkedvezőtlenebb közeg. Az egészségbiztosítónak végre színt kell vallania, precíz elszámolással, betegre bontott számlával. Nyilvánossá kell tennie minden egyes beteg esetében, mit fizet és mit nem. Végezetül pedig a pályáról sürgősen távozniuk kell a gazember, bűnös orvosoknak, a hivatásra méltatlanoknak. Ők, noha nagyon kevesen vannak, sokat ártanak, és nemcsak a betegeknek. Sürgősen föl kell építeni a szorongásmentes, mély empátián és természetes bizalmon alapuló beteg-orvos kapcsolati rendszer új épületét. E ház e pillanatban romokban hever. Szenczi Tóth Károly az orvostudományok kandidátusa, osztályvezető főorvos Az újjáépítési biznisz stílusa Megritkultak a Koszovóról szóló hírek, tudósítások. Érthető, nincs már háború. A sajtó más fontos vagy jobb híján azzá avatott témával foglalkozik. Ami a nyugati sajtóban a háború sújtotta országról téma maradt, az az újjáépítés mikéntje, eszköze. Magyarul: ki mennyit fizet. Ahogy nézem, nem nagy a tolongás. Ha burkoltan is, folytatódik Európa és az Egyesült Államok egymásra mutogatása: „ha bombáztatok, most fizessetek is!” - érezteti az egyik, „a háborúban segítettünk, a felépítés elsősorban a ti dolgotok!” - üzen a másik. Az EU-tagállamok megkezdték szokásos presztízsharcukat: melyik adja a főbiztost, honnan jön a helyettes. A rátermettség nem fontos. Ha az lenne, akkor ma a térség kitűnő ismerője, az osztrák Erhard Busek lenne az újjáépítés főkoordinátora és nem a német Bodo Hombach, akit egyedül az kvalifikál erre a posztra, hogy tarthatatlanná vált a német kancellári hivatalban. És ahogy az lenni szokott, az egyik rossz lépés kikényszeríti a másikat: Schröder kancellár elkötelezte magát a görögöknél, mert támogatták Hombachot, most ki kellett fizetnie a benyújtott számlát. Ezért nem a helyszínen, Pristinában lesz az újjáépítés koordinációs központja, hanem a kétszáz kilométerrel arrébb lévő Szalonikiben, amit egy ország, Montenegró is elválaszt Koszovótól. Pristinában alközpontot rendeznek be, Hombachnak pedig Brüsszelben egy főhadiszállást, mert ő nem akar se Szalonikibe, se Pristinába menni, így lesz egy kompetens székhely helyett három egymással konkuráló. Szóval minden úgy történik (olyan stílusban), ahogy kell. De azt mondják, azért marad még pénz az újjáépítésre is. Ez jó lenne, mert azok sora is hosszú, akik keresni akarnak rajta. Ha jól látom, itt eléggé elöl állunk. Még javában folyt a háború, amikor tőlünk már minden politikus azzal a szándékkal utazott külföldre, hogy valamilyen zsíros újjáépítési pozíciót próbáljon tarhálni, és azzal jött vissza, hogy ilyen meg olyan központ leszünk. Azt ugye felesleges mondani, hogy nem humanitárius szempontok vezetnek bennünket (ha így lenne, nagyobb gondot fordítanánk a térség nálunk menedéket kérő kárvallottjaira), hanem keresni akarunk a szörnyű háború következményein. Két szempontot ajánlanék megfontolásra. Az egyik, hogy kár túl magasra srófolni az elvárásokat. A nagy üzletet azok a nyugati vállalatok fogják kötni, amelyek - a miénknél semmivel nem idealistább - kormánya pénzt ad az újjáépítéshez. Hozzájárulásukat mindjárt úgy teszik bele a kalapba, hogy „ezért a megbízást a mieink kapják”. Bevezetett gyakorlat ez. Legyünk tisztában vele, nekünk a maradék jut. Ha ezt már most nem teszik világossá az illetékesek, nagy lesz a csalódás. A szélsőbal és a szélsőjobb egymást túllicitálva fújja majd megint ugyanazt a kürtöt, csak a hangszerelés lesz más: az egyik a kapitalizmust átkozza, ami „nekünk nem kell”, a másik lemegy búsmagyarba, hogy „minket senki sem szeret, megint egyedül maradtunk”. A közös refrén: „Ki a NATO-ból, le az EU-val.” A másik a kormány magatartása. Világos, hogy mindent meg kell tennie azért, hogy gazdasági előnyökhöz juttassa az országot. Erre esküdtek fel tagjai. Csak a stílus! Nem tudom, hogyan egyezteti össze az ezeréves büszke magyar nemzetről annyit hangsúlyozott felfogását azzal, hogy most a markát tartja, és mások nyomorúságát kihasználva próbál nyerészkedni. Mert bár közhelyként hangzik és régimódinak tűnik a mondás, hogy „a stílus teszi az embert”, attól még lehet akár igaz is. Kasza László újságíró Legyünk tisztában vele, nekünk a maradék jut. Ha ezt már most nem teszik világossá az illetékesek, nagy lesz a csalódás. Voltaire meg a kvékerek Ludassy Mária !Kétszázhatvanöt esztendő nem éppen XV kerek évforduló. Mégis úgy érzem, hogy meg kell emlékezni Voltaire Angol leveleinek (1734) születésnapjáról. Oka egy készülő törvénytervezet, mely szomorú időszerűséget kölcsönöz a francia gondolkodó sorainak. Meglepő, hogy Voltaire angol leveleiben milyen nagy terjedelemben foglalkozik a kvékerekkel, holott - mint írja - a hívek „zagyva kiabálását” iróniával szemlélte. Ám képes volt a kollektív extázisában meglátni a felvilágosodás leglényegét: nincsenek a tudásnak felszentelt letéteményesei. Mindenkit meg kell hallgatni, mert nem lehet eleve eldönteni, hogy kiből szól a Szentlélek igazi sugallata. „Hisz nem tudhatjuk - mondta a gvéker -, hogy amikor valaki szólásra emelkedik, vajon az ész vagy a balgaság ihleti-e meg... —És papjuk nincsen? - kérdeztem. - Nincs. Isten ments, hogy azt merjük parancsolni valakinek, hogy kirekesztve a többi hívőt vasárnaponként fogadja magába a Szentlelket. ” Az elvi erőszak-ellenesség mellett ez az alapvető demokratikus beállítottság magyarázza, hogy Voltaire a XVIII. századi Anglia legradikálisabb nem konformista felekezetével foglalkozik. A kvékerek Amerikában nem irtották az indiánokat, hanem kereskedtek velük. Ha nem is tökéletes a korabeli Angliában a felekezetek egyenjogúsága, a gazdasági szférában már megvalósult az emancipáció. „Lépj be a londoni tőzsdepalotába, amely tiszteletre méltóbb hely, mint jó néhány királyi udvar, látni fogod, hogy az emberek hasznán munkálkodva a zsidó, a mohamedán és a keresztény úgy tárgyal egymással, mintha egyazon hitet vallana, istentelennek azt nevezik csak, aki csődbe ment... ” Amiből nemcsak az derül ki, hogy a gazdasági globalizációt Voltaire egyenjogúsító erőként, a nemzeti és vallási fundamentalizmusok ellenszereként értékelte, de az is, hogy egy hozzám hasonlóan tőzsdeképtelen filozófus ebben a Voltaire-féle polgári mennyországban is a kárhozottak (tönkrementek) közé kerülne. Voltaire felfogása szerint a gazdasági életben való egyenlőség mellett a sokféleség a vallási béke záloga: „Ha csak egyetlenegy vallás volna Angliában, a zsarnokságától kellene tartani, ha kettő, elmetszenék egymás torkát, de harminc vallás működik, s így boldogan, békésen élnek egymás mellett. ” Száz év múlva Benjámin Constant már azt mondta: „Azzal, hogy harminc vallást engedélyeztek, még semmit sem tettetek a harmincegyedik szabadságáért. ” Locke szerint nem az államhatalom dolga minősíteni „ az emberek önkéntes gyülekezeteit”. Egy önkéntes társulással kapcsolatban csak egyetlen törvényi szabályozás legitim: a Btk., azaz a büntetőtörvénykönyv. Hiszen ami a „polgári életben tilos”, az nem megengedhető a szent szertartásban sem. Ám ami a polgári életben megengedett, az nem tiltható az egyházak belső életében sem. A lelkiismereti szabadságról szóló törvényünk el is éri Locke Tolerancia-levelének (1689) szabadságszintjét. Vissza is akarják venni tőlünk, ha az ígéret szerint az ezredfordulóra felfüggesztetik az állam és az egyház szétválasztásának alkotmányos alapelve. Ha Szent István 1000-ben hasonlóképpen gondolkodott volna, akkor máig medveénekeket énekelnénk, és fehér lovat áldoznánk a turulmadár és egyéb totemállatok oltáránál. De térjünk vissza Voltaire-hez. Ő már tudta, hogy a vallás védelme a lelkiismereti szabadság ellenében lehetetlen vállalkozás (legfeljebb gazdasági és politikai pozíció védelmét jelentheti, melyhez a vallás csak ürügy). „ Vannak bírák, akik azt mondják, hogy a vallásnak a jelenlegi körülmények között szüksége van erre a zord példamutatásra. (Mármint La Barre lovag lefejezésére egy frivol dal eléneklése miatt. — L. M.) Alaposan tévednek, mi sem árt jobban a vallás ügyének. Az emberek szellemét nem lehet így leigázni, csak felháborítani és felbőszíteni lehet. ” (Értekezés a türelmességről, 1763) Az, hogy teológiailag a kvékerek vagy a katolikusok, az antitrinitáriusok vagy a trinitáriusok értelmezték-e hitelesebben Jézus Krisztus tanítását, Voltaire szerint arra a kérdésre redukálódik, hogy az üldözők vagy az üldözöttek oldalán áll-e az interpretátor. „Ha Jézus Krisztus tanítványainak valljátok magatokat, vértanúk lehettek, de hóhérok soha!”