Népszabadság, 1999. november (57. évfolyam, 254-279. szám)

1999-11-10 / 262. szám

10 NÉPSZABADSÁG ÉRVEK, VÉLEMÉNYEK 1999. NOVEMBER 10., SZERDA Vesztesek az önkormányzatok Sok jó nem vár jövőre az önkormányza­tokra. A benyújtott költségvetési törvény­­javaslat áttanulmányozása után könnyen megjósolható, hogy a helyi működés, fej­lesztés feltételei romlani fognak. ,A központi költségvetésből az önkor­mányzatok a tervezett infláció alsó érté­kéhez igazodó növekménnyel, míg az át­vett és saját források tekintetében attól el­maradó többletekkel számolhatnak. Az ellátandó feladatok és a rendelkezésre álló források közötti egyensúly így a 2000. év­ben várhatóan tovább romlik” - olvasható az Állami Számvevőszék jelentésében. A költségvetési tervezet - ettől eltekintve - néhány pozitívummal is szolgál. Helyes például az a törekvés, amely a gyengébb gazdasági hátterű kisvárosi és falusi ön­­kormányzatok jövedelempozíciójának ja­vítására irányul. De ez önmagában na­gyon kevés. A központi költségvetési szervek ki­adásai jövőre közel 19 százalékkal, ezen belül a dologi kiadások csaknem 23 szá­zalékkal növekedhetnek. Az önkormány­zatok esetében a kilátások már másképp festenek: az összes bevétel 7 százalékkal növekedhet, míg a dologi kiadások válto­zatlanok maradnak. Az önkormányzatok háttérbe szorítása, a központi és a helyi közigazgatás szembeállítása tehát jövőre is folytatódik. Figyelemre méltó a szám­vevőszék számítása: a központi költség­­vetési szervek támogatásának reálértéke 2000-ben 1994-hez képest 22 százalékkal növekszik, míg az önkormányzatok költ­ségvetésből juttatott forrásainak reálérté­ke az 1994. évinek mindössze a háromne­gyede lesz. A helyi közigazgatás ekkora mértékű visszaszorítása egy olyan perió­dusban megy végbe, amikor a kormány prognózisa szerint 1999-ben 4 százalék körüli, 2000-ben pedig 4-5 százalék kö­zötti lesz a gazdasági növekedés. Ha ez valóban teljesül, úgy joggal feltehető a kérdés: miért nem jut több a helyi közös­ségeknek, az önkormányzatoknak? A válasz az, hogy a kormány tudatosan csorbítja a helyi önkormányzatok pozí­cióját, gazdasági önállóságát, és korlátoz­za működési feltételeiket. Úgy tűnik, a ka­binet törekvése az, hogy az önkormány­zatok csak abból és úgy gazdálkodjanak, amit és ahogy az állam számukra megha­tároz. Ezt a megállapítást az is alátámaszt­ja, hogy az önkormányzatok folyamato­san bővülő feladataikhoz nem kapják meg az önkormányzati törvény szerint őket megillető többletforrásokat, hanem példá­ul az önkormányzati rendszeren belül for­ráscserét végrehajtva teremtik meg a fel­adatellátáshoz a fedezetet. Ezzel a mód­szerrel kereste és találta meg a kormány a közoktatási törvény módosítása miatt szükséges mintegy 32 milliárd forintot úgy, hogy ezen a címen csökkentette a személyi jövedelemadó helyben maradó összegét, és osztotta újra — feladatarányo­san - az önkormányzatok között. Meg­jegyzem, hogy az önkormányzati szövet­ségek számításai szerint a közoktatási fel­adatok támogatásának aránya 90 százalék helyett még így is csak 76 százalékos lesz. Az új feladatok ellátásához - így az ok­mányirodák felállításához, működtetésé­hez, az otthonteremtési támogatáshoz, a munkanélküliség kezeléséhez - az önkor­mányzati rendszeren belül nincs fedezet. A tervezett központi források összessége továbbra sem veszi kellően figyelembe az önkormányzatok által ellátott feladatok nagyságrendjét, az inflációs hatásokat, esetenként a szakmai törvények által megfogalmazott igényeket sem. Úgy kell tehát döntenünk az önkormányzatok jövő évi jövedelemhelyzetének alakulásáról, hogy néhány nagy jelentőségű feladat esetében a feladatok, a költségkihatások, a finanszírozási rend még ismeretlen. A törvényjavaslatból kivi­láglik a kormánynak az a tö­rekvése, hogy korlátozza az önkormányzatok önállósá­gát, gazdálkodásuk autonó­miáját. Ennek bizonyítéka többek között az, hogy a sze­mélyi jövedelemadó helyben maradó részét az 1999-es 15 százalékról jövőre 5 száza­lékra javasolja csökkenteni. Az elvont összeget, döntően a közoktatási feladatokkal arányosan, normatív módon kívánják el­osztani az önkormányzatok között, így az szja-ból normatívák révén elosztott állami hozzájárulások aránya az összes támoga­tás egy­harmadát teszi ki. A személyi jöve­delemadó helyben maradó részének öt százalékra mérséklésével ez a bevételi forrás már jelképessé válik. Nevével el­lentétben ez már nem átengedett önkor­mányzati bevétel többé, hanem egy állami támogatás, amelynek semmi köze a kelet­kezési helyéhez és ahhoz, hogy az adott évben mennyi szja-bevétel képződött. A kétharmados önkormányzati törvényt te­hát egy feles költségvetési törvény úja felül. A mérséklődés döntően a fővárostól és a megyei jogú városoktól jelent elvo­nást, a községek jövedelempozíciója csak kismértékben javul. Az elvonás a legna­gyobb problémát az új beruházások meg­kezdésénél, valamint a hazai és az EU-s fejlesztési támogatások elnyerésénél okozhatja. A törvényjavaslat arról is szól, hogy az önkormányzatok több mint 8 százalékos átlagkereset-növekedéssel számolhatnak. A költségvetés azonban ehhez csak 5 szá­zalékos támogatástöbblettel járul hozzá. A további 3 százalékot az önkormányza­toknak létszámleépítéssel kell előteremte­niük. Ez a terv teljesíthetetlen. Az önkor­mányzatok nagy része már megtette, igen nagy konfliktusok árán, mindazon intéz­kedéseket, amelyekkel létszám-megtaka­rítást lehet elérni. Kifogytak az önkor­mányzati tartalékok. Több kötelező fel­adat esetében pedig nemcsak hogy kizárt a létszámleépítés lehetősége, hanem a szaktörvény alapján még újabb munkaerő felvételére is kötelezik az önkormányza­tokat. Így például egyes közoktatási fel­adatok ellátása, az okmányirodák, az ott­honteremtés támogatási rendszerének működtetése, a munkanélküliség kezelé­sének újfajta feladatai többletlétszámot tesznek szükségessé. Elfogadhatatlan az a javaslat, amely szerint az önkormányzatok a dologi ki­adásaik növekedéséhez egy fillér támoga­tást sem kapnak. A költségvetésből kiol­vasható helyzet az önkormányzatokat ela­dósodásra - ha még van vagyonuk, akkor annak eladására - fogják kényszeríteni. Az önkormányzatok növekvő részénél minderre már nem lesz lehetőség, ezért valószínű, hogy növekedni fog az önhibá­jukon kívül veszteségesen gazdálkodók száma. S mit kíván tenni a kormány a baj­ba jutott önkormányzatok megsegítésé­ért? Azt javasolja, hogy 2000-ben még kevesebb önkormányzat jusson a műkö­dési forráshiány kezelésére szolgáló tá­mogatáshoz. 2000-ben a belügyminiszter minden jogszabályi feltétel nélkül 500 millió fo­rintot oszthat el az önkormányzatok kö­zött a működésképtelen önkormányzatok egyéb támogatása címén. Ez a javaslat el­fogadhatatlan, mivel kizárja az önkor­mányzatok esélyegyenlőségét, a döntések objektivitását és kiszámíthatóságát. Való­színű, hogy ezt az 500 millió forintot is hasonló módon osztják el a kormánybarát polgármesterek és önkormányzatok kö­zött, mint ahogy az a címzett támogatások esetében eddig tapasztalható volt. Nem hagyható figyelmen kívül az a tö­rekvés sem, amellyel a kormány az Or­szággyűlés hatáskörét szándékozik szűkí­teni. Jelenleg a céltámogatások feltételeit törvény határozza meg. A feltételek kö­zött van az igények kielégítésének sor­rendje is. A javaslat a sorrend megállapítását a szennyvízelvezetés és -tisztítás jogcímnél kormányren­deletbe utalná. Ez az elképzelés is csorbítja az önkormányzati rendszer­nek a hatalmi struktúrában meghatá­rozott szerepét. Az önkormányzatok egyharmada idén úgynevezett önhiki - az önhi­bájukon kívül hátrányos helyzetbe került önkormányzatok megsegíté­sére szolgáló­­ támogatásra jogosult. Ez a jelenség a szabályozórendszer súlyos hiányosságait jelzi. A jövő évi változások tovább bonyolítják és még áttekinthetetle­nebbé teszik az eddigi szabályozást. A je­lenlegi támogatási technikák alkalmazá­sával az adatok és a részletes számítások birtokában lévő apparátusok behozhatat­lan előnybe kerülnek a politikusokkal szemben, akik csak a szakbürokrácia által kijelölt pályán mozoghatnak majd. Ha a törvényjavaslatot a beterjesztők szándéka szerint fogadja el a parlament, úgy 2000-ben erősen leértékelődnek az önkormányzatok, a helyi közigazgatás, ez a szféra jövőre is a jövedelemelosztás vesztese lesz. Régóta hangoztatom, hogy új önkormányzati finanszírozási rendszer­re van szükség, amely végre hosszú távú megoldást kínálva, megnyugtatóan rende­zi a helyi önkormányzatok gazdálkodását. Az ÁSZ jelentése ugyanerre hívja fel a fi­gyelmet. Wekler Ferenc az Országgyűlés alelnöke (SZDSZ) A végzetes évtized miniszterelnökei A rendszerváltás utáni politika s nyomában a média újra és újra azzal az igénnyel lép fel, hogy „reális képet” nyújtson az 1935 és 1945 közötti időszak magyar mi­niszterelnökeiről. Az átértékelési törekvésekhez ugyan­akkor sajnálatos módon nem társulnak komoly forrásku­tatások, hanem aktuális pártharcokhoz kötődnek. Mind­ez azt jelzi, hogy huszadik századi történelmünk még mindig teli van elfojtásokkal és neurózisokkal. Az 1935 és 1945 közötti évtizedben addig soha nem ismert tragédiát élt át Magyarország: elvesztette a máso­dik világháborút, megszállták a német, majd a szovjet csapatok, és „mellesleg” mintegy hatszázezer zsidó származású magyar állampolgárt mészároltak le. A tragikus eseménysorozatban így vagy úgy szerepet játszó miniszterelnökök kö­zül a népbíróság ítélete alapján 1946-ban hármat kivégeztek (Imrédy Bélát, Bárdossy Lászlót és Sztójay Dömét), hár­man természetes halállal haltak meg (Gömbös Gyula, Darányi Kálmán, majd, már az emigrációban, Kállay Miklós), egy pedig öngyilkos lett (gróf Teleki Pál). Szálasi Ferencet nem sorolom a minisz­terelnökök közé, az ő címe „nemzetveze­tő” volt. A felsoroltak közül 1990 óta hár­man szerepelnek gyakran a magyar mé­diában: Gömbös Gyula, gróf Teleki Pál és Bárdossy László. Ez utóbbi rehabilitálását a MIÉP karolta fel, két­ségbe vonva - a rendszerváltás óta nem először - az el­lene hozott népbírósági ítélet jogosságát. Ez nyilvánva­lóan náci szellemiségű provokáció, mely kül- és belpoli­tikánk ellen irányul. Míg Gömbös és Bárdossy egyértelműen negatív figu­rának számít, Teleki személye egészen más megítélés alá esik. Róla megemlékezéseket olvashattunk a Magyar Nemzet és a Népszabadság 1999. november 1-jei szá­maiban, születésének százhuszadik évfordulója alkal­mából. Ezekhez szeretnék kommentárt fűzni. Az 1935 és 1945 közötti közép-európai politikusok pályafutását két, egymással összefüggő, de mégis külön­választandó szempont alapján célszerű megítélni. Az el­ső a hitleri Németországhoz, a másik pedig a „zsidókér­déshez” fűződő viszonyuk. Az előbbiben Magyarország kényszerpályán mozgott, ezt Teleki is felismerte. (Illú­ziói összeomlását látva, tragikus módon öngyilkos lett.) Más a megítélés a „zsidókérdésben” elfoglalt álláspontja tekintetében. Gróf Teleki Pál - akiről a Magyar Nemzet publicistája, Török Bálint A reálpolitikus harca az erő­szak ellen című cikkében utcát kívánna elneveztetni, s akinek tiszteletére már 1991-ben emlékévet tartottak, melynek egyik védnöke Göncz Árpád, az elnöke pedig Antall József volt - nagyban hozzájárult ahhoz, hogy a magyar zsidó­ságot törvényes úton, Dániel Goldhagen kifejezésével élve „szociális halottnak” nyilvánították. Teleki Pál miniszterelnök­sége alatt fogadták el az 1920. évi XXV. tc.-t, a „numerus clausus” törvényt. Ezt 1928-ban sem törölték el, hanem csak a Népszövetség követelésére formailag módosították, melynek következtében pontosan annyi zsidó tanulhatott, mint ad­dig. (Megjegyzendő, hogy egyes egyete­meken, például Szegeden, liberálisabb volt az egyetem vezetése, s hat százalék­nál valamivel több zsidót is felvettek, de ez nem a törvény módosításának volt kö­szönhető, hanem annak, hogy nem volt elegendő keresz­tény jelentkező.) Teleki miniszterelnöksége alatt, 1939 tavaszán fogadták el a IV. tc.-t, a „második zsidótör­vényt”, ősszel pedig azt a honvédelmi törvényt, mely megteremtette a munkaszolgálat intézményét. Továbbá 1940 második felében már intenzíven folytak a harma­dik, „faji alapon álló” zsidótörvény előkészületei is, me­lyet csak Teleki halála után, már Bárdossy alatt iktattak törvénybe. Ezek a törvények felerősítették és radikalizálták a már meglévő előítéleteket, előkészítették a német megszállás után bekövetkező deportálásokat. Kosáry Domokos Hovanyecz Lászlónak adott inter­jújában azt nyilatkozta a Népszabadságnak Teleki „zsi­dópolitikájáról”, hogy „ma számunkra az egész elfogad­hatatlan”. Miért, akkor elfogadható volt? Az a tény, hogy meg kell értenünk Teleki és kortársai lelki motívu­mait, nem jelentheti azt, hogy fel is oldozzuk őket a fe­lelősség alól! A kiváló professzor utal továbbá arra is, hogy a még Imrédy alatt kidolgozott második zsidótör­vényt „német nyomásra” fogadta el a magyar parlament. Ez sincs teljesen így, különös tekintettel arra, hogy ak­kor még nem tört ki a második világháború. Teleki, aki előzőleg kijelentette, hogy „ha rajta múlt volna, a zsidó­­törvény sokkal radikálisabb lett volna”, egy másik meg­jegyzése szerint „ki akarta fogni a szelet a nyilasok vi­torlájából”. Ez olyan jól sikerült, hogy az 1939. május végi választásokon soha nem látott módon előretörtek a nyilas pártok, ráadásul a kormánypárt, a MEP képvise­lőinek jó része is velük rokonszenvezett. Érdemes röviden kitérni a már felsorolt miniszterel­nökökre. Gömbös Gyula Magyarország revíziós céljai érdekében önként ajánlkozott Hitlernek szövetségesül, de 1935-1936-ban, fajvédő múltját megtagadva, nem folytatott antiszemita politikát. Teleki Pál külpolitikailag távolságot próbált tartani Hitlertől, de antiszemitizmusá­val minden elődjénél szorosabban kötötte Magyaror­szág szekerét a náci Németországéhoz. Imrédy, Bárdossy, Darányi, Sztójay mindkét vonatkozásban Hit­ler lelkes szövetségesei voltak. Kállay Miklós volt az egyetlen, aki megpróbált a lehetőségekhez képest kitör­ni az elődei, köztük a nem utolsósorban Teleki Pál által felállított csapdából: lazítani próbált a német szövetsé­gen, béketárgyalásokat kezdeményezett a nyugati szö­vetségesekkel, s közben, amíg tehette, ellenállt a zsidók deportálására irányuló nyomásnak. Miniszterelnöksége alatt átmenetileg sikerült enyhíteni a zsidó munkaszol­gálatosok szenvedésein is. Úgy vélem, a „végzetes évtized” miniszterelnökei kö­zül Kállay Miklós érdemli meg legjobban az utókor el­ismerését, annak ellenére, hogy nem vetett véget látvá­nyosan az életének, hanem 1944-ben előbb a török kö­vetségen keresett menedéket, majd a mauthauseni kon­centrációs tábort „választotta”. Pelle János közíró A „végzetes évtized.” miniszterelnökei közül Kállay Miklós érdemli meg legjobban az utókor elismerését. Vállalkozók Pomogáts Béla / Í­róbarátaim sorra szerzik be a vállalko­zói papírokat, alapítanak betéti társa­ságot, és tanulják el az adózási technikák korszerű fortélyait. Magam mindeddig óvakodtam ettől, valahogyan nem tudom elképzelni magamat mint irodalomtörté­neti vállalkozót. Pedig a korszellem alig­hanem ezt követeli mindenkitől, hiszen aki nem vállalkozó, az valószínűleg meg­rekedt egy olyan életformában, amely mára csak a boldogtalan előidők rekvizi­­tumaként él tovább. Meg annak a több millió embernek a világában, aki, úgy­mond, bérből és fizetésből él. Természete­sen ők is divatjamúltak, korszerűtlenek. Ma minden erőfeszítés, találékonyság, szorgalom és kezdeményezés a vállalko­zásokat táplálja, és minden eredmény, ér­ték, elismerés a vállalkozásokból ered. Vállalkozó az író, aki egyszemélyes betéti társaságként próbálja a piacon elhelyez­ni verseit, regényeit. Vállalkozó a politi­kus, aki eszméit, javaslatait, közismertsé­gét, tekintélyét (vagy éppen az iránta megnyilvánuló ellenszenvet és megvetést) viszi a közélet piacára, hogy aztán hatal­mat, befolyást, tisztséget, vagyontárgya­kat szerezzen általuk. Vállalkozások tárgyai a politikai ideák és stratégiák. Vállalkozói vannak a libe­ralizmusnak, a konzervativizmusnak és a szocializmusnak, és még jó, ha az áru, amelyet ezek a vállalkozók a közösség, az ország nyakára kívánnak sózni, többé-ke­­vésbé valódi, és nagyjából megfelel egy ideológiai minőségvizsgáló hivatal köve­telményeinek Nem mindig felel meg, vagy legalábbis kiderül róla (persze a vá­lasztások után), hogy pótanyagból ké­szült, és szétfoszlik elkopik tönkremegy a mindennapi használat kíméletlen körül­ményei között. Vállalkozás tárgya a helyi közigazga­tás, az iskola és a kórház, hovatovább a rendőrség és a katonaság. Tulajdonkép­pen az ország sorsa is különféle vállalko­zók, vállalkozásként működtetett politikai pártok és vállalkozói mentalitással fellé­pő elitcsoportok piaci versengésének tár­gya. Megérhetjük hogy az a földdarab, az az emberi közösség, az a kulturális örökség, az a szakrális eszme, amelyet Magyarországnak nevezünk vállalkozási formában működik (vagy nem működik). Még az „ordas eszmék” is vállalkozá­sok tárgyai. Például az antiszemitizmus, amely valaha, a boldog Ferenc József-i békeidőkben néhány zsörtölődő kávéházi úriember magánszenvedélye volt. Akkor még személyes érdek nélkül és tulajdon­képpen nagyobb gonoszságokat sem ter­vezgetve szidták a zsidót két kisfröccs vagy két szilvórium között. Mára az anti­szemitizmus közéleti vállalkozássá lépett elő, megfontolt befolyásolási és hatalom­szerzési technikák kidolgozása, elsajátí­tása előzi meg, propagátorai erőteljesebb közéleti szereplést, távolabbi kilátásként pedig több pénzt remélnek tőle. Az ilyen vállalkozásnak kiszámított stratégiája és igen mozgékony taktikája van. Vállalkozás a születés, a házasságkötés és az elhalálozás. Igaz, többnyire nem annak, aki kényszerűségből, avagy jóked­véből ezeknek az eseményeknek a fősze­replője lesz, hanem azoknak, akik mind­ebből pénzt tudnak csinálni, egy temetés­ből például nem is keveset. Hallom, hogy lassan napirendre kerül a vállalkozói alapon szervezett magántemetők, magán­krematóriumok, sőt magánbörtönök ügye. Életünk, sorsunk, családunk, mun­kánk és halálunk vállalkozói gépezeteket hoz mozgásba, és lassanként mindaz, ami évszázadokon vagy évezredeken keresztül az egyéni és közösségi emberi élet alkotó­része volt, a befektetés, az adásvétel és a haszonszerzés alkalma és tárgya lesz. Egy mindentől elidegenedett világban, ahol csak a pénznek van értéke, hitelessé­ge, szerepe. Nem vagyok a piacgazdaság ellensége, és nem kívánom vissza az állampárti köz­ponti bizottság által vezérelt, központosí­tott tervgazdálkodást. Az utóbbi tíz évben azonban, alighanem régi történelmi ha­gyományaink bűvöletében sikerült újra átesni a ló másik oldalára. A vállalkozói életforma, mentalitás, lelki berendezke­dés önkéntes és kényszerű elterjedése alighanem túljutott az ésszerű határokon. Amidőn írók és más alkotó értelmiségiek is csak úgy képesek maguk és családjuk számára méltó életkörülményeket terem­teni, hogy egyszemélyes betéti társaságo­kat alapítanak, akkor a szociális és erköl­csi rákosodás egy sajátos fajtájával kerü­lünk szembe. Védekezni kell. A polgár nem mindig vállalkozó, és a vállalkozó még nem fel­tétlenül polgár. A vállalkozói papírokat ezért nem váltom ki, nem nyitok számla­könyvet, és nem alapítok betéti társasá­got. Noha tudom, hogy ez a konokság anyagi tekintetben rendkívül előnytelen.

Next