Népszabadság, 2000. január (58. évfolyam, 1-25. szám)

2000-01-08 / 6. szám

bókban, de játszik ismét csak Kovách Aladárnál, nem a Nemzetiben, annak Budai Színházánál, Vaszary Bubusá­­ban. Valamint az Ártatlan Zsuzsiban. A színészet alkalmazott művészet voltára példa, hogy a derb lokálkomiká­­nak ismert Vay Ilus kis időt eltölt Palasovszky Ödön kulisszaráró színhá­zában, igaz, annak megszelídített, kapu elé kitett, menekülő szakaszában, ami­kor a Mányoki út 16. villában húzódnak meg. Nem felrobbantani akarják a szín­házi világot, csak éppen hogy megvetni a lábukat a deszkákon, a falragasztó vé­delmit kiírják: a „XI. ker. munkások színjátszó csoportjának előadásai”. Cé­gérük: Dolgozók Színháza. A Szociál­demokrata Párt és a Magyar Szovjet Ba­ráti Társaság közös helyisége. A Szociál­demokrata és a Kommunista Párt feles­ben befogadja a színházborzoló kísérle­tezőket. Palasovszkyék célszerűen eny­hítenek esztétikai-világnézeti elszántsá­gukon. Populárisabb műsort kínálnak. Shaw: Az ördög cimborája című víg­játékát Palasovszky feleségével, Róna Magdával közösen megrendezi 1946 szeptemberében. A párthelyiség egyben a redőnygyáros villája. A gyáros leánya, Magaziner Marianne Mátrai művész­névvel a színházborzoló Palasovszky segédrendezője lesz. (Majd férjéről, Szemes Mihályról nyert művésznevén, Szemes Marianneként, a munkásosztály hiteles dokumentumábrázolója filmren­dező korában.) Palasovszky másik bal­keze Várady György (1926—1980) a győri színház és a Vidám Színpad igaz­gatója. Az ördög cimborája szereplői: Pápay Klára, Lontai István, Tallós End­re, Temessy Aladár, Sághy István, Hergel Miklós, valamint a későbbi báb­színész Óhidy Lehel. Vay Ilus játssza Dudgeonné szerepét. Palasovszky is vállal szerepet: Burgogne tábornokot játssza, ezt majd a Madáchban Tímár József. Következő produkcióként Csongorra készülnek. Vay lett volna Mirigy. Csor­ba István, a későbbi kövér operettbuffó játszotta volna Csongort. A csoportot szétzavarják. Palasovszky feleségével egy Pest környéki termelőszövetkezet tisztviselője lesz. Vay Ilus lemerül a szórakoztatóiparba. Varietékben lép fel. Kabaréműsorok közkedveltje, haknibri­gádokban körbeutazza Magyarországot. 1956 után ismét eltávolítják a pályá­ról, mert felszólalt a Fővárosi Operett forradalmi gyűlésén. Divatba jön le­mezről Yma Sumac, a perui csalogány, aki négyoktávos hangjának bravúrjával bámulatba ejti hallgatóságát. Vay hang­­terjedelme hat oktáv. Kieszel magának egy Yma Sumac-paródiát. Csehszlová­kiába is sikerrel turnézik a számmal. 18 évig járja a magyar vidéket. Nomád pa­­rodista. Népszerűsége országos. A sajtó nem tud róla. A hivatalos színészet nem vesz tudomást létezéséről, jóllehet egyedülállónak mondható teljesítmé­nye, hiszen az egyetemes színháztörté­netben is ritkaságszámba mennek a női bohócok, parodisták, sarzs komikák. Amikor Angyalföldön színházat szer­­vezgetnek, színre viszik a Nem élhetek muzsikaszó nélkül-t, a siket nagynéni bohózatos ziccerszerepét játssza. Pályá­ja legreménytelenebb szakaszában visz­­szakerül a Nemzeti Színházba. Papíron. Szerepet nem kap. Fellépnie nem szük­séges. Bemennie a színházba sem kell csak csakis fizetéséért, mivel úgyneve­zett minisztériumi státuson kapja a munkanélküli-segélyt a Nemzeti Szín­házba kiszereltek között. Fellép még egyszer a Vidám Színpad Zsarukabaré­jában. 1976: a SZOT-ból megy nyugdíjba, 53 és fél éves ekkor. Azért lesz tisztvi­selő, mert azt mondják rá, munka nélkül nem lehet pénzt felvenni. Beáll tehát a hajdan sikeres színésznő adminisztrá­tornak. Kivárja a nyugdíjkorhatárt. Amikor a bürokrácia is rábólint, nyug­díjba megy. Otthagyja a színpadot, a közönséget, hivatást. Visszavonul. Egyetlen zokszó nélkül, a panasz árnyé­ka nélkül harmonikusan él, ahelyett, hogy játszana és tapsokat aratna este­­lente. Vay Ilust elütötte a politika, lero­hanta a művelődéspolitika. A karambol nem mutatott tömegszerencsétlenséget. Egyetlen színész eltakarításáról volt csak szó. Nem mutatott tehetséget nyílt­színi panaszkodásra. Sem sérelmei elő­­számlálására. Szerény volt sikereire és bukására is. Nemes előkelőséggel élve­zi hitvány nyugdíját. A Baross utca vé­gén lakik egy bérház tetején. Odalátni Erdélyi Mihály hajdani Józsefvárosi Színházára, ahol varietészínház korá­ban forró sikereket aratott. De ellátni a háztetők felett Budáig. Festői látvány, akárha egy René Claire-film párizsi háztetőit vennénk szemügyre. A pen­­zionált komika vonásai kisimultak. Nem kell pénzért rútnak lennie. Szük­ségtelen megnevettetni közönségét. Te­kintélyes, koros hölgy. Könyvek veszik körül. Valamint rendben tartott emlékei. Tarka iratgyűjtők sorakoznak polcain. Akkurátusan földolgozta színészeti múltját. Beragasztotta szerződéseit, a megjelent kritikákat, műsorfüzeteket, szerepeinek gépiratos példányait. Vay Ilus Színházi Múzeum. Kéznél van a múltja. Áttekinthetően rendbe szedve. Széljegyzetekkel ellátva. Másik dosszié verseit tartalmazza. Külön színes irat­tartó foglalja össze szerelmi líráját és közéleti költészetét. Újabb iratgyűjtő­ben elbeszélései, emlékiratai. Rendben tartja szerelmeinek emlékeit, lévén sze­relmes természetű egész életében. S nem a kispárnába álmatlanul sóhajtozó, reménytelen szerelmesek életét élte. Az egyik kalandja súrolta a politikát. Rajcsányi Károly kardvívó megkéri, ad­jon menedéket a háború idején egy ül­dözöttnek. Jóképű fiatalember állít be. Schick László néven bemutatkozik. Fe­hérneműjében is S. L. monogram van belehímezve. Vay Ilusnál csak fekvő­hely van. Az ellenállási mozgalomból bujkáló ifjú igen jóképű. Néhány nap múltán továbbáll. Új illegális lakást ta­lálnak neki, vagy ki tudja. Véget ér a há­ború. Vay Ilus egy képeslapban megta­lálja vendégét magas rangú katonatiszti egyenruhában. Bejelentkezik a honvé­delmi minisztériumban kihallgatásra. Közli a tábornokkal, semmi mást nem akar, csak viszontlátni. Megmentettjét nemsokára kivégzik elvtársai. Rehabili­tálása után utcát neveznek el róla. Majd megszüntetik az utcát. Visszakereszte­lik eredeti elnevezésére. De ez már nem Vay Ilus története. Ez a mi történel­münk. De nemcsak színésznőségének emlé­keit rendszerezte. Nagy utazásokat tett megtakarított pénzecskéjén. Fényképe­zett. Rögzített mindent. Nem engedte elmúlni az emlékeket. Irigylésre méltóan bölcs tündér. NÉPSZABADSÁG HÉTVÉGE 2000. JANUÁR 8., SZOMBAT 29 King „egyéni csúcsa könyvenként maximum egymillió eladott pél­dány”, míg „a Cheers legutolsó epizódját 42 millió ember látta (Ame­rikában)”. Tehát - mintegy „többségi alapon” - a filmek a győztesek. „A re­gény ma már jóval kisebb mértékében képes formálni a nemzet ön­magával folytatott párbeszédét” - szögezi le Teachout. Én viszont egyáltalán nem vagyok biztos benne, hogy a maga idejében a Moby Dicknek vagy A skarlát betűnek számottevő hatása lett volna „a nem­zet önmagával folytatott párbeszédére”. A tizenkilencedik század de­rekán a Tamás bátya kunyhója tett mély benyomást a nagyközönség­re. Vele szemben a Moby Dicknek egészen kicsiny közönsége volt. A huszadik század irodalmi remekműveit szinte kivétel nélkül olyan regényírók alkották meg, akik nem számoltak nagyobb közön­séggel. Proust és Joyce regényei afféle kulturális félhomályban íród­tak, és szerzőik nem arra szánták ezeket a műveket, hogy a népszerű­ség szemet kápráztató fényében olvassák őket. Teachout cikke azon az úton jár, amelyen minden kommentátor, aki valamiféle trend felfedezésén fáradozik. „Egy új keletű vizsgálat szerint az amerikaiak 55 százaléka 30 percnél kevesebbet tölt olva­sással, és ebbe mindenféle olvasnivaló beletartozik... Lehetséges, hogy a filmek nem azért vették át a regények helyét, mert az amerika­iak időközben eltompultak, hanem azért, mert a regény elavult művé­szi technika.” „Szokatlan számunkra, hogy a különböző művészeti formákról technikákként beszéljünk - írja Teachout -, pedig ezek a formák igen­is technikák, amelyeket az új technikai felfedezések halálra ítélnek.” Emellett a technikára vetett hangsúly mellett, amely vonzó a termé­szettudományos gondolkodású fiatalok számára, Teachout másban is észrevehetően részrehajló. Jobb azt tenni, amit kortársaink többsége tesz, jobb egynek lenni a mozinézők milliók közül, mint az alig pár ezer könyvolvasó közül. Továbbá az olvasó egyedül, magányosan ol­vas, a mozinéző viszont egy nagy többség része: nemcsak a gépek, hanem a nagy számok hatalma is az övé. S mindehhez hozzátehetjük, mennyire fontos elkerülni a technikai avulást, s mennyire vonzó gon­dolat az, hogy a technika sokkal megbízhatóbb válaszokat ad kérdé­seinkre, mint az individuum gondolkodása, bármennyire kiváló egyén legyen is az illető. John Cheever, az író, valamikor nagyon régen azt mondta nekem, hogy íróként őt az olvasói tartják életben, azok az emberek, akik az országban mindenfelé megtalálhatók, és akik írnak neki. Amikor dol­gozott, mindig tudta, hogy ezek az olvasók és levélírók léteznek, hogy ott vannak valahol az erdőben, amely kertje végében kezdődik. „Ha nem tudnám magam elé képzelni őket, elsüllyednék, mint a léket kapott hajó” — fogalmazott Cheever. Wright Morris, a regényíró pe­dig - amikor arra biztatott, hogy vegyek magamnak egy villanyírógé­­pet - azt mondta nekem, hogy ő szinte sohasem kapcsolja ki az övét. „Amikor nem írok, hallgatom, hogy zúg benne az áram. Ő a társasá­gom. Hosszú beszélgetéseket folytatunk egymással.” Nemigen tudom, hogy az ilyen teljesen egyéni hóbortok vagy bo­garak hogyan egyeztethetők össze „a technikaként felfogott művé­szeti formákkal”. Lehet talán azzal érvelni, hogy ez a két író valahogy elszigetelte magát attól, amit „széles alapokon nyugvó kulturális ha­tóerőnek” hív Teachout. Egy dicséretre érdemes célja mindenesetre van a cikk írójának: úgy véli, hogy van lehetőség összehozni a film Nagyközönségét a „highbrow” elitértelmiség kisközönségével. De őt leginkább a milliók érdeklik: dollármilliók, olvasók milliói, nézők milliói. Van valami, ami alól senki sem kivétel: mindenki jár moziba. És milyen igaza van! A húszas években a nyolc-tizenkét éves gyerekek szombatonként sorba álltak a jegyekért, hogy láthassák, hogyan oldódik meg az a válsághelyzet, amely előző szombaton maradt függőben. A hősnőt másodpercekkel azelőtt oldották ki, hogy a vonat halálra gázolta vol­na. Aztán jött az új epizód, utána pedig a híradó és A mi bandánk. Vé­gül volt egy western Tom Mixszel, vagy egy Janet Gaynor-film az if­jú aráról és férjéről, akivel boldogan él a manzárdlakásban, vagy Gloria Swanson és Theda Bara, Wallace Beery, Adolphe Menjou vagy Marie Dressler. És persze Charlie Chaplin az Aranylázban, ami­től már csupán egy lépésre voltak Jack London elbeszélései. Akkoriban nem volt versengés néző és olvasó között. Senki sem el­lenőrizte, hogy mit olvasunk. A magunk urai voltunk. Magunk civili­záltuk magunkat. Felfedeztük vagy megalkottuk a magunk tudat- és képzeletvilágát. S mivel tudtunk olvasni, megtanultunk írni is. En­gem nem zavart össze, hogy láttam A kincses szigetet a moziban, majd utána elolvastam a könyvet. Nem folyt konkurenciaharc figyel­münkért. Az Egyesült Államok egyik vonzó furcsasága, hogy kisebbségeink számosak és nagyok. Nem ritkaság a többmilliós kisebbség. De mű­velt amerikaiak milliói élnek egymástól, a hozzájuk hasonló művel­tektől teljesen elszigetelve. Olyanok, mondhatnánk, mint Cheever ol­vasói, de nagyon sokan vannak, túl sokan ahhoz, hogy elrejtőzzenek az erdőben. Az ország összes irodalom tanszéke sem tudta őket elide­geníteni a könyvektől, az új és a régi irodalmi alkotásoktól. Barátom­mal, Keith Botsforddal biztosra vettük, hogy ha az erdő tele van ezek­kel az elkóborolt olvasókkal, igen valószínű, hogy írók is akadnak közöttük. Hogy tudomást szerezzünk létezésükről, ehhez csupán egy folyóiratot kell elindítani; mi így tettünk, amikor elindítottuk Az iro­dalom köztársaságát.* Ha bátorítást kapnak, tüstént előkerülnek a korábban minden re­ménység híján való ismeretlen írók. Egyik első olvasónk, egy hölgy, azt írta, hogy a lap „a maga friss, lélektől-lélekig ható tartalmával” maga „a valóság, semmi szintetikus benne, semmi, ami elvonná a fi­gyelmet a lényegről”. A hölgy felfigyelt rá, hogy a folyóiratban nin­csenek hirdetések, s megkérdezte, hogy „lehetséges-e ez, s meddig tarthat ez így”; a lap szerinte „orvosság a mindannyiunkban egyre ki­sebbre zsugorodó emberi lény számára”. S levele vége felé még hoz­zátette: „az idősebb nemzedék dolga, hogy emlékeztessen bennünket, milyenek is voltunk valamikor és milyennek is kellene lennünk.” Pontosan azt reméltük, hogy a mi „művelteknek szánt bulvárla­punk” valami ilyesmi lesz. Utópista vén különcök vagyunk, akik úgy gondolják, hogy kötelességeik vannak az irodalom iránt. Reméljük, nem azokra az emberséges jótevőkre hasonlítunk, akik még mindig itatóvályukat adományoztak a szomjas paciknak, amikor a ló már ki­veszőben volt a világból. Nem tudjuk megbecsülni azoknak a független, az irodalomba ma­gamagát beavató irodalomértőknek és irodalomszeretőknek a számát, akik mind a mai napig léteznek az ország távoli szegleteiben. A jelek — halvány jelek­­ szerint boldogok, hogy megtaláltak bennünket, s hálásak érte. Többet szeretnének, mint amennyit kapnak. A technika csodáitól nem kapják meg, amire oly nagy-nagy szükségük van. Copyright: Saul Bellow, 1999 (Takács Ferenc fordítása) *The Republic of Letters. Szerkeszti: Saul Bellow és Keith Botsford. Egyes szám ára: 6 USD. Előfizetési díj (négy számra): az USA-ban 25 USD, Kanadában és Mexikóban 32,50 USD, másutt 37,50 USD. A folyóirat címe: TRL, 120 Cushing Avenue, Boston MA 02125-2033 U.S.A. Tel.: 00-1-617-265-5019, Fax: 00-1-617-265-7186, e-mail: rangoni@bu.edu Orvosló Bácher Iván - Jó napot, doktor úr! - Áh­ áh! Szerkesztő úr! Rég láttam. - Nem volt különösebb bajom. - Miért, most van? - Most sincs. Csak a szívem... itt érzek valami nyomást néha... Fölriadok éjjel, kiver a víz... - Hát persze. Ismerem ezt. Nekem mondja!? Halálfélelem? - Az is van. - Szapora szívverés? - Az is, persze. - Jól van. Az a jó... Hö-hö... Még szép... Ne üljünk csak le... Vegye le az in­get... Mi van a lapnál? - Semmi különös. A szokásos... Szól a telefonja! - Percenként szól. Nem szabad kikap­csolni. A személyi hívónk elromlott. Már második hete rossz. Halló! Melyik? Az nem is az én betegem! Ágyat cserélt? Mondja meg, hogy negyedóra múlva me­gyek! Na, lássuk... Igen. Hát itt szép kis extrák lesznek, azt már hallom így is... Mintha a magamét hallanám. - Mi az, doktor? A maga szíve is fáj? - Miért? Azt hiszi, hogy egy kardioló­gusnak nincsen szíve? - Persze hülye vagyok. Kinek legyen baja a szívével, ha nem egy kardiológus­nak... - És hogy ne legyen baja a szívével egy kardiológusnak?! Hogy ne menjen ki a szíve egy magyar or­vosnak, egyáltalán? Szerkesztő úr, maga azt elképzelni nem tudja, hogy mi folyik itt! - No mi történt? - Mi történt? Semmi, szerkesztő úr! Semmi különös nem történt, és nem történik évek óta semmi, csak minden tönkremegy! -Telefon! - Halló! Mi az, hogy értekezlet? Már megint? Hát tegnapelőtt volt... mi az, hogy az nem az volt? Hát mi a jó édesanyja volt az a vi­lágnak! Nem megyek! Mi? ... Igen... Majd meglátom. Viszont szólj már oda a Katiká­nak, hogy kellene egy ékágé.. Most! Most! Koszi! Ez megy. Érte­kezlet... Reggeltől estig. Folyik a süketelés. A semminek a mondása vég nélkül. Háttérben pedig megy a bruszt. Az egymásnak nyírása. Csoportok, csapatok, klikkek ádáz harca. He­lyezkedés, fúrás, fara­gás. Az orvos orvosnak farkasa. A kollégák be­adványokat, följegyzé­seket, följelentéseket ír­nak. Hát hogy lenne idejük gyógyítani? Tudja, szerkesztő úr, hogy most átadták ezt az új tömböt... - Na látja, doktor úr... - Mi az, hogy na látom? Mit látok, na? - Hát azért az csak jó... Egy új tömb. - Az jó, ha működne! De nem műkö­dik. Hídja, mi működik az új tömbben, amit a miniszter átadott a múlt héten? Tudja, mi? - Most már tartok tőle... - Úgy van! Semmi! Innen hur­­coltálták át az ágyakat. A gyerekjátéko­kat. Összeszedték a gyerekektől, kivet­ték az ágyban a kezükből, lepedőbe cso­mózták, és átvitték. A miniszter pedig körbejárt, és bólogatott, mennyi szép já­ték van az új osztályon. Aztán amikor a kocsija eltűnt az Üllői úton, akkor ösz­­szeszedtük a játékokat, visszahoztuk, és visszaadtuk a gyerekeknek. De a számí­tógépeket is úgy szedték össze minde­nünnen. Nem is működött egy se, mon­danom sem kell. Miniszteriális számító­gépek voltak. De itt se működik ám. A számítógép. Az ugyan nem. Új program van ugyanis. Vadonatúj program. Nagy­szerű, zseniális program. Aminek csak egy apró hibája van. - Nem működik. - Úgy van, szerkesztő úr. Eltalálta. Ezt aztán nagyon eltalálta! Pedig tendert írtak ki rá. Tendert! Tender! Ha meghallom ezt a szót, tender, kiver a jeges víz azonnal! Tender! Hallom a szót, hogy tender, és már látom is a lopást. Megüti a fülem, hogy tender, és már látom is, ahogy megy a pénz a zsebbe. Ahogy utalják a számlá­ra át. Elhangzik a varázsszó: tender! És megindul a lopás, a csalás és hazudás. Tender! Kimondom, és már lopva is van! Már túl is estünk a lopáson. Tender. Kiír­ták, valamelyik gazember megnyerte, és most nem működik semmi! Nincs számí­tógépünk! Tenderünk van. Klinika! Ma­gyar klinika. — Telefon, doktor úr!­­ Telefonunk sincsen. Ez a sajátom. Azt kell használnom. Én vettem a készü­léket, és én fizetem a számlát. Tudja, szerkesztő úr, mennyi a fizetésem? Negy­venhétezer forintot kapok kézhez. Negy­venhétezret. Ebben már benne vannak az ügyeletek is. Paraszolvencia nélkül... képzelje el. De az is egyre kevesebb. Itt még istenes, ide még jönnek pénzes bete­gek, de vidéken már jó, ha behoznak egy tyúkot vagy egy liter nohabort. Koldus­szegény a nép. Minden orvos csinál vala­mi mást. Egyik gyógyszerrel seftel, a má­sik újságot ír, a harmadik taxizik. — Túloz, doktor úr!­­ Én? Legyen csak beteg egyszer, szerkesztő úr, rendesen. Akkor majd megtanulná, hogy mi a magyarok istene! Itt nem lehet túlozni! Itt nem lehet olyan szörnyűséget elképzelni, amit a valóság ne múlna fölül. Itt összegyűlt a társada­lom minden baja, salakja, szemétje. Itt mindenről szó van már, csak a betegről, arról nincsen. De hát hogy is jutna idő a betegre. A beteg a mi legnagyobb ba­junk. A beteg akadályoz a munkában minket, legfőképpen, a beteg. Még szerencse, hogy nem marad az so­káig. Egyetlen dolog megy olajozottan itt. A meghalás. Tudja mi ez? Úgy becézik: klinika. De valójában mészár­szék ez, szerkesztő úr, egy hatalmas mészár­szék. - Vigyázzon, doktor úr, egészen kivörösö­dött... Telefon. - Halló! Halló! Mi az, hogy elromlott? Mi­csoda? Mi az, hogy fog­lalt! Hát akkor a mási­kat! Elromlott! Csak nem? Akkor hozzanak egy nagy kést legalább, hogy leszóljam a bete­get! Az anyja keservű­! Hát mi van itt?! - Doktor úr... - Legalább nem kín­lódik annyit! Megölöm az összes beteget, az összes nővért, az összes kollégát! A jó édes any­ját ennek a világnak! - Nyugodjon meg, doktor úr, az istenért! - Hát hogy nyugod­jak meg! Itt... Hát hogy! A jó­, jó édes... Hát­hát... Há... Hááááá.... - Doktor úr! Mi van? Jézusom! Segítség! Or­vost! Orvost! Orvost! TETTAMANTI BÉLA RAJZA

Next