Népszabadság, 2000. január (58. évfolyam, 1-25. szám)

2000-01-08 / 6. szám

­ BORBÉLY SZILÁRD West End IC Az őszután a levelek zizegnek, ahogy járok a kertben, elfelejtem. Hát így van ez. Azt mondják, ilyenkor aludni kell. Vitaminokat szedni, gőzbe járni, nem nézni tévét. Csak elalvás előtt. Sok zenét hallgatni, mert megnyílik a fül. Utazni mértékkel, hogy visszatalált. Hogy fájjon a szív, ahogy vonaton csuklik le a fej alvás közben. Ez ismétlődik ütemesen, meg kint a sötét. Eltűnnek a fények elhagyva West End Cityt, kelet felé tartunk. Van más lehetőség azon kívül, mint hogy megérkezünk oda, ahonnan elindultunk? Egy-két gyerek mindig játszik az utasok között, ilyenkor télen is, a repülőkön is. Pedig mindenki dolgozik: olvas, telefonál, notebookon pötyög. Fáradt, kultúrált arcok, többnyire. Kifogástalanul kötött nyakkendő, vasalt ing, desodor, márkás órák, pecsétgyűrűk. Csupa esetlegesség szervezi ezt a rendet. A születés csak zavart okoz, ezt nem mondják, hiszen a halál szabályozhatóbb. Ülni a meleg kocsiban, nézni a deres fákat, a hót. -----------------------------------------------------------------------------------------------------------­Borbély Szilárd (1964) Déry-díjas, legutóbbi könyve Ami helyet címmel tavaly látott napvilágot a Jelenkornál. FILIP TAMÁS Lassan összeáll Ahogy a színeket keverem megint, közbeszól egy nyíl, és a vászonba csapódik. Nem tesz benne kárt, de minden eddigi szétfolyó elem végre megtalálja a helyét. Egyszerre lép világos és sötét, a nagy mezőn megszilárdulnak a frontok, a kavargás bennem is elül, most már úgy néz ki, hogy elmaradnak a csaták. Illatok születnek belül, és megdőlnek a teóriák. Vihetik a képet, kész van. Csak még egyszer körbejárom, mint bűnös, elkobzott vagyonát. Filip Tamás (1960) legutóbbi kötete, a Függőhíd 1998- ban jelent meg a Tevannál. 30 NÉPSZABADSÁG HÉTVÉGE 2000. JANUÁR 8., SZOMBAT Újévi jókívánságok Görgey Gábor Életem során sok mindent bejártam, el­lentétes élethelyzeteket. Mint például: gondtalan úrigyerekség, majd osztályhar­­cosan üldözött párialét. (Erről jut eszem­be, egyvalamit nem próbáltam meg: üldö­zött voltam már, de üldöző soha. Vajon milyen lehet?) Voltam mezőgazdasági munkás, figuráns, hivatalsegéd, eme mi­nőségemben, amikor a nyugati borotva­­penge még kincs volt, fusiban borotva­penge-élesítő. Meg aztán voltam semmi. (Érdekes állapot.) Kitelepítés után alud­tam legális feleségem legális lakásában il­legálisan, mert ’56 nyaráig ki voltam tilt­va Budapestről. Egykori lutheránus lé­temre 1955-ben katolikus teológiára jár­tam, megvan az indexem két szemeszter­ről: életem egyik legrettenetesebb emlé­ke, amikor filozófiából kollokváltam­­ la­tinul! (Hármasra sikerült.) Aztán lettem idegen költők fordítója és magyar versek költője (ez is érdekes állapot, fordítóként belebújni az idegen szövegbe, de költő­ként vigyázni, hogy az idegen szöveg ne szivárogjon be a saját szövegedbe.) Egye­temről (és egyáltalán: a társadalomból) kitiltottként sikerült beosonnom a mun­kásosztály soraiba (mint sötétben bujkáló ellenforradalmár), Cinkotától Angyalföl­dig különböző gyárakban üzemi színjátszókat rendez­tem 1956 őszéig. Azután voltam rádiókriti­kus - majd később rádiós. Voltam tévékritikus - majd 1994-től, az MTV utolsó kulturális korszakában, a té­vé művészeti vezetője. Vagyis a barikád minden ol­dalát megjártam. De a ket­tős helyzetet legpregnán­­sabban a színház világában éltem át. Diákként néma­szereplő voltam még a régi, gyönyörű, felrobbantott Nemzetiben, sok előadás­ban, a Macbethtől és a Figa­ró házasságától Az élet híd­­jáig és a Ljubov Jarovajáig. Tehát a magam szerény módján tudom, mit jelent színpadon állni, mi a színé­szi kiszolgáltatottság. Ké­sőbb voltam színházi kriti­kus. Még később színházi szerző. És évekig egy szín­ház irodalmi vezetője. Több oldala a barikádnak nincs. Vagy van? Maradjunk a színháznál. Pont olyan, ahogy Mikszáth mondja az országgyűlésről: „Mintha egy nagy tyúkszemmé vált volna a tisztelt Ház. Minden szó fájt valahol.” A színész naponta a maga legérzékenyebb bőrét viszi a vásárra. A kritikus pedig a rosszkedvét és szakmai gyanakvását. E két dolog, a meztelen kiszolgáltatottság és a taksáló tartózkodás találkozásából rit­kán kerekedik vidám vásár. A színész azt hiszi, az ő mindennapi lelki sztriptíze ön­magában is elég, hogy e megrázó művelet meglágyítsa nemcsak a közönséget, ha­nem a kritikust is. A kritikus pedig, e szisztematikus lágyítás ellen küzdve, ak­kor se hajlandó meghatódni, amikor nyu­godtan megtehetné. Mindenki mérgelődik. A színháziak, hogy egyetlen jó szót nem kapnak a kriti­kustól, a kritikus pedig, hogy mindig azt várnák tőle, legyen elragadtatva. Ez a kölcsönös mérgelődés oly régóta tart - amióta színház létezik, tehát több ezer éve -, hogy az a gyanúm, az érdekeltek­nek tulajdonképpen szükségük van erre az ősi, ádáz állapotra. Életfenntartó ele­mük. Hozzátartozik a megfelelő szakmai közérzethez. Egyszer régen, mint színikritikus, eny­hén szólva nem sok jót írtam egy rendező produkciójáról. Évekkel később találkoz­tunk az utcán, és ő nem fogadta a köszö­nésemet. „Milyen szánalmas reagálás egy negatív kritikára!” - gondoltam lené­zően. És még aznap este egy színházi elő­adás szünetében nem fogadtam egy hiva­tásos színikritikus köszönését, aki levág­ta egyik színdarabomat. Maga voltam a világot öröktől fogva mozgásban tartó, két lábon járó szkizofrénia. Amikor a két fél már elpuffogtatott minden puskaport, a nagy hadakozás ér­zelmi síkra terelődik. Előtérbe kerül a szeretet hiánya, ez kétségkívül a mély­pont. A színházak falai mögül felhangzik a panaszdal: „Az a legfőbb baj, hogy a kritikusok nem szeretnek bennünket! Nem szeretik a színházat!” Ez általában nem válik előnyére a színház méltóságá­nak. Ám az még hagyj­án, amikor a szí­nész szeretetre vágyik. Elvégre hivatása és szakmája javarészt emocionális jelle­gű, teljesítményének az érzelem az alap­anyaga. De a kritikus? A ráció szobra? A hűvösen józan mérlegelés bajnoka? Aki­nek csak a teljesítmény számít, nem ér­dekli, hogy mennyi könny és izzadság van mögötte. És akkor kiderül, hogy kí­méletlensége olthatatlan szeretetvágyat leplez. Ő is szeretné, ha szeretnék. Hogy kicsoda? Hát a színész, akiről mindig csak rosszat írt! Meg a rendező, akiről szintúgy. És a színidirektor. Meg a ruha­táros néni. A színház, mint olyan, minde­ TISZTA ORSZÁG nestül. Mint áhított Erosz-centrum. Mint roppant tomporú, dús keblű óriásnő. A szeretetre vágyó kritikus olyan, mint a kórboncnok, aki elvárja, hogy a boncasz­talon fekvő test szeresse. Tudom, tapasz­talatból, mert én is voltam boncnok. Az emberi naivitás ugyanis határtalan. Akár­csak a hülyeség. Eddigi életemben kétszer kerültem olyan helyzetbe, hogy - a Szonda Ipsosnál pontosabban - mérni tudtam, hogyan állok. Amikor tizenhét éven át rá­diókritikusként róttam hétről hétre a kró­nikámat, természetesen roppant tömegű műsor került terítékre ennyi idő alatt, rá­diójátéktól a vízállásjelentésig. Ebből kö­vetkezően roppant tömegű szerzőről, szerkesztőről, szereplőről írtam jót és rosszat, hiszen a Rádió óriási szervezet, megannyi belső és külső munkatársával. Gyakorlatilag a kulturális és a közélet minden tagja előbb-utóbb felbukkant a trófeáim között. Családom régóta hajto­gatta, hagyjam már abba, csak megutálta­­tom magam mindenkivel. Aztán új esztendő közeledtén mindig ugrásszerűen megnőtt a postám. Megin­dult az ünnepi kártyaözön, a boldog, bol­dogabb és még boldogabb új évet kívá­nók küldeményeivel. Mindenkitől, aki a rádió műsorán előfordulhatott. Mondtam is a szkeptikus családnak: „Látjátok, mennyien szeretnek en­gem? Milyen sokan kíván­ják, hogy boldog, sikeres éven legyen!” Kaptam né­hány pillantást, amilyet gyengeelméjűekre szoktak vetni, és nem beszéltünk a dologról többet. A követke­ző évi kártyaözönig. Aztán amikor jó másfél évtized után letettem posz­tomat, enyhén szólva meg­csappant az újévi postám. Lehetséges volna, tűnőd­tem, hogy már nem szeret­nek úgy mindazok, akikről annyi rosszat írtam? És le­vontam a konzekvenciát: nem kétséges, hogy az új­évi kártyákat küldők való­ban őszintén kívánják a kri­tikusoknak, hogy egészsé­ges rosszkedvüket meg­őrizve folytassák tevékeny­ségüket az új esztendőben is. Valóban forrón szeretik őket! Csak azt a kritikust nem szeretik forrón - aki már nem kritikus. Amikor néhány éve té­vévezetőként ismét kártya­inflációban fuldokoltam, már bölcsebb lettem, és nem ringattam magam olyan illúziókban, hogy tisztán az emberségem miatt szeret­nek ennyire az egészségemért és boldog­ságomért aggódok. Ezért aztán fel se tűnt, hogy amikor ismét megváltam posztom­tól, erőteljesen csökkent az újévi postám. Minthogy én egyetemesen kívánok boldog és sikeres új esztendőt mindenki­nek, és ez kártyán nem lebonyolítható mennyiség, ezért soha nem írok senki­nek. Egyetlen megoldást tudnék elkép­zelni, ezt nagyon takarékosan tíz-tizenöt küldeménnyel abszolválhatnám: csak azoknak küldök lapot, akiknek NEM kí­vánok boldog új évet! TETTAMANTI BÉLA RAJZA ORAVECZ IMRE Szaj­la: töredékpótlás idegen Gyerekkoromban sokszor láttam, hogy egy zöld hátizsákos, térdnadrágos férfi ereszkedik alá a Cigány-pástról, felnőtt fejjel egy pesti embertől megtudtam, hogy az ő apja volt az, ki Szajláról származott, a testvéréhez, az ő nagybátyjához járt is rendszeresen, Recskig vonattal jött, onnan gyalog, át a hegyeken, és ezt a szokását azután sem vetkezte le, mikor meghalt a vendéglátója, és senkije sem maradt többé a faluban, sokáig nem értettem, miért jött, mit keresett még akkor is, mikortól engem engem se várt senki, már igen. Kérés Mielőtt apám halálos betegen beszállt volna az autóba, mellyel húgom az egri kórházba vitte, utolsóul e szavakat intézte hozzám: Imi, gyere el a temetésemre, máig nem tudok mit kezdeni ezzel a kéréssel, szeretni nem szeretett, de már nem haragudtam rá érte, és nem lehetett kérdéses, hogy elmegyek, fekete humornak meg aligha tekinthettem, mert nem volt humorérzéke, mégis mintha ez lett volna irántam életének legemberibb megnyilatkozása. -------------------------------- - -------------------------------­Oravecz Imre (1943) Weöres Sándor-díjas, legutóbbi kötete Halászóember címmel 1998-ban jelent meg a Jelenkornál. Magyar emlékek a világban Kijev Az államalapítás ezredik évfordulója, a millenniumi esztendő előtt lapunk különleges fotósorozattal is tisztelegni kíván. Olyan magyar vonatkozású emlékműveket, emlé­kezetes helyszíneket mutatunk be hétről hétre, amelyek történelmünk egy mozzanatát, egy-egy híres személyiségét őrzik az utókor számára. Első képünk Kijevben készült. Az ukrán fővárosban emberemlékezet óta Magyar Dombnak (Uhorszka Hora) neve­zik a Dnyeper-part egy ligetes szakaszát. A nagy történetíró, Nesztor szerint a Kijevi Rusz területén a IX. században átvonuló, új hazájukat kereső magyar törzsek itt pihen­tek meg egy időre, békében a szlávokkal. Az ukrajnai és a kijevi magyar szervezetek 1997 decemberében emlékművet állítottak a dombon. Nemzeti ünnepeinken azóta is itt, a két vörös gránitoszlopot összekapcsoló, távolba vezető utat ábrázoló bronzplasz­tika alatt helyezik el virágaikat a helyi és anyaországbeli magyarok. F. J. Gy. Honfoglaló magyarok kijevi emlékműve végh János felvétele

Next