Népszabadság, 2000. január (58. évfolyam, 1-25. szám)

2000-01-08 / 6. szám

28 NÉPSZABADSÁG HÉTVÉGE 2000. JANUÁR 8., SZOMBAT A tizenharmadik tündér Molnár Gál Péter Csipkerózsika keresztelőjére nem hív­ják meg a tizenharmadik tündért. Carabosse bosszút forral. Babonás va­rázslattal él. Vizsgáljuk meg egyszer a kérdést a tizenharmadik tündér szem­szögéből. Milyen tizenharmadik tün­dérnek lenni, akiről mindig megfeled­keznek, akit kihagynak, mellőznek, hát­térbe szorítanak, méltatlanul bánnak ve­le. Ráadásul azt pletykálják róla, hogy ő hozott rontást az ártatlanokra. Holott az ártatlanok előlegesen bosszút állnak a tizenharmadik tündéren. Vay­­lus az a tizenharmadik tündér, aki sokat ártott életében. Önmagának. Politikai sáska­had zizegett feje körül. Hol kommunis­tának titulálták, hol nyilas kurvának. Hol ellenforradalmár volt a politikával szemben nemcsak közönyös, de érzé­ketlen asszony, akit túlságosan is lefog­laltak kör királyai, semhogy azzal foglalkozhassék, ki ül a polgári trónon. A szerepen kívül eső életmegnyilvá­nulásokat nem szokás figyelembe ven­nie a színházi szakirodalomnak. Az al­kati sajátosságok - kövérség-sovány­ság, hórihorgas vagy zömök alkat - nem tárgya a színibírálatoknak. Hogy egy színésznek simán gördül-e pályája vagy akadozik, sőt időről időre szükségszerű­en visszaesik, arról kevés szót pazarlunk a nyilvánosság előtt. Vitatha­tó az eljárás. Púpos festő képei ugyan­olyan elbírálás alá esnek, mintha lovas­sági tisztként egyenes háttal festi élet­művét. Púpos színész púpjától nem le­het eltekinteni. A színész testével vesz részt a művészi alkotásban. Fizikai megjelenése meghatározó. Fizikai meg­határozottságok bezárják a személyisé­get a szerepek szűk sávjába. Akár a va­kító szépség, akár valami jellegzetes testi hiba: eleve megszabja a művészi lehetőségeket. Van olyan csapás színész számára, ha túlságosan szabályos voná­­sú, túl szép, mintha kiugranak fizikai jellegzetességei: piros haj, hosszú orr, karikaláb, esetleg mint Vay Ilusnál, ki­ugró fogsor. Mindenkinek elsősorban fizikai meghatározottsága ötlik eszébe nevének említésekor, nem pedig szere­pelt. Eredetileg Horváth Ilona. Színészet­hez állásakor azonban két másik szí­nésznő is működött e néven, köztük Érczkövi László felesége, Horváth Ica. Változtatnia kellett. Felvette édesanyja családnevét, anyai nagyapja vajai és luskodi nemes, báró Vay György, Hajdú megye és Debrecen főispánja. A család széthullása következtében a mohorai kastélyban született édesanyja a Dégenfeld grófi családnál nevelkedik. Majd beáll egy zsidó családhoz szoba­lánynak. Leányát úgy neveli, hogy ne egyék késsel és villával. Proletáröntu­dattal éli életét. Vay­llus 1938-ban jelentkezik Erdélyi Mihály Dembinszky utcai színházának színiiskolájában, Sík Rezső főrendező tanítványául. A színiiskola az ingyenes statisztaalkalmazás fedőszerve. Udvar­hölgy A nótás kapitányban. Elképesz­tően fest biedermeier estélyi ruhában. Erdélyi ledobatja vele a bécsi viseletét. Átvezényli óbudai színházába. Szerepet ad neki másnap estére: átosztja az ott működő szép szőke leánykától az abla­kon behajló parasztasszony szólamát. Vay­llus beszól az ablakon, a közönség észreveszi, megszületik az ablakkeret­ben a színész. S. Erdőss Böske: Bölcső­dal című meseoperettjében Miss, a comtesse nevelője (1938 decemberé­ben), Ujházy György - ifj. Kellér De­zső: Érik a búzakalász című darabjában játszik (1939 januárjában), valamint Er­délyi. Dorozsmai szélmalomjában Rosenzweigné, Rezsin (1939). Elmegy vizsgázni a Színiakadémián 1940 őszén, de sebesen eltávolítják. T­e­­lefonon megszidják Erdélyi Mihályt, hogy torzszülöttet akar a színészetre szabadítani. A színház súgónőjének ta­nácsára vidékre megy gyakorolni vá­lasztott mesterségét. Tarr Béla dalitársu­latához szerződik, ahonnan szökdösnek a kifizetetlen tagok. A Sybilltől Dévai Francia szobalányáig játszik minden szerepet. Esténként összedugják fejü­ket. Kevesen vagyunk. Mit tudunk ját­szani? Legtöbbször a János vitéz Fran­cia királylányát, sőt Iluskát is abszolvál­ja. Azt adják leggyakrabban, tudniillik Kacsóh daljátékát kevesen is eljátszhat­­ják. Továbbszerződik Hámori Aladár­hoz. Az 1941-1942-es évadra Földessy Gézához szegődik (Újpest - Miskolc - Kassa - Sátoraljaújhely). A Royal Szín­ház igazgatósága Földessyhez , megy bonvivánnézőbe, de Vay Ilust elviszik görlnek. Itt, Heinemann Sándor igazga­tása alatt a Szivárvány című nyitómű­sorban játszik. A világszép Déry Sári a sztár. Szerepel benne a szép nők közül Rév Erzsi és Bárczi Kató. Vitamin revü, Műrostos operák, Utazás a holdba, Fér­fiak nélkül, Nézze meg az ember...! - Heinemann és gyulai (így!) Gaál Ferenc a karmesterek. Vay Ilus 1943 nyarán már szólót kap a Városi Színház tarka műsorában: Gábor Andor - Nádor Mi­hály egykor a Nagy Endre kabaréban Vidtor Ferikének írt cselédnótáival pró­bálkozik. Hatalmasan megbukik a neki rosszul álló számokkal. Szegedre szer­ződik Bánky Róberthez. Itt együtt ját­szik Kállay Ferenccel, aki nem azonos a máig működő Kállai Ferenccel, de ha­marosan Pestre tolakszik és bejelenti igényét a németek bevonulása után ön­gyilkossá lett Pünkösti Andortól elár­vult Madách Színházra. Ilus az Új Magyar Színházban Fedák mellett játszik 1944 tavaszán. (Őfelsége a mama). Filmen sikeresen elismétli a csúnya lányt. Vaszary Piri utódját látják benne. Jellegzetes előreugró alsó-felső fogsora szabályozható volna. Előnyös csúfságát csak hangsúlyozza filmgyári fodrász, sminkmester, operatőr, jelmez­­tervező, szabász. Kemény munka fek­szik karikaturisztikus megjelenésében. Ahogy Hollywoodban Hajmássy Iloná­nak egyéb tőkéje sincs szőke felleg megjelenésénél, vagy Jane Harlowe szépségét megcsodálja a világ mozisötétben. Vay­llus lesz filmen a bé­­kakirályleány, akit megcsókol ugyan a fehér lovon érkező szabadító királyfi, de nem változik a tündérszéppé. Vala­hányszor forrón megcsókolta a békaki­rályfi: ő egyre csúnyább mert lenni. Bátran, emelt fővel, nyíltszínien volt csúnya. Töméntelen energiát belefekte­tett megjelenésének riasztó voltába. Hiú színésznők fodrásznál süttetik huncut­­káikat. Vörössel-feketével-angyal­­szőkével kísérleteznek. Máskor maroni­­barnák lesznek. Seprűszempillákat csi­rizelnek szemhéjukra. Vag­llus hiún dédelgette csúnyaságát. Csúfsága lett színészeti védjegye. Ma­gyar szabadalma. Fő közlendője, köz­ponti eszméje, témája, vezérmotívuma, stílusa, kalligráfiája. Torzképrajzolója a színészetnek. Színpadi karikaturista. Nem másról ké­szített torzképeket - csakis önmagáról. Illetőleg: nyersanyagként használta adottságait, hogy emlékművet emelhes­sen a színpadokon a társadalom rút, kis kacsáinak. Az elnyomott, tizenharma­dik tündérnek. Ebben az időben divatba jön a világ­szépe helyett a világcsúfja. Margaret Hamilton (1902—1985) a korábbi óvó­nőből lett színpadi színésznő, aki 1933- tól Hollywood keresett aranyszívű, de acélfűzőjű asszonya, legmaradandóbb alakítása az Oz (1939) gonosz boszor­kányának szerepében. A fiatal Vay­llus Margaret Hamilton mintájára az a fiatal szerelemsóvár ifjú hölgy lesz magyar filmekben, akiről feltételezhető, hogy péntek estén két seprűnyélen röpül a Gellért-hegy fölé boszorkánytalálkozó­ra. Első filmje a Hotel kikelet (1937), majd Zsabka Kálmán kontár egyszeri kísérletében, a Petőfi Zoltánról szóló Szeptember végénben (1942) egy deb­receni ripacsszínésznőt játszik. Az Anyámasszony katonája (1943) című Ráthonyi Ákos-rendezés Csúnya Évája, az ezredes unokahúga­­ a Szép Évát, egy nyugalmazott ezredes leányát, Pelsőczy Irén játssza. Bán Frigyes Éjjeli zenéjében (1943) Kelemen Éva, Molnár Ibolya, Halasi Mariska, Lórán Lenke, Kertay Lili és Déry Sári a szép leányok Pallay ezredes öt leánya, csúnya nevelőnőjük Vay Ilus. Bónyi Adorján regényéből forgatta Ráthonyi Ákos a Jómadár (1943) című mozivígjátékát, benne a vidéki városka cukrászlányát játssza. A magyar légierő propagandafilmje az ugyanebben az év­ben leforgatott Magyar sasok László István rendezése. Tíz évig nem látják ezután a film­gyárban. Legközelebb Herskó Jánosnak a metróépítésről leforgatott propagan­dafilmjében, A város alatt-ban (1953) kap szerepet. A filmen nyert önbizalma színházhoz segíti. 1944-ben, amikor Turay Idát leszerződteti a Nemzeti Szín­ház, gondolja, ő miért ne? Bejelentkezik Kovách Aladár igazgatónál, így lesz a Nemzeti Színház tagja az 1944—1945- ös évadban 3600 pengő havi illetmény­nyel. Sardou: A szókimondó asszony­ságban Julie, mosodai lány, Hübscher Katát Dayka Margit játssza, Lefebvre Jávor Pál - tőle Bessenyei Ferenc veszi át a szerepet - Fouché Kovács Károly és Napóleon Ajtay Andor). Zelma szerepét megkapja Hermann Bahr: Koncertjé­ben. Mielőtt tartósabban kipróbálhatnák drámai képességeit, véget ér a háború. Új igazgatás jön. Nem tartanak rá igényt. Az igazolóbizottság előtt alapo­san megkínozzák. Hányódik ettől kezd­ve színháztól színházig, játszási alka­lomtól alkalmi játékhelyig. Fura ellent­mondás: sikert sikerre halmoz, de hiva­talosan nem szerepel az élvonalban. Az ostromot követően sorra alakulnak apró kis színházacskák a bombázástól megkímélt városrészekben. 1945. június 19-én a Rottenbiller utca 22.-ben Jimmy úr által megalapított Vidák Varietében játszik, majd Lóránt Györgynél az Új Színházánál a sötét Erzsébetvárosban játszik, Nádasi László — Márkus Alfréd: Mákostészta című bohóságában. Olty Magdával, Mosiga Lászlóval, akik mindketten kicsit lefeketedtek, ezért hú­zódnak meg itt a nyilvánosság előtt. Dé­nes György is partnere, aki rendezi a Mákostésztát, valamint Lugosi György, aki a lokálműfajból próbálkozik drámai színészettel. Végül a Jókai téri Medgyaszay Színházban a Családban marad és az ígéret hölgye című dala­ Vay­llus otthonában GÁRDI BALÁZS FELVÉTELE Az irodalom állóképessége Egy nagy-britanniai közvélemény-kutatás szerint a regény továbbra is népszerű műfaj. Ebből az alkalomból Saul Bellow az irodalom ál­lóképességét ünnepli. SAUL BELLOW Amikor kamaszkoromban „felfedeztem magamnak az irodalmat”, gyakran jutott eszembe, hogy milyen nagyszerű lenne, ha mindenki, aki az utcánkban lakik, jól ismerné Proustot, Joyce-ot, T. E. Lawrence-t, Paszternákot vagy Kafkát. Később azután tapasztaltam, hogy milyen kemény ellenállást tanúsítanak a demokratikus tömegek a magas kultúrával szemben. A fiatal Lincoln, a határvidék lakója, Plutarkhoszt, Shakespeare-t és a Bibliát olvasta. De hát ő Lincoln volt. Később, amikor folyvást utaznom kellett, kocsival, busszal vagy vonattal, gyakran benéztem a kisvárosi könyvtárakba, és úgy talál­tam, hogy az olvasók nemcsak Proustot és Joyce-ot veszik ki, hanem még Svevót és Andrej Belijt is. D. H. Lawrence-t is kedvelték. Ilyen­kor néha eszembe jutott, hogy Isten hajlandó volt megkímélni Szodo­mát, mert tíz igaz ember találtatott a városban. Nem mintha Keokuk városa valamiféle bűnös Szodoma lett volna, vagy Proust Charlesát megkísérthette volna a gondolat, hogy a Michigan állambeli Benton Harborban telepedjék le. A jelek szerint akkoriban csillapíthatatlan demokratikus vágyat éreztem arra, hogy a legvalószínűtlenebb helye­ken is bizonyítékát találjam a magas kultúra jelenlétének. Immár évtizedek óta regényíró vagyok, s már a kezdet kezdetén tudtam, hogy milyen kétes értékű foglalkozás az enyém. A harmincas években egy idősebb szomszédunk elmondta, hogy ő író, és a pony­vamagazinoknak dolgozik. „A szomszédok itt az utcánkban nem tud­ják mire vélni, hogy miért nem járok munkába, meg hogy állandóan itthon látnak, ahogy ezzel­ azzal vacakolok, sövényt nyírok vagy ke­rítést festek, ahelyett, hogy gyárban dolgoznék. De hát én író vagyok. Az Argosyban meg a Doc Savage-ben jelennek meg a dolgaim” - mondta borongva. „És ez az ő szemükben nem igazi munka.” Talán észrevette, hogy folyton a könyveket bújom, s ezért nyilván számít­hat együttérzésemre, és talán figyelmeztetni akart, hogy vigyázzak, ne legyen belőlem olyasvalaki, aki más, mint a többiek. De hát már késő volt. A kezdet kezdetén egyébként arra is figyelmeztettek, hogy a re­gény kihalófélben van, olyasvalami, mint a fallal kerített város vagy az íj, azaz menthetetlenül a múlté. A történelemmel pedig senki sem szeret aszinkronban lenni. Oswald Spengler, aki a harmincas évek elejének egyik legolvasottabb írója volt, azt tanította, hogy a mi agg civilizációnk a végét járja. A fiataloknak azt tanácsolta, hogy hagyják az irodalmat és a többi művészetet, s helyette a mechanizáció, a gé­pek világát tegyék magukévá, s legyenek mérnökök. Ha az ember nem volt hajlandó elavultnak tekinteni magát, ezzel szembeszállt és dacolt az evolucionista történészekkel. Fiatal koromban igen nagyra becsültem Spenglert, de már akkor sem voltam képes elfogadni kö­vetkeztetéseit, és magamban (tisztelve és csodálva ugyan) a fenébe küldtem. Azóta hatvan év telt el, s most, a The Wall Street Journal egyik újabb számában Spengler mai formába öntött régi gondolatmenetével találkoztam. Terry Teachout, a Journal egyik állandó munkatársa - Spenglerrel ellentétben - nem fullasztja bele az olvasót a történelmi elméletek tengerébe, de minden jel arra mutat, hogy mérlegelte, meg­szűrte és átgondolta a rendelkezésére álló adatokat és bizonyítékokat. Teachout „atomizált kultúránkról” beszél, s megállapításai felelős­ségteljes, naprakész és meggondolt megállapítások. A „művészeti formákat”­­ „technikáknak” tekinti. Elmondja, hogy nemsokára a fil­mek „letölthetők” lesznek - azaz átküldhetők az egyik komputerről a másik komputer memóriájába -, és azt jósolja, hogy a filmeket hama­rosan úgy fogják forgalmazni és árulni, mint ma a könyveket. Másik jóslata, hogy a technika szinte varázslatos hatalmának segítségével hamarosan egy új korszak küszöbéhez érünk. „Amikor ez bekövetke­zik - írja konklúziójában -, gyanítom, hogy a regény helyett a függet­len film lesz a komoly elbeszélés legfőbb eszköze a huszonegyedik században.” Érvelését alátámasztandó az eladott könyvek számának baljós csökkenésére és a mozik nézőszámainak jelentős növekedésére utal. „A harmincévesnél fiatalabb amerikaiak számára a regény helyett a film vált az uralkodó művészi kifejezésformává.” Ehhez hozzáteszi, hogy az olyan népszerű regényírók, mint Tom Clancy vagy Stephen „Remélem, nem itatóvályukat adományozunk szomjas paciknak, amikor kiveszőben van a ló a világból”

Next

/
Oldalképek
Tartalomjegyzék