Népszabadság, 2000. június (58. évfolyam, 127-151. szám)

2000-06-07 / 132. szám

12 NÉPSZABADSÁG FÓRUM 2000. JÚNIUS 7., SZERDA ­ A Magyar Köztársaság elnöke öncz Árpád legendája, ahogyan a magyar népi képzeletben alakot öl­tött, egyszerre mutatja az új demokrácia minden erejét és minden gyöngeségét. Rávilágít arra az ambivalenciára, bizony­talanságra, amellyel mi, magyarországi honpolgárok az új, szabadabb politika in­tézményeire nézünk. Göncz Árpád legen­dája, ha finoman, figyelmesen, gondosan értelmezzük, különös, de hű ábrázolatát nyújtja félénk reményeinknek és jeges csalódásainknak. Miért szereti a magyar nép Göncz Ár­pádot? Azért, mert kiáll az igazáért - és azért, mert hallgatagon félreáll, némán tűri a bántást. Azért, mert szót emel a demokrá­cia hanyatlása, a szólásszabadság korláto­zása, a szegények sanyargatása ellen - és azért, mert kerüli a harcot, fáradt sóhajjal engedi útjára azt, amit nem lett volna sza­bad útjára engedni. A magyar nép azért is szereti elnökét, mert meg-megszólal, de főként azért, mert súlyosan hallgat. „Nem érdemes” - gondolja, mint oly sokszor, mint oly ré­gen, a magyar nép, „ne piszkolja be ezek­kel a kezét, elnök úr”. Göncz Árpád, a plebejus demokrata, a szabadelvű keresztyén, az ötvenhatos hős, a szép szavú magyar író megtestesíti mindazt, amit az új magyarországi de­mokrácia fogyatkozó számú hívei szeret­ni szoktak, de azt is, amit a csalódottak és szkeptikusok szintúgy csodálnak, még ha pusztán nosztalgikusan is. Ő az a politikus, akit azért szeretnek, mert nem politikus. Ő az a vezető, akit azért szeretnek, mert alig van hatalma, s akin látszik, nem is akar hatalmat. Látszik rajta, hogy szereti az elnökséget, de amit leginkább szeret benne, az a magyar nép szeretete. Plebejus, de nem populista: meghatja a közszeretet, de nem fürdőzik, nem lubickol benne. A nép fia, de tartóz­kodó, szinte félénk. Mélabús mosolya jel­zi, hogy tudja: rosszul mennek a dolgok, de (mint régimódi úriember) nem zajong, nem panaszkodik, nem lázad, nem ítélke­zik. Föltűnően hasonlít arra, amit jobb híján magyar nemzeti karakternek nevezhetünk - pedig nem átlagember. Nem apafigura, ahogy mondani szokták, hiszen az apa képzete: erős, hatalmas, védelmező, ám félelmetes. Göncz Árpád elszigeteltnek, elhagyatottnak tetszik; a magyar nép ma­gamagát is magára hagyottnak, elhanya­goltnak, védtelennek érzi. Az is. Akár a magyaroknál általában, Göncz Árpád diszkrét legyintése, szomorú mo­solya, könnyű sóhaja nem azt jelenti, hogy nem haragszik. Kitérően fogalmaz, néha jószívű általánosságokba menekül. Udvariasan átadja a nem általa odaítélt magas állami kitüntetést üldözőinek, gya­­lázóinak, személye és a magyar demokrá­cia ellenségeinek - csodálatosképpen a szégyen amazok fejére hullik. A fényes érem hályogosan megfakul a méltatlan szalonkabáton. A magyar nép, szemben minden ellen­kező híreszteléssel, szereti a szabadságot, ám nem kedveli a szabadságot fönntartó politikai küzdelmet. Igazi hőseink - Rá­kóczi, Kossuth - hatalom nélküli szám­­űzöttek voltak, legendáink főszereplői: Wesselényi vak, Széchenyi a bolondokhá­zában, Petőfi, Teleki László meg hősi ha­lott, Bibó csöndben ír az asztalfióknak. Ízlésünk a demokrácia (félig-meddig) győzelmével nem változott. Sok évszáza­dos idegen megszállás, részvétlen és távo­li uralkodó osztályok uralma, értetlen helytartók kormányzása után Magyaror­szágon minden hatalom, idegen. Kataszt­rofális háborúk és levert forradalmak után minden konfliktus, küzdelem, lázadás, til­takozás életveszélyesnek tetszik. Zsarno­kok kezéből elfogadott szűkös jólét, zsar­nokok kegyéből engedélyezett kulturális virágzás, zsarnokoktól kisajátított forra­dalmi gondolatkincs és retorika - ahogy Illyés megírta, vélelmezhető: az ellenállás is „szem a láncban”. Az uralkodást utálja a magyar nép, de a zendülés­ gyanús. Azt szoktuk hinni: aki harcba vinné ezt a né­pet, már be is bizonyította, hogy lelkiis­meretlen. Nem lehet eget ostromolni, ha nincsen ég. Gyarmati erényeink: a megértő össze­­nézés, a hallgatag részvét, a tétova humor. „Tudom, tudom.” Göncz Árpád benne is van ebben, meg fölötte is áll. Gogol revizorát megvesztegetné a vi­déki nemes, csak azért, hogy mondja el a cár őfelségének Szentpétervárott, hogy II. járási székhelyen él egy bizonyos Dob­­csinszkij. Csak ennyit. Minden magyar ember joggal érezheti, hogy a köztársasági elnök, országházi szerény dolgozószobájában tudja, vala­hogy tudja, hogy él. De ha ez a tudomás valamiképpen cselekvéssé válnék, akkor az már politika volna, meghasonlás, civó­­dás, ütközet, azt már nem kedvelnénk. A magyar nép láthatólag apolitikus, és antipolitikus politikust akar látni a legföl­­ső politikai tisztségben, de ezt az antipoli­­tikust bizony éppen ott akarja látni, és nem másutt. Ha a köztársasági elnök belehanyatlott volna a demokratikus politikába, akár úgy, hogy megalkuszik azokkal, akik meg akarták, meg akarják hamisítani a demok­ráciát, akár úgy, hogy magához ragadja a kezdeményezést (ami olykor talán kívá­natosnak tűnhetett föl), akkor elvesztette volna a népszerűségét. Ez a népszerűség — furcsa módon - pedig az alkotmá­­nyos/szabadelvű demokrácia, a jogállam egyik legfőbb biztosítéka volt mégis, lé­lektani biztosíték csupán, de azért biztosí­ték. Tíz hosszú esztendeig. A magyar nép mintha azt mondaná: hagyjatok békén. De segítsetek. Segítse­tek, de hagyjatok békén. A magyar nép mintha tekintélyre vágynék, de olyan te­kintélyre, amely maga nem hatalom, de helyettesíti a hatalmat. A magyar népnek jól esett, hogy szelíd ember a honvédség főparancsnoka. De a magyar népnek az is jól esett, hogy kemény ember az, akinek nem nagyon van más kiváltsága, mint hogy szilveszterkor a rádióban elmondja az egyik felét annak, amit mindenki gon­dol. Kétlelkűek vagyunk a demokratikus köztársaságunkkal szemben: a magunké­nak is tartjuk, meg neheztelünk is rá. Rosszabb napjainkon nem is hiszünk a lé­tezésében. A nemzetközi terminológiának megfelelően, pusztán konvencionálisan „szabad társadalominak neveztem a mi­nap a Magyarországon is honos politikai rendszert; fölháborodott moraj fogadta a szavaimat. Göncz Árpád megtestesíti ezt a kétlel­­kűséget, meg gyógyírt is kínál rá. Jelképe az egyéni szabadságot mindenek fölött védelmező politikai rendszernek, meg ol­dalvást is áll tőle, kritikusan, néha zsém­besen. Megjelent az antifasiszta demonst­ráción, és hallgatott. Amint megjósolható volt, hallgatása ékesszólóbb volt a gyarló beszédeknél. Van a politikai rendszereknek olyan szerkezeti sajátossága, amelyről manap­ság jobbára hallgatni szokás. Ez a „sze­lekció”, milyen minőségű embereket vá­logat ki a rendszer, hogy vezessék. Mi­lyen kvalitású emberek kerülnek az élre. Mind örökletes monarchiáknak, mind ve­zető garnitúrájukat felületes választási kampányokban kiválogató parlamenti de­mokráciáknak súlyos gondja ez. Tíz évvel ezelőtt a magyarországi vál­tozás legfőbb erőinek szerencsés egyezsé­ge révén sikerült megtalálni azt a kiváló embert, akinek hibái és erényei, messzetekintése és rövidlátása, mondatai és csöndjei hozzájárultak ahhoz, hogy minden bű­baj ellenére nyugodtan alud­junk éjszakánként, olyan napok után is, amelyek során tehetetlen szégyen és föl­­háborodás marcangolta a szívünket. Ilyenek vagyunk és ilyen az a kicsit rej­télyes ember, akit szerettünk. Tisztelet Göncz Árpádnak. Tamás Gáspár Miklós MTA Filozófiai Intézet - A raktárból még tetszik hozni egy pecsétet és aláírást, hogy hiánytalanul és sértetlenül leadott egy Magyar Köztársaságot, a hozzávaló nemzetiszín szalag­gal együtt, közben én előkészítem a nyugdíjaspapírjait... Isten békéje, és ami utána jön...H­ osszú vajúdás után végül is sikerült megválaszta­ni a köztársaság új elnökét. Nem hegyek vajúd­tak, nem politikai óriások csaptak össze. Gyarló földi emberek, az ország első szolgája, a miniszterelnök és a pszeudo-miniszterelnök birkóztak a jól elrendezett ku­lisszák mögött. Csendben feszültek egymásnak, hogy a nyilvánosság a küzdők izzadó arcát ne lássa, foguk csi­korgását ne hallja. Az eredményre persze következtet­ni, jósolni, tippelni, fogadni is lehetett: győz-e Orbán, lenyeli-e a békát Torgyán vagy sem? Lenyelte, s még azt is el kellett játszani, hogy Orbán jelöltje az ő jelölt­je. Torgyán korábban föltétlenül kisgazdamúlttal ren­delkező jelöltről beszélt, s Mádl Ferencnek természete­sen semmiféle kisgazdamúltja nincs. Torgyán tehát nyert, de hogy ellenszolgáltatásként, fájdalomdíjként mit kap, az majd csak később derül ki. Göncz Árpád két ciklus után, az ország vitathatatla­nul legnépszerűbb politikusaként köszönhet el a nem­zettől. Az új elnök az ellenzéki pártok (részleges) tá­mogatásával foglalhatja el helyét. Tíz évvel ezelőtt Göncz a rendszerváltás feszült, konfliktusokkal, kí­nokkal terhelt napjaiban kapott bizalmat. 1998-ban a Fidesz „kormányváltásnál többet, de rendszerváltásnál kevesebbet” ígért. Konfliktusokban nincs is hiány, a társadalom biztonságérzete rettenetesen megsínylette az „egész pályás letáma­dást”, amelynek lényege a hatalom gyors megragadása, a pozíciók birtokbavétele, a zsákmányszerzés, akár durva eszkö­zökkel is. A politikai buldózerek aztán már a demokrácia alapjait kezdték bon­tani. A társadalom tíz év után újratanul­ta, hogy nemcsak a gazdagoktól, az erő­sektől, hanem az államtól is óvakodnia kell, mert az nincs tekintettel a gyengék érdekeire, megregulázza, maga alá gyűri a privát szférát, maga alá gyűri a törvé­nyeket, és a korábban kialakult íratlan szabályokat még véletlenül sem tartja be. Az emberek félnek! Mádl Ferenc megválasztása megoldat­lan politikai problémák, feloldatlan belpolitikai fe­szültségek, hullámverésként egymást követő konflik­tusok idején történt. A „Treuga Dei”, az Isten Békéje, ahogyan a középkorban a szemben álló harcoló kato­nák ünnepi, különleges fegyvernyugvását nevezték, a mi viszonyaink között nem lesz hosszú. Az Isten Béké­je múltán harcos hétköznapok hangzavara kavarog majd a parlamenti üléseken, és a médiumokban, s ez áthajlik majd az új, a köztársaságot megjelenítő közjo­gi méltósághoz is. Az elnököt új tiszte arra kötelezi, hogy pártok feletti független személyiségként őrizze a demokráciát, a törvényességet, az emberi jogokat, kép­viselje az egész nemzetet, a magyar társadalom min­den részének érdekeit. Mádl Ferencre annak tudatában szavaztak az ellen­zéki oldalon, hogy mindeddig a nyilvánosság előtt is a Fideszt támogatta, mellette lépett föl. Orbán Viktor év eleji, kincstári optimizmusról síkos beszámolóit meleg méltatásokkal vezette be. Aki rá adta voksát, ismerte 1990 és 1994 közötti kormányzati tevékenységét. Mádl az Antall-kormány tagjaként a privatizációban, a bankkonszolidációban, végül oktatási miniszterként dolgozott. Antall öröksége nem a törvények semmibe­vétele, a parlamenti demokrácia tönkresilányítása, ha­nem a jogállamiság megőrzése, a társadalmi béke fenntartása, az elfogadható kompromisszumok keresé­se és megtartása. Mádl még az „átkosban” lett egyete­mi tanár, a nemzetközi magánjog kiváló ismerője. Egész tudományos pályáján a jog, a törvények megal­kotása, ismerete, érvényesítése érdekelte. Ezt tanította hallgatóinak, a legmagasabb szinten. Azt viszont nem lehet pontosan tudni, hogy mi a vé­leménye azokról a tanítványairól, akik az elmúlt két esztendőben gyakorolták magukat törvényalkotásban és jogalkalmazásban. Mit szól a tör­vényhozók és a végrehajtók teljesítmé­nyéhez­­ Mádl Ferenc, a professzor? Lehetetlen hogy nem tudja: a koalíció, amely őt az elnöki posztra javasolta, miután a parlamentet (háromhetenkén­ti) levelező tagozattá minősítette vissza, és ezzel a nyilvánosság kontrollját mi­nimalizálta, biztonságban érzi magát kétharmados törvények nélkül is. Sőt­­ a miniszterelnök úgy véli, hogy „ellen­zék nélkül is működhet” a parlament. Nem szisszent fel, amikor ezt meghal­lotta? Áttekintve az elmúlt két eszten­dőt, a felületes szemlélő is érzékelhette: a kormány rossz példát ad a polgárok­nak, ha nem jogkövető, hanem jogsértő gyakorlatot folytat. Ha a hatalom a jogszabályok kö­zötti bujkálás, a törvények megkerülésének bajnoka, akkor nem várhat mást az állampolgárok azon részétől sem, akik erre maguk is hajlamosak, vagy akiket a kö­rülmények kényszere nyom az adócsalás, vagy egyéb törvénysértések felé. A rossz példát adó volt tanítvá­nyok Mádl professzor mai szigorlatán könnyen át­mennének? Jó jegyet kapnának? A Polgári Szövetsé­get elnöklő Mádl korábban dicsérte a „kevesebb mint rendszerváltó, több mint kormányváltó” fideszes ro­hamcsapat vezetőit. Politikusként tette ezt, és szakmai hitelét igyekezett megőrizni. De most új helyzetbe ke­rült. Most közjogi méltóságként pajzsa lesz ugyan a köte­lező tartózkodás a nyilvános rokonszenvtől vagy ellen­szenvtől, de lélekpróbáló nehéz órái adódhatnak, ha tisztsége okán valakikről vagy valamiről nagyon élére állított helyzetben kell döntenie. A történelemtől ka­pott új szerephez átalakulna a lélek legmélyére hor­gonyzott korábbi érzelmek, vonzódások? Érvényesül-e a „Beckett-jelenség”? Érdemes emlé­kezni II. Henrik angol király és Thomas Beckett törté­netére. Beckett 1118-ban született Londonban gazdag csa­lád gyermekeként. Párizsban tanult, a kánonjogot Bo­lognában tanulmányozta. Hazatérve az angol királyi udvarban a világfiak kicsapongó életét élte és jó cim­borája lett a trónörökösnek, aki 1154-ben II. Henrik­ként lépett a trónra. A kitűnő képességű Beckett egy évvel később már a nagy hatalmú uralkodó kancellárja. Beckett jóban-rosszban, a diplomáciában és a dáridók­­ban is ott van Henrik mellett, aki a papsággal állandó harcban áll, s egy váratlan ötlettel bizalmasát és kan­cellárját (aki ekkor már hét éve szolgál!) . 1162-ben canterburyi érsekké nevezi ki. Ekkor meglepő fordulat következik: Beckett halálosan komolyan veszi érseki megbízatását, az ivócimborából valódi aszkéta lesz, és a királlyal szemben ezentúl a papság, a katolikus egy­ház érdekeit képviseli, de foggal-körömmel. Élete ez­után a II. Henrikkel folytatott harcokkal telik, vagyonát elkobozzák, külföldre menekül, de 1170-ben visszatér érseki székébe. A nép boldog, eleinte a király is, aztán Henrik mégis parancsot ad embereinek­­ még az év de­cemberében, hogy gyilkolják meg a canterburyi kated­­rálisban Beckettet. Három év múlva a katolikus egyház szentté avatja. Henrik a sírjánál vezekel. Fantasztikus történet ez, majd kilenc évszázados a példa, krónikák, drámák, regények, színművek, filmek ihletője. A Beckett-jelenség, úgy hiszem, napjainkban is feltűnik különleges életpályák találkozásakor, kü­lönleges szituációkban. Persze a sors kirótta szerepet elvállaló hős kockázata, döntéseinek, tetteinek tétje nem olyan elviselhetetlenül nagy, mint amikor a konf­liktus feloldása a gyilkosság, és a hős utólagos jutalma a szentté avatás volt. Ma is vannak összecsapások a rossz és a jó között, az önérdek és a közérdek képvise­lői között. A kérdés mindig az, hogy a konfliktus részt­vevői közül a jó ügy szolgája Beckett példájára vállal­­ja-e a döntést a király ellenében? Márványi György újságíró A rossz példát adó volt tanítványok Mádl professzor mai szigorlatán könnyen átmennének? Jó jegyet kapnának? Tényleg nincs baj? E­lképedve hallgattam május 20-án reggel a Kossuth rádióban az Or­szágos Traumatológiai Intézetben el­maradt műtétekről szóló beszélgetést. A jó szándékú és segíteni akaró ripor­ter arról faggatta a Budapesti Orvosi Kamara elnökhelyettesét, hogy a nő­vérhiány, a szakemberhiány mennyire veszélyezteti a betegek ellátását. Mennyire tudják egy intenzív osztály létszámhiányát a betegek pótolni, egy­mást segítve, ápolva. Azt várta a jámbor hallgató, hogy a magyar orvostársadalmat képviselő kamarai tisztségviselő megragadja az alkalmat, és felhívja az emberek, a döntéshozók figyelmét a kialakult le­hetetlen helyzetre (bár utóbbiak ezt na­gyon jól ismerik). De nem ez történt. A derék tisztség­­viselő megnyugtatta a riportert és rajta keresztül a magyar népet, hogy semmi baj, vannak apróbb nehézségek, de úr­rá leszünk rajtuk, megoldjuk őket. El­mélázva hallgattam a frázisokat, isme­rősen hangzottak. Semmi baj elvtár­sak, vannak még nehézségek, de végül minden megoldódik. Valóban apró működési zavarról van szó egy jól működő rendszerben? Vagy egy mély válságjelét észleltük? Egy fontos kérdést kell megvála­szolni: csődbe juthat-e a magyar egész­ségügy, működésképtelenné válhat-e, mint a diósgyőri vasmű? Nem! Ez a feladatból adódóan nem fordulhat elő. Van egészségügyi ellátás Afganisztán­ban és Ugandában is. Csak egy kicsit más. Lehet a tüdőgyulladást antibioti­kumokkal, köptetőkkel, lázcsillapítók­kal és gyógyfüvekkel, borogatással is gyógyítani. Mindkét esetben legjobb szándékunk szerint törődünk a beteg­gel, de az eredmény nem ugyanaz. Az Antal-, Horn-, Orbán-kormányok célokban, prioritásokban, stílusban je­lentősen eltértek egymástól, de egyben tökéletesen egyetértettek, az egészség­ügynek nem adtak pénzt. A gyógyítás­ra, megelőzésre ma kevesebb, mint a fele jut annak, amennyi a 90-es évek elején jutott. A jövőre sem sok jót ígér. A sürgős­ségi ellátásra, az új kórházi finanszíro­zási rendszerre vonatkozó elképzelé­sek, ismeretek még hiányosak. De egy alapvető következtetés már levonható. Az ún. sürgősségi ellátást fogják teljes körűen finanszírozni. Ha bokatörésünk, vakbélgyulladá­sunk, esetleg szívinfarktusunk van, a megmaradó kórházak ellátnak bennün­ket. De ha csak epekővel, sérvvel vagy vastagbéltumorral rendelkezünk, váró­listára kerülünk. Hacsak, hacsak nem fizetjük meg egy magánpénztár szol­gáltatásait. Gyakorló orvos vagyok, közelről lá­tom az ellátó rendszer elképesztő álla­potát, a műszer-, a szakemberhiányt, a gazdasági szempontok mind erőtelje­sebb érvényesülését. Érzem az egyre elviselhetetlenebb feszültséget a társa­dalom elvárása és a lehetőségek kö­zött. Nem mondjuk ki, hogy megelőző­gyógyító tevékenységünk messze a le­hetséges, az elvárható színvonal alatt van. Nem finanszírozzuk szűrővizsgá­latok zömét, nem finanszírozzuk azo­kat a gyógyszereket, melyek segítségé­vel megelőzhetjük a kóros anyagcsere­állapotokat, a kövérséget, a szívinfark­tust stb. Jogosnak érzek minden kritikát, ami az egészségügyet érinti, mert valóban akadozik, romlik az ellátás. Jogtalan­nak érzek minden kritikát, mert tudom, hogy a jelenlegi állapot is csak ember­­feletti munkával, hivatástudattal bizto­sítható. Mi a megoldás? A politika pénz he­lyett reformok szükségességéről be­szél. A szakma elutasítja a csodaként beharangozott reformot (nagyrészt joggal) és több pénzt vár. Magánvéleményem szerint egyál­talán nem arról van szó, hogy a min­denkori kormány „gonosz”, azért nem ad pénzt. Egyszerűen más célokat részesít előnyben. Ebben hitem szerint nincs igaza. Egy jól működő társadalomban az oktatásnak és az egészségügynek van elsőbbsége. A székesfehérvári kardiológiai osz­tály intenzív részlegének áthelyezése borzolta a közelmúltban a kedélyeket. A legfőbb szakmai fórum a szakmai kollégium ezt a lépést hibásnak ítélte. Ennek ellenére, a betegek érdekében szót emelő főorvosnak mennie kellett. A Traumatológiai Intézet orvosai tilta­koztak a betegek érdekeit veszélyezte­tő intézkedések ellen. Mit tett az Orvosi Kamara? Mit tet­tek az érdekvédelmi szervezetek? Mit tettünk mi orvosok, egészségügyi dol­gozók? Dr. Regős János osztályvezető főorvos

Next