Népszabadság, 2000. június (58. évfolyam, 127-151. szám)
2000-06-07 / 132. szám
12 NÉPSZABADSÁG FÓRUM 2000. JÚNIUS 7., SZERDA A Magyar Köztársaság elnöke öncz Árpád legendája, ahogyan a magyar népi képzeletben alakot öltött, egyszerre mutatja az új demokrácia minden erejét és minden gyöngeségét. Rávilágít arra az ambivalenciára, bizonytalanságra, amellyel mi, magyarországi honpolgárok az új, szabadabb politika intézményeire nézünk. Göncz Árpád legendája, ha finoman, figyelmesen, gondosan értelmezzük, különös, de hű ábrázolatát nyújtja félénk reményeinknek és jeges csalódásainknak. Miért szereti a magyar nép Göncz Árpádot? Azért, mert kiáll az igazáért - és azért, mert hallgatagon félreáll, némán tűri a bántást. Azért, mert szót emel a demokrácia hanyatlása, a szólásszabadság korlátozása, a szegények sanyargatása ellen - és azért, mert kerüli a harcot, fáradt sóhajjal engedi útjára azt, amit nem lett volna szabad útjára engedni. A magyar nép azért is szereti elnökét, mert meg-megszólal, de főként azért, mert súlyosan hallgat. „Nem érdemes” - gondolja, mint oly sokszor, mint oly régen, a magyar nép, „ne piszkolja be ezekkel a kezét, elnök úr”. Göncz Árpád, a plebejus demokrata, a szabadelvű keresztyén, az ötvenhatos hős, a szép szavú magyar író megtestesíti mindazt, amit az új magyarországi demokrácia fogyatkozó számú hívei szeretni szoktak, de azt is, amit a csalódottak és szkeptikusok szintúgy csodálnak, még ha pusztán nosztalgikusan is. Ő az a politikus, akit azért szeretnek, mert nem politikus. Ő az a vezető, akit azért szeretnek, mert alig van hatalma, s akin látszik, nem is akar hatalmat. Látszik rajta, hogy szereti az elnökséget, de amit leginkább szeret benne, az a magyar nép szeretete. Plebejus, de nem populista: meghatja a közszeretet, de nem fürdőzik, nem lubickol benne. A nép fia, de tartózkodó, szinte félénk. Mélabús mosolya jelzi, hogy tudja: rosszul mennek a dolgok, de (mint régimódi úriember) nem zajong, nem panaszkodik, nem lázad, nem ítélkezik. Föltűnően hasonlít arra, amit jobb híján magyar nemzeti karakternek nevezhetünk - pedig nem átlagember. Nem apafigura, ahogy mondani szokták, hiszen az apa képzete: erős, hatalmas, védelmező, ám félelmetes. Göncz Árpád elszigeteltnek, elhagyatottnak tetszik; a magyar nép magamagát is magára hagyottnak, elhanyagoltnak, védtelennek érzi. Az is. Akár a magyaroknál általában, Göncz Árpád diszkrét legyintése, szomorú mosolya, könnyű sóhaja nem azt jelenti, hogy nem haragszik. Kitérően fogalmaz, néha jószívű általánosságokba menekül. Udvariasan átadja a nem általa odaítélt magas állami kitüntetést üldözőinek, gyalázóinak, személye és a magyar demokrácia ellenségeinek - csodálatosképpen a szégyen amazok fejére hullik. A fényes érem hályogosan megfakul a méltatlan szalonkabáton. A magyar nép, szemben minden ellenkező híreszteléssel, szereti a szabadságot, ám nem kedveli a szabadságot fönntartó politikai küzdelmet. Igazi hőseink - Rákóczi, Kossuth - hatalom nélküli száműzöttek voltak, legendáink főszereplői: Wesselényi vak, Széchenyi a bolondokházában, Petőfi, Teleki László meg hősi halott, Bibó csöndben ír az asztalfióknak. Ízlésünk a demokrácia (félig-meddig) győzelmével nem változott. Sok évszázados idegen megszállás, részvétlen és távoli uralkodó osztályok uralma, értetlen helytartók kormányzása után Magyarországon minden hatalom, idegen. Katasztrofális háborúk és levert forradalmak után minden konfliktus, küzdelem, lázadás, tiltakozás életveszélyesnek tetszik. Zsarnokok kezéből elfogadott szűkös jólét, zsarnokok kegyéből engedélyezett kulturális virágzás, zsarnokoktól kisajátított forradalmi gondolatkincs és retorika - ahogy Illyés megírta, vélelmezhető: az ellenállás is „szem a láncban”. Az uralkodást utálja a magyar nép, de a zendülés gyanús. Azt szoktuk hinni: aki harcba vinné ezt a népet, már be is bizonyította, hogy lelkiismeretlen. Nem lehet eget ostromolni, ha nincsen ég. Gyarmati erényeink: a megértő összenézés, a hallgatag részvét, a tétova humor. „Tudom, tudom.” Göncz Árpád benne is van ebben, meg fölötte is áll. Gogol revizorát megvesztegetné a vidéki nemes, csak azért, hogy mondja el a cár őfelségének Szentpétervárott, hogy II. járási székhelyen él egy bizonyos Dobcsinszkij. Csak ennyit. Minden magyar ember joggal érezheti, hogy a köztársasági elnök, országházi szerény dolgozószobájában tudja, valahogy tudja, hogy él. De ha ez a tudomás valamiképpen cselekvéssé válnék, akkor az már politika volna, meghasonlás, civódás, ütközet, azt már nem kedvelnénk. A magyar nép láthatólag apolitikus, és antipolitikus politikust akar látni a legfölső politikai tisztségben, de ezt az antipolitikust bizony éppen ott akarja látni, és nem másutt. Ha a köztársasági elnök belehanyatlott volna a demokratikus politikába, akár úgy, hogy megalkuszik azokkal, akik meg akarták, meg akarják hamisítani a demokráciát, akár úgy, hogy magához ragadja a kezdeményezést (ami olykor talán kívánatosnak tűnhetett föl), akkor elvesztette volna a népszerűségét. Ez a népszerűség — furcsa módon - pedig az alkotmányos/szabadelvű demokrácia, a jogállam egyik legfőbb biztosítéka volt mégis, lélektani biztosíték csupán, de azért biztosíték. Tíz hosszú esztendeig. A magyar nép mintha azt mondaná: hagyjatok békén. De segítsetek. Segítsetek, de hagyjatok békén. A magyar nép mintha tekintélyre vágynék, de olyan tekintélyre, amely maga nem hatalom, de helyettesíti a hatalmat. A magyar népnek jól esett, hogy szelíd ember a honvédség főparancsnoka. De a magyar népnek az is jól esett, hogy kemény ember az, akinek nem nagyon van más kiváltsága, mint hogy szilveszterkor a rádióban elmondja az egyik felét annak, amit mindenki gondol. Kétlelkűek vagyunk a demokratikus köztársaságunkkal szemben: a magunkénak is tartjuk, meg neheztelünk is rá. Rosszabb napjainkon nem is hiszünk a létezésében. A nemzetközi terminológiának megfelelően, pusztán konvencionálisan „szabad társadalominak neveztem a minap a Magyarországon is honos politikai rendszert; fölháborodott moraj fogadta a szavaimat. Göncz Árpád megtestesíti ezt a kétlelkűséget, meg gyógyírt is kínál rá. Jelképe az egyéni szabadságot mindenek fölött védelmező politikai rendszernek, meg oldalvást is áll tőle, kritikusan, néha zsémbesen. Megjelent az antifasiszta demonstráción, és hallgatott. Amint megjósolható volt, hallgatása ékesszólóbb volt a gyarló beszédeknél. Van a politikai rendszereknek olyan szerkezeti sajátossága, amelyről manapság jobbára hallgatni szokás. Ez a „szelekció”, milyen minőségű embereket válogat ki a rendszer, hogy vezessék. Milyen kvalitású emberek kerülnek az élre. Mind örökletes monarchiáknak, mind vezető garnitúrájukat felületes választási kampányokban kiválogató parlamenti demokráciáknak súlyos gondja ez. Tíz évvel ezelőtt a magyarországi változás legfőbb erőinek szerencsés egyezsége révén sikerült megtalálni azt a kiváló embert, akinek hibái és erényei, messzetekintése és rövidlátása, mondatai és csöndjei hozzájárultak ahhoz, hogy minden bűbaj ellenére nyugodtan aludjunk éjszakánként, olyan napok után is, amelyek során tehetetlen szégyen és fölháborodás marcangolta a szívünket. Ilyenek vagyunk és ilyen az a kicsit rejtélyes ember, akit szerettünk. Tisztelet Göncz Árpádnak. Tamás Gáspár Miklós MTA Filozófiai Intézet - A raktárból még tetszik hozni egy pecsétet és aláírást, hogy hiánytalanul és sértetlenül leadott egy Magyar Köztársaságot, a hozzávaló nemzetiszín szalaggal együtt, közben én előkészítem a nyugdíjaspapírjait... Isten békéje, és ami utána jön...H osszú vajúdás után végül is sikerült megválasztani a köztársaság új elnökét. Nem hegyek vajúdtak, nem politikai óriások csaptak össze. Gyarló földi emberek, az ország első szolgája, a miniszterelnök és a pszeudo-miniszterelnök birkóztak a jól elrendezett kulisszák mögött. Csendben feszültek egymásnak, hogy a nyilvánosság a küzdők izzadó arcát ne lássa, foguk csikorgását ne hallja. Az eredményre persze következtetni, jósolni, tippelni, fogadni is lehetett: győz-e Orbán, lenyeli-e a békát Torgyán vagy sem? Lenyelte, s még azt is el kellett játszani, hogy Orbán jelöltje az ő jelöltje. Torgyán korábban föltétlenül kisgazdamúlttal rendelkező jelöltről beszélt, s Mádl Ferencnek természetesen semmiféle kisgazdamúltja nincs. Torgyán tehát nyert, de hogy ellenszolgáltatásként, fájdalomdíjként mit kap, az majd csak később derül ki. Göncz Árpád két ciklus után, az ország vitathatatlanul legnépszerűbb politikusaként köszönhet el a nemzettől. Az új elnök az ellenzéki pártok (részleges) támogatásával foglalhatja el helyét. Tíz évvel ezelőtt Göncz a rendszerváltás feszült, konfliktusokkal, kínokkal terhelt napjaiban kapott bizalmat. 1998-ban a Fidesz „kormányváltásnál többet, de rendszerváltásnál kevesebbet” ígért. Konfliktusokban nincs is hiány, a társadalom biztonságérzete rettenetesen megsínylette az „egész pályás letámadást”, amelynek lényege a hatalom gyors megragadása, a pozíciók birtokbavétele, a zsákmányszerzés, akár durva eszközökkel is. A politikai buldózerek aztán már a demokrácia alapjait kezdték bontani. A társadalom tíz év után újratanulta, hogy nemcsak a gazdagoktól, az erősektől, hanem az államtól is óvakodnia kell, mert az nincs tekintettel a gyengék érdekeire, megregulázza, maga alá gyűri a privát szférát, maga alá gyűri a törvényeket, és a korábban kialakult íratlan szabályokat még véletlenül sem tartja be. Az emberek félnek! Mádl Ferenc megválasztása megoldatlan politikai problémák, feloldatlan belpolitikai feszültségek, hullámverésként egymást követő konfliktusok idején történt. A „Treuga Dei”, az Isten Békéje, ahogyan a középkorban a szemben álló harcoló katonák ünnepi, különleges fegyvernyugvását nevezték, a mi viszonyaink között nem lesz hosszú. Az Isten Békéje múltán harcos hétköznapok hangzavara kavarog majd a parlamenti üléseken, és a médiumokban, s ez áthajlik majd az új, a köztársaságot megjelenítő közjogi méltósághoz is. Az elnököt új tiszte arra kötelezi, hogy pártok feletti független személyiségként őrizze a demokráciát, a törvényességet, az emberi jogokat, képviselje az egész nemzetet, a magyar társadalom minden részének érdekeit. Mádl Ferencre annak tudatában szavaztak az ellenzéki oldalon, hogy mindeddig a nyilvánosság előtt is a Fideszt támogatta, mellette lépett föl. Orbán Viktor év eleji, kincstári optimizmusról síkos beszámolóit meleg méltatásokkal vezette be. Aki rá adta voksát, ismerte 1990 és 1994 közötti kormányzati tevékenységét. Mádl az Antall-kormány tagjaként a privatizációban, a bankkonszolidációban, végül oktatási miniszterként dolgozott. Antall öröksége nem a törvények semmibevétele, a parlamenti demokrácia tönkresilányítása, hanem a jogállamiság megőrzése, a társadalmi béke fenntartása, az elfogadható kompromisszumok keresése és megtartása. Mádl még az „átkosban” lett egyetemi tanár, a nemzetközi magánjog kiváló ismerője. Egész tudományos pályáján a jog, a törvények megalkotása, ismerete, érvényesítése érdekelte. Ezt tanította hallgatóinak, a legmagasabb szinten. Azt viszont nem lehet pontosan tudni, hogy mi a véleménye azokról a tanítványairól, akik az elmúlt két esztendőben gyakorolták magukat törvényalkotásban és jogalkalmazásban. Mit szól a törvényhozók és a végrehajtók teljesítményéhez Mádl Ferenc, a professzor? Lehetetlen hogy nem tudja: a koalíció, amely őt az elnöki posztra javasolta, miután a parlamentet (háromhetenkénti) levelező tagozattá minősítette vissza, és ezzel a nyilvánosság kontrollját minimalizálta, biztonságban érzi magát kétharmados törvények nélkül is. Sőt a miniszterelnök úgy véli, hogy „ellenzék nélkül is működhet” a parlament. Nem szisszent fel, amikor ezt meghallotta? Áttekintve az elmúlt két esztendőt, a felületes szemlélő is érzékelhette: a kormány rossz példát ad a polgároknak, ha nem jogkövető, hanem jogsértő gyakorlatot folytat. Ha a hatalom a jogszabályok közötti bujkálás, a törvények megkerülésének bajnoka, akkor nem várhat mást az állampolgárok azon részétől sem, akik erre maguk is hajlamosak, vagy akiket a körülmények kényszere nyom az adócsalás, vagy egyéb törvénysértések felé. A rossz példát adó volt tanítványok Mádl professzor mai szigorlatán könnyen átmennének? Jó jegyet kapnának? A Polgári Szövetséget elnöklő Mádl korábban dicsérte a „kevesebb mint rendszerváltó, több mint kormányváltó” fideszes rohamcsapat vezetőit. Politikusként tette ezt, és szakmai hitelét igyekezett megőrizni. De most új helyzetbe került. Most közjogi méltóságként pajzsa lesz ugyan a kötelező tartózkodás a nyilvános rokonszenvtől vagy ellenszenvtől, de lélekpróbáló nehéz órái adódhatnak, ha tisztsége okán valakikről vagy valamiről nagyon élére állított helyzetben kell döntenie. A történelemtől kapott új szerephez átalakulna a lélek legmélyére horgonyzott korábbi érzelmek, vonzódások? Érvényesül-e a „Beckett-jelenség”? Érdemes emlékezni II. Henrik angol király és Thomas Beckett történetére. Beckett 1118-ban született Londonban gazdag család gyermekeként. Párizsban tanult, a kánonjogot Bolognában tanulmányozta. Hazatérve az angol királyi udvarban a világfiak kicsapongó életét élte és jó cimborája lett a trónörökösnek, aki 1154-ben II. Henrikként lépett a trónra. A kitűnő képességű Beckett egy évvel később már a nagy hatalmú uralkodó kancellárja. Beckett jóban-rosszban, a diplomáciában és a dáridókban is ott van Henrik mellett, aki a papsággal állandó harcban áll, s egy váratlan ötlettel bizalmasát és kancellárját (aki ekkor már hét éve szolgál!) . 1162-ben canterburyi érsekké nevezi ki. Ekkor meglepő fordulat következik: Beckett halálosan komolyan veszi érseki megbízatását, az ivócimborából valódi aszkéta lesz, és a királlyal szemben ezentúl a papság, a katolikus egyház érdekeit képviseli, de foggal-körömmel. Élete ezután a II. Henrikkel folytatott harcokkal telik, vagyonát elkobozzák, külföldre menekül, de 1170-ben visszatér érseki székébe. A nép boldog, eleinte a király is, aztán Henrik mégis parancsot ad embereinek még az év decemberében, hogy gyilkolják meg a canterburyi katedrálisban Beckettet. Három év múlva a katolikus egyház szentté avatja. Henrik a sírjánál vezekel. Fantasztikus történet ez, majd kilenc évszázados a példa, krónikák, drámák, regények, színművek, filmek ihletője. A Beckett-jelenség, úgy hiszem, napjainkban is feltűnik különleges életpályák találkozásakor, különleges szituációkban. Persze a sors kirótta szerepet elvállaló hős kockázata, döntéseinek, tetteinek tétje nem olyan elviselhetetlenül nagy, mint amikor a konfliktus feloldása a gyilkosság, és a hős utólagos jutalma a szentté avatás volt. Ma is vannak összecsapások a rossz és a jó között, az önérdek és a közérdek képviselői között. A kérdés mindig az, hogy a konfliktus résztvevői közül a jó ügy szolgája Beckett példájára vállalja-e a döntést a király ellenében? Márványi György újságíró A rossz példát adó volt tanítványok Mádl professzor mai szigorlatán könnyen átmennének? Jó jegyet kapnának? Tényleg nincs baj? Elképedve hallgattam május 20-án reggel a Kossuth rádióban az Országos Traumatológiai Intézetben elmaradt műtétekről szóló beszélgetést. A jó szándékú és segíteni akaró riporter arról faggatta a Budapesti Orvosi Kamara elnökhelyettesét, hogy a nővérhiány, a szakemberhiány mennyire veszélyezteti a betegek ellátását. Mennyire tudják egy intenzív osztály létszámhiányát a betegek pótolni, egymást segítve, ápolva. Azt várta a jámbor hallgató, hogy a magyar orvostársadalmat képviselő kamarai tisztségviselő megragadja az alkalmat, és felhívja az emberek, a döntéshozók figyelmét a kialakult lehetetlen helyzetre (bár utóbbiak ezt nagyon jól ismerik). De nem ez történt. A derék tisztségviselő megnyugtatta a riportert és rajta keresztül a magyar népet, hogy semmi baj, vannak apróbb nehézségek, de úrrá leszünk rajtuk, megoldjuk őket. Elmélázva hallgattam a frázisokat, ismerősen hangzottak. Semmi baj elvtársak, vannak még nehézségek, de végül minden megoldódik. Valóban apró működési zavarról van szó egy jól működő rendszerben? Vagy egy mély válságjelét észleltük? Egy fontos kérdést kell megválaszolni: csődbe juthat-e a magyar egészségügy, működésképtelenné válhat-e, mint a diósgyőri vasmű? Nem! Ez a feladatból adódóan nem fordulhat elő. Van egészségügyi ellátás Afganisztánban és Ugandában is. Csak egy kicsit más. Lehet a tüdőgyulladást antibiotikumokkal, köptetőkkel, lázcsillapítókkal és gyógyfüvekkel, borogatással is gyógyítani. Mindkét esetben legjobb szándékunk szerint törődünk a beteggel, de az eredmény nem ugyanaz. Az Antal-, Horn-, Orbán-kormányok célokban, prioritásokban, stílusban jelentősen eltértek egymástól, de egyben tökéletesen egyetértettek, az egészségügynek nem adtak pénzt. A gyógyításra, megelőzésre ma kevesebb, mint a fele jut annak, amennyi a 90-es évek elején jutott. A jövőre sem sok jót ígér. A sürgősségi ellátásra, az új kórházi finanszírozási rendszerre vonatkozó elképzelések, ismeretek még hiányosak. De egy alapvető következtetés már levonható. Az ún. sürgősségi ellátást fogják teljes körűen finanszírozni. Ha bokatörésünk, vakbélgyulladásunk, esetleg szívinfarktusunk van, a megmaradó kórházak ellátnak bennünket. De ha csak epekővel, sérvvel vagy vastagbéltumorral rendelkezünk, várólistára kerülünk. Hacsak, hacsak nem fizetjük meg egy magánpénztár szolgáltatásait. Gyakorló orvos vagyok, közelről látom az ellátó rendszer elképesztő állapotát, a műszer-, a szakemberhiányt, a gazdasági szempontok mind erőteljesebb érvényesülését. Érzem az egyre elviselhetetlenebb feszültséget a társadalom elvárása és a lehetőségek között. Nem mondjuk ki, hogy megelőzőgyógyító tevékenységünk messze a lehetséges, az elvárható színvonal alatt van. Nem finanszírozzuk szűrővizsgálatok zömét, nem finanszírozzuk azokat a gyógyszereket, melyek segítségével megelőzhetjük a kóros anyagcsereállapotokat, a kövérséget, a szívinfarktust stb. Jogosnak érzek minden kritikát, ami az egészségügyet érinti, mert valóban akadozik, romlik az ellátás. Jogtalannak érzek minden kritikát, mert tudom, hogy a jelenlegi állapot is csak emberfeletti munkával, hivatástudattal biztosítható. Mi a megoldás? A politika pénz helyett reformok szükségességéről beszél. A szakma elutasítja a csodaként beharangozott reformot (nagyrészt joggal) és több pénzt vár. Magánvéleményem szerint egyáltalán nem arról van szó, hogy a mindenkori kormány „gonosz”, azért nem ad pénzt. Egyszerűen más célokat részesít előnyben. Ebben hitem szerint nincs igaza. Egy jól működő társadalomban az oktatásnak és az egészségügynek van elsőbbsége. A székesfehérvári kardiológiai osztály intenzív részlegének áthelyezése borzolta a közelmúltban a kedélyeket. A legfőbb szakmai fórum a szakmai kollégium ezt a lépést hibásnak ítélte. Ennek ellenére, a betegek érdekében szót emelő főorvosnak mennie kellett. A Traumatológiai Intézet orvosai tiltakoztak a betegek érdekeit veszélyeztető intézkedések ellen. Mit tett az Orvosi Kamara? Mit tettek az érdekvédelmi szervezetek? Mit tettünk mi orvosok, egészségügyi dolgozók? Dr. Regős János osztályvezető főorvos