Népszabadság, 2000. július (58. évfolyam, 152-177. szám)

2000-07-21 / 169. szám

NÉPSZABADSÁG KÜLPOLITIKA ÁLLÁSPONT 2000. JÚLIUS 21., PÉNTEK 3 Koszovó: tüntetés a KFOR ellen A szerbek egy mitrovicai diák őrizetbe vétele miatt tiltakoznak HÍRÖSSZEFOGLALÓNK A koszovói etnikai megosztottság jel­képévé vált Kosovska Mitrovicában tegnap közel ezer szerb tiltakozott ismét egy társuk fogva tartása miatt. Az el­múlt egy napban három személy meghalt, egy pedig megsebesült az át­meneti ENSZ-igazgatású szerbiai tarto­mányban. Az észak-koszovói Kosovska Mitro­­vica többségében szerbek lakta északi részében hétfőn kezdődtek a szerb tün­tetések. A tiltakozó megmozdulásokat az váltotta ki, hogy a nemzetközi rend­őrség őrizetbe vett egy szerb diákot, akit egy albán gépkocsijának felgyújtá­sával gyanúsítanak. Az Ibar folyótól északra az elmúlt na­pokban ENSZ-rendőröket is több táma­dás ért, ezért a nemzetközi rendőrség először felfüggesztette a járőrözést, amelyet csütörtökön azonban részlege­sen felújítottak: rendőrgépkocsik ismét feltűntek a szerbek lakta városrészben, de az utcákon továbbra sem látni gyalo­gos rendőröket. Az ENSZ-rendőrség és a nemzetközi békefenntartó erő (KFOR) közlése sze­rint a csütörtökre virradó éjszaka na­gyobb incidens nélkül telt el Mitro­vicában, bár egy közeli faluban kéttu­catnyi szerb rátámadt egy ENSZ-rend­­őrre. A KFOR zászlaja alá vezényelt ame­rikai békefenntartó kontingens közölte, hogy „szélsőséges elemek” feltételezett gyakorlóterepeire bukkant a dél-koszo­vói Strpce szerb falu közelében. A „szélsőségesek” nemzetiségét nem kö­zölték, csupán néhány olyan bunker és egyéb létesítmény megsemmisítését je­lentették be, amelyeket a jelek szerint a közelmúltban is használtak. Szerb tüntetők egy francia KFOR-páncélos mellett fotó: reuters - goran tomasevic Európa-platform a Vajdaságban MUNKATÁRSUNKTÓL A délszláv háborúk miatt elköltözött, el­űzött vajdasági magyarok hazatelepítése a civilizált életfeltételek megteremtése, az autonómia és a valódi érdekvédelem biz­tosítása a legfontosabb célkitűzése a Dél­vidéki Magyarok Közösségének (DMK) és Vajdasági Magyar Szövetség (VMSZ) Európa-platformjának. A két szervezet el­nöke tegnap Budapesten megerősítette, hogy a terv megvalósításához segítséget remélnek a magyar kormánytól és a Vaj­daságból elköltözött magyar vállalkozók­tól és értelmiségiektől. Andrási Attila, a tavaly óta működő DMK elnöke kijelentette: a vajdasági ma­gyaroknak a nyugat-európai gyakorlatnak megfelelő jogokat, valamint élet- és mun­kafeltételeket kell biztosítani. Síkraszállt a kisebbségek lakta szerbiai területek fö­derális státusának biztosításáért és a dél­szláv háború előtti etnikai arány helyreál­lításáért a Vajdaságban. A VMSZ néhány hete alakult Európa­­platformjának elnöke, Varga Tibor ugyan­csak kiemelt feladatnak nevezte az euró­pai gyakorlatnak megfelelő életforma megteremtését a vajdasági magyarok szá­mára. A VMSZ keretén belül működő, keresztény-nemzeti irányvonalat követő platform a Szerbiában élő magyarok „va­lódi érdekvédelmét” kívánja ellátni min­den területen. A vajdasági magyarok leg­erősebb pártjának tartott VMSZ Varga szerint nem volt képes választói érdekei­nek a védelmére, mert - mint mondta - mindeddig az „öncélú pártépítésre” össz­pontosította figyelmét. A DMK és a VMSZ Európa-platform­jának elnöke tegnap kijelentette: együtt­működési megállapodást kötöttek, amely­ben megerősítik közös szándékukat a há­ború előtti vajdasági etnikai egyensúly helyreállítására, az eltávozott magyarok hazatérésének segítésére. Hangsúlyozták: fontosnak tartják a jugoszláviai magyarok szellemi, kulturális és gazdasági túlélését. Csalódottság a Balkánon HÍRÖSSZEFOGLALÓNK A bürokratikus ügyintézés miatt lassan halad a délkelet-európai stabilitási egyez­mény céljainak valóra váltása - mondta Prodo Hombach, az egyezmény főkoordi­nátora. A Reutersnek adott nyilatkozatá­ban Hombach kifejtette: az ügyintézés lassúsága miatt általános a csalódottság és a türelmetlenség az érdekelt balkáni álla­mokban. A német állampolgárságú főko­ordinátor azzal számol, hogy előbb-utóbb megérkezik a térségbe az ígért pénz. Mint ismert a délkelet-európai stabilitá­si egyezményt a múlt év júliusában írták alá Szarajevóban. Célja, hogy erősítse a demokráciát és a biztonságot a délszláv háborúktól megtépázott balkáni térség­ben. A nagyhatalmak anyagi támogatást ígértek a helyzet megszilárdításához, ki­vált a térség szétzilált infrastruktúrájának helyreállításához. Eddig azonban kevés gyakorlati lépést tettek a tervek megvaló­sítása felé. A márciusi donorkonferencián a résztvevők 2,4 milliárd eurót ajánlottak fel a délkelet-európai térségnek. Hombach dicsérte az Egyesült Álla­mok magatartását. Az amerikaiak sokkal kevesebbet ígértek, mint az Európai Unió, de azt legalább gyorsan odaadták, és ezzel igazán sokat segítettek - hangsú­lyozta. Orbán Viktor az Adrián nyaralt zágrábi Tudósítónktól Örülök, hogy Horvátország és Magyar­­ország kapcsolatát nem nehezítik aka­dályok, és a stratégiai partnerség fej­lesztésén, gazdagításán munkálkodha­tunk - jelentette ki Orbán Viktor mi­niszterelnök adriai nyaralása végén. Orbán a legnagyobb titoktartás mellett családjával több mint két hetet töltött a közép-dalmáciai Ugljan szigeten, és hazautazása előtt meglátogatta a 125 szigetből álló Komat nemzeti parkot. Ez alkalommal nyilatkozott a zágrábi Jutarnji Listnek, hangsúlyozva, hogy aki szabadnak kívánja magát érezni, a tengerre kell jönnie. Orbán nyilatkozata minden bizony­nyal aranybetűkkel lesz kinyomtatva a horvát idegenforgalmi propaganda ki­adványaiban. A miniszterelnök ugyanis úgy tartja, hogy Horvátország a magya­rok számára ideális nyaralóhely nem­csak a közvetlen szomszédság miatt. „Mi, magyarok családkedvelő emberek vagyunk, szeretjük, ha az egész család együtt nyaral, és Horvátországban erre kiváló lehetőség adódik. Orbán el­mondta: Horvátországban 1995 óta nyaral, és az Észak-Adriától lassan dél felé ereszkedik le. Szereti a horvát part­vidéket, és úgy hiszi, hogy a világon nincs szebb. Azonkívül kedveli a hor­­vátokat, mert szívélyes házigazdák és őszinte barátok - tette hozzá a minisz­terelnök. A Jutarnji List kiemeli, hogy Orbán az ugljani halászokkal éjszakai halásza­tokon vett részt, jól ért a halászhálók­hoz, és ismeri a tengeri halfajtákat. Nyaralását a horvát turistaszövetség budapesti irodája szervezte, de amint a lap diszkréten megjegyzi: a nyaralás költségeit maga viselte. D. Z. Megtorpantak az EU-tagj­elöltek A tizenhárom EU-tagjelölt bruttó nem­zeti összterméke (GDP) tavaly 0,2 szá­zalékkal csökkent, ellentétben a korábbi növekedéssel, így a jelöltek összesített gazdasági teljesítménye 1994 óta elő­ször múlta alul az EU-átlagot - derül ki az Eurostat most közzétett jelentéséből. A gazdasági növekedés terén persze jelentős az eltérés a tagságra pályázó ál­lamok között. Míg Törökország tavaly ötszázalékos csökkenést produkált, a legnagyobb, 4,9 százalékos emelkedést Szlovénia érte el. Magyarország 4,5 szá­zalékos GDP-növekedést tudott felmu­tatni 1999-ben, ezzel bőven meghaladva az EU-tagállamok 2,3 százalékos átlagát. Mindenesetre figyelmeztető jel, hogy tavaly a tizenhárom tagjelölt közül ki­lencnél lelassult a gazdasági növekedés az előző évhez képest. Mínuszba került nemcsak Törökország, hanem például Litvánia (4,1 százalékos csökkenés) és Románia (3,2 százalékos csökkenés) is. A nyugat-európai országokban aligha növeli a bővítés támogatottságát, hogy - euróban számolva - a jelentkező orszá­gok összteljesítménye mindössze 6,6 százalékát adja az unió GDP-jének. Ha vásárlóerőben számolunk, az eredmény némileg biztatóbb, így a tagjelöltek GDP-je már eléri az EU-átlag 15,3 szá­zalékát. Pócs Balázs BRÜSSZELI TUDÓSÍTÓNKTÓL .............................................................................................................................. A GDP NÖVEKEDÉSE EGYES EU-TAGJELÖLT ORSZÁGOKBAN (1999-ben, százalékban) Forrás: Eurostat NÉPSZABADSÁG-grafika Kicsi pax Am Európa csütörtök reggel még dörzsölte szemeit az álmosságtól, ami­kor híre ment, hogy a Camp David-i csúcstalálkozó „összeomlott”, de amikorra éber lett, kiderült, hogy mégsem. Dráma vagy komédia? - ezt kérdezik maguktól a népek errefelé, a déja vu biztos érzetében. Egyszer tudniillik (1978-ban) már ugyan­csak összeomlott egy csúcstalálkozó ugyanott, bár más szereplőkkel, csak azért, hogy napokra rá megszülessék az izraeli-egyiptomi béke. Egyszóval a történelmi forgatókönyvek azt sugallják, hogy minden látszathalálra feltámadás, minden ilyen összeomlásra megegyezés kö­vetkezik. És ami e felvonásokat megelőzi, az tiszta színjáték: a közel­­keleti (ha úgy tetszik, arab-izraeli, de az ügynek tágabb, levantei, sőt arabközi dimenziói is vannak) dacos hátat fordítások, el- és kivonu­lással való fenyegetőzések szüntelen, folyamatos inkarnációi. Én magam soha nem hittem benne, hogy Camp Dávid II. (ahogyan becézik) kilencnapnyi terméketlen alkudozás után összeomolhat. Azt tudtam ugyan — mindenki tudta —, hogy Bill Clintonnak távoz­nia kell, hiszen nélküle mégis képtelenség megrendezni a G8 japán csúcstalálkozóját, de ez önmagában nem látszott elégséges oknak ar­ra, hogy az Egyesült Államok elnöke második, egyben utolsó hivata­li megbízatásának véghajrájában nyugtázzon egy történelmi veresé­get. Ehhez azért Barak és Arafat (kettejük minden konokságát össze­adva is) kicsi és kevés. Amivel azt akarom mondani - vagy ha nem mondani, hát sugallni -, hogy Camp Dávid II. Clinton fizikai jelenlé­te nélkül is folytatásra volt ítélve, dacára a kölcsönös vádaskodások­nak, dacára a csomagolásoknak stb. (Előbb Arafat akart távozni, aztán Barak.) Madeleine Albright külügyminiszter tökéletesen el tudja látni azt a szerepkört, amelyet főnöke - a közvetítő, egyszersmind Camp Dávid II. elnöke - ellátott, feltételezve és nagyon megengedve, hogy létezik egy „amerikai álom” az izraeli-palesztin kompromisszumról. Egy álom, amelyet meg kellene valósítani ahhoz, hogy Bill Clinton neve a közel-keleti történelem lapjain éppoly fényességesen tündö­köljék, mint két évtizeddel ezelőtti elődjéé, Jimmy Carteré. Ha igazak a kiszivárgott hírek, eddig az volt az Egyesült Államok stratégiai célja, hogy az őket elválasztó legnehezebb kérdésben, Jeru­zsálem jövőjét illetően elfogadható alkura késztesse a feleket. Nagyon helyesen, hiszen ha Jeruzsálemről meg lehet állapodni, akkor minden másról is. Akkor kész az átfogó megegyezés. Az újabb magyar publi­cisztika divatos kifejezését ideidézve: a szent városnak akkora a „tő­kesúlya”, hogy hozzá képest minden más probléma másodrangú, lát­szatra bármilyen súlyosnak tűnjék is. Valószínű, hogy Albright most új házi feladatot kapott. Átfogó megállapodás helyett részmegállapodáson kell dolgoznia, hogy létre­jöjjön valamilyen - akármilyen, de Clinton nevéhez köthető - egyez­ség Barak és Arafat között. Jeruzsálem ügyét pedig sine die el kell na­polni, tudniillik se Barak, se Arafat nincs abban a helyzetben (előbbi az izraeli társadalom nagyobbik fele, utóbbi az iszlámisták spirituális ereje miatt), hogy lemondjon a szent városra formált igényéről. Mielőtt elutazott volna Japánba, Clinton azt mondta: volt, illetve van előrehaladás. Ha ez igaz, van egy kevés - hogy úgy mondjam: nem jeruzsálemi - tőke, amelyre Albright asszony építhet. Ennek ele­gendőnek kell lennie ahhoz, hogy Camp Dávidból a házigazdák ne tá­vozzanak bevert orral. Végül is ők a házigazdák, akik vagy így, vagy úgy, de mindkét perlekedő fél jelenét és jövőjét finanszírozzák, illet­ve finanszírozni képesek. Csak ők. Aczél Endre Vaknegyed Ha Orwell élne, újraírhatna mindent. Kezdődő öregkori álmatlanság, éjjel fülhallgatóval a Petőfi rádió műsorát hallgatom. Érdemes, mindig van valami, ami megmozgatja az ember agyát. Most is, valamelyik éjjel igen kulturált műsorvezetés­sel a fogyatékosokról szólt a mese. Ha mesének lehet nevezni azt a rémtörténethalmazt, amelyet egy alig látó kislány, egy megvakult, ám vakságában is igen jó kedélyű hölgy és egy motorbalesetben fél lábát vesztett fiatal férfi előad. Rémtörténetek sorakoznak, bármily kedély­­lyel előadva, mert ami a fogyatékosokkal ezen a 93 ezer négyzetkilo­méteren történik, az rémes. Rémes akkor is, ha semmi újat nem hal­lunk. Nem is hallhatunk, mert megszoktuk már, hogy a körülmények, amelyeket e társadalom, politikai berendezkedésétől függetlenül, szá­mukra teremt, nem adnak lehetőséget, még csak esélyt sem arra, hogy megpróbálják. Megpróbálják, de mit is? A normális életet? Lehet-e normális éle­tet élni fél lábbal vagy tolókocsiba kényszerítve? Lehet-e normális életet élni vakon vagy paralízisesen olyan világban, ahol három lép­cső magasába sem juthat el a fogyatékos, akiért egyébként minden pulpituson, minden pillanatban mindenki kiáll. Szavalni legalábbis. Normális élet? Mit nevezhetünk normális életnek? Azt, amit min­den két lábbal, két kézzel, két szem világával, a statisztikai átlagnak megfelelő teljesítményre képes agyvelővel élő él? Vagy az a normális, ami az ő szempontjukból az: nem kirekesztettnek lenni azonfölül, amennyire amúgy is kirekesztettek testi, fizikai vagy érzékszervi fo­gyatékosságuk miatt. Megoldás nincs. Megoldás csak annyi van, hogy szánakozunk, pedig erre a szánalomra van a legkevésbé szüksé­gük. Megoldás csak annyi van, hogy soroljuk a külföldi példákat, ahol már tolókocsiból is lehet telefonálni minden sarkon, ahol a járdasze­gélyeket úgy alakítják ki, ahol... De mindezt már unalomig ismerjük. Nem ismerjük viszont még annak a kislánynak az örömteli kiáltását, aki úgy hallja, a Matáv hamarosan Braille-írásos mobiltelefonokat hoz forgalomba. Csalódnia kell: ez még nem jutott eszébe senkinek. Pörög a műsor, pörög, izzad az ember agya, míg szitkozódik halkan bele az éjszakai csendbe, hogy hát milyen országban élek én, és hogy nem szégyelljük magunkat, hogy több százezer embertársunkat erre kényszerítjük... De ezt az érzést is ismerjük már. Aztán elhangzik egy mondat. Egy javaslat. Vakokra vonatkozik, de meggondolandó volna minden fogyatékos esetében is. Hogy a vakoknak önálló, külön lakó­negyedet kellene felépíteni. Mert akkor... És akkor az ember fantáziá­ja megremeg. Bizony igaz. Külön negyedet nekik. Meg a féllábúak­­nak is. Meg azoknak, akik a karjaikat vesztették el. Meg a siketeknek. Meg a nagyothallóknak. Mindenkinek, aki csak egy kicsit is eltér a majd valaki által meghatározott statisztikai átlagtól. Lenne negyedük külön az egészségeseknek is, akik majd, persze, emberbarátian mun­kát adnak nekik, hogy azért éhen ne haljon valamelyikük. Orwell kezdhetne írni, ha élne. Szerencsére azért nem ússzuk meg, mi, talán fizikailag átmenetileg egész emberek ennyire olcsón a dolgot. Nem tehetjük magunkat túl saját lelkiismeretünkön ennyire egyszerűen, ha már egyszer bennla­kásos iskolát is csak nagy nehezen tudunk fenntartani az adóinkból. Adjuk alább: csak annyit kellene belátnunk, magunk, egészségesek vagyunk a leginkább fogyatékosok, ha az ő életükre gondolunk. Mellesleg a hét elején Sacramentóban az amerikai olimpiai váloga­tóversenyen 1500 méteres futásban egy 31 éves kaliforniai hölgy lett a harmadik. Maria Runyannak hívják. Helyezésével a hivatalos ame­rikai csapat tagjaként utazhat Sydneybe a nyári játékokra. Elsőnek a világon. 1992-ben és 1996-ban már öt aranyat szerzett. Akkor a para­limpián. Merthogy a hölgy csaknem teljesen vak. Friss Róbert

Next