Népszabadság, 2000. július (58. évfolyam, 152-177. szám)
2000-07-03 / 153. szám
12 NÉPSZABADSÁG FÓRUM 2000. JÚLIUS 3., HÉTFŐ Nem érzek elégtételt, amiért az történt, amit vártam: az építészek belehátráltak Schwajda György csapdájába. Csakhogy a csapda a kormánybiztosra is rácsukódott. A Nemzeti Színház-ügy most már olyan rémbohózattá vált, amely eklatánsan mutatja, mi következik akkor, ha magukat erre fölhatalmazottnak vélt személyek egyszerre lépik át a demokratikus közmegegyezés és a józan ész határait. Schwajda a Magyar Hírlap szombati interjújában gyakorlatilag azzal vádolja a meghívásos pályázat zsűrijének építész tagjait, hogy félmillió forint korrupciós zsűrizési díj - kétségkívül túlzottnak tűnő összeg ellenében sem voltak hajlandók eredménytelennek hirdetni a pályázatot, noha előzetesen kellően istruálta őket, és tudták, hogy eklektikus stílusú pályamű hiányában ezt kell tenniük. Mármost Schwajda vagy nem tudja, mit beszél, ami csak orvosi bizonyítvány mellékelésével enyhítő körülmény, vagy oly mértékben nincs tisztában egy közszereplő jogosítványaival, ami komoly aggodalmat kelt, nemhogy kormánybiztosi, de közös képviselői alkalmassága iránt is, mondjuk egy társasházban. Gerinctelen döntések Haladjunk időrendben, és lássuk mind a két oldalt. Ha lehet, visszagombolyítom kicsit a fonalat, annyira irritáló volt az elmúlt hetekben az építészek mosakodása, amellyel magyarázni próbálták gerinctelen döntésüket, tudniilik, hogy miért fogadták el testületileg és egyenként a szelektív-diszkriminatív meghívásos pályázatot. Például az első díjas Vadász György szót ejt mindenről, a Krisztus- Barabbás-történetről, dunántúli futóversenyről, a fölkért hetek kétharmadához (!) való esetleges csatlakozásról (ha ők nem vállalják) és hasonlókról. Hirtelen mindenki az Erzsébet téren kisemmizett Bán Ferenc barátja lett, és ez a barátság olyan mélynek bizonyult, hogy az újságon keresztül (!) lehetett reménykedni (!) abban, hogy talán őt is fölkérték pályázni. Tisztában vagyok azzal, hogy most a morálról beszélek, és még a velem egyetértők közül is volt, aki fölrótta, hogy kiscserkész módjára moralizálok. Lehet persze, hogy ez hiba, hiszen mi a fene az a becsület. Ha Shakespeare Falstaffját kérdezzük, csak egy szó, amitől fölkopik az állunk. Mégis kísért a gondolat, hogy mindannyian, akik a közjóért cselekszünk, arcunkat belevetítjük a munkánkba, és ha egy egész szakma, kvázi kollektíve, megszabadul a moráltól, elveszti az arcát, akkor az előbb-utóbb meg fog látszani a házon is, amit épít. De legyen, dobjuk sutba a morált mint fölösleges kacatot. Az építészkamara, amikor nem ragaszkodott saját elveihez, a nemzetközi vagy országos nyílt pályázathoz, a szakmai becsületéről mondott le. Azt is lehet tudni, hogy miért. „Ez olyan szembenállást jelentett volna a jelenlegi magyar kormánnyal, amelynek végül is a társaság nem látta értelmét.” Nem tűnik föl valakinek, hogy hiba lehet a rendszerben, ha egy nyolcezer építészt tömörítő érdekvédelmi szervezet azért fúj takaródót, mert szakmai érdekeit nem tudja önsorsrontás nélkül képviselni a kormány politikai érdekeivel szemben? A „meghívásos, titkos tervpályázat” - ez is remek megfogalmazás, nem igaz?, mintha valami Barbarossa-tervről volna szó - eredményhirdetése csak látszólag csillapította le a kedélyeket. Engem például fölhívott telefonon az egyik pályázó - egyébként a díjnyertesek közül -, miután azt írtam, hogy akik elfogadták a pályázat feltételeit, tudatosan tervezői segédmunkára, Siklós Mária kisinasává szegődtek. Megkérdezte, miért nem feltételezem, hogy valaki figyelmen kívül hagyja a besatírozott részeket a tervpályázati mellékletek úgynevezett programtervében satírozással jelölték azokat a területeket, amelyekhez nem szabad nyúlni, mivel Siklós Mária kizárólagos fennhatósága alatt állnak, és önálló tervet nyújt be. Nem is értettem. Ha van egy borírt pályázat — ez az volt —, amelynek nem lehet betartani a föltételeit, akkor világos, hogy nem kell pályázni. Azért kellemesen elcsevegtünk. Később másoktól is informálódtam, Csáki Judit, a Színház című lap munkatársa az összes pályázóval beszélt. Kiderült, egy részük őszintén hitt abban, hogy a minőség számítani fog, nyomósabb érv lesz, mint az előzetes megkötöttség - nyilván nem ismerték Schwajdát -, másoknak nem voltak illúzióik, csak brahiból pályáztak, legalább mutassuk meg, hogy mit tudunk alapon. Az én „emberem” megkérdezte tőlem, miért csak a Színháztörténeti Intézet kicsinyke termében mutatták be a terveket egy szedett-vedett kiállításon, miért nem kaptak akkora nyilvánosságot, mint annak idején az Erzsébet tériek. A jóhiszemű naivitás egészen elgyöngített, mindig meghat, hogy még vannak, akik úgy gondolkodnak, mintha egy normális országban élnének, és meglepődnek, ha a nyilvánosságra tartozó ügyeket titkosítják, elsumákolják, egyszemélyes hatalmi szóval döntik el. Mellesleg érthető, hogy az az építész, aki legjobb meggyőződése szerint a jövő évezrednek tervezett Nemzeti Színházat, míg az első díjas tervet a múlt építészetének tartja, legalább abban az elégtételben szeretne részesülni, amit egy szélesebb közvélemény demokratikus értékítélete jelent. Az első díjas Vadász György valószínűleg akkor lepődött meg igazán, amikor Schwajda hetekkel az eredményhirdetés után nyilvánosan einstandolta. Mondhatni, ezzel eljött számára a nemezis. Vadász, aki a Siklós-satírozások figyelembevevői között csak a második helyezett, viszont kormányközeliségben befutó (ő építette a hannoveri kiállítás magyar pavilonját), a zsűri legmegbízhatóbb, problémamentes választottjának tűnt. Csakhogy Schwajda egy váratlan pillanatban kijelenti, hogy nem tetszik neki Vadász és Tsa terve. Hoppá, mondhatjuk lazán. Ez valami új, ez az esztétikai szempont a kormánybiztos részéről, aki egy személyben a zsűri elnöke. Azé a zsűrié, amely állítólag a demokratikus játékszabályoknak megfelelően egyszer már „szótöbbséggel”, a nemzetvédelmi okokból titkosított értékelés egyetlen kiszivárogtatott adata szerint négy-három arányban győztesnek hozta ki Vadászék tervét. Rendben van, Schwajdának nem tetszik, ez a kormánybiztos-elnök magánvéleménye, mondhatnánk. Otthon füstölög egy kicsit, az ő házát Siklós Mária építette, azzal nyilván meg van elégedve, semmi baj, idővel megnyugszik, mondhatnánk. Legföljebb ritkán jár majd a Nemzetibe, mondhatnánk. Sok mindent mondhatnánk, de nem mondhatunk semmit. Itt csak Schwajda György mondhat bármit. És mond, mint rémalak Huszt romvárának bús düledékein. Hogy hát sohasem volt szó a legjobb pályamű megvalósítási kötelezettségéről, csak arról, hogy a győztes terv egyes elemeit fölhasználhatják Siklós Mária épületének kivitelezésekor. Továbbá nincs is győztes terv, mivel tulajdonképp az összes pályamunka érvénytelen volt, kvázi az egész pályázatot érvényteleníteni kellett volna, de az „építészek” öt-kettő arányban figyeljük, ugye, az időközben megváltozott arányt leszavaztak „minket”. Értsd: a zsűri hozzá nem értő, építész tagjai leszavazták a két hozzáértő hivatalnokot, Várhegyi Attilát és Schwajda Györgyöt. Mindebben- és főleg a tévényilatkozat félreérthetetlen hanghordozásában - az is benne van, hogy kellett nektek pályázat, ezért dobattatok ki az ablakon csupán a díjazásra nyolcmillió forintot, mikor én jó előre megmondtam, hogy csak az rúghat labdába, aki Siklós Máriának épít falat. Nézzük a tényeket. A Tervpályázati hirdetmény A tervezési megbízás feltételei címet viselő 1.16. pontja alatt a következő mondat található: „Mivel a tervpályázat célja a legjobb építészeti elképzelés kiválasztása — mely jelentősebb változtatás nélkül megvalósítható — a tervpályázat nyertese további tervezésre vonatkozó felkérést kap.” Szerepel 1.5. alatt az a kitétel is, hogy „A továbbtervezésben a programterv készítőjével (Siklós Mária vezető építésztervező) együtt kell működni”. Ami utóbbit illeti, a pályázatok Zárójelentésnek nevezett értékelése szükségesnek tartja megjegyezni, hogy a pályaművek „e vonatkozásban jelentősen eltérő megoldásúak, bár a pályázók többsége törekedett a programterv figyelembevételére”. Az a kitétel, hogy „a pályázatok az alapvető formai és tartalmi követelményeknek megfeleltek, így ezeket a Bíráló Bizottság részletes bírálatban részesítette”, gondolom, kizárja, hogy utólag bármelyiküket, pláne mindet, érvényteleníteni lehetne. Végül még egy verdikt, a szokásos, nehezen lefordítható hivatali stílusban: „A pályázatok gazdaságossági szempontból történő felülvizsgálata megállapította, hogy a benyújtott pályaművek egyike sem teljesítette azt a várakozást, amely — a pályázat költségei ellenére — azt megelőzte. Néhány kivételtől eltekintve az alaprajzi megoldásokat a pályázók nem változtatták meg lényegesen, így a program a legtöbb esetben számottevően nem sérült.” Ami magyarul azt jelenti, hogy az épületek többsége nem kerülne lényegesen többe az előirányzottnál. Legalábbis a Zárójelentés szerint. Amelynek hatálya alól Schwajda az egyezkedést követő első nyilatkozataiban egy testcsellel kivonja magát, és megkísérli rákattintani a bilincset az alibi pályázattal csapdába csalt építészekre. Meglep, hogy egyesek ismét csodálkoznak, hiszen egy dologban Schwajdának igaza van: a felszín alatt, mondjuk így, metakommunikatíve, ő sosem hagyott kétséget afelől, hogy ezt a színházat Siklós Máriával fogja fölépíttetni. Az, hogy közben látszólag mást mondott és elfogadta a pályázatosdit, bagatell, tetszett volna nem hinni neki. Azon vitatkozgatni, hogy Vadász Györgyöt konzulensnek kérte-e föl vagy sem? Amikor a Kossuthdíjas építész belement ebbe a vitába, s kényszeredett mosollyal a Siklós Máriával építendő „közös lóról” beszélt, megaláztatása és önfeladása szinte már teljes volt. De még ezután jött a java, Schwajda a Magyar Hírlapban kiborította a bilit. Ebből a hagymázas interjúból az derül ki, hogy a pályázók nem olyan stílusú épületet terveztek, amilyet ő „megrendelt”, következésképp a zsűribeli építészmaffia árulást követett el, hiszen „félmillió forintért a kiíró és megrendelő érdekei szerint kellett volna eljárniuk, és nem lett volna szabad első díjas pályaművet kihirdetniük”, noha „akárhány második, harmadik stb. díjat” kioszthattak volna, de persze azt se, mert „több pályázó, köztük Vadász György megsértette a pályázati kiírást”, illetve nem is, mivel „mind a hét pályázatot ki kellett volna zárni” és így tovább. Ráadásul mindezt a Kormányzati Ellenőrzési Hivatal vizsgálata is megállapította, amely vizsgálat ugyan még nem zárult le, de Schwajda már tudja az eredményét, meg azt is, hogy Vadász terve két és fél milliárddal többe kerülne. Az, hogy a pályázat zárójelentésében mindennek az ellenkezője szerepel, nyilván csak úgy lehetséges, hogy az építészmaffia Schwajdát megkötözte, száját fölpeckelte, bordái közé kést nyomott. Az illendőség kedvéért tekintsünk el attól a halandzsától, amit Schwajda a Siklós-terv védelmében az eklektikáról és az eklektikus építészetről mond, ez önmagában olyan kínos, hogy jóakarói meggyőzhetnék a kormánybiztost, nyilatkozataiban mellőzze a művészetelméletet és az esztétikát. Viszont egy közszereplő helyes viselkedéséről, arról, hogy agresszív személyes érdekeit nem viheti keresztül egy demokratikus nyilvánosságon, már nem tudom, ki lenne képes meggyőzni az elfajult drámaíró-színigazgatót (bár volna rá javaslatom). Kakasviadal Mi következik most? Schwajda értésre adta, hogy Vadásznak akkor van esélye labdába rúgni, ha „segíteni tud abban, hogy a Siklós Mária által tervezett épület még szebb és tökéletesebb legyen”. Ez maga a kiúttalanság. Itt van a kutya elásva, mondhatnám derekas képzavarral, ebben a közös lóban. Ide kell visszamennünk ahhoz, hogy megértsük ennek az egész nemzeti színházi vircsaftnak az abszurditását. Paradox módon maga Siklós fogalmazta meg a legszemléletesebben a Vadász Györggyel folytatandó munka természetét, a tüzet és a vizet kell összeegyeztetni. Tisztelettel kérdezem: normális az az ország, normálisak azok a művészeti szakmák - a színházi emberek és az építészek céhe -, amelyek hagyják, hogy ezzel a bornírt munkahipotézissel, egymástól totálisan idegen építészek együttműködésre kényszerítésével terheljék meg egy Nemzeti Színház építésének amúgy sem egyszerű feladatát? Micsoda elmebeli rövidzárlat kell ahhoz, hogy egy színház terveinek elkészítését, amit a világon mindenütt egymást választó, egymással harmóniában dolgozó szakemberek végeznek, a különböző részfunkciók felelőseiként közös munkacsoportban, nálunk - elnézést kérek Siklós Máriától - egy kakasviadalra bízzák, hadd repüljenek a tollak?! Magukat profinak tartó építészek ezt nem látták előre? Zsámbéki Gábor mesélte: amikor - még a pályázat kiírása előtt - fölhívta Balogh Balázst, a Magyar Építész Kamara elnökét, azzal, hogy nem lesz ez így jó, nem tervezheti más a külcsínt és más a belbecsét, a szokásos kitérő-megnyugtató választ kapta. Tényleg ennyire elveheti a megfelelni akarás a szakmai érdekvédelem legfőbb képviselőjének tisztánlátását? A laikus olvasó, ha van még ilyen, ezen a ponton megkérdezheti: ugyan már, minek ennyi cécó, miért nem tervezheti már meg azt a szerencsétlen Nemzeti Színházat Siklós Mária egyedül? Nos, a józan építészek szerint azért, mert a Nemzeti Színház mégiscsak a város emblémája lesz, a józan színházi emberek szerint azért, mert mégiscsak a jelen és a jövő színházának alapvető színház-technológiai, illetve esztétikai törvényei szerint kellene benne játszani, a józan magyar állampolgárok szerint pedig azért, mert ez egy olyan bonyolult csapatmunka, amelyet érdemes szakértelemmel csinálni. Nem tudom, tud-e Siklós Mária színházat építeni, mivel még nem épített, de tudom, hogy színházat átépíteni nem tud, mivel már átépített. Legutóbb ugyancsak Zsámbéki jegyezte meg több ember előtt: náluk naponta emlegetik Siklóst, amikor a Katona József Színházban próbálnak. Próbálnak megküzdeni az elrontott térrel, az elrontott arányokkal, az elrontott színház-technológiával. Ultimátum Visszajutunk az örök origóhoz: mire való ez az egész? Ez az egész pazarlás (a legolcsóbb tervhez ragaszkodás a legnagyobb pazarlás, ha megvalósítva hasznavehetetlen), ez az egész eszelős ámokfutás egy politikailag kitűzött célszalag átszakításáért, ez az egész akarnok önérvényesítés. A kérdésben a válasz. Egy dolog bizonyossá vált, így nem lehet Nemzeti Színházat építeni, az a valami, ami elkészül - ha elkészül -, nem lesz Nemzeti Színház. Schwajda szívesen hivatkozik Barcelonára, ahol nem nemzeti színház, több annál egész színházváros épül. Színházi intézmények, tanintézetek, szabadidő-komplexumok, kulturális szolgáltató egységek mellett két teátrum, köztük a híres Teatre Lliure új otthona. Az utóbbi terve 1986-ban fogant, 1991- ben nyújtották be, 1996-ban kezdték építeni, és 2000 végére lesz kész. Az eltelt időben szakmai és civil szervezetek sokasága vitatta meg, a terveket a megyei és a városi fenntartók, valamint a közönség ötszáz tagú tanácsának javaslataival véglegesítették. Az építkezés és az egész színházváros főbiztosa Lluis Pasqual, a Lliure igazgatója, aki vaskos, gyönyörű kiadványban tette közzé (angol nyelven is) a színház távlati, szigorúan a piactól független művészi tervét - éves projektek a görögöktől Heiner Müllerig és tovább -, valamint az egész színházváros közéletbe integrálódó programját. Ez nekünk olyan, mint egy utópia a mi titkos Nemzeti Színházunkban, ha netán megnyílik is 2002. március 15-én, sem a technika, sem a színházi struktúra nem teszi majd lehetővé a minimális színvonalú színjátszást legalább egy évig, holott csupán annak a különbségnek egyik jele, ami a nyitott társadalmat elválasztja a pártállam leágazásától. Schwajda ma éjfélig adott ultimátumot Vadásznak. Kiváncsi vagyok, meddig terjed az önfeladás, az agresszió és a dilettantizmus tobzódása, le lehet-e menni kutyába és még annál is lejjebb. Mielőtt az érdekeltek döntenek, ajánlom, kérdezzék meg, mit szól mindehhez az, akiért állítólag ez az egész történik: a néző. Mit szól ahhoz, hogy a közjó letéteményeseinek állított mihasznok az ő adójából építenek hangszigetelt szupergarázsokat, hirdetnek milliókkal díjazott érvénytelen pályázatot, és gányolnak össze torz emlékművet maguknak? Meddig lehet még lejáratni Magyarországon azt a nemes fogalmat, amit valaha a színház jelentett? És még egy kérdés: vajon vissza lehete parancsolni a szellemet a palackba? Schwajda előszeretettel hivatkozik a miniszterelnökre. Feszülten várom a fejleményeket. Megítélésem szerint többről van szó, mint a Nemzeti Színházról. Koltai Tamás Nemzeti vircsaft Itt csak Schwajda György mondhat bármit - A tüzet és a vizet kell összeegyeztetni