Népszabadság, 2000. július (58. évfolyam, 152-177. szám)

2000-07-03 / 153. szám

12 NÉPSZABADSÁG FÓRUM 2000. JÚLIUS 3., HÉTFŐ Nem érzek elégtételt, amiért az történt, amit vártam: az építészek belehátráltak Schwajda György csapdájába. Csakhogy a csapda a kormánybiztosra is rácsukó­dott. A Nemzeti Színház-ügy most már olyan rémbohózattá vált, amely eklatán­san mutatja, mi következik akkor, ha ma­gukat erre fölhatalmazottnak vélt szemé­lyek egyszerre lépik át a demokratikus közmegegyezés és a józan ész határait. Schwajda a Magyar Hírlap szombati in­terjújában gyakorlatilag azzal vádolja a meghívásos pályázat zsűrijének építész tagjait, hogy félmillió forint korrupciós zsűrizési díj - kétségkívül túlzottnak tűnő összeg­­ ellenében sem voltak hajlandók eredménytelennek hirdetni a pályázatot, noha előzetesen kellően istruálta őket, és tudták, hogy eklektikus stílusú pályamű hiányában ezt kell tenniük. Mármost Schwajda vagy nem tudja, mit beszél, ami csak orvosi bizonyítvány mellékelésével enyhítő körülmény, vagy oly mértékben nincs tisztában egy köz­szereplő jogosítványaival, ami komoly aggodalmat kelt, nemhogy kormánybiz­tosi, de közös képviselői alkalmassága iránt is, mondjuk egy társasházban. Gerinctelen döntések Haladjunk időrendben, és lássuk mind a két oldalt. Ha lehet, visszagombolyítom kicsit a fonalat, annyira irritáló volt az el­múlt hetekben az építészek mosakodása, amellyel magyarázni próbálták gerincte­len döntésüket, tudniilik, hogy miért fo­gadták el testületileg és egyenként a sze­lektív-diszkriminatív meghívásos pályá­zatot. Például az első díjas Vadász György szót ejt mindenről, a Krisztus- Barabbás-történetről, dunántúli futóver­senyről, a fölkért hetek kétharmadához (!) való esetleges csatlakozásról (ha ők nem vállalják) és hasonlókról. Hirtelen mindenki az Erzsébet téren kisemmizett Bán Ferenc barátja lett, és ez a barátság olyan mélynek bizonyult, hogy az újsá­gon keresztül (!) lehetett reménykedni (!) abban, hogy talán őt is fölkérték pályázni. Tisztában vagyok azzal, hogy most a mo­rálról beszélek, és még a velem egyetér­tők közül is volt, aki fölrótta, hogy kis­cserkész módjára moralizálok. Lehet per­sze, hogy ez hiba, hiszen mi a fene az a becsület. Ha Shakespeare Falstaffját kér­dezzük, csak egy szó, amitől fölkopik az állunk. Mégis kísért a gondolat, hogy mindannyian, akik a közjóért cselek­szünk, arcunkat belevetítjük a munkánk­ba, és ha egy egész szakma, kvázi kollek­­tíve, megszabadul a moráltól, elveszti az arcát, akkor az előbb-utóbb meg fog lát­szani a házon is, amit épít. De legyen, dobjuk sutba a morált mint fölösleges ka­­catot. Az építészkamara, amikor nem ra­gaszkodott saját elveihez, a nemzetközi vagy országos nyílt pályázathoz, a szak­mai becsületéről mondott le. Azt is lehet tudni, hogy miért. „Ez olyan szembenál­lást jelentett volna a jelenlegi magyar kormánnyal, amelynek végül is a társaság nem látta értelmét.” Nem tűnik föl vala­kinek, hogy hiba lehet a rendszerben, ha egy nyolcezer építészt tömörítő érdekvé­delmi szervezet azért fúj takaródót, mert szakmai érdekeit nem tudja önsorsrontás nélkül képviselni a kormány politikai ér­dekeivel szemben? A „meghívásos, titkos tervpályázat” - ez is remek megfogalmazás, nem igaz?, mintha valami Barbarossa-tervről volna szó - eredményhirdetése csak látszólag csillapította le a kedélyeket. Engem pél­dául fölhívott telefonon az egyik pályázó - egyébként a díjnyertesek közül -, mi­után azt írtam, hogy akik elfogadták a pá­lyázat feltételeit, tudatosan tervezői se­gédmunkára, Siklós Mária kisinasává szegődtek. Megkérdezte, miért nem felté­telezem, hogy valaki figyelmen kívül hagyja a besatírozott részeket­­ a tervpá­lyázati mellékletek úgynevezett prog­ramtervében satírozással jelölték azokat a területeket, amelyekhez nem szabad nyúlni, mivel Siklós Mária kizárólagos fennhatósága alatt állnak­­, és önálló ter­vet nyújt be. Nem is értettem. Ha van egy borírt pályázat — ez az volt —, amelynek nem lehet betartani a föltételeit, akkor vi­lágos, hogy nem kell pályázni. Azért kel­lemesen elcsevegtünk. Később másoktól is informálódtam, Csáki Judit, a Színház című lap munkatársa az összes pályázó­val beszélt. Kiderült, egy részük őszintén hitt abban, hogy a minőség számítani fog, nyomósabb érv lesz, mint az előzetes megkötöttség - nyilván nem ismerték Schwajdát -, másoknak nem voltak illú­zióik, csak brahiból pályáztak, legalább mutassuk meg, hogy mit tudunk alapon. Az én „emberem” megkérdezte tőlem, miért csak a Színháztörténeti Intézet ki­csinyke termében mutatták be a terveket egy szedett-vedett kiállításon, miért nem kaptak akkora nyilvánosságot, mint an­nak idején az Erzsébet tériek. A jóhisze­mű naivitás egészen elgyöngített, mindig meghat, hogy még vannak, akik úgy gon­dolkodnak, mintha egy normális ország­ban élnének, és meglepődnek, ha a nyil­vánosságra tartozó ügyeket titkosítják, el­sumákolják, egyszemélyes hatalmi szó­val döntik el. Mellesleg érthető, hogy az az építész, aki legjobb meggyőződése szerint a jövő évezrednek tervezett Nem­zeti Színházat, míg az első díjas tervet a múlt építészetének tartja, legalább abban az elégtételben szeretne részesülni, amit egy szélesebb közvélemény demokrati­kus értékítélete jelent. Az első díjas Vadász György valószí­nűleg akkor lepődött meg igazán, amikor Schwajda hetekkel az eredményhirdetés után nyilvánosan einstandolta. Mondhat­ni, ezzel eljött számára a nemezis. Va­dász, aki a Siklós-satírozások figyelem­bevevői között csak a második helyezett, viszont kormányközeliségben befutó (ő építette a hannoveri kiállítás magyar pa­vilonját), a zsűri legmegbízhatóbb, prob­lémamentes választottjának tűnt. Csak­hogy Schwajda egy váratlan pillanatban kijelenti, hogy nem tetszik neki Vadász és Tsa terve. Hoppá, mondhatjuk lazán. Ez valami új, ez az esztétikai szempont a kormánybiztos részéről, aki egy személy­ben a zsűri elnöke. Azé a zsűrié, amely állítólag a demokratikus játékszabályok­nak megfelelően egyszer már „szótöbb­séggel”, a nemzetvédelmi okokból titko­sított értékelés egyetlen kiszivárogtatott adata szerint négy-három arányban győz­tesnek hozta ki Vadászék tervét. Rendben van, Schwajdának nem tetszik, ez a kor­mánybiztos-elnök magánvéleménye, mondhatnánk. Otthon füstölög egy kicsit, az ő házát Siklós Mária építette, azzal nyilván meg van elégedve, semmi baj, idővel megnyugszik, mondhatnánk. Leg­följebb ritkán jár majd a Nemzetibe, mondhatnánk. Sok mindent mondhat­nánk, de nem mondhatunk semmit. Itt csak Schwajda György mondhat bármit. És mond, mint rémalak Huszt romvá­rának bús düledékein. Hogy hát sohasem volt szó a legjobb pályamű megvalósítási kötelezettségéről, csak arról, hogy a győztes terv egyes elemeit fölhasználhat­ják Siklós Mária épületének kivitelezése­kor. Továbbá nincs is győztes terv, mivel tulajdonképp az összes pályamunka ér­vénytelen volt, kvázi az egész pályázatot érvényteleníteni kellett volna, de az „épí­tészek” öt-kettő arányban­­ figyeljük, ugye, az időközben megváltozott arányt­­ leszavaztak „minket”. Értsd: a zsűri hoz­zá nem értő, építész tagjai leszavazták a két hozzáértő hivatalnokot, Várhegyi At­tilát és Schwajda Györgyöt. Mindebben- és főleg a tévényilatkozat félreérthetetlen hanghordozásában - az is benne van, hogy kellett nektek pályázat, ezért dobat­tatok ki az ablakon csupán a díjazásra nyolcmillió forintot, mikor én jó előre megmondtam, hogy csak az rúghat lab­dába, aki Siklós Máriának épít falat. Nézzük a tényeket. A Tervpályázati hirdetmény A tervezési megbízás felté­telei címet viselő 1.16. pontja alatt a kö­vetkező mondat található: „Mivel a terv­­pályázat célja a legjobb építészeti elkép­zelés kiválasztása — mely jelentősebb vál­toztatás nélkül megvalósítható — a tervpá­lyázat nyertese további tervezésre vonat­kozó felkérést kap.” Szerepel 1.5. alatt az a kitétel is, hogy „A továbbtervezésben a programterv készítőjével (Siklós Mária vezető építésztervező) együtt kell mű­ködni”. Ami utóbbit illeti, a pályázatok Zárójelentésnek nevezett értékelése szük­ségesnek tartja megjegyezni, hogy a pá­lyaművek „e vonatkozásban jelentősen eltérő megoldásúak, bár a pályázók több­sége törekedett a programterv figyelem­­bevételére”. Az a kitétel, hogy „a pályá­zatok az alapvető formai és tartalmi kö­vetelményeknek megfeleltek, így ezeket a Bíráló Bizottság részletes bírálatban ré­szesítette”, gondolom, kizárja, hogy utó­lag bármelyiküket, pláne mindet, érvény­teleníteni lehetne. Végül még egy verdikt, a szokásos, nehezen lefordítható hivatali stílusban: „A pályázatok gazdaságossági szempontból történő felülvizsgálata meg­állapította, hogy a benyújtott pályaművek egyike sem teljesítette azt a várakozást, amely — a pályázat költségei ellenére — azt megelőzte. Néhány kivételtől elte­kintve az alaprajzi megoldásokat a pályá­zók nem változtatták meg lényegesen, így a program a legtöbb esetben számot­tevően nem sérült.” Ami magyarul azt je­lenti, hogy az épületek többsége nem ke­rülne lényegesen többe az előirányzott­nál. Legalábbis a Zárójelentés szerint. Amelynek hatálya alól Schwajda az egyezkedést követő első nyilatkozataiban egy testcsellel kivonja magát, és megkí­sérli rákattintani a bilincset az alibi pályázattal csapdába csalt építészekre. Meglep, hogy egyesek ismét csodálkoz­nak, hiszen egy dologban Schwajdának igaza van: a felszín alatt, mondjuk így, metakommunikatíve, ő sosem hagyott kétséget afelől, hogy ezt a színházat Sik­lós Máriával fogja fölépíttetni. Az, hogy közben látszólag mást mondott és elfo­gadta a pályázatosdit, bagatell, tetszett volna nem hinni neki. Azon vitatkozgat­­ni, hogy Vadász Györgyöt konzulensnek kérte-e föl vagy sem? Amikor a Kossuth­­díjas építész belement ebbe a vitába, s kényszeredett mosollyal a Siklós Máriá­val építendő „közös lóról” beszélt, meg­aláztatása és önfeladása szinte már teljes volt. De még ezután jött a java, Schwajda a Magyar Hírlapban kiborította a bilit. Eb­ből a hagymázas interjúból az derül ki, hogy a pályázók nem olyan stílusú épüle­tet terveztek, amilyet ő „megrendelt”, kö­vetkezésképp a zsűribeli építészmaffia árulást követett el, hiszen „félmillió fo­rintért a kiíró és megrendelő érdekei sze­rint kellett volna eljárniuk, és nem lett volna szabad első díjas pályaművet kihir­detniük”, noha „akárhány második, har­madik stb. díjat” kioszthattak volna, de persze azt se, mert „több pályázó, köztük Vadász György megsértette a pályázati kiírást”, illetve nem is, mivel „mind a hét pályázatot ki kellett volna zárni” és így tovább. Ráadásul mindezt a Kormányzati Ellenőrzési Hivatal vizsgálata is megálla­pította, amely vizsgálat ugyan még nem zárult le, de Schwajda már tudja az ered­ményét, meg azt is, hogy Vadász terve két és fél milliárddal többe kerülne. Az, hogy a pályázat zárójelentésében mindennek az ellenkezője szerepel, nyilván csak úgy lehetséges, hogy az építészmaffia Schwajdát megkötözte, száját fölpeckel­te, bordái közé kést nyomott. Az illendőség kedvéért tekintsünk el attól a halandzsától, amit Schwajda a Sik­lós-terv védelmében az eklektikáról és az eklektikus építészetről mond, ez önmagá­ban olyan kínos, hogy jóakarói meggyőz­hetnék a kormánybiztost, nyilatkozatai­ban mellőzze a művészetelméletet és az esztétikát. Viszont egy közszereplő he­lyes viselkedéséről, arról, hogy agresszív személyes érdekeit nem viheti keresztül egy demokratikus nyilvánosságon, már nem tudom, ki lenne képes meggyőzni az elfajult drámaíró-színigazgatót (bár volna rá javaslatom). Kakasviadal Mi következik most? Schwajda értésre adta, hogy Vadásznak akkor van esélye labdába rúgni, ha „segíteni tud abban, hogy a Siklós Mária által tervezett épü­let még szebb és tökéletesebb legyen”. Ez maga a kiúttalanság. Itt van a kutya elásva, mondhatnám derekas képzavar­ral, ebben a közös lóban. Ide kell vissza­mennünk ahhoz, hogy megértsük ennek az egész nemzeti színházi vircsaftnak az abszurditását. Paradox módon maga Sik­lós fogalmazta meg a legszemléleteseb­ben a Vadász Györggyel folytatandó munka természetét, a tüzet és a vizet kell összeegyeztetni. Tisztelettel kérdezem: normális az az ország, normálisak azok a művészeti szakmák - a színházi emberek és az építészek céhe -, amelyek hagyják, hogy ezzel a bornírt munkahipotézissel, egymástól totálisan idegen építészek együttműködésre kényszerítésével ter­heljék meg egy Nemzeti Színház építé­sének amúgy sem egyszerű feladatát? Micsoda elmebeli rövidzárlat kell ahhoz, hogy egy színház terveinek elkészítését, amit a világon mindenütt egymást vá­lasztó, egymással harmóniában dolgozó szakemberek végeznek, a különböző részfunkciók felelőseiként közös munka­­csoportban, nálunk - elnézést kérek Sik­lós Máriától - egy kakasviadalra bízzák, hadd repüljenek a tollak?! Magukat pro­finak tartó építészek ezt nem látták elő­re? Zsámbéki Gábor mesélte: amikor - még a pályázat kiírása előtt - fölhívta Balogh Balázst, a Magyar Építész Ka­mara elnökét, azzal, hogy nem lesz ez így jó, nem tervezheti más a külcsínt és más a belbecsét, a szokásos kitérő-meg­nyugtató választ kapta. Tényleg ennyire elveheti a megfelelni akarás a szakmai érdekvédelem legfőbb képviselőjének tisztánlátását? A laikus olvasó, ha van még ilyen, ezen a ponton megkérdezheti: ugyan már, minek ennyi cécó, miért nem tervez­heti már meg azt a szerencsétlen Nemze­ti Színházat Siklós Mária egyedül? Nos, a józan építészek szerint azért, mert a Nemzeti Színház mégiscsak a város emb­lémája lesz, a józan színházi emberek szerint azért, mert mégiscsak a jelen és a jövő színházának alapvető színház-tech­nológiai, illetve esztétikai törvényei sze­rint kellene benne játszani, a józan ma­gyar állampolgárok szerint pedig azért, mert ez egy olyan bonyolult csapatmun­ka, amelyet érdemes szakértelemmel csi­nálni. Nem tudom, tud-e Siklós Mária színházat építeni, mivel még nem épített, de tudom, hogy színházat átépíteni nem tud, mivel már átépített. Legutóbb ugyan­csak Zsámbéki jegyezte meg több ember előtt: náluk naponta emlegetik Siklóst, amikor a Katona József Színházban pró­bálnak. Próbálnak megküzdeni az elron­tott térrel, az elrontott arányokkal, az el­rontott színház-technológiával. Ultimátum Visszajutunk az örök origóhoz: mire való ez az egész? Ez az egész pazarlás (a legolcsóbb tervhez ragaszkodás a legna­gyobb pazarlás, ha megvalósítva haszna­vehetetlen), ez az egész eszelős ámokfu­tás egy politikailag kitűzött célszalag át­­szakításáért, ez az egész akarnok önérvé­nyesítés. A kérdésben a válasz. Egy do­log bizonyossá vált, így nem lehet Nem­zeti Színházat építeni, az a valami, ami elkészül - ha elkészül -, nem lesz Nem­zeti Színház. Schwajda szívesen hivatko­zik Barcelonára, ahol nem nemzeti szín­ház, több annál­ egész színházváros épül. Színházi intézmények, tanintézetek, szabadidő-komplexumok, kulturális szolgáltató egységek mellett két teátrum, köztük a híres Teatre Lliure új otthona. Az utóbbi terve 1986-ban fogant, 1991-­ ben nyújtották be, 1996-ban kezdték épí­teni, és 2000 végére lesz kész. Az eltelt időben szakmai és civil szervezetek so­kasága vitatta meg, a terveket a megyei és a városi fenntartók, valamint a közön­ség ötszáz tagú tanácsának javaslataival véglegesítették. Az építkezés és az egész színházváros főbiztosa Lluis Pasqual, a Lliure igazgatója, aki vaskos, gyönyörű kiadványban tette közzé (angol nyelven is) a színház távlati, szigorúan a piactól független művészi tervét - éves projek­tek a görögöktől Heiner Müllerig és to­vább -, valamint az egész színházváros közéletbe integrálódó programját. Ez ne­künk olyan, mint egy utópia­­ a mi titkos Nemzeti Színházunkban, ha netán meg­nyílik is 2002. március 15-én, sem a technika, sem a színházi struktúra nem teszi majd lehetővé a minimális színvo­nalú színjátszást legalább egy évig­­, holott csupán annak a különbségnek egyik jele, ami a nyitott társadalmat elvá­lasztja a pártállam leágazásától. Schwajda ma éjfélig adott ultimátu­mot Vadásznak. Kiváncsi vagyok, med­dig terjed az önfeladás, az agresszió és a dilettantizmus tobzódása, le lehet-e men­ni kutyába és még annál is lejjebb. Mie­lőtt az érdekeltek döntenek, ajánlom, kérdezzék meg, mit szól mindehhez az, akiért állítólag ez az egész történik: a né­ző. Mit szól ahhoz, hogy a közjó letéte­ményeseinek állított mihasznok az ő adó­jából építenek hangszigetelt szupergará­zsokat, hirdetnek milliókkal díjazott ér­vénytelen pályázatot, és gányolnak össze torz emlékművet maguknak? Meddig le­het még lejáratni Magyarországon azt a nemes fogalmat, amit valaha a színház jelentett? És még egy kérdés: vajon vissza lehet­­e parancsolni a szellemet a palackba? Schwajda előszeretettel hivatkozik a miniszterelnökre. Feszülten várom a fej­leményeket. Megítélésem szerint többről van szó, mint a Nemzeti Színházról. Koltai Tamás Nemzeti vircsaft Itt csak Schwajda György mondhat bármit - A tüzet és a vizet kell összeegyeztetni

Next