Népszabadság, 2000. július (58. évfolyam, 152-177. szám)

2000-07-22 / 170. szám

­ E­gy korszerűtlen kapitalista Szigethy András Milyen lehet egy zöldbáró? Milyen vol­na? Olyan igazi, itt ragadt kommunista, aki ott terpeszkedik a múltból megörö­költ téeszelnöki szobában az Agria garni­túra foteljében, mögötte, a szekrénysor­ban díjak, oklevelek és vázák. Ülünk Csorváson az elnöki irodában, szemem hosszan elidőzik a polcokon lé­vő kitüntetéseken. Igen, ez az egyetlen összekötő kapocs a múlttal. A múlt téesz­elnöki irodájával, ahol tényleg ottfelejtő­­dött az Agria szekrénysor és ülőgarnitúra. A szekrénysor polcán váza, rajta a felirat „Tejtermelési verseny legtöbb tejzsírt ter­melő kategória első helyezett. Lenin MGTSZ Csorvás, 1983.” Keresem a falon a Lenin-képet. Ponto­san tudom, hol kellene lennie, hiszen megszámlálhatatlan téeszriport után be­szélgettünk hosszan az akkori elnökökkel — jegyzetfüzet bezárva, ideológia pillana­tok alatt félretéve­­ és Lenin fényképré­mületbe meredve hallgathatta, hogy a té­­eszelnökök legjavát általában nem érde­kelte sem a párt, sem a politika. Legtöbb­jük megszállott küldetéstudattal - ha kel­lett hazudva járási és megyei pártbizottsá­gának, ha kellett általuk lobbizva — akarta magára vállalni a falu boldogulását. Garasos gazdálkodás Lenin-kép helyett tőzsdei árak útbaigazí­tó táblázata van a falon. Alatta Kelemen Mihály szövetkezeti elnök sétál füléhez szorított maroktelefonnal, kezében zse­bkalkulátor. A tőzsdei árat hasonlítja ösz­­sze egy sebtiben érkezett vásárlási ajánla­téval. - Ügyeskedni kell - mondja Kelemen Mihály -, hogy az emberek meg tudjanak élni. A szomszédból búzát venne valaki, de azonnal. Kelemen pedig számol, német márkában. - Ha nagyon-nagyon kell, tu­dok adni tíz vagonnal - mondja, de köz­ben arra gondol, hogy egészen kiváló üz­letet kötött korábban egy román céggel. Bal kezével fülén tartja a mobilt, jobb ke­zével az asztalra helyezett kalkulátoron számol. - Kétezret veszítünk tonnánként, de ennek bele kell férnie. Sohasem tudni, mikor szorul rá az ember a szomszéd se­gítségére. Kelemen Mihály, a Csorvási Gazdák igazgatóságának elnöke szereti a számo­kat és a precíz mondatokat. Nyolc sorban írta le például a tavalyi gazdálkodási év lényegét. „A szövetkezet az előző évekhez vi­szonyítva alacsony eredménnyel zárta az 1999-es évet, 797 millió forint nettó árbe­vétel mellett az adózás előtti nyereség 4,2 millió forint. Az eredményességet nega­tív irányba befolyásolták: a kedvezőtlen időjárás és a mezőgazdasági termékek rossz piaci körülményei. Ennek ellenére szerény, 48 milliós beruházást hajtottunk végre. Az eladósodottság az elő­ző évi szinten maradt.” Ahogy később körbejárjuk a szövetkezeti birodalmat, kezd halványan derengeni, hogy az adózás előtti négymilliós nyere­ségből mi mindenre kellene a pénz. Például fel kellene újítani a tejházat, a teljes gépészetet. A környék egyik legjobb minősé­gű tejét adó csorvási szövetke­zet fejőrendszerét a márkák ku­szasága jellemzi, attól függően alakítgatták, hogy a folyamatos javítgatások során mikor mihez jutott hozzá a szövetkezet. Még nincs baj, a tej minősége és tisz­tasága kifogástalan, de egyszer majd cserélni kell a rendszert. Javítgatni kell a gabonatároló telephez vezető aszfaltot is, amelyet még az állami támoga­tások idején építettek. Egyszer majd nagy pénzt kell beletenni a szövetkezeti infrastruktúrába, de miből? A tavalyi nettó 800 milliós árbevétel után képződött 4,2 milliós nyereség azt súgja: itt nem lesznek monstre beruházá­sok. S miközben a tavalyi év fontosabb sarokszámait felsoro­ló helyzetelemzést nézegetem, eszembe jut az Antall-kormány volt mezőgazdasági miniszterének, Raskó Györgynek egy nemrégiben meg­jelent interjúja, ahol azt mondja: „Magam is egy nagy céget irányítok, az Agárd Me­zőgazdasági Holdingot, elmondhatom, mi sem fejlesztünk, egy fillért sem te­szünk most a mezőgazdaságba, mert iszonyú bizonytalanság van, nagyon ala­csony a jövedelmezőség, ráadásul mára a bankok is rendkívül óvatossá váltak, fej­lesztésre hitelt szerezni ma még egy jól strukturált, tőkeerős nagyüzemnek is rendkívül nehéz.”­­ Garasos gazdálkodást folytatunk — mondja a csorvási elnök, és széttárja a karját: ez van. Csorváson 1949-ben alakult a közös. - Biztos, hogy erőszakkal - jegyzi meg Ke­lemen Mihály. - Tudja, mi a legérdeke­sebb? - kérdezi aztán. - A téeszalakulás ötvenéves évfordulóján, tavaly, azok az emberek, akiket bekényszerítettek, ra­gaszkodtak, és ragaszkodnak ma is a kö­zöshöz. Miért? Talán azért, mert nagyon is jól tudják, ha valaki főállásban gazdál­kodik, száz hektár alatt bele sem érdemes fogni a farmerkodásba. Ha valakinek nincs ennyi földje, nincs piacképes áruja és nincs hitele sem.­­ Amikor 1992-ben a törvény lehető­séget adott a termelőszövetkezetből a ki­válásra, 21 tag élt a lehetőséggel - mond­ja az elnök -, közülük jelenleg három farmerkedik. Csorváson a Lenin Termelőszövetke­zet 1992-ben tért örök nyugalomra. De a kérdés, hogyan lehet tisztességesen meg­élni a mezőgazdaságból, természetesen nem jutott nyugvópontra. Lehet távlatos vitákat folytatni EU-tagságról, agrárbé­kéről és hasonló nagy ívű problémákról, de a „konkrét helyzet konkrét elemzése” felveti azt a nagyon is konkrét kérdést, hogy egy óvatosan és feszes fegyelem­mel gazdálkodó több mint négyezer hek­táros , gazdaságban csaknem 800 millió forintos nettó árbevétel mellett az adózás előtti nyereség miért 4,2 millió forint? Milyen ennek a mezőgazdaságnak a köz­­gazdasági feltételrendszere, pénzügyi­piaci környezete, hogyan vannak mene­dzselve a termékpályák? A politika önmagát menedzseli a me­zőgazdasággal, és úgy tesz, mintha az 1,1 millió őstermelő egyenlő volna a magyar agráriummal. A politika politikát csinált a magyar földből és a magyar parasztból. Ahelyett, hogy a több mint egymillió ős­termelőnek nyíltan megmondaná, csak akkor van esélyük, ha valahogy közös erőt mutat fel a mezőgazdasági termelő­­szféra a felvásárlóval, a kereskedővel szemben, a rövid távú érdekek mentén egymásnak uszítja őket. A kétéves tervezés előnye Egy statisztikai becslés szerint 950 ezer magyar gazda nem tud megélni a földjé­ből.­­ Garasos gazdálkodás a miénk — ismétli Kelemen Mihály -, és az is ma­rad. A magyar mezőgazdaságot az tartja életben, hogy a falu népe ezernyi ok miatt röghöz kötött. Ha akarna, sem tudna mást csinálni, mint földdel, állatokkal foglal­kozni. Hát teszi, amit tud, mert ezt kapta örökségbe, ehhez ért.­­ És ebben a nagy szorongattatásban mi egy mai elnök feladata? - Az, hogy a szövetkezeti üzletrész, ami a hasonló helyzetben lévők közös va­gyona, ne porladjon, ne értéktelenedjen el. Mert akkor könnyen lecsap­hat rá egy tőkeerős tulajdonos. A szövetkezeti elnöknek, az igazgatóságnak a rábízott föl­dekkel úgy kell bánni, úgy kell gazdálkodni, hogy értéken ma­radjanak, és megélhetést adja­nak. Mindehhez azt is hozzá kell venni, hogy a szövetkezéses gazdálkodás jövője - hogy né­pies kifejezéssel éljünk - olyan bizonytalan, mint a kutya va­csorája.­­ Ha a magyar parlament esetleg olyan törvényt fogadna el, amely lehetővé tenné a szö­vetkezeti vagyon kivitelét, ak­kor vége lenne mindennek. Nem azért, mert mindenki ki­venné a földjét. De olyan tőke­kivitelre kerülne sor, amely után már nem tudnánk talpon maradni. A Csorvási Gazdák Szövet­kezetnek kétszáz alkalmazottja és 530 tagja van. Viszont 1435 tulajdonosa. A tulajdonosok nagy hányada úgynevezett kül­ső üzletrésztulajdon felett ren­delkezik, amely akkor keletke­zett, amikor az 1992-es II. tör­vény hatos paragrafusa ki­mondta, hogy azok, akik leg­alább öt évig tagjai voltak a szövetkezet­nek vagy egyenes ági leszármazottai, ne­vesített vagyonrészt kapnak a téeszből. Ez tekinthető történelmi igazságszolgáltatás­nak is. A csorvási szövetkezet vagyonából mindössze 34 százalék a dolgozó tagoké. Az úgynevezett külső üzletrész 23 és fél százaléknyi. Ha a parlament elfogadja azt a törvényt, hogy szabadon kivihető a kül­ső üzletrész is, akkor vége a szövetkezet­nek - szögezi le még egyszer Kelemen Mihály, és magyarázatként, mint hozzá nem értőnek még hozzáteszi, hogy más gazdasági társaságoknál sem az a módi, hogy bárki kapja-fogja magát, és kiviszi a vagyonát. Ha valaki részvényes például egy olajtársaságban nem vihet ki olajtar­tályokat, átemelőket, finomítókat vagy szivattyúkat. Nem kérheti, hogy most rögtön fizessék ki bentlévő vagyona érté­két. Árusíthatja vagyonrészét vagy rész­vényét, és eladhatja, ha van rá vevő. - Ezt azért illene világosan látni a törvényho­zóknak is - nyomatékosítja Kelemen a szövetkezet iránti aggódását. A téeszelnök említ biztató momentu­mokat is. Azt mondja, az agrárrendtartás­ra már van törvény, a támogatási rendszer viszont kiszámíthatatlan. Ezt mondja más mezőgazdász is. Azt viszont kevesen, hogy az egész magyar gazdaságnak, de különösen a mezőgaz­daságnak nagyon jót tenne a Pénzügymi­nisztériumnak az az ötlete, melyet sokan dühödten támadtak: a két évre szóló költ­ségvetési tervezés. - Legalább ennyi idő­re lehetne tervezni a mezőgazdaságban, és ez valamiféle biztonságot sugallna az agrártermelőknek - mondja Kelemen, és hozzáteszi: ha a mezőgazdaság túléli azt a súlyos válságot, amelynek még nem tudni, hogy most éppen a mélypontja felé halad-e, vagy már kifelé jön belőle, akkor nagy szükség lesz a csorvásihoz hasonló szövetkezésekre. - A magyar mezőgazdaság sokat kapi­talizálódott az utóbbi tíz évben - mondja Kelemen Mihály. - A hatékonyság szem­pontjából túlságosan keveset, a magyar falu emberi viszonyaihoz képest túlságo­san sokat. Ezt a feszültséget érzi az egész vidéki Magyarország, és a két pont közt megtalálni az elviselhető mértéket na­gyon nehéz. A szövetkezetnek is nehéz kilábalni abból a mezsgyéből, ahol szo­ciális megfontolások és gazdasági szem­pontok sajátos szocialista öszvére volt a magyar téesz. Személy szerint nekem is nehéz, mert a nyers piaci érdekek figye­lembevétele mellett nekem azzal is szá­molnom kell, hogy csorvási vagyok, itt élek, és ha már nem leszek szövetkezeti elnök, akkor is itt fogok élni. Elismerem, ez alkalmanként gátol a teljesen racioná­lis döntések meghozatalában. A szövetkezeti létszám leglátványo­sabb csökkentése a vezetői garnitúrában érhető tetten. A tíz évvel ezelőtt 75 főt számláló élcsapat, a helyi téeszelit tizen­nyolcra apadt, irodai munkán kilencen dolgoznak, ebből négyen birkóznak a könyvelés egyre duzzadó feladataival. A szövetkezetnek mint munkaadónak nem nagyon kell szégyenkeznie a bérek miatt. A szarvasmarhatelepen például a fejősök havi 65 ezer bruttót keresnek, műszakvezetőjük 67 ezret. A takarmá­­nyos­ etetősöknek 60 ezer jut. Csorváson a szövetkezet a legnagyobb munkaadó. A közvetlen megélhetés azonban nem minden. Azt már a polgár­­mesteri hivataltól tudom meg, hogy a szövetkezet az önkormányzat legjelentő­sebb befizetője iparűzési adóból. Azt is ott mondják el, hogy a másodosztályú kézilabdacsapatnak a Csorvási Gazdák a szponzora, a most NB 11-be feljutott foci­csapatnak szintén. De az ifjúsági fúvószenekar, a népdal­kor, a mazsorettek és a citerazenekar is a szövetkezet mecenatúrájának köszönheti létét. Csorváson a mezőgazdaság kapitalizá­­lásának útjában áll még népdalkor, foci- és kézilabdacsapat, ifjúsági fúvószenekar fenntartása, étkezési hozzájárulás, és szö­vetkezeti étkezde is. Egyszer majd a rendszert is cserélni kell Kelemen Mihály: Értékén kell tartani az üzletrészt A tej tiszta FOTÓK: TEKNŐS MIKLÓS 26 NÉPSZABADSÁG HÉTVÉGE 2000. JÚLIUS 22., SZOMBAT T­ávlatossághiány ? A csorvási szemhatárról egy pillantást vetve a nem is olyan távoli jövőbe az a kép rémlik fel, hogy mi lesz, ha EU- tagként először versenyre kell kelni pél­dául a dán farmer hatékonyságával, az­után majd azzal az amerikai mezőgazda­sággal - mert akkor már EU-Egyesült Államok agrárharcról lesz szó­­, amely­ben a foglalkoztatottak 1,5 százaléka el­képesztő hatékonysággal látja el élelem­mel saját 260 millió lakosát, és exportál a világ minden tájára. Csorvásról hazafelé tartva Budapestre azokon az utakon járunk, ahol nemrég még agrárdemonstrációs megmozdulá­sok voltak. A magyar mezőgazdaság szá­nalmas távlatossághiányának századvégi színpadképei. Az autóban kellemes me­leg, kint júliusi tél. Megjegyzendő: a ma­gyar táj mindig produkált hihetetlen idő­járási kalandokat. 1702 júliusában példá­ul Debrecenben hó esett. Egy kicsit kizökkent az idő.

Next