Népszabadság, 2000. július (58. évfolyam, 152-177. szám)

2000-07-22 / 170. szám

T­ rabant a kertben Folytatás a 25. oldalról A jet set Emblémájuk: hal a vízben. Filozófiájuk, vallásuk: Rastignac, James Dean és Bill Gates eszméinek keveréke. Jelmondatuk: Miénk a világ! Autójuk: Roadster vagy bármi, nekik már minden jól áll. Miben bíznak? Önmagukban, fiatalsá­gukban, szaktudásukban, a világban, mindenben. Fiatalok. A 20 és 35 évesek generáció­jának sikeres élcsapata. „Aranydiplomá­sok”, és itt az arany nem a kitűnő bizo­nyítványra utal, hanem arra, hogy diplo­májuk a szó szoros értelmében aranyat ér. Mert közgazdának, üzletembernek, me­nedzsernek, jogásznak, IT-mérnöknek, diplomatának vagy valamilyen más me­nő szakma tulajdonosának deklarálja az illetőt. Hasznos szerepet játszanak az or­szág életében és fejlődésében. Habitusuk: erősen hajtanak, sokat dol­goznak, tanulnak, dinamikusak. Úgy élnek, mint hal a vízben, ez az ő világuk, ez a világok legjobbika, ők az új vadászok, akik már diplomával, vadász­engedéllyel és jogszerűen vadásznak. Többnyire nem küldetéstudatuk, ha­nem elittudatuk és sikertudatuk van. Többségükben valószínűleg föl sem vető­dik, hogy ne járna nekik mindaz a lehető­ség és „bónusz”, amelyet bőven megkap­nak. Hiszen ők a jövő szakértői, ők már világszínvonalon dolgoznak, övék a jövő, a meglassúbodott öregekkel (35 év fölött) meg amúgy sincs mit kezdeni. Vannak közöttük fegyelmezett puritá­nok, de a többség inkább hedonizmusra hajlik. A kifinomultabbak valamiféle harmónia-központú epikureánus filozófi­át is kikavarnak maguknak. Ennek a magatartástípusnak vannak nem szívesen vállalt, még a szocializ­musban született, torz előzményei. Min­denekelőtt a nyolcvanas évek szocialista aranyifjúságában, a szocialista dinasztiák már Oxfordban tanult fiainak és unokái­nak körében. Ezek a csoportok politikai­lag és gazdaságilag is aktivizálódtak a KISZ majd a BIT vezetőinek körében. Széles körű társadalmi csoportként azon­ban csak a kilencvenes években indult el a jet set, a fiatal nemzedékek „aranydip­lomás” rohamcsapata. A korábbi, privilé­giumaikra építő, rossz lelkiismeretű (?) vagy cinikus elődökkel szemben ez a csa­pat már nyílt és jogilag szabályozott ver­senyben vesz részt, tudására épít, vállalja önmagát, nem rejtegeti társadalmi moz­galmak és retorikák mögé sikerét. Nem­csak itthon villog, tagja már a nemzetkö­zi jez­sefnek. Új szerep, új habitus ez. Értelmiség Emblémájuk: babérkoszorú. Filozófiájuk, vallásuk: Stoa, némi ciniz­mussal és utópizmusfoszlányokkal. Jelmondatuk: Hosszú versidézek. Autójuk: Oldtimer, szakadt. Miben bíznak? Vitatkoznak róla. 1989 előtt a fő dilemmájuk az volt, hogy a Támogatottak, a Tűrtek vagy a Til­tottak csoportjába tartozzanak-e. A Támo­gatottak között voltak hithűek, az ő maga­tartásuk a vakbuzgóság és a cinikus ha­szonlesés közötti habitusváltozatok széles skálán mozgott. A többnyire sokkal tehet­ségesebb és tisztességesebb „társutasok” több-kevesebb rezignációval és öniróniá­val tűrték/élvezték a hatalom és a népsze­rűség napsütését, közben a nagy történeti feladat és az erkölcsi integritás nagy di­lemmáján tépelődtek, Széchenyi, Görgey, Bethlen Gábor, Galilei és mások példáján. A Tűrtek magatartását a vívódás, a ha­sadtság, a skizofrénia és az önigazolás szüksége jellemezte. Állandóan el kellett hitetniük magukkal és másokkal, hogy megalkuvásaik egyensúlya pozitív: csak féligazságokat mondanak ki, de ezek ki­mondása társadalmilag hasznosabb, mint amilyen a teljes, aszkétikus, puritán hall­gatás volna. A Tiltottak viselték a tiltott állapot ter­heit, szerep- és hivatástudatuk éltette őket, a szerencsésebbek szoros baráti kö­rökben találtak védettséget és állandó megerősítést. Egy a történelemből jól is­mert habitus, az elhivatott igazak maga­tartása, öntudata, intranzigenciája jelle­mezte őket. 1989 után fenekestől felfordult ez a vi­lág. Aki nem tudott átkapaszkodni, át­zökkenni a politikusi, üzletemberi, szak­emberi pozícióba és habitusba, az — egy­két koszorús díszpintyet kivéve — nem nagyon találja a helyét, szerepét, identitá­sát, habitusát. Nem tekinti már senki sem váteszeknek őket. Sem az erkölcsi nagy­ság szimbólumainak. Sem a nemzet meg­­mentőinek. Van, aki sovány alapítványi mezőkön legelészik, mások próbálnak al­kalmazkodni a piaci kereslethez, tévémű­sorokba szaladgálnak, panaszkodnak, ör­dögöt űznek, és ostorozzák azokat, akik elvették tőlük a nagy nyilvánosság szín­padát, a politikusokat. Sokuk alkotói vál­ságot él meg. Új gondolatok, új remek­művek nem nagyon teremnek. Habitusok, jóindulattal: útkeresés, al­kotói gyötrődés, rezignáció, társadalmi felelősségtudat, önimádat, önirónia, ön­gyűlölet. Felváltva. Rosszindulattal: fáradtság, cinizmus, túlérzékenység, túlpolitizáltság, parano­ia, sértettség, belterjesség. Kis- és középpolgárság Emblémájuk: elveszett. Filozófiájuk, vallásuk: hagyományos­vallásos vagy laikus köznapi bölcsesség. Jelmondatuk: isten majdcsak megsegít vagy, majd csak lesz valahogy. Autójuk: Többféle. Lásd lentebb. Miben bíznak? Abban, hogy a dolgok lassacskán mégiscsak jobbra fordulnak. A társadalom többsége. A késő kádár­izmus polgárosodó munkássága, máso­dik gazdaságos kis- és középpolgársága és a hozzájuk nagyon közel került közép­­osztály. Az átalakulás roppant gazdasági terheit elsősorban ők viselték és részben még ma is viselik. Jelentős hányaduk a hetvenes-nyolcva­nas évek második gazdaságában élte aranykorát. Ismerte a játékszabályokat, a „dörgést”, a kiskapukat. Ügyeskedett, ra­­vaszkodott, keményen dolgozott, otthon, a kertben, a háztájin, a háztáji szakmában. A maga ura volt, senki sem parancsolt ne­ki, építette a házát, gyűjtött a Trabantra, rendes ruhában, cipőben, rendes iskola­táskával küldte el gyerekét az iskolába, ta­lán még különórákra is tellett. Ha város­ban lakott, parcellázáskor a település ha­tárában kiskertet kapott, rá lehetett húzni előbb egy szerszámos sufnit, később egy kis faházat, és már muskátli is került. Aki­nek korábban is volt földje, birtoka, né­hány vagy sok holdja, annak ez nem volt újdonság, de azért a semminél több volt, akiknek meg sohasem volt semmijük, a többmilliónyi nincstelennek, ez volt a nagy honfoglalás, a felemelkedés szolga­sorból a kispolgári, polgári sorba. Ez az életnek értelmet, az embernek polgári­ tu­lajdonosi tudatot adott. Ez az enyém, én szerettem, én építettem, én kerítettem be, én művelem, ezt senki sem veheti el tőlem vagy a gyerekeimtől. Jogaim vannak. Ez történelmi előrelépés, egy új habi­tus megjelenése volt az országban. A történelem iróniája, hogy az állam­szocializmus, amely kollektivizálni és proletarizálni akarta a társadalmat, éppen az ellenkező célt érte el: akarata ellenére a kispolgárosodás új nagy hullámát indí­totta el az országban. Mindannyiunk sze­rencséje, hogy képtelen volt megakadá­lyozni a mindennapoknak ezt a remek „forradalmát”. 1989 után veszélybe került ez a társa­dalmi csoport. Ha a késő kádárizmus a második gazdaságos kispolgárosodásnak, az elmúlt tíz év a vállalkozói közép- és nagypolgárság kibontakozásának a kor­szaka volt. A hetvenes-nyolcvanas évek­ben bezáródó agrárolló, illetve falu-vá­­rosolló, társadalmiegyenlőtlenség-olló az elmúlt évtizedben újra kinyílt. Tátong. A második gazdaság eltűnésével, a pia­ci gazdaság betörésével, az agrárágazat válságával, a piacgazdaságon kívül rekedt köztisztviselői réteg elszegényedésével sokan nehéz helyzetbe kerültek ebben a széles társadalmi csoportban. Nem isme­rem a statisztikákat, de azt hiszem, hogy legfeljebb egyharmaduknak, felüknek si­került képességüket, eszközeiket, sovány­ka tőkéjüket a piacgazdaságban is érvé­nyes értékre átváltaniuk. A többiek életét a stagnálás, a lefelé csúszás, a túlélésért való küzdelem, az útvesztés jellemzi. A nagy csapatok (MÁV, Posta, tanárok, egészségügyiek, alsó- és középszintű tisztviselők, tanácsi és téeszirodisták, nem vállalkozó szakmunkások, második gazdaságos kisvállalkozók, földműve­lők) hanyatlása, romló presztízse, szerep­­vesztése jellemzi ezt a szférát. Habitusukat a mindennapi gondokkal való küzdelem határozza meg. Fő jellem­vonásaik: többnyire rendezett, családköz­pontú élet, a hagyományos erkölcsi fe­gyelem továbbélése (legalábbis a csalá­di-baráti környezetben), takarékosság, bi­zonytalan perspektívák, bizonyos csaló­dottság, politikával, közélettel szembeni szkepszis. Helyzetét és magatartását te­kintve, azt hiszem, három csoportra oszt­ható a társadalomnak ez a tartománya. Az akadályokat sikerrel vevők: siker­élmény, pozitívabb társadalom- és világ­kép. Azért még enyhe sértődöttség. Mert mások munka nélkül kerestek tíz- és százmilliókat. És azok ott fönt „bajt bajra halmoznak”. Autójuk: Mégane, Golf, Brava, Seat. A megkapaszkodók: elégedetleneb­bek, zsörtölődők, nem értik és nem fo­gadják el azt, ami az országban történik. Autójuk: Suzuki, Maruti, gondosan kar­ban tartott Wartburg, Skoda. Lefelé csúszók: szorongás, elkesere­dettség, sértettség, lázongás vagy apátia. Autójuk: ha van, a kert végében tárolt, ponyvával letakart Trabant. A leszakadtak Emblémájuk: nincs. Filozófiájuk, vallásuk: hagyományos­vallásos, közösségi hagyományok. Jelmondatuk: sóhaj vagy káromkodás. Autójuk­ nincs, valószínűleg nem is volt, előreláthatólag sohasem lesz. Miben bíznak? Ugyan miben bízhatná­nak? Munkanélküliek, sokgyerekes kiske­resetűek, magányos öregek, halmozot­tan hátrányos helyzetűek. Közülük so­kan a nyomor szintjén élnek, hiányosan táplálkoznak, fáznak, magányosak, egészségügyi ellátásuk nem megfelelő. Habitusuk: túlélési stratégiák. Tisztes szegénység, tisztes nyomor. A segélyosz­tó intézményektől való függés, ennek megfelelő magatartás. Alázat. Lázongás. Fásultság. Kétségbeesés. Megélhetési bű­nözés. (Ne feledjük, Illyés Gyula annak idején az uraság csűrjeit éjnek idején ügyesen-szorgosan fosztogató szegé­nyekről „hősökként” beszélt!) Nem tudjuk, hogy az államszocializ­mus retorikájának és kirakatstatisztikái­nak fátyla alatt mekkora volt a leszakad­tak tömege a hetvenes-nyolcvanas évek­ben. De számuk 1989 után minden bi­zonnyal drámai méretekben megnőtt. És nemcsak mennyiségi változásról van szó. A háború utáni évtizedekben a szegény­séget a háború pusztításainak, a jóvátéte­leknek, az oroszok ránk erőszakolta ál­lamszocializmusnak a számlájára lehetett írni. 1989 után azonban beáramlott hoz­zánk is a „korlátlan lehetőségek” piac­­gazdasági ideológiája, és így a szegény­ség terhe, szégyene, felelőssége egyre in­kább áttevődött magukra a szegényekre. Akinek nem sikerült, az a szegény, és akinek nem sikerült, maga felelős a siker­telenségért. Ez az ideológia akkor is hat, ha nyilvánvalóan nem igaz. A bezárt bá­nyák munkanélkülivé vált bányászai nyilván nem felelősek a bányák bezárásá­ért, de azzal, hogy nincs szükség a bá­nyákra, és a piacgazdasággal azonosított társadalomnak nincs szüksége a bányá­szokra, szaktudásuk, személyiségük, éle­tük leértékelődött. A munka ünnepelt hő­seiből teherré váltak, amelyet a társada­lom nem szívesen cipel a hátán. Habitu­sukat ez a változás minden bizonnyal nagymértékben megváltoztatta, meghatá­rozza. A tartósan munkanélkülivé váltak személyiségének megroppanásáról, csa­ládi életek válságáról, patologikus maga­tartásformák kialakulásáról komoly szak­­irodalom számol be. A nyugdíjasok Emblémájuk: fotók a boldogabb ifjúkor­ból. Filozófiájuk, vallásuk, korábbi meggyő­ződésük, általában rezignáltabb hangsze­relésben. Jelmondatuk: Nem ezt érdemeltük­ . Autójuk, ha van, csak hétvégén használ­ják. Meg ha az unokát kell hozni-vinni. Miben bíznak? A postásban. És abban, hogy a nyugdíjakat megint megemelik majd néhány forinttal. Kicsit vagy sokkal sértődöttebbek, mint nyugati társaik. Méltatlannak tart­ják, hogy egy dolgos élet után anyagi ne­hézségekkel kell küzdeniük. Éppen elég volna az öregkor ezer más baja, a gyenge­ség, a betegség, a magány. Habitusuk sokféle: derűs, kedves, emberséges, har­monikus. Zsörtölődő. Megkeseredett. Hajszolt. Szorongó. Nem tudom, válto­zott-e lényegesen 1989 óta. A polgári ideál felé Itt az ideje, hogy e felületes vázlatot befe­jezve szóljunk a változások néhány álta­lános, többé-kevésbé az egész társadalom habitusát érintő jellemzőjéről is. A fő kér­dés persze az, hogy vajon elmozdultunk­­e a nyugat-európai típusú polgári habitus felé. Melyek ennek a habitusnak az ideáltipikus jegyei? Talán a következők. 1. Tulajdonosi tudat: tulajdonom szent és sérthetetlen. 2. Állampolgári tudat: ez az én országom, ők az én elöljáróim, én választottam őket, felelőséggel tartoznak nekem. 3. Törvénytisztelet: betartom az ország törvényeit, a közösen elfogadott szabályokat. 4. Jogtudat: tisztában vagyok jogaimmal és érvényesítem őket. 5. Fele­lősségtudat: tudom, hogy a jogokkal fele­lősségek is járnak. 6. Tolerancia: más ér­dekek és nézetek iránt figyelmes és türel­mes vagyok. 7. Civilizált viselkedés: éle­temben és emberi kapcsolataimban bizo­nyos rendet tartok. 8. Méltányosság: a tár­sadalom minden tagjának joga van a meg­élhetésre, a szerény jómódra. Ennek sza­vatolásáért én is felelős vagyok, szükség esetén áldozatot hozok érte. 9. Tudásomat fejlesztem, önmagamat pallérozom, az or­szág gyarapodásán buzgólkodom. Ez így cserkész tízparancsolatként hangzik, és valószínűleg egyetlen olyan ember sem él Európa nyugati felén, aki minden magatartáselemnek teljességgel megfelelne. De azért érdemes volna ma­gunkat, jelenlegi habitusunkat ehhez az ideáltípushoz hozzámérni, és számba venni teendőinket. Ez azonban már nem ennek a dolgozatnak a feladata. Befejezésül inkább néhány olyan vo­násra utalok, amelyeket az elmúlt tíz év drámai eseményei égettek bele tudatunk­ba, magatartásunkba, habitusunkba. Többségüket gyakran emlegetjük. Ezek még nem a fent említett polgári ideáltípus vonásai. Inkább valamiféle heveny, lázas állapot jegyei. Utalhatok a körülöttünk lévő világ fel­fordulása okozta úgynevezett „változás­sokkra”, az általános zaklatottságra, ide­gességre, szorongásra, ingerlékenységre. Vagy az átrendeződés okozta nagy he­lyezkedésre, a hajdani amerikai pionírok szekeres-lovas versenyfutásos földfogla­lására emlékeztető versenyre, versenyláz­ra, versenyhisztériára. Az elvaduló indivi­dualizmusra és a már korábban is ala­csony szintű társadalmi szolidaritás to­vábbi apadására. Az erkölcsi érzék elbi­zonytalanodására, megzavarodására. A szerepek, emberi viszonyok, alá-föléren­­deltségek kaotikus átalakulására, ami nagy bizalomvesztéssel, az általános gya­nakvás légkörének kialakulásával járt. A nagy csalódásra (hogy az új rend nem hoz azonnal általános jólétet és békességet), és az ezt követő rosszkedvre, cinizmusra, közönyösségre. A nyugatiak szinte elér­hetetlen gazdagságának látványából faka­dó állandó s általános elégedetlenségre. De hadd utaljak mindenekelőtt arra az elemi erejű türelmetlenségre, amely miatt toporzékolunk, ha csak egyetlen pillana­tig is várnunk kell valamire, ha nem min­den úgy sikerül és azonnal, ahogy szeret­nénk. Akkor is, ha gazdagok és sikeresek vagyunk, akkor is, ha már nem bírjuk a szegénységet, kudarcot, azt, hogy minde­nütt akadályokba ütközünk. Akinek autó­ja van, nem bírja levenni a lábát a gázpe­dálról. Akinek nincs autója, a villamos, a busz vagy a metró után rohan. Futunk a hiányzó vagy a meglévő pénzünk után, futunk egyik munkánkból a másikba, fu­tunk az elérhetetlen nyugati életszínvonal után, versenyt futunk konkurenseinkkel, futunk, mert elveszettünk negyven-ötven évet, mert elmaradtunk a Nyugattól, fu­tunk, mert futni jó, mert a sebesség, a habzsoló, száguldó élet mítoszát sugároz­zák a televíziók, futunk, mert minden percben meg kell valósítanunk magun­kat, futunk... Persze, vannak kivételek. A nyugdíja­sok közül sokan, akiknek, ha csak nem nagy- vagy dédmamák, nincs hova futni­uk. Egy idő után lassítanak a munkanél­küliek is, rezignációba, közönybe süly­­lyednek. A talponállókban sokan, hosz­­szan álldogálnak. A Trabant pedig ott pi­hen, a kert végében, az almafa alatt. Jelenlegi létünk és habitusunk tehát, érthető módon, meglehetősen zilált. De megvan minden remény arra, hogy viszo­nyaink rendeződésével fokozatosan javul majd az állapotunk. A változások üteme valamelyest lelassul majd, és ez csök­kentheti zaklatottságunkat, szorongásun­kat. Az emberi viszonylatok konszolidá­lódása megerősítheti a társadalmi együtt­élés alapszabályait, erkölcsi normáit. A jólét és a létbiztonság növekedése és a jogrend megszilárdulása is gyógyírként hathat; nem kell majd futnunk a villany­­számla fedezete után vagy az újabb és legújabb adószabály elől. A szerepek, po­zíciók rendszerének kialakulása, bizo­nyos fokú megmerevedése után kevesebb lehetőség lesz majd a gyors felfutásra és gyors zuhanásra, kevesebb ok a hisztériá­ra. A pozíciók, viszonylatok, mechaniz­musok kirajzolódása áttetszőbbé, kiszá­míthatóbbá teszi majd a társadalmi létet: csökkenhet a bizalmatlanság, a gyanak­vás, a paranoia. Még az is elképzelhető - vagy ez már nem? -, hogy az autókban száguldozók is meggyógyulnak, és ön­magukat, önnön értéküket már nem azo­nosítják autójuk lóerejével vagy árával. Az a perc pedig az egész ország számára a gyógyulás és a boldogság perce lesz, amikor azokat a bizonyos Trabantokat ki­hámozzák a gyomok közül, az almafa alól, kifényesítik, majd új öntudattal, újra polgárosodó habitussal, az egész család belesül, és irány: a hétvégi ház. S talán még az sem rontja majd el telje­sen az ünnepet és az örömöt, ha a sarkon a rendőr egy pillanatra leállítja, udvaria­san figyelmezteti őket, hogy előbb-utóbb négyütemű motort kellene majd beleten­ni ebbe a klasszikus karosszériába. Mert hát a kétütemű módija már lejárt, már csak négy ütemre lehet a utakon suhanni. Vagy legfeljebb, az osztrák-magyar ba­rátság jegyében, Dreiv­ertel-taktra lehet ringani. További jó utazást! Hankiss elemér NÉPSZABADSÁG HÉTVÉGE 2000. JÚLIUS 22., SZOMBAT 27

Next