Népszabadság, 2000. július (58. évfolyam, 152-177. szám)
2000-07-22 / 170. szám
T rabant a kertben Folytatás a 25. oldalról A jet set Emblémájuk: hal a vízben. Filozófiájuk, vallásuk: Rastignac, James Dean és Bill Gates eszméinek keveréke. Jelmondatuk: Miénk a világ! Autójuk: Roadster vagy bármi, nekik már minden jól áll. Miben bíznak? Önmagukban, fiatalságukban, szaktudásukban, a világban, mindenben. Fiatalok. A 20 és 35 évesek generációjának sikeres élcsapata. „Aranydiplomások”, és itt az arany nem a kitűnő bizonyítványra utal, hanem arra, hogy diplomájuk a szó szoros értelmében aranyat ér. Mert közgazdának, üzletembernek, menedzsernek, jogásznak, IT-mérnöknek, diplomatának vagy valamilyen más menő szakma tulajdonosának deklarálja az illetőt. Hasznos szerepet játszanak az ország életében és fejlődésében. Habitusuk: erősen hajtanak, sokat dolgoznak, tanulnak, dinamikusak. Úgy élnek, mint hal a vízben, ez az ő világuk, ez a világok legjobbika, ők az új vadászok, akik már diplomával, vadászengedéllyel és jogszerűen vadásznak. Többnyire nem küldetéstudatuk, hanem elittudatuk és sikertudatuk van. Többségükben valószínűleg föl sem vetődik, hogy ne járna nekik mindaz a lehetőség és „bónusz”, amelyet bőven megkapnak. Hiszen ők a jövő szakértői, ők már világszínvonalon dolgoznak, övék a jövő, a meglassúbodott öregekkel (35 év fölött) meg amúgy sincs mit kezdeni. Vannak közöttük fegyelmezett puritánok, de a többség inkább hedonizmusra hajlik. A kifinomultabbak valamiféle harmónia-központú epikureánus filozófiát is kikavarnak maguknak. Ennek a magatartástípusnak vannak nem szívesen vállalt, még a szocializmusban született, torz előzményei. Mindenekelőtt a nyolcvanas évek szocialista aranyifjúságában, a szocialista dinasztiák már Oxfordban tanult fiainak és unokáinak körében. Ezek a csoportok politikailag és gazdaságilag is aktivizálódtak a KISZ majd a BIT vezetőinek körében. Széles körű társadalmi csoportként azonban csak a kilencvenes években indult el a jet set, a fiatal nemzedékek „aranydiplomás” rohamcsapata. A korábbi, privilégiumaikra építő, rossz lelkiismeretű (?) vagy cinikus elődökkel szemben ez a csapat már nyílt és jogilag szabályozott versenyben vesz részt, tudására épít, vállalja önmagát, nem rejtegeti társadalmi mozgalmak és retorikák mögé sikerét. Nemcsak itthon villog, tagja már a nemzetközi jezsefnek. Új szerep, új habitus ez. Értelmiség Emblémájuk: babérkoszorú. Filozófiájuk, vallásuk: Stoa, némi cinizmussal és utópizmusfoszlányokkal. Jelmondatuk: Hosszú versidézek. Autójuk: Oldtimer, szakadt. Miben bíznak? Vitatkoznak róla. 1989 előtt a fő dilemmájuk az volt, hogy a Támogatottak, a Tűrtek vagy a Tiltottak csoportjába tartozzanak-e. A Támogatottak között voltak hithűek, az ő magatartásuk a vakbuzgóság és a cinikus haszonlesés közötti habitusváltozatok széles skálán mozgott. A többnyire sokkal tehetségesebb és tisztességesebb „társutasok” több-kevesebb rezignációval és öniróniával tűrték/élvezték a hatalom és a népszerűség napsütését, közben a nagy történeti feladat és az erkölcsi integritás nagy dilemmáján tépelődtek, Széchenyi, Görgey, Bethlen Gábor, Galilei és mások példáján. A Tűrtek magatartását a vívódás, a hasadtság, a skizofrénia és az önigazolás szüksége jellemezte. Állandóan el kellett hitetniük magukkal és másokkal, hogy megalkuvásaik egyensúlya pozitív: csak féligazságokat mondanak ki, de ezek kimondása társadalmilag hasznosabb, mint amilyen a teljes, aszkétikus, puritán hallgatás volna. A Tiltottak viselték a tiltott állapot terheit, szerep- és hivatástudatuk éltette őket, a szerencsésebbek szoros baráti körökben találtak védettséget és állandó megerősítést. Egy a történelemből jól ismert habitus, az elhivatott igazak magatartása, öntudata, intranzigenciája jellemezte őket. 1989 után fenekestől felfordult ez a világ. Aki nem tudott átkapaszkodni, átzökkenni a politikusi, üzletemberi, szakemberi pozícióba és habitusba, az — egykét koszorús díszpintyet kivéve — nem nagyon találja a helyét, szerepét, identitását, habitusát. Nem tekinti már senki sem váteszeknek őket. Sem az erkölcsi nagyság szimbólumainak. Sem a nemzet megmentőinek. Van, aki sovány alapítványi mezőkön legelészik, mások próbálnak alkalmazkodni a piaci kereslethez, tévéműsorokba szaladgálnak, panaszkodnak, ördögöt űznek, és ostorozzák azokat, akik elvették tőlük a nagy nyilvánosság színpadát, a politikusokat. Sokuk alkotói válságot él meg. Új gondolatok, új remekművek nem nagyon teremnek. Habitusok, jóindulattal: útkeresés, alkotói gyötrődés, rezignáció, társadalmi felelősségtudat, önimádat, önirónia, öngyűlölet. Felváltva. Rosszindulattal: fáradtság, cinizmus, túlérzékenység, túlpolitizáltság, paranoia, sértettség, belterjesség. Kis- és középpolgárság Emblémájuk: elveszett. Filozófiájuk, vallásuk: hagyományosvallásos vagy laikus köznapi bölcsesség. Jelmondatuk: isten majdcsak megsegít vagy, majd csak lesz valahogy. Autójuk: Többféle. Lásd lentebb. Miben bíznak? Abban, hogy a dolgok lassacskán mégiscsak jobbra fordulnak. A társadalom többsége. A késő kádárizmus polgárosodó munkássága, második gazdaságos kis- és középpolgársága és a hozzájuk nagyon közel került középosztály. Az átalakulás roppant gazdasági terheit elsősorban ők viselték és részben még ma is viselik. Jelentős hányaduk a hetvenes-nyolcvanas évek második gazdaságában élte aranykorát. Ismerte a játékszabályokat, a „dörgést”, a kiskapukat. Ügyeskedett, ravaszkodott, keményen dolgozott, otthon, a kertben, a háztájin, a háztáji szakmában. A maga ura volt, senki sem parancsolt neki, építette a házát, gyűjtött a Trabantra, rendes ruhában, cipőben, rendes iskolatáskával küldte el gyerekét az iskolába, talán még különórákra is tellett. Ha városban lakott, parcellázáskor a település határában kiskertet kapott, rá lehetett húzni előbb egy szerszámos sufnit, később egy kis faházat, és már muskátli is került. Akinek korábban is volt földje, birtoka, néhány vagy sok holdja, annak ez nem volt újdonság, de azért a semminél több volt, akiknek meg sohasem volt semmijük, a többmilliónyi nincstelennek, ez volt a nagy honfoglalás, a felemelkedés szolgasorból a kispolgári, polgári sorba. Ez az életnek értelmet, az embernek polgári tulajdonosi tudatot adott. Ez az enyém, én szerettem, én építettem, én kerítettem be, én művelem, ezt senki sem veheti el tőlem vagy a gyerekeimtől. Jogaim vannak. Ez történelmi előrelépés, egy új habitus megjelenése volt az országban. A történelem iróniája, hogy az államszocializmus, amely kollektivizálni és proletarizálni akarta a társadalmat, éppen az ellenkező célt érte el: akarata ellenére a kispolgárosodás új nagy hullámát indította el az országban. Mindannyiunk szerencséje, hogy képtelen volt megakadályozni a mindennapoknak ezt a remek „forradalmát”. 1989 után veszélybe került ez a társadalmi csoport. Ha a késő kádárizmus a második gazdaságos kispolgárosodásnak, az elmúlt tíz év a vállalkozói közép- és nagypolgárság kibontakozásának a korszaka volt. A hetvenes-nyolcvanas években bezáródó agrárolló, illetve falu-városolló, társadalmiegyenlőtlenség-olló az elmúlt évtizedben újra kinyílt. Tátong. A második gazdaság eltűnésével, a piaci gazdaság betörésével, az agrárágazat válságával, a piacgazdaságon kívül rekedt köztisztviselői réteg elszegényedésével sokan nehéz helyzetbe kerültek ebben a széles társadalmi csoportban. Nem ismerem a statisztikákat, de azt hiszem, hogy legfeljebb egyharmaduknak, felüknek sikerült képességüket, eszközeiket, soványka tőkéjüket a piacgazdaságban is érvényes értékre átváltaniuk. A többiek életét a stagnálás, a lefelé csúszás, a túlélésért való küzdelem, az útvesztés jellemzi. A nagy csapatok (MÁV, Posta, tanárok, egészségügyiek, alsó- és középszintű tisztviselők, tanácsi és téeszirodisták, nem vállalkozó szakmunkások, második gazdaságos kisvállalkozók, földművelők) hanyatlása, romló presztízse, szerepvesztése jellemzi ezt a szférát. Habitusukat a mindennapi gondokkal való küzdelem határozza meg. Fő jellemvonásaik: többnyire rendezett, családközpontú élet, a hagyományos erkölcsi fegyelem továbbélése (legalábbis a családi-baráti környezetben), takarékosság, bizonytalan perspektívák, bizonyos csalódottság, politikával, közélettel szembeni szkepszis. Helyzetét és magatartását tekintve, azt hiszem, három csoportra osztható a társadalomnak ez a tartománya. Az akadályokat sikerrel vevők: sikerélmény, pozitívabb társadalom- és világkép. Azért még enyhe sértődöttség. Mert mások munka nélkül kerestek tíz- és százmilliókat. És azok ott fönt „bajt bajra halmoznak”. Autójuk: Mégane, Golf, Brava, Seat. A megkapaszkodók: elégedetlenebbek, zsörtölődők, nem értik és nem fogadják el azt, ami az országban történik. Autójuk: Suzuki, Maruti, gondosan karban tartott Wartburg, Skoda. Lefelé csúszók: szorongás, elkeseredettség, sértettség, lázongás vagy apátia. Autójuk: ha van, a kert végében tárolt, ponyvával letakart Trabant. A leszakadtak Emblémájuk: nincs. Filozófiájuk, vallásuk: hagyományosvallásos, közösségi hagyományok. Jelmondatuk: sóhaj vagy káromkodás. Autójuk nincs, valószínűleg nem is volt, előreláthatólag sohasem lesz. Miben bíznak? Ugyan miben bízhatnának? Munkanélküliek, sokgyerekes kiskeresetűek, magányos öregek, halmozottan hátrányos helyzetűek. Közülük sokan a nyomor szintjén élnek, hiányosan táplálkoznak, fáznak, magányosak, egészségügyi ellátásuk nem megfelelő. Habitusuk: túlélési stratégiák. Tisztes szegénység, tisztes nyomor. A segélyosztó intézményektől való függés, ennek megfelelő magatartás. Alázat. Lázongás. Fásultság. Kétségbeesés. Megélhetési bűnözés. (Ne feledjük, Illyés Gyula annak idején az uraság csűrjeit éjnek idején ügyesen-szorgosan fosztogató szegényekről „hősökként” beszélt!) Nem tudjuk, hogy az államszocializmus retorikájának és kirakatstatisztikáinak fátyla alatt mekkora volt a leszakadtak tömege a hetvenes-nyolcvanas években. De számuk 1989 után minden bizonnyal drámai méretekben megnőtt. És nemcsak mennyiségi változásról van szó. A háború utáni évtizedekben a szegénységet a háború pusztításainak, a jóvátételeknek, az oroszok ránk erőszakolta államszocializmusnak a számlájára lehetett írni. 1989 után azonban beáramlott hozzánk is a „korlátlan lehetőségek” piacgazdasági ideológiája, és így a szegénység terhe, szégyene, felelőssége egyre inkább áttevődött magukra a szegényekre. Akinek nem sikerült, az a szegény, és akinek nem sikerült, maga felelős a sikertelenségért. Ez az ideológia akkor is hat, ha nyilvánvalóan nem igaz. A bezárt bányák munkanélkülivé vált bányászai nyilván nem felelősek a bányák bezárásáért, de azzal, hogy nincs szükség a bányákra, és a piacgazdasággal azonosított társadalomnak nincs szüksége a bányászokra, szaktudásuk, személyiségük, életük leértékelődött. A munka ünnepelt hőseiből teherré váltak, amelyet a társadalom nem szívesen cipel a hátán. Habitusukat ez a változás minden bizonnyal nagymértékben megváltoztatta, meghatározza. A tartósan munkanélkülivé váltak személyiségének megroppanásáról, családi életek válságáról, patologikus magatartásformák kialakulásáról komoly szakirodalom számol be. A nyugdíjasok Emblémájuk: fotók a boldogabb ifjúkorból. Filozófiájuk, vallásuk, korábbi meggyőződésük, általában rezignáltabb hangszerelésben. Jelmondatuk: Nem ezt érdemeltük . Autójuk, ha van, csak hétvégén használják. Meg ha az unokát kell hozni-vinni. Miben bíznak? A postásban. És abban, hogy a nyugdíjakat megint megemelik majd néhány forinttal. Kicsit vagy sokkal sértődöttebbek, mint nyugati társaik. Méltatlannak tartják, hogy egy dolgos élet után anyagi nehézségekkel kell küzdeniük. Éppen elég volna az öregkor ezer más baja, a gyengeség, a betegség, a magány. Habitusuk sokféle: derűs, kedves, emberséges, harmonikus. Zsörtölődő. Megkeseredett. Hajszolt. Szorongó. Nem tudom, változott-e lényegesen 1989 óta. A polgári ideál felé Itt az ideje, hogy e felületes vázlatot befejezve szóljunk a változások néhány általános, többé-kevésbé az egész társadalom habitusát érintő jellemzőjéről is. A fő kérdés persze az, hogy vajon elmozdultunke a nyugat-európai típusú polgári habitus felé. Melyek ennek a habitusnak az ideáltipikus jegyei? Talán a következők. 1. Tulajdonosi tudat: tulajdonom szent és sérthetetlen. 2. Állampolgári tudat: ez az én országom, ők az én elöljáróim, én választottam őket, felelőséggel tartoznak nekem. 3. Törvénytisztelet: betartom az ország törvényeit, a közösen elfogadott szabályokat. 4. Jogtudat: tisztában vagyok jogaimmal és érvényesítem őket. 5. Felelősségtudat: tudom, hogy a jogokkal felelősségek is járnak. 6. Tolerancia: más érdekek és nézetek iránt figyelmes és türelmes vagyok. 7. Civilizált viselkedés: életemben és emberi kapcsolataimban bizonyos rendet tartok. 8. Méltányosság: a társadalom minden tagjának joga van a megélhetésre, a szerény jómódra. Ennek szavatolásáért én is felelős vagyok, szükség esetén áldozatot hozok érte. 9. Tudásomat fejlesztem, önmagamat pallérozom, az ország gyarapodásán buzgólkodom. Ez így cserkész tízparancsolatként hangzik, és valószínűleg egyetlen olyan ember sem él Európa nyugati felén, aki minden magatartáselemnek teljességgel megfelelne. De azért érdemes volna magunkat, jelenlegi habitusunkat ehhez az ideáltípushoz hozzámérni, és számba venni teendőinket. Ez azonban már nem ennek a dolgozatnak a feladata. Befejezésül inkább néhány olyan vonásra utalok, amelyeket az elmúlt tíz év drámai eseményei égettek bele tudatunkba, magatartásunkba, habitusunkba. Többségüket gyakran emlegetjük. Ezek még nem a fent említett polgári ideáltípus vonásai. Inkább valamiféle heveny, lázas állapot jegyei. Utalhatok a körülöttünk lévő világ felfordulása okozta úgynevezett „változássokkra”, az általános zaklatottságra, idegességre, szorongásra, ingerlékenységre. Vagy az átrendeződés okozta nagy helyezkedésre, a hajdani amerikai pionírok szekeres-lovas versenyfutásos földfoglalására emlékeztető versenyre, versenylázra, versenyhisztériára. Az elvaduló individualizmusra és a már korábban is alacsony szintű társadalmi szolidaritás további apadására. Az erkölcsi érzék elbizonytalanodására, megzavarodására. A szerepek, emberi viszonyok, alá-fölérendeltségek kaotikus átalakulására, ami nagy bizalomvesztéssel, az általános gyanakvás légkörének kialakulásával járt. A nagy csalódásra (hogy az új rend nem hoz azonnal általános jólétet és békességet), és az ezt követő rosszkedvre, cinizmusra, közönyösségre. A nyugatiak szinte elérhetetlen gazdagságának látványából fakadó állandó s általános elégedetlenségre. De hadd utaljak mindenekelőtt arra az elemi erejű türelmetlenségre, amely miatt toporzékolunk, ha csak egyetlen pillanatig is várnunk kell valamire, ha nem minden úgy sikerül és azonnal, ahogy szeretnénk. Akkor is, ha gazdagok és sikeresek vagyunk, akkor is, ha már nem bírjuk a szegénységet, kudarcot, azt, hogy mindenütt akadályokba ütközünk. Akinek autója van, nem bírja levenni a lábát a gázpedálról. Akinek nincs autója, a villamos, a busz vagy a metró után rohan. Futunk a hiányzó vagy a meglévő pénzünk után, futunk egyik munkánkból a másikba, futunk az elérhetetlen nyugati életszínvonal után, versenyt futunk konkurenseinkkel, futunk, mert elveszettünk negyven-ötven évet, mert elmaradtunk a Nyugattól, futunk, mert futni jó, mert a sebesség, a habzsoló, száguldó élet mítoszát sugározzák a televíziók, futunk, mert minden percben meg kell valósítanunk magunkat, futunk... Persze, vannak kivételek. A nyugdíjasok közül sokan, akiknek, ha csak nem nagy- vagy dédmamák, nincs hova futniuk. Egy idő után lassítanak a munkanélküliek is, rezignációba, közönybe sülylyednek. A talponállókban sokan, hoszszan álldogálnak. A Trabant pedig ott pihen, a kert végében, az almafa alatt. Jelenlegi létünk és habitusunk tehát, érthető módon, meglehetősen zilált. De megvan minden remény arra, hogy viszonyaink rendeződésével fokozatosan javul majd az állapotunk. A változások üteme valamelyest lelassul majd, és ez csökkentheti zaklatottságunkat, szorongásunkat. Az emberi viszonylatok konszolidálódása megerősítheti a társadalmi együttélés alapszabályait, erkölcsi normáit. A jólét és a létbiztonság növekedése és a jogrend megszilárdulása is gyógyírként hathat; nem kell majd futnunk a villanyszámla fedezete után vagy az újabb és legújabb adószabály elől. A szerepek, pozíciók rendszerének kialakulása, bizonyos fokú megmerevedése után kevesebb lehetőség lesz majd a gyors felfutásra és gyors zuhanásra, kevesebb ok a hisztériára. A pozíciók, viszonylatok, mechanizmusok kirajzolódása áttetszőbbé, kiszámíthatóbbá teszi majd a társadalmi létet: csökkenhet a bizalmatlanság, a gyanakvás, a paranoia. Még az is elképzelhető - vagy ez már nem? -, hogy az autókban száguldozók is meggyógyulnak, és önmagukat, önnön értéküket már nem azonosítják autójuk lóerejével vagy árával. Az a perc pedig az egész ország számára a gyógyulás és a boldogság perce lesz, amikor azokat a bizonyos Trabantokat kihámozzák a gyomok közül, az almafa alól, kifényesítik, majd új öntudattal, újra polgárosodó habitussal, az egész család belesül, és irány: a hétvégi ház. S talán még az sem rontja majd el teljesen az ünnepet és az örömöt, ha a sarkon a rendőr egy pillanatra leállítja, udvariasan figyelmezteti őket, hogy előbb-utóbb négyütemű motort kellene majd beletenni ebbe a klasszikus karosszériába. Mert hát a kétütemű módija már lejárt, már csak négy ütemre lehet a utakon suhanni. Vagy legfeljebb, az osztrák-magyar barátság jegyében, Dreivertel-taktra lehet ringani. További jó utazást! Hankiss elemér NÉPSZABADSÁG HÉTVÉGE 2000. JÚLIUS 22., SZOMBAT 27