Népszabadság, 2000. augusztus (58. évfolyam, 178-204. szám)
2000-08-24 / 198. szám
10 NÉPSZABADSÁG FÓRUM 2000. AUGUSZTUS 24., CSÜTÖRTÖK Még a gondolat is ijesztő. Mert neonácik lehetnek az Egyesült Államokban (vannak), Angliában (vannak), Franciaországban (vannak), de Németországban az más. Amit a nácizmus több mint fél évszázaddal ezelőtt elkövetett a világ ellen, borzadállyal tölt el minden civilizált embert. Újjáéledése Németországban félelmetesebb, mint bárhol más út a világon. Nem azért az, mert tartani kellene hatalomátvételüktől. Ehhez nagyon kevesen vannak, a német alkotmány pedig - okulva 1933 tanulságából - még demokratikus választás eredményeként is lehetetlenné teszi a parlamenti demokrácia felszámolását. A NATO-ba, az Európai Unióba beágyazott Németország nemzetközi háttere is kizárja egy diktatórikus párt hatalomátvételét. De a náci szellem esetleges elterjedésének gondolata mégis ijesztő. Az NSZK az EU legnagyobb lélekszámú országa, a világ egyik legerősebb gazdasági hatalma. Ha itt polgárjogot nyer az idegengyűlölet, az antiszemitizmus, az emberi jogok semmibevétele, ez hatással lehet az egész térség szellemiségére. Ezért meglepő első pillantásra, hogy a németországi eseményeket kritikusan, nemegyszer gyanakvással, ellenszenvvel figyelő világsajtó (Le Monde, Liberation, The Daily Telegraph, Guardian, Corriere della Sera, New York Times, Washington Post stb.) nem kongatta meg a vészharangot. Csupán az események leírására szorítkozik. Ez szerintem a német demokratikus rend szilárdságába vetett bizalom jele. Azé a meggyőződése, hogy az ország demokratikus politikai intézményei ellen tudnak és akarnak állni a neonáci kísértetnek, így igaz. Össznemzeti (!) akció indult a neonácizmus újraéledésének megakadályozására. A kormány, valamennyi parlamenti párt, társadalmi szervezet a szakszervezetektől a munkaadók szövetségén át a vakok egyesületéig tiltakozik, intézkedéseket sürget. Az Emnid közvélemény-kutató intézet szerint a 15 év feletti lakosság 72 százaléka ítéli el fenntartás nélkül a neonáci megmozdulásokat. Igaz, későn eszméltek. Tíz éven át nem vették komolyan a rendszerváltás óta erősödő neonáci szervezkedést. Idióta szkinhedek egyéni akcióinak tekintették a menekültek szálláshelyének felgyújtását, külföldiek bántalmazását, meggyilkolását. Bírósági és nem politikai ügynek. Nem figyeltek fel arra, hogy ezek a csoportok egyre erősebben kötődnek a működési engedéllyel rendelkező (így állami támogatásban is részesülő) szélsőjobboldali Nacionális Demokrata Párthoz (NPD), amely szervezeti, stratégiai, ideológiai hátteret biztosít nekik. Ezt a kopasz szellemi szegénylegényekből álló, kis csoportokra tagolt, sörközi állapotban egyéni akciókat végrehajtó, kinevezett társadalmi peremjelenséget az NPD a maga központilag szervezett és úgynevezett ifjúsági táborokban kiképzett (!) karhatalmi alakulataivá alakította át. Ők ügyelnek a „rendre” az NPD rendezvényein, mint egykor a náci verőlegények Hitler nagygyűlésein. A bíróságok nem vettek tudomást erről a minőségi változásról, és a jogszolgáltatás normálisan lassú ütemében bírálták el a legtöbbször egyszerű kihágásnak minősített vádakat. Nemegyszer évek múltak el a tett és a jogerős ítélet között, ami minimumra csökkentette ezek elrettentő hatását. A mostani német vezetők fiatal korukban a másként gondolkodás szabadságáért küzdöttek. Azt gondolom, hogy mindmáig azt az elvet vallják, hogy „nem értek vele egyet, de mindent megteszek azért, hogy kifejthesse véleményét”. Ez persze nem menti a mulasztásukat. A probléma a politikusok és a társadalom körmére égett. Számos javaslat született az NPD betiltásától a felgyorsított bírósági ítéleteken át a társadalmi háttér meggyőzéséig. Az NPD betiltását támogatja a lakosság 65 százaléka, a kormány és, ha nem is egységesen, de valamennyi politikai párt, szakszervezet. A bajor CSU mellett leghangosabban a zöldek. Adottnak tűnik a jogi feltétel is: az NPD nyíltan antiszemita és idegengyűlölő, „harci csoportjait” „fegyverfogás”-ra biztatja. De súlyos érvek szólnak a párt betiltása ellen is. Tiltással a történelemben még soha nem oldódott meg egy mélyen gyökerező társadalmi probléma. Egyébként is, a bírósági döntésre esetleg éveket kell várni, a szkinhedek pedig ma gyilkolnak, nemcsak külföldieket, de a társadalom peremére szorult szegényeket, hajléktalanokat is. (Az Adenauer-kormány 1951-ben egyszerre tett javaslatot két szélsőséges csoportosulás, a neonáci Szocialista Birodalmi Párt és a Német Kommunista Párt betiltására. A nácik esetében egy év alatt született döntés, a DKP ügyében négy év alatt. Mindkettő pillanatok alatt újjáalakult más néven.) Az sem biztos, hogy a liberális többségű német alkotmánybíróság elfogadja a kormány betiltási javaslatát, amelyet október közepéig dolgoznak ki. Az NDP tüntetéseit megakadályozó hét kérvény közül is csak egyet tekintettek megalapozottnak. Súlyos következményei lennének, ha az NPD a jövőben bírósági döntéssel tudná igazolni, hogy nem alkotmányellenes. A másik javaslat - amely konzervatív pártok részéről ilyenkor reflexszerűen felmerül - a törvények szigorítása. Sokakkal együtt gondolom, hogy ez egyszerre veszélyes és felesleges. Beszűkítik a szabadságjogokat, és aztán azok úgy is maradnak. Németországnak rossz tapasztalatai vannak ezen a téren. A Vörös Hadsereg Frakció (RAF) terroristáinak garázdálkodása idején (33 gyilkosság) azt gondolták, hogy szükség van a gyülekezési szabadság korlátozására. Korlátozták: RAF már régen nincs, a törvény maradt. És szükségtelen is a szigorítás, mert az érvényes törvények - számos jogász és az igazságügy-miniszternő véleménye szerint is - elégségesek. Csak alkalmazni kellene őket következetesen. És akkor még mindig csak a tűzoltásnál tartunk, ami persze fontos. Annak a külföldinek vagy hajléktalannak, akit halálra kergetnek, agyonvernek a bőrfejűek, édes mindegy, hogy milyen indítékkal tették ezt. Az ő védelmük gyors rendőri, bírósági reagálást követel. De hosszabb távon elemezni kell az okokat, a mulasztásokat. Hol vannak az idegengyűlölet gyökerei? Itt nagy mulasztása van a politikának. Mert igaz ugyan, hogy Németország mindenkori kormányát a liberális alkotmány kötelezi minden menekült befogadására, aki hihetővé tudja tenni, hogy hazájában faji, vallási vagy politikai felfogása miatt üldözik. De az is kétségtelen, hogy az egyes tartományi kormányok ezt egyre inkább teherként, mintsem humánus kötelességként fogják fel, és így prezentálják a számlát álló adófizetők felé. Az NSZK fogadta be 1945 óta a legtöbb menekültet Európában (a jugoszláviai háborúk során többet, mint az összes többi nyugat-európai ország együtt). De azzal, hogy az elmúlt tíz évben nem adott nekik munkavállalási engedélyt, a lábukat lóbáló, ügyük elintézéséig akár éveken át szociális segélyből élő parazitaként tüntette fel őket a lakosság szemében. Az idegengyűlöletre visszavezethető terrorcselekmények 90 százaléka az egykori NDK területén történik, ahol minimális a külföldiek száma. Tehát nem a közvetlen tapasztalat, hanem az elvi meggyőződés számít. Fontos szerepet játszhatnak ebben az NDP „Vér és becsület” nevű kiképzőtáborai, amelyek a német faj tisztaságának megőrzésére oktatnak. Szociológiai kutatások bizonyítják, hogy nem elsősorban a munkanélküliség és az ebből adódó szegénység vezeti ide a fiatalokat. A terrorista csoportok tagjainak „csupán” nyolc százaléka munkanélküli, viszont 61 százaléka fiatalkorú (!), diák, ipari tanuló stb. A szkinhedek többsége nem az alsó társadalmi rétegekből származik, hanem a középosztályból. Természetesen szerepet játszik a volt NDK kommunista múltja is. A zárt társadalomban kialakított mentalitás, hogy a másság egyben ellenséget is jelent, meghozta „gyümölcsét”. Az NDK-ban nem dolgozták fel a náci múltat. A témát lezárták azzal, hogy „a nácizmushoz semmi közünk”, a két ország határát olyan szerencsésen húzták meg, hogy a nyugati oldalra kerültek a bűnösök, a keletire az ártatlanok. Sok a tennivaló. Az első lényegi eredményekre feltehetően évekig kell várni. Néhány évvel ezelőtt közel ötvenmillió ember ment ki országszerte az utcára gyertyával kezében a „fénylánc” nevű akció során, hogy kifejezze szolidaritását az ott élő idegenekkel. Aki ezt ott átélte, annak hinnie kell abban, hogy a német társadalom megbirkózik a neonáci problémával. Mert meg akar birkózni vele. Kasza László újságíró Neonácik Németországban - Ó, ó... Mégse kellett volna olyan könnyelműen átlapoznom a „Gyomlálgatás” című fejezetet maradu rajta Értetlenül és megdöbbenéssel olvastam Orsós Jánosnak, a Hidasi Cigány Kisebbségi Önkormányzat elnökének cikkét az Arany János tehetséggondozó programról. („Próbáljanak minél többet tanulni”, Népszabadság, augusztus 16.) A személyes érintettség okán áradó indulatok (hiszen a cikkben szereplő leányt, mint úja, „családilag ismeri”) még csak magyarázhatók lennének, ám a tények sorozatos figyelmen kívül hagyása már kevésbé. A tények pedig makacs dolgok. Náluk már csak a cikk szerzője makacsabb, aki sajátos nézőpontja révén újból és újból figyelmen kívül hagyja azokat. Vegyük hát sorra a tényeket. Nem felel meg a valóságnak, hogy 2000-ben az Oktatási Minisztérium nem indít más „hátránykompenzáló programot”, hiszen az EU által jóváhagyott magyar PHARE-program részeként 2,6 milliárd forint áll rendelkezésre „a halmozottan hátrányos helyzetű, elsősorban a roma fiatalok társadalmi beilleszkedésének támogatására”. A program a felzárkóztatás, a szakképzés, két új cigány kollégium építése révén csökkenti a cigány tanulók lemorzsolódását, és segíti a középiskolát végzettek számának növekedését körükben. Az idei évben további 150 millió forintot fordít az oktatási tárca arra, hogy a cigány tanulók számára kollégiumi férőhelyeket alakítsanak ki. A hátránykompenzálást egyetlen programhoz kötni amúgy is értelmetlen, hiszen ezen probléma kezelése kapcsán az oktatás valamennyi területén jelen lévő felzárkóztató és tehetséggondozó programok együttesen hozhatnak sikert. Hamis a cikk azon állítása is, mely szerint Arany János neve a program kizárólagosan magyar voltára utalna. A program feladata a tehetséggondozás, így értelemszerűen célcsoportja valamennyi diák, aki kistelepülésen él, függetlenül nemzeti vagy etnikai kisebbséghez tartozásától. Arany egy kis faluból, Nagyszalontáról indulva az Akadémia főtitkári székéig jutott el tehetsége révén. A névadás erre a szimbolikus értékű életpályára utal, az Oktatási Minisztérium ezt a lehetőséget szeretné minden, a programban részt vevő tanuló számára megnyitni. De nem szabad megfeledkezni arról sem, hogy míg országos szinten a középiskolás diákok között mintegy három százalék a cigány fiatalok aránya, addig az Arany János-programban ez az arány hat százalék. Ez kétszerese az országos átlagnak, és többszöröse a kiemelkedő színvonalú gimnáziumokban tanuló cigány tanulókénak! Ez természetesen nem jelenti azt, hogy maradéktalanul elégedettek lehetnénk, de azt jelzi, jó úton indultunk el. Az oktatási miniszter javaslatára a program a következő években kibővül, sőt új programok indulhatnak. Ahogyan azt a program ünnepélyes indításakor a tárca vezetője bejelentette, az idei tanévkezdéskor pályázatot ír ki a minisztérium. Ennek célja, hogy feltárjuk azokat a már működő eljárásokat, technikákat, amelyek segítségünkre lehetnek a tehetséges cigány fiatalok felkarolásához. A roma tanulók esetében ugyanis a probléma lényegesen összetettebb, hiszen nem elég a tehetséges diákokat megtalálni - ez sem könnyű -, de a családot, a szülőket is meg kell győzni sok esetben, hogy engedjék el gyermeküket a távoli kollégiumba. Segíteni kell őket annak felismerésében, hogy ezzel nemcsak gyermeküknek, de az egész kis közösségnek a hasznára cselekszenek. Ez a folyamat akkor lehet sikeres, akkor érhetjük el, hogy a tehetséges cigány tanulók a jelenleginél is nagyobb arányban vehessenek részt az Arany János vagy más hasonló programban, ha már hetedikes-nyolcadikos korukban elérjük őket és családjaikat, valamint pedagógusaikat annak érdekében, hogy fel tudjanak készülni erre a lépésre. Nem felel meg a tényeknek azon állítás sem, hogy az Orsós János által Kalányos Rózsinak átkeresztelt kislány azért nem került be a programban részt vevők közé, mert „nem titkolta el anyanyelvéhez és nemzetiségi intézményeihez való kötődését”. Kalányos Rózsi azért nem kerülhetett be ebbe a tehetséggondozó kollégiumba, mert formailag hibás pályázatot adott be. A képviselő-testületi döntés helyett a polgármester javaslata szerepel csak a pályázati anyagban, túl ezen pedig olyan középiskolába jelentkezett a kislány, amelyik nem szerepel a programban nyertes iskolák és kollégiumok között. Mikor pedig ez év február 17-én a minisztériumban felajánlottuk - egyébként Orsós János jelenlétében -, hogy a kislányt felveszszük egy, a programban részt vevő iskolába, akkor a most harcosan igazságot kereső levélíró mereven elzárkózott ettől. Végső soron tehát Orsós úr tiltakozása akadályozta meg, hogy a kislány részt vehessen a tehetséggondozó programban. A mánfai Collegium Martineum sem azért nem vehet részt a tehetséggondozó programban, mert arra „nem érdemesíttetett”, hanem mert pályázata nem felelt meg a feltételeknek. Orsós úr éves szinten 400 000 forintos különbséget emleget a mánfai program és az Arany Jánosprogram között. Félrevezetésként vagy tájékozatlanságként lehet csak értelmezni azt a tény, hogy a szerző „elfelejti” megemlíteni, hogy míg a mánfaiak esetében csak a kollégiumi feladatok után jár a fejkvóta, addig az Arany János-programban részt vevő intézmények esetén iskolai és kollégiumi fejkvótáról együttesen van szó. Másrészt nyilván szintén nem véletlen az, hogy nem számszerűsíti azt az egyébként igen jelentős támogatást, amellyel az említett kollégium gazdálkodhat, s amely lehetővé teszi mindazon szolgáltatásokat, amelyeket ez a kollégium nyújt ,s amely egyébként a programban részt vevő többi intézmény esetében még állami támogatás mellett sem lesz teljes körűen biztosítható). A tárca soha nem vitatta, hogy vannak az országban jól működő felzárkóztató, tehetséggondozó programok, azt azonban nem hisszük, hogy ezek közül bármelyik az egyedül üdvözítő és mindenható megoldásként lehetne bemutatni. Ha pedig erre mégis törekszik valaki, akkor az meggyőződésem szerint sokkal inkább árt, mint használ. A magam részéről ugyanis - ellentétben Orsós úrral - szerencsésnek tartom, hogy Baranya megyében ily módon bővültek azok a lehetőségek, amelyek a tehetséggondozást segítik, hiszen így a korábbinál több mint 50 százalékkal több fiatal - köztük roma származású tanulók - számára nyílik meg a minőségi tudáshoz, s így a társadalmi felemelkedéshez vezető út. A program során a tárca készen áll a tapasztalatok megvitatására. Ennek első lépései máris megtörténtek, így - mások mellett - a tárca vezetői több alkalommal találkoztak a mánfai kollégium vezetőivel is. Sajnálom, hogy a tények helyett az indulatok vezették a Hidasi Cigány Kisebbségi Önkormányzat első emberét, amikor tollat ragadott. Bízom benne, hogy a jövőben nem megalapozatlan vádaskodásokkal, hanem segítő javaslatokkal kíván a cigány tanulók helyzetén javítani. Környei László helyettes államtitkár Indulatok helyett tények A tények pedig makacs dolgok. Náluk már csak a cikk szerzője makacsabb, aki sajátos nézőpontja révén újból és újból figyelmen kívül hagyja azokat. Az ácsi ma már nem működik A magam részéről teljes mértékben megértem és helyeslem a zámolyi romák elhatározását, hogy menedékjogot kérjenek Franciaországtól. Igaz, nagyon is eltérő körülmények között, de 44 éve jómagam is ezt tettem. Akkor úgy ítéltem meg, személyes biztonságom itthon veszélyeztetve van. A zámolyi családok, okkal és joggal, ugyanezt érezhették, amikor egy ennyire radikális lépésre határozták el magukat. A morális megítélés szempontjából döntésük még indokoltabb volt, mint az enyém, a sokgyermekes szülők ugyanis nagyobb felelősséggel tartoznak ivadékaikért, mint annak idején jómagam, gyermektelenül. Harrach miniszter úr e témában tett második, valamelyest javított kiadású nyilatkozatában (Népszabadság, augusztus 19.) kijelenti: „A zámolyi roma családokkal kapcsolatban különbséget kell tenni az emberi szempontok, az általános cigánypolitikai megközelítés és a strasbourgi út értékelése között.” Visszamenve 44 évvel, csak annyit közölhetek miniszter úrral, hogy számomra akkor egybemosódtak az emberi és a politikai szempontok. Nem kívántam egy olyan országban maradni, amelyben emberileg és politikailag üldöznek. A zámolyi családi házak ledózerolását s lakóiknak vándoréletre kényszerítését nyilvánvalóan etnikai okok motiválták. Én a kádári politika üldözöttje voltam, ők a volt zámolyi polgármesteréé. A dimenziók mások, de az üldöztetés tény. „A zámolyi családok szerintem nem önszántukból, nem spontán elhatározásból indultak el Strasbourgba. Eszközeivé váltak egy politikai játszmának” - állítja a miniszter. Különösen indokolatlannak, s az érintettek emberi méltóságát semmibe vevő inszinuációnak tartom annak feltételezését, hogy a strasbourgi út „politikai játszma eszköze”. Mellékesen, nem értem, miért kellene egy ilyen horderejű döntésnek „spontánnak” lennie? Az „ácsi” ma már nem működik. Növekedőben van a roma polgárjogi tudat (lásd a tiszavasvári ballagás esetét), nem marad szó nélkül a diszkrimináció (lásd a székesfehérvári Rádió utcaiak esetét), konkrét akciók teszik publikussá a méltatlan, zaklató, előítéletes hajszát (mint most a zámolyi esetben). Ez pedig nem politikai machináció, hanem magyar állampolgárok alkotmányos jogainak gyakorlása. Ehhez az új hanghoz még nem szokott hozzá sem a politikai osztály, sem a közvélemény, de néha még a roma hivatalosságot is meglepi e hang. Az eddig némák szóhoz jutnak. Úgy vélem, a vesztes romák számára ez a rendszerváltás legfontosabb, és talán egyedüli nyeresége. Csak idő kérdése, hogy ily módon kiharcolják maguknak a dialógushoz, a részvételhez való jogot, s ezzel hozzájáruljanak az össztársadalmi demokratikus deficit csökkentéséhez is. Harrach szerint a jogvédők, „vagy annak látszó szervezetek” (sic!) többet ártanak a cigányság ügyének, mint használnak. Engedje meg a miniszter úr, hogy mint a Nemzeti és Etnikai Kisebbségi Jogvédő Iroda (NEKI) alapítója és meggyőződéses emberjogi aktivista ne fogadjam el az érveit, s hogy valamilyen összefüggést lássak az általam személyesen megvizsgált diszkriminációs esetek tömege és egyéni elkötelezettségem között. Helyes lenne, ha a miniszter úr is megismerkedne a tényekkel. Hatéves fennállása óta 900 esetben fordultak roma ügyfelek panasszal az irodánkhoz. Több mint száz esetben jogi eljárás indult el, több ízben a bíróságok is megállapították az etnikai diszkrimináció tényét. Csak idén kétszáz panasz érkezett be, negyven kázus már az eljárás stádiumában van. Mivel miniszter úr jártasnak látszik emberjogi területen is, biztosan tudatában van annak, mekkora eséllyel lehet hatályos törvényeink keretein belül bebizonyítani az etnikai diszkrimináció tényét. Az általánosan tapasztalható előítéletes légkör ellenében azonban - legyen az a jogi vagy a végrehajtási instanciák bármelyikében - mégis sikerült tételesen bizonyítani a romák ellen elkövetett diszkriminatív cselekedetek tényét. Miután a miniszter úr kifejezte a romák iránti aggódását, biztosra veszem, hogy kezdeményezi majd annak a diszkriminációellenes törvénynek a meghozatalát, amely az ilyen bizonyításokat jelentősen megkönnyítené, nem is beszélve arról, hogy az e témában hallható európai uniós kritikáknak is elejét venné, és akkor senki sem rontaná tovább a hírnevünket külhonban, sem Strasbourgban, sem Genfben, sem Brüsszelben. Bíró András a Másság Alapítvány kuratóriumának elnöke