Népszabadság, 2000. augusztus (58. évfolyam, 178-204. szám)

2000-08-24 / 198. szám

10 NÉPSZABADSÁG FÓRUM 2000. AUGUSZTUS 24., CSÜTÖRTÖK M­ég a gondolat is ijesztő. Mert neo­nácik lehetnek az Egyesült Álla­mokban (vannak), Angliában (vannak), Franciaországban (vannak), de Német­országban­­ az más. Amit a nácizmus több mint fél évszázaddal ezelőtt elkö­vetett a világ ellen, borzadállyal tölt el minden civilizált embert. Újjáéledése Németországban félelmetesebb, mint bárhol más út a világon. Nem azért az, mert tartani kellene ha­talomátvételüktől. Ehhez nagyon keve­sen vannak, a német alkotmány pedig - okulva 1933 tanulságából - még demok­ratikus választás eredményeként is lehe­tetlenné teszi a parlamenti demokrácia felszámolását. A NATO-ba, az Európai Unióba beágyazott Németország nemzet­közi háttere is kizárja egy diktatórikus párt hatalomátvételét. De a náci szellem esetleges elterjedésének gondolata mégis ijesztő. Az NSZK az EU legnagyobb lé­lekszámú országa, a világ egyik legerő­sebb gazdasági hatalma. Ha itt polgárjo­got nyer az idegengyűlölet, az antiszemi­tizmus, az emberi jogok semmibevétele, ez hatással lehet az egész térség szellemi­ségére. Ezért meglepő első pillantásra, hogy a németországi eseményeket kritikusan, nemegyszer gyanakvással, ellenszenvvel figyelő világsajtó (Le Monde, Liberation, The Daily Telegraph, Guardian, Corriere della Sera, New York Times, Washington Post stb.) nem kongatta meg a vészharan­got. Csupán az események leírására szo­rítkozik. Ez szerintem a német demokra­tikus rend szilárdságába vetett bizalom jele. Azé a meggyőződése, hogy az or­szág demokratikus politikai intézményei ellen tudnak és akarnak állni a neonáci kísértetnek, így igaz. Össznemzeti (!) akció indult a neonácizmus újraéledésének megakadá­lyozására. A kormány, valamennyi parla­menti párt, társadalmi szervezet a szak­­szervezetektől a munkaadók szövetségén át a vakok egyesületéig tiltakozik, intéz­kedéseket sürget. Az Emnid közvéle­mény-kutató intézet szerint a 15 év feletti lakosság 72 százaléka ítéli el fenntartás nélkül a neonáci megmozdulásokat. Igaz, későn eszméltek. Tíz éven át nem vették komolyan a rendszerváltás óta erősödő neonáci szervezkedést. Idióta szkinhedek egyéni akcióinak tekintették a menekül­tek szálláshelyének felgyújtását, külföl­diek bántalmazását, meggyilkolását. Bí­rósági és nem politikai ügynek. Nem fi­gyeltek fel arra, hogy ezek a csoportok egyre erősebben kötődnek a működési engedéllyel rendelkező (így állami támo­gatásban is részesülő) szélsőjobboldali Nacionális Demokrata Párthoz (NPD), amely szervezeti, stratégiai, ideológiai hátteret biztosít nekik. Ezt a kopasz szel­lemi szegénylegényekből álló, kis cso­portokra tagolt, sörközi állapotban egyéni akciókat végrehajtó, kinevezett társadal­mi peremjelenséget az NPD a maga köz­pontilag szervezett és úgynevezett ifjúsá­gi táborokban kiképzett (!) karhatalmi alakulataivá alakította át. Ők ügyelnek a „rendre” az NPD rendezvényein, mint egykor a náci verőlegények Hitler nagy­gyűlésein. A bíróságok nem vettek tudo­mást erről a minőségi változásról, és a jogszolgáltatás normálisan lassú ütemé­ben bírálták el a legtöbbször egyszerű ki­hágásnak minősített vádakat. Nemegy­szer évek múltak el a tett és a jogerős íté­let között, ami minimumra csökkentette ezek elrettentő hatását. A mostani német vezetők fiatal koruk­ban a másként gondolkodás szabadságá­ért küzdöttek. Azt gondolom, hogy mind­máig azt az elvet vallják, hogy „nem ér­tek vele egyet, de mindent megteszek azért, hogy kifejthesse véleményét”. Ez persze nem menti a mulasztásukat. A probléma a politikusok és a társada­lom körmére égett. Számos javaslat szü­letett az NPD betiltásától a felgyorsított bírósági ítéleteken át a társadalmi háttér meggyőzéséig. Az NPD betiltását támo­gatja a lakosság 65 százaléka, a kormány és, ha nem is egységesen, de valamennyi politikai párt, szakszervezet. A bajor CSU mellett leghangosabban a zöldek. Adottnak tűnik a jogi feltétel is: az NPD nyíltan antiszemita és idegengyűlölő, „harci csoportjait” „fegyverfogás”-ra biz­tatja. De súlyos érvek szólnak a párt betil­tása ellen is. Tiltással a történelemben még soha nem oldódott meg egy mélyen gyökerező társadalmi probléma. Egyéb­ként is, a bírósági döntésre esetleg éveket kell várni, a szkinhedek pedig ma gyil­kolnak, nemcsak külföldieket, de a társa­dalom peremére szorult szegényeket, haj­léktalanokat is. (Az Adenauer-kormány 1951-ben egyszerre tett javaslatot két szélsőséges csoportosulás, a neonáci Szocialista Birodalmi Párt és a Német Kommunista Párt betiltására. A nácik esetében egy év alatt született döntés, a DKP ügyében négy év alatt. Mindkettő pillanatok alatt újjáalakult más néven.) Az sem biztos, hogy a liberális többségű német alkotmánybíróság elfogadja a kor­mány betiltási javaslatát, amelyet október közepéig dolgoznak ki. Az NDP tünteté­seit megakadályozó hét kérvény közül is csak egyet tekintettek megalapozottnak. Súlyos következményei lennének, ha az NPD a jövőben bírósági döntéssel tudná igazolni, hogy nem alkotmányellenes. A másik javaslat - amely konzervatív pártok részéről ilyenkor reflexszerűen felmerül - a törvények szigorítása. So­kakkal együtt gondolom, hogy ez egy­szerre veszélyes és felesleges. Beszűkítik a szabadságjogokat, és aztán azok úgy is maradnak. Németországnak rossz tapasz­talatai vannak ezen a téren. A Vörös Had­sereg Frakció (RAF) terroristáinak garáz­dálkodása idején (33 gyilkosság) azt gon­dolták, hogy szükség van a gyülekezési szabadság korlátozására. Korlátozták: RAF már régen nincs, a törvény maradt. És szükségtelen is a szigorítás, mert az érvényes törvények - számos jogász és az igazságügy-miniszternő véleménye szerint is - elégségesek. Csak alkalmazni kellene őket következetesen. És akkor még mindig csak a tűzoltás­nál tartunk, ami persze fontos. Annak a külföldinek vagy hajléktalannak, akit ha­lálra kergetnek, agyonvernek a bőrfejűek, édes mindegy, hogy milyen indítékkal tették ezt. Az ő védelmük gyors rendőri, bírósági reagálást követel. De hosszabb távon elemezni kell az okokat, a mulasz­tásokat. Hol vannak az idegengyűlölet gyökerei? Itt nagy mulasztása van a politikának. Mert igaz ugyan, hogy Németország mindenkori kormányát a liberális alkot­mány kötelezi minden menekült befoga­dására, aki hihetővé tudja tenni, hogy ha­zájában faji, vallási vagy politikai felfo­gása miatt üldözik. De az is kétségtelen, hogy az egyes tartományi kormányok ezt egyre inkább teherként, mintsem humá­nus kötelességként fogják fel, és így pre­zentálják a számlát álló adófizetők felé. Az NSZK fogadta be 1945 óta a legtöbb menekültet Európában (a jugoszláviai há­borúk során többet, mint az összes többi nyugat-európai ország együtt). De azzal, hogy az elmúlt tíz évben nem adott nekik munkavállalási engedélyt, a lábukat lóbá­­ló, ügyük elintézéséig akár éveken át szo­ciális segélyből élő parazitaként tüntette fel őket a lakosság szemében. Az idegengyűlöletre visszavezethető terrorcselekmények 90 százaléka az egy­kori NDK területén történik, ahol mini­mális a külföldiek száma. Tehát nem a közvetlen tapasztalat, hanem az elvi meg­győződés számít. Fontos szerepet játsz­hatnak ebben az NDP „Vér és becsület” nevű kiképzőtáborai, amelyek a német faj tisztaságának megőrzésére oktatnak. Szociológiai kutatások bizonyítják, hogy nem elsősorban a munkanélküliség és az ebből adódó szegénység vezeti ide a fia­talokat. A terrorista csoportok tagjainak „csupán” nyolc százaléka munkanélküli, viszont 61 százaléka fiatalkorú (!), diák, ipari tanuló stb. A szkinhedek többsége nem az alsó társadalmi rétegekből szár­mazik, hanem a középosztályból. Termé­szetesen szerepet játszik a volt NDK kommunista múltja is. A zárt társadalom­ban kialakított mentalitás, hogy a másság egyben ellenséget is jelent, meghozta „gyümölcsét”. Az NDK-ban nem dolgoz­ták fel a náci múltat. A témát lezárták az­zal, hogy „a nácizmushoz semmi kö­zünk”, a két ország határát olyan szeren­csésen húzták meg, hogy a nyugati oldal­ra kerültek a bűnösök, a keletire az ártat­lanok. Sok a tennivaló. Az első lényegi ered­ményekre feltehetően évekig kell várni. Néhány évvel ezelőtt közel ötvenmillió ember ment ki országszerte az utcára gyertyával kezében a „fénylánc” nevű akció során, hogy kifejezze szolidaritását az ott élő idegenekkel. Aki ezt ott átélte, annak hinnie kell abban, hogy a német társadalom megbirkózik a neonáci prob­lémával. Mert meg akar birkózni vele. Kasza László újságíró Neonácik Németországban - Ó, ó... Mégse kellett volna olyan könnyelműen átlapoznom a „Gyomlálgatás” című fejezetet maradu rajta ­ É­rtetlenül és megdöbbenéssel olvastam Orsós János­nak, a Hidasi Cigány Kisebbségi Önkormányzat elnökének cikkét az Arany János tehetséggondozó prog­ramról. („Próbáljanak minél többet tanulni”, Népsza­badság, augusztus 16.) A személyes érintettség okán áradó indulatok (hiszen a cikkben szereplő leányt, mint úja, „családilag ismeri”) még csak magyarázhatók len­nének, ám a tények sorozatos figyelmen kívül hagyása már kevésbé. A tények pedig makacs dolgok. Náluk már csak a cikk szerzője makacsabb, aki sajátos nézőpontja révén újból és újból figyelmen kívül hagyja azokat. Vegyük hát sorra a tényeket. Nem felel meg a valóságnak, hogy 2000-ben az Okta­tási Minisztérium nem indít más „hátránykompenzáló programot”, hiszen az EU által jóváhagyott magyar PHARE-program részeként 2,6 milliárd forint áll rendel­kezésre „a halmozottan hátrányos helyze­tű, elsősorban a roma fiatalok társadalmi beilleszkedésének támogatására”. A program a felzárkóztatás, a szakképzés, két új cigány kollégium építése révén csökkenti a cigány tanulók lemorzsolódá­sát, és segíti a középiskolát végzettek szá­mának növekedését körükben. Az idei évben további 150 millió forin­tot fordít az oktatási tárca arra, hogy a ci­gány tanulók számára kollégiumi férőhe­lyeket alakítsanak ki. A hátránykompenzálást egyetlen prog­ramhoz kötni amúgy is értelmetlen, hi­szen ezen probléma kezelése kapcsán az oktatás valamennyi területén jelen lévő felzárkóztató és tehetséggondozó progra­mok együttesen hozhatnak sikert. Hamis a cikk azon ál­lítása is, mely szerint Arany János neve a program kizá­rólagosan magyar voltára utalna. A program feladata a tehetséggondozás, így értelemszerűen célcsoportja vala­mennyi diák, aki kistelepülésen él, függetlenül nemzeti vagy etnikai kisebbséghez tartozásától. Arany egy kis fa­luból, Nagyszalontáról indulva az Akadémia főtitkári székéig jutott el tehetsége révén. A névadás erre a szim­bolikus értékű életpályára utal, az Oktatási Minisztérium ezt a lehetőséget szeretné minden, a programban részt vevő tanuló számára megnyitni. De nem szabad megfeledkezni arról sem, hogy míg országos szinten a középiskolás diákok között mintegy három százalék a cigány fiatalok aránya, addig az Arany János-programban ez az arány hat százalék. Ez kétszere­se az országos átlagnak, és többszöröse a kiemelkedő színvonalú gimnáziumokban tanuló cigány tanulókénak! Ez természetesen nem jelenti azt, hogy maradéktala­nul elégedettek lehetnénk, de azt jelzi, jó úton indultunk el. Az oktatási miniszter javaslatára a program a követ­kező években kibővül, sőt új programok indulhatnak. Ahogyan azt a program ünnepélyes indításakor a tárca vezetője bejelentette, az idei tanévkezdéskor pályázatot ír ki a minisztérium. Ennek célja, hogy feltárjuk azokat a már működő eljárásokat, technikákat, amelyek segít­ségünkre lehetnek a tehetséges cigány fiatalok felkaro­lásához. A roma tanulók esetében ugyanis a probléma lényegesen összetettebb, hiszen nem elég a tehetséges diákokat megtalálni - ez sem könnyű -, de a családot, a szülőket is meg kell győzni sok esetben, hogy engedjék el gyermeküket a távoli kollégiumba. Segíteni kell őket annak felismerésében, hogy ezzel nemcsak gyermeküknek, de az egész kis közösség­nek a hasznára cselekszenek. Ez a folyamat akkor lehet sikeres, ak­kor érhetjük el, hogy a tehetséges cigány tanulók a jelenleginél is nagyobb arány­ban vehessenek részt az Arany János vagy más hasonló programban, ha már hetedikes-nyolcadikos korukban elérjük őket és családjaikat, valamint pedagógu­saikat annak érdekében, hogy fel tudja­nak készülni erre a lépésre. Nem felel meg a tényeknek azon állí­tás sem, hogy az Orsós János által Kalányos Rózsinak átkeresztelt kislány azért nem került be a programban részt vevők közé, mert „nem titkolta el anyanyelvéhez és nemzetiségi intézményeihez való kö­tődését”. Kalányos Rózsi azért nem kerülhetett be ebbe a tehetséggondozó kollégiumba, mert formailag hibás pályázatot adott be. A képviselő-testületi döntés helyett a polgármester javaslata szerepel csak a pályázati anyagban, túl ezen pedig olyan középiskolába jelentke­zett a kislány, amelyik nem szerepel a programban nyer­tes iskolák és kollégiumok között. Mikor pedig ez év február 17-én a minisztériumban felajánlottuk - egyéb­ként Orsós János jelenlétében -, hogy a kislányt felvesz­­szük egy, a programban részt vevő iskolába, akkor a most harcosan igazságot kereső levélíró mereven elzár­kózott ettől. Végső soron tehát Orsós úr tiltakozása aka­dályozta meg, hogy a kislány részt vehessen a tehetség­­gondozó programban. A mánfai Collegium Martineum sem azért nem vehet részt a tehetséggondozó programban, mert arra „nem ér­­demesíttetett”, hanem mert pályázata nem felelt meg a feltételeknek. Orsós úr éves szinten 400 000 forintos kü­lönbséget emleget a mánfai program és az Arany János­­program között. Félrevezetésként vagy tájékozatlanság­ként lehet csak értelmezni azt a tény, hogy a szerző „el­felejti” megemlíteni, hogy míg a mánfaiak esetében csak a kollégiumi feladatok után jár a fejkvóta, addig az Arany János-programban részt vevő intézmények ese­tén iskolai és kollégiumi fejkvótáról együttesen van szó. Másrészt nyilván szintén nem véletlen az, hogy nem számszerűsíti azt az egyébként igen jelentős támogatást, amellyel az említett kollégium gazdálkodhat, s amely le­hetővé teszi mindazon szolgáltatásokat, amelyeket ez a kollégium nyújt ,s amely egyébként a programban részt vevő többi intézmény esetében még állami támogatás mellett sem lesz teljes körűen biztosítható). A tárca soha nem vitatta, hogy vannak az országban jól működő felzárkóztató, tehetséggondozó programok, azt azonban nem hisszük, hogy ezek közül bármelyik az egyedül üdvözítő és mindenható megoldásként lehetne bemutatni. Ha pedig erre mégis törekszik valaki, akkor az meggyőződésem szerint sokkal inkább árt, mint hasz­nál. A magam részéről ugyanis - ellentétben Orsós úrral - szerencsésnek tartom, hogy Baranya megyében ily módon bővültek azok a lehetőségek, amelyek a tehet­séggondozást segítik, hiszen így a korábbinál több mint 50 százalékkal több fiatal - köztük roma származású ta­nulók - számára nyílik meg a minőségi tudáshoz, s így a társadalmi felemelkedéshez vezető út. A program során a tárca készen áll a tapasztalatok megvitatására. Ennek első lépései máris megtörténtek, így - mások mellett - a tárca vezetői több alkalommal találkoztak a mánfai kollégium vezetőivel is. Sajnálom, hogy a tények helyett az indulatok vezették a Hidasi Cigány Kisebbségi Önkormányzat első embe­rét, amikor tollat ragadott. Bízom benne, hogy a jövőben nem megalapozatlan vádaskodásokkal, hanem segítő ja­vaslatokkal kíván a cigány tanulók helyzetén javítani. Környei László helyettes államtitkár Indulatok helyett tények A tények pedig makacs dolgok. Náluk már csak a cikk szerzője makacsabb, aki sajátos nézőpontja révén újból és újból figyelmen kívül hagyja azokat. Az ácsi ma már nem működik A magam részéről teljes mértékben megértem és helyeslem a zámolyi romák elhatározását, hogy menedékjo­got kérjenek Franciaországtól. Igaz, na­gyon is eltérő körülmények között, de 44 éve jómagam is ezt tettem. Akkor úgy ítéltem meg, személyes biztonsá­gom itthon veszélyeztetve van. A zámolyi családok, okkal és joggal, ugyanezt érezhették, amikor egy ennyire radikális lépésre határozták el magukat. A morális megítélés szempontjából dön­tésük még indokoltabb volt, mint az enyém, a sokgyermekes szülők ugyanis nagyobb felelősséggel tartoznak ivadé­kaikért, mint annak idején jómagam, gyermektelenül. Harrach miniszter úr e témában tett második, valamelyest javított kiadású nyilatkozatában (Népszabadság, au­gusztus 19.) kijelenti: „A zámolyi roma családokkal kapcsolatban különbséget kell tenni az emberi szempontok, az ál­talános cigánypolitikai megközelítés és a strasbourgi út értékelése között.” Visszamenve 44 évvel, csak annyit kö­zölhetek miniszter úrral, hogy szá­momra akkor egybemosódtak az embe­ri és a politikai szempontok. Nem kí­vántam egy olyan országban maradni, amelyben emberileg és politikailag ül­döznek. A zámolyi családi házak ledózerolását s lakóiknak vándoréletre kényszerítését nyilvánvalóan etnikai okok motiválták. Én a kádári politika üldözöttje voltam, ők a volt zámolyi polgármesteréé. A dimenziók mások, de az üldöztetés tény. „A zámolyi családok szerintem nem önszántukból, nem spontán elhatáro­zásból indultak el Strasbourgba. Eszkö­zeivé váltak egy politikai játszmának” - állítja a miniszter. Különösen indoko­latlannak, s az érintettek emberi méltó­ságát semmibe vevő inszinuációnak tartom annak feltételezését, hogy a strasbourgi út „politikai játszma eszkö­ze”. Mellékesen, nem értem, miért kel­lene egy ilyen horderejű döntésnek „spontánnak” lennie? Az „ácsi” ma már nem működik. Nö­vekedőben van a roma polgárjogi tudat (lásd a tiszavasvári ballagás esetét), nem marad szó nélkül a diszkrimináció (lásd a székesfehérvári Rádió utcaiak esetét), konkrét akciók teszik pub­­likussá a méltatlan, zaklató, előítéletes hajszát (mint most a zámolyi esetben). Ez pedig nem politikai machináció, ha­nem magyar állampolgárok alkotmá­nyos jogainak gyakorlása. Ehhez az új hanghoz még nem szo­kott hozzá sem a politikai osztály, sem a közvélemény, de néha még a roma hiva­talosságot is meglepi e hang. Az eddig némák szóhoz jutnak. Úgy vélem, a vesztes romák számára ez a rendszer­­váltás legfontosabb, és talán egyedüli nyeresége. Csak idő kérdése, hogy ily módon kiharcolják maguknak a dialó­gushoz, a részvételhez való jogot, s ez­zel hozzájáruljanak az össztársadalmi demokratikus deficit csökkentéséhez is. Harrach szerint a jogvédők, „vagy annak látszó szervezetek” (sic!) többet ártanak a cigányság ügyének, mint használnak. Engedje meg a miniszter úr, hogy mint a Nemzeti és Etnikai Ki­sebbségi Jogvédő Iroda (NEKI) alapí­tója és meggyőződéses emberjogi akti­vista ne fogadjam el az érveit, s hogy valamilyen összefüggést lássak az álta­lam személyesen megvizsgált diszkri­minációs esetek tömege és egyéni elkö­telezettségem között. Helyes lenne, ha a miniszter úr is megismerkedne a té­nyekkel. Hatéves fennállása óta 900 esetben fordultak roma ügyfelek panasszal az irodánkhoz. Több mint száz esetben jo­gi eljárás indult el, több ízben a bírósá­gok is megállapították az etnikai diszk­rimináció tényét. Csak idén kétszáz pa­nasz érkezett be, negyven kázus már az eljárás stádiumában van. Mivel minisz­ter úr jártasnak látszik emberjogi terü­leten is, biztosan tudatában van annak, mekkora eséllyel lehet hatályos törvé­nyeink keretein belül bebizonyítani az etnikai diszkrimináció tényét. Az általánosan tapasztalható előíté­letes légkör ellenében azonban - le­gyen az a jogi vagy a végrehajtási ins­tanciák bármelyikében - mégis sikerült tételesen bizonyítani a romák ellen el­követett diszkriminatív cselekedetek tényét. Miután a miniszter úr kifejezte a romák iránti aggódását, biztosra ve­szem, hogy kezdeményezi majd annak a diszkriminációellenes törvénynek a meghozatalát, amely az ilyen bizonyí­tásokat jelentősen megkönnyítené, nem is beszélve arról, hogy az e témában hallható európai uniós kritikáknak is elejét venné, és akkor senki sem ronta­ná tovább a hírnevünket külhonban, sem Strasbourgban, sem Genfben, sem Brüsszelben. Bíró András a Másság Alapítvány kuratóriumának elnöke

Next