Népszabadság, 2000. szeptember (58. évfolyam, 205-230. szám)
2000-09-05 / 208. szám
12 NÉPSZABADSÁG AZ OLVASÓ OLDALA 2000. SZEPTEMBER 5., KEDD Nyári szabadságomról hazatérve jutok hozzá, hogy az augusztus 1. és 5. között a németországi Freiburgban megtartott német-magyar írótalálkozó egyik háttéreseményével kapcsolatban nyilvánosan tiltakozzam. Mint köztudomásúlásd Eörsi István augusztus 10-i Népszabadság-cikkét: „Választ tervezek Freiburgba”), a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma - az illetékes baden-württembergi társminisztériummal kötött egyezményt megszegve — indoklás nélkül megtagadta Eörsi István író útiköltségének megtérítését - míg Bodor Ádám úti kiadásait, valamint az enyéimet hajlandónak mutatkozott fedezni. Nyilatkozat Ezek után: 1. Tiltakozom az ellen, hogy egy magyar hivatalos szerv az európai normák felrúgásával Magyarország szavahihetőségét, partneri megbízhatóságát kétes hírbe hozza. 2. Tiltakozom az ellen, hogy a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma jogsértő módon, megkülönböztető jelleggel, a külföldi vendéglátók megbotránkozását előidézve egy magyar írót megalázzon, egyszersmind a többi meghívottat is olyan méltatlan helyzetbe sodorja, mintha azok ennek a szerződésszegő magyar hivatalosságnak a szekértolói volnának. 3. Tiltakozom az ellen, hogy állami alkalmazottak határozzák meg, ki minősül művészileg alkalmasnak külföldi szerepeltetésre — azokat az éveket idézve fel, amelyekben a hivatalos külföldi szerepeltetés pártbürokraták önkényétől függött. 4. Végül együttérzésemet fejezem ki Eörsi István íróval, aki kénytelen volt egy önkényeskedő hivatali apparátus basáskodását elviselni. Tiltakozásomat a magam nevében, írói és emberi szolidaritástudatból fogalmazom. Tudom, hogy más, nagyobb mérvű és sorozatos önkényeskedésekhez képest a történtek eltörpülni látszanak. De azt is tudom: hamar kárhozatra jut az, aki néma a jogsértés pillanatában. Budapest, 2000. augusztus 31-én • Balla Zsófia t : 4 % Csak egy nővér... Igen, csak egy nővér vagyok, aki harmincnégy éve van a pályán, és hivatásának érzi a munkáját. Azért írom ezt a levelet, mert úgy érzem, sokan beszéltek már a nevünkben, viszont mindenki elismeri, hogy nincs megbecsült helyünk a társadalomban. Vajon elgondolkozott-e már valaha bárki is azon, hogy például ki adja először az édesanya kezébe az újszülöttet? Ki van az elhagyott gyermekek mellett a csecsemőotthonokban? Ki nyújt vigaszt, szeretetet a kórházakban a beteg gyermekeknek? Ki van a beteg ember mellett, amikor az felébred műtét után? Ki van a szociális otthonokban az élet alkonyán? Ki nyújt segítséget egy vizsgálatnál, ki kötözi be a sebet stb. Sorolhatnám napestig, hogy mennyit kell tanulnunk, tapasztalnunk, mire eljutunk odáig, hogy tiszta lelkiismerettel, szeretettel tudjuk végezni a munkánkat. Igen, jó érzés, amikor azt hallom: „Köszönöm, nővérke.” És amikor nincs szükség ránk, talán elfelejtenek bennünket. De soha senki nem tudhatja, mikor lesz szüksége ránk. Mi ott vagyunk a születésnél, és elkísérjük az embert az elmúlásig. Túl sokat kívánok, ha azt szeretném, hogy a mi gyönyörű hivatásunkat a megillető, méltó helyre emeljék a társadalom értékrendjében, hogy ne azt kelljen írnom: „csak egy nővér vagyok”? Régóta várunk rá. Csaposy Gyuláné körzeti nővér Budapest LEVÉLTURMIX E LEVÉLTURMIX E LEVÉLTURMIX E LEVÉLTURMIXE LEVÉLTURMIX : ' LEVÉLTURMIX Kertész András (Budapest): Orbán Viktor miniszterelnök augusztus 20-i Kossuth téri beszédében a magyarságot ért csapások között említette, hogy a XX. században háromszor léptek idegen csapatok Magyarország földjére. Szerintem az is hozzátartozna a számadáshoz, ha arról is szó esnék, hogy ebben a században hányszor léptek magyar katonák idegen országok földjére. El Horváth József (Baja): Kicsit értetlenül néztem a Roncskiemelés csak jövőre címmel (augusztus 12.) megjelent írást illusztráló grafikát, amely azokat a jugoszláviai városokat tüntette fel, ahol lebombázott Dunahidak találhatók. Az ábrán a hídvárosok mindegyikét - még Belgrádét is - magyar nevén említették, egy kivétel azonban volt, mégpedig Gombosé, melyet Bogojevónak neveztek. Pedig gyakran hallani a rádió vízállásjelentésében: a Duna állása Gombosnál... és nem Bogojevónál. E Dr. Szilárd Iván (Székesfehérvár): Rendszeresen figyelemmel kísérem a politikai közéletben zajló eseményeket. Meggyőződésemmé vált, hogy aki túl sokat foglalkozik a múlttal, az nem használhatja ki a jelent, és elveszti a jövőt. Papp Rezső (Vác): A kassai magyar főkonzulátus megnyitása kitűnő időzítés: millennium, Márai Sándor-centenárium. A magyar miniszterelnök beszéde megkapó volt, méltó az eseményhez. Márait, a város szülöttét idézte: oly korban élt itt, amikor az értelem diadalmaskodott az ösztönök felett. De ha idézünk, tegyük ezt pontosan, mert Márai 1939. szeptember 3-i Búcsú című cikkében ez áll: „Nem tudom elhinni, hogy ez a búcsú, mert ismerem az erőket, melyek e táj fölött uralkodnak. Amíg élek és szólani tudok, hinni akarom, hogy az értelem és a szolidaritás ereje hatalmasabb, mint az ösztönök rémuralma.” Várkonyi László (Budapest): Az M 1-es tévécsatorna augusztus 30-i adásában, a déli hírekben közölték, hogy az olajbizottság vizsgálatának első része lezárult. A miniszterelnök úr ugyanerről úgy nyilatkozott szerda reggel a rádióban, hogy meg kéne büntetni azokat, akik alaptalan vádakkal illették a politikusokat. Erről felidéződött bennem, hogy Orbán Viktor két évvel ezelőtt bejelentette a Parlamentben, hogy az előző ciklusban 27 fideszes képviselő ellen megfigyelés történt állami pénzekből. Ez azóta sem bizonyosodott be. S ha alaptalannak minősíthető, akkor vajon ezt nem ugyanúgy kellene megítélni? Mert az nem helyénvaló, hogy vizet prédikálok, és bort iszom. Gyürky Györgyné (Nagylóc): A korai tanévkezdést a gyerekek, szülők, pedagógusok talán már megemésztették. Félrevezető azonban, hogy ezt az őszi szünettel kompenzálják, hiszen november 1-je munkaszüneti nap, így csak két napon szünetel az oktatás, mert a szombatvasárnap amúgy is szabad. A téli szünet öt-, a tavaszi négynapos. A szerkesztőség fenntartja magának a jogot, hogy a beküldött leveleket és meg nem rendelt cikkeket a szerző mondanivalójának tiszteletben tartásával, rövidítve és szerkesztve, olvasói levélként közölje. Üzenetrögzítőnk telefonszáma: 436-4583. Szolgáljanak mindannyiunkat Az orvosi paraszolvencia számadatai mellé a miniszternek, a sajtó felelős képviselőinek oda kellene tenni azt, hogy az orvosok nagy részének fizetése és a paraszolvencia együttes összege milyen más társadalmi rétegek, és korosztályok jövedelmének felel meg. Gondolok itt arra, hogy valószínűleg kevesekben tudatosodik, hogy egy 25-30 éves orvos összes nettó jövedelme (paraszolvenciástul és ügyeleti díjastul) nem több mint egy vele egykorú gyógyszergyárban dolgozó vegyészé vagy egy nem banki szférában kezdő közgazdászé. Vajon ha a paraszolvencia intézménye megszűnne anélkül, hogy a fizetéseket az előbb említett foglalkozásbéliek színvonalára emelnék, akkor ki menne el orvosnak? Továbbá tudatosítaniuk illene azt is, hogy az orvosok száma körülbelül 10 százalékát teszik ki az egészségügyben dolgozók létszámának. És hogy ennek a tíz százaléknak a többsége nem korrupt, nem mesés összegeket zsebre vágó harácsoló, hanem igenis tisztességes, hősiesen helytálló ember. Betegeinknek - esetenként olyanoknak, akik amúgy a mai magyar társadalom élcsapatához tartoznak, ámde többségükben nem a valóságos jövedelmük után fizetnek járulékokat — érdemes lenne elgondolkodniuk azon, hogy milyen lehet vajon megélhetési gondokkal és a betegellátás eszközfeltételeinek romlása mellett nap mint nap mosolyogva, kedvesen, odafigyelően tápminőséggel gyógyítani. Kérem a miniszter urakat (azokat, akik voltak, a jelenlegit és az eljövendőket), hogy vegyék fele olyan komolyan a fogadalmukat, mint ahogy azt az orvosdoktoroktól elvárják. Szolgáljanak mindannyiunkat, tegyék azt, amire felesküdtek. Mert a kompromisszumokon át a megoldás keresése és megtalálása lehet annyira izgalmas, mint az egymásra mutogatás, az állandó acsarkodás a kormánypárti és az ellenzéki oldalak között. Az orvosszakma pedig tekintse feladatának, hogy megszabaduljon attól a törpe minoritástól, akik okai annak, hogy az egészségügyet pazarlónak, korruptnak mondhatják. Akiknek a tettei alapján mindannyiunkat, akik az egészségügyben dolgozunk, leír a társadalom. Akik megveszik, megvetetik kórházaikkal a többszörösen drága műszereket, akkor is, ha van hasonló színvonalú, lényegesen olcsóbb termék. Azoktól, akik feleslegesen írnak ki költséges diagnosztikai vizsgálatokat, gyógyszereket pénzes betegeiknek a zsírosabb paraszolvencia reményében. Az egészségügy házon belüli vámszedőitől, akik nem tesznek mást, mint az a betörő, aki kisnyugdíjasok kevéske félretett pénzét rabolja el. Ők azok, és csakis ők, akiknek van okuk arra, hogy szégyenkezzenek, nem nekünk, a nagy többségnek. Kollégáik és főleg főnökeik felelőssége, hogy ne engedjék őket tovább garázdálkodni mindannyiunk kárára. Dr. Huszár Éva Budapest Ami elsikkadt a vitában Az egészségüggyel foglalkozó széles körű és indulatoktól sem mentes vitában elsikkadt, hogy 1992-ben az Európai Közösség országai Stockholmban kidolgozták az egészségügy fejlesztésének harmincéves programját, melyben a következő ajánlások fogalmazódtak meg: hét fő szakmát (biológia, képalkotás, orvoslás, fogorvoslás, gyógyszerészet, pszichiátria, helyreállító és szervpótló sebészet) kell kialakítani, amelyen belül az egyes szakágazatok a szervek és szervrendszerek betegsége alapján különülnek el. A technikai tévedések elkerülése érdekében - orvosokból és műszaki szakemberekből álló - állandó fejlesztési bizottságot kell létrehozni. A nagy értékű és kiemelt készülékeket a diagnosztikus és terápiás alapeszközöktől elkülönítve, centrumokban kell elhelyezni, s az orvosképzést ehhez igazítva kell kimunkálni. A posztgraduális képzést munkakörök szerint elkülönítve kell megszervezni, az egészségügyi szakdolgozók helyett operátorok képzendők, akik az orvosi rutinmunka meghatározott területeit elláthatják. Kéthárom vezető és állandó munkatárs kivételével a kórházi állások felét, majd kétharmadát részmunkaidőssé kell átalakítani, hogy a szervspecialisták több munkahelyen is dolgozhassanak. Meg kell őrizni az emberi-szakmai értékek és méltóság tiszteletét a társadalomban és a munkahelyeken, a nemzeti orvosszövetségekből (kamarákból) száműzni kell a túlzó és zavaró személyes ambíciókat. A felsorolásból kitűnik, hogy a rendszerváltoztatás utáni időszakban jelentős lépések történtek egyes stratégiai irányokba, de az alapvető szerkezeti átalakítások folyamatszerű végrehajtását a pénzhiány akadályozza. Illúziók nélkül kell szembenéznünk az önfoglalkoztatás, a privatizáció problémáival is. F. Stilló, az EU munkaügyi szakértője 1998-as jelentésében (Önfoglalkoztatás Európában) arra figyelmeztet, hogy az egyéni és társas vállalkozás csak azokon a területeken sikeres, ahol a nagyobb szervezetekkel szemben is versenyképesnek bizonyul. Az egészségügyi ellátások privatizációjára vonatkoztatva ez azt jelenti, hogy a hatékonyság valószínűsége a háziorvoslásban a legnagyobb, s innen a költségigényesebb járóbeteg-szakorvosi és fekvőbeteg-ellátások felé haladva a tőkeszükséglet arányában csökken. L. Mossalier az Európai Unió 15 országban mérte fel a lakosság egészségüggyel kapcsolatos elégedettségi szintjét, s arra a megállapításra jutott, hogy a közösségen belül a dánok elégedettsége a legnagyobb, 90 százalékos, a többieké 16,3 és 86,4 százalék között ingadozik. Egy, a közelmúltban végzett hazai felmérés szerint a magyar lakosság bizalmi indexe a dánokéval megegyező. Az elszegényedett, méltatlan és gyakran ízléstelen támadások pergőtüzében helytálló magyar egészségügynek tehát nem kell szégyenkeznie, hiszen a jelenlegi válságot nem a gyógyítók szakmai és emberi alkalmatlansága okozza. Az egészségügyi reform sikerének alapja a kivont tőke visszapótlása, hiszen módszertani változatokról csak a szilárd pénzügyi alapok megteremtése után érdemes vitatkoznunk. Dr. Szántó Dezső orvos, Miskolc Állati egészségügy Elbűvölő dolgokat lehet látni az Animál Planet tévécsatornán: sebzett lábú tigrisektől horgot nyelt hattyúkon át a drótba szorult varangyos békáig mindenféle állat gyógyítását figyelemmel kísérhetjük. Legutóbb egy bélperforált törpepapagáj érdekfeszítő megmentésének lehettünk lelkes és izgatott tanúi. Különösen megkapó, hogy az orvosok milyen természetességgel magyarázzák a néma páciensek aggódó gazdáinak a lehetséges diagnózist, a gyógymódot, a kockázatokat és a várható túlélési esélyt. Sajátságos ugyan, de összehasonlítottam a magyar gyógyellátás egyes területeivel. Pechemre kétféle reumatikus panasszal szorultam az SZTK-ra, ahová a háziorvos egyből be is utalt. Rövid másfél órás várakozás után be is jutottam a szakorvos-főorvos úrhoz. Sorolni kezdtem a bajaimat, de ő rövidre fogta: - Milyen kezelést akar? - Értetlenül bámultam rá. Türelmetlenül rákérdezett: - Fürdőt, ultrahangot, mit?... Nagy nehezen eszembe jutott, hogy amatőr tornász koromban imádtam gőzbe járni. Fürdőt kérek (ha már választani lehet). - Melyikbe? - csattant az újabb kérdés. - Nem is tudom, talán ha majd meg tetszik vizsgálni. - Előbb menjen le a röntgenre, és hozza vissza a leletét! Lementem, le én. (Lefelé könnyű.) Újabb másfél óra. Kiolvasom a napisajtót. Szólítanak. A röntgen másfél perc. Előhívás stb., szóra sem érdemes az a húsz perc. Megvan a papír, meszesedés itt, kopás ott. Majd a doki kitalálja, mit tegyünk. Bekopog. Zord nővérke kiszól: - Tessék várni, értekezlet van! (Ez érthető, már az én gyomrom is korog.) Alig tíz perc, és bejutok. (Ők sem a Gundelnél ebédelnek, konstatálom sajnálkozva.) - Na, eldöntötte, melyik fürdő legyen? - Igen, a Széchenyi (az van a legközelebb). Nézem a dokit. Sovány arc, elcsigázott tekintet. - Majd ha betelik a lapja, jöjjön vissza , bocsát utamra. A nővérkéhez fordul, pénzügyekről beszélgetnek. Boldogan ballagok haza. A doki nem nyomkodott, nem kínzott, nem adott injekciót, gyógyszert se írt fel tiszta haszon. És járhatok a fürdőbe! Direkt jól jött ez a kis csigolyakopás. Másnak is ajánlani fogom az SZTK-t. De mégis! Nem lehetnék egyszer törpepapagáj Ausztráliában? Dr. Wirth Endre Budapest A lakosság „vérvesztesége” Ma egy kórház annál szegényebb, minél magasabb szintjét nyújtja az ellátásnak, minthogy e magasabb szint munka-, vér- és gyógyszerigényesebb. És akkor még nem beszéltünk a műszerek beszerzésének, fenntartásának, felújításának és cseréjének terheiről, ami hasonlóan oszlik meg, és az állami tulajdonú intézetekben nagyrészt fedezetlen. A szegény kórházak rossz vevők, rossz adósok és hitelképtelenek. Nem csoda tehát, hogy a nekik szállító gyógyszergyártók és vérellátók is bajba kerülnek. És persze bajban lesznek a gyógyszergyártók és vérellátók beszállítói is. És bajba kerülhetnek a dolgozói is, ha megbetegszenek. Hacsak nem elég magas a társadalmi pozíciójuk a VIP-ellátáshoz - ideértve a külföldi ellátást is -, vagy nem elég gazdagok ahhoz, hogy megvásárolják valahol az igen fontos személyeknek járó ellátást. A tartozás ugyanis nem abból adódik, hogy az 1999-ben történő áremelést nem térítette meg számunkra a szaktárca, hanem abból, hogy a vér költsége sem a változatlanul 75 500 forintos átlagos térítési díjba - akárcsak tavaly, idén is ennyit fizetett egy kórházi beteg ellátásért az OEP, s ez az összeg tovább csökkenhet, sem a progresszív ellátás címén fizetendő kiegészítő keretbe nem épült be. Miben reménykedhet tehát az adós és az ő hitelezője? Csak a csodában. Csodákban pedig, amelyek nincsenek, reménykedni nem szabad. Weltner János Budapest Kicsit unalmasnak tartom azt a siránkozást, ami menetrendszerűen megindult a drága tankönyvek és tanszerek miatt. Három gyermeket nevelek, egy általános, egy középiskolás és egy főiskolást, ezért bátran ki merem jelenteni, hogy a tanévkezdési támogatás bőven elegendő az iskolakezdéshez. Azaz bőven elegendő lenne, ha időben eljutna a családokhoz. A támogatást ugyanis szeptember végén, október elején lehet felvenni az iskolákban, ám ekkorra már a szülők kinyögték a tankönyvek árát. Ha ezt az összeget már a tankönyv megvásárlásakor kézhez kapnák, az volna az igazán nagy segítség. Az iskola azonban gondosan úgy választja meg az első szülői értekezlet időpontját, hogy akkorra a tankönyvtámogatás már az iskolában legyen. Az osztályfőnök pedig megkéri a szülőket, hogy a pénzt hagyják bent az osztálypénztárban, például kirándulásra, fénymásolásra, erre-arra. Jobb iskolákban már a tanév végén kapnak egy listát a gyerekek, melyből megtudható, hogy milyen tankönyvekre lesz szükség a következő tanévben. Természetesen ahány osztály, ahány tanár, annyiféle tankönyv. Csak ritkán fordul elő, hogy a kisebb gyerek használni tudja nagyobb testvére tankönyveit, pedig a lista birtokában lenne rá esély, hogy még nyáron, innen-onnan be tudják szerezni a szülők. Ám a legtöbb tanintézményben roppant nagyvonalúan kezelik ezt a kérdést, csak év elején, egy csomagban lehet a tankönyveket megvásárolni. Meggyőződésem, hogy egy kis odafigyeléssel rengeteget tudnának segíteni a szülők helyzetén. A pedagógusok is tanúsíthatnának egy kis önmérsékletet, és ne követelnének meg olyan felszerelést szeptember első napjára, amire majd csak a második félévben lesz szükség. A korai tanévkezdés miatti háborgást sem értem. Nekem ajándék ez az egy hét. Újra teljes energiával tudom végezni a munkámat, nem kell aggódnom, hogy mit csinálnak otthon a gyerekeim egész nap egyedül, nem kell megfőzöm a másnapi ebédet esténként. Azt meg végképp nem értem, hogy miért nem tudtak erre felkészülni az iskolák, hiszen már jó ideje nyilvánvaló volt, lehetett rá számítani. Így viszont már szeptember elején megkezdődhet az érdemi oktatás, hiszen köztudott, hogy az iskolákban az első héten még nem folyik komoly munka. Örömmel tapasztalom, hogy ez a kormány végre a gyermekek és a gyermekes családok érdekeit is szem előtt tartja, pedig ugye a gyerekek nem szavaznak, és a gyermekes családok is kevesebben vannak, mint a nyugdíjasok. Dr. Dékányné Mátra Ibolya Miskolc