Népszabadság, 2000. szeptember (58. évfolyam, 205-230. szám)

2000-09-05 / 208. szám

12 NÉPSZABADSÁG AZ OLVASÓ OLDALA 2000. SZEPTEMBER 5., KEDD Nyári szabadságomról hazatérve jutok hozzá, hogy az augusztus 1. és 5. között a németországi Freiburgban megtartott né­met-magyar írótalálkozó egyik háttér­eseményével kapcsolatban nyilvánosan tiltakozzam. Mint köztudomású­­lásd Eörsi István augusztus 10-i Népszabadság-cikkét: „Választ tervezek Freiburgba”), a Nem­zeti Kulturális Örökség Minisztériuma - az illetékes baden-württembergi társmi­nisztériummal kötött egyezményt meg­szegve — indoklás nélkül megtagadta Eörsi István író útiköltségének megtéríté­sét - míg Bodor Ádám úti kiadásait, vala­mint az enyéimet hajlandónak mutatko­zott fedezni. Nyilatkozat Ezek után: 1. Tiltakozom az ellen, hogy egy ma­gyar hivatalos szerv az európai normák felrúgásával Magyarország szavahihető­ségét, partneri megbízhatóságát kétes hír­be hozza. 2. Tiltakozom az ellen, hogy a Nemze­ti Kulturális Örökség Minisztériuma jog­sértő módon, megkülönböztető jelleggel, a külföldi vendéglátók megbotránkozását előidézve egy magyar írót megalázzon, egyszersmind a többi meghívottat is olyan méltatlan helyzetbe sodorja, mint­ha azok ennek a szerződésszegő magyar hivatalosságnak a szekértolói volnának. 3. Tiltakozom az ellen, hogy állami al­kalmazottak határozzák meg, ki minősül művészileg alkalmasnak külföldi szere­peltetésre — azokat az éveket idézve fel, amelyekben a hivatalos külföldi szerepel­tetés pártbürokraták önkényétől függött. 4. Végül együttérzésemet fejezem ki Eörsi István íróval, aki kénytelen volt egy önkényeskedő hivatali apparátus basás­­kodását elviselni. Tiltakozásomat a magam nevében, írói és emberi szolidaritástudatból fogalma­zom. Tudom, hogy más, nagyobb mérvű és sorozatos önkényeskedésekhez képest a történtek eltörpülni látszanak. De azt is tudom: hamar kárhozatra jut az, aki néma a jogsértés pillanatában. Budapest, 2000. augusztus 31-én • Balla Zsófia t : 4­­ % Csak egy nővér... Igen, csak egy nővér vagyok, aki har­mincnégy éve van a pályán, és hivatásá­nak érzi a munkáját. Azért írom ezt a le­velet, mert úgy érzem, sokan beszéltek már a nevünkben, viszont mindenki elis­meri, hogy nincs megbecsült helyünk a társadalomban. Vajon elgondolkozott-e már valaha bárki is azon, hogy például ki adja elő­ször az édesanya kezébe az újszülöttet? Ki van az elhagyott gyermekek mellett a csecsemőotthonokban? Ki nyújt vigaszt, szeretetet a kórházakban a beteg gyer­mekeknek? Ki van a beteg ember mel­lett, amikor az felébred műtét után? Ki van a szociális otthonokban az élet alko­nyán? Ki nyújt segítséget egy vizsgálat­nál, ki kötözi be a sebet stb. Sorolhatnám napestig, hogy mennyit kell tanulnunk, tapasztalnunk, mire elju­tunk odáig, hogy tiszta lelkiismerettel, szeretettel tudjuk végezni a munkánkat. Igen, jó érzés, amikor azt hallom: „Kö­szönöm, nővérke.” És amikor nincs szük­ség ránk, talán elfelejtenek bennünket. De soha senki nem tudhatja, mikor lesz szüksége ránk. Mi ott vagyunk a születés­nél, és elkísérjük az embert az elmúlásig. Túl sokat kívánok, ha azt szeretném, hogy a mi gyönyörű hivatásunkat a megillető, méltó helyre emeljék a társa­dalom értékrendjében, hogy ne azt kell­jen írnom: „csak egy nővér vagyok”? Régóta várunk rá. Csaposy Gyuláné körzeti nővér Budapest LEVÉLTURMIX E LEVÉLTURMIX E LEVÉLTURMIX E LEVÉLTURMIXE LEVÉLTURMIX : ' LEVÉLTURMIX Kertész András (Budapest): Orbán Viktor miniszterelnök augusztus 20-i Kossuth téri be­szédében a magyarságot ért csapások között említette, hogy a XX. században háromszor léptek idegen csapatok Magyar­­ország földjére. Szerintem az is hozzátartozna a számadáshoz, ha arról is szó esnék, hogy eb­ben a században hányszor lép­tek magyar katonák idegen or­szágok földjére. El Horváth József (Baja): Kicsit értetlenül néztem a Roncski­emelés csak jövőre címmel (au­gusztus 12.) megjelent írást il­lusztráló grafikát, amely azokat a jugoszláviai városokat tüntet­te fel, ahol lebombázott Duna­­hidak találhatók. Az ábrán a hídvárosok mindegyikét - még Belgrádét is - magyar nevén említették, egy kivétel azonban volt, mégpedig Gombosé, me­lyet Bogojevónak neveztek. Pe­dig gyakran hallani a rádió víz­állásjelentésében: a Duna állása Gombosnál... és nem Bogo­­jevónál. E Dr. Szilárd Iván (Székesfehér­vár): Rendszeresen figyelem­mel kísérem a politikai közélet­ben zajló eseményeket. Meg­győződésemmé vált, hogy aki túl sokat foglalkozik a múlttal, az nem használhatja ki a jelent, és elveszti a jövőt.­­ Papp Rezső (Vác): A kassai magyar főkonzulátus megnyitá­sa kitűnő időzítés: millennium, Márai Sándor-centenárium. A magyar miniszterelnök beszéde megkapó volt, méltó az ese­ményhez. Márait, a város szü­löttét idézte: oly korban élt itt, amikor az értelem diadalmas­kodott az ösztönök felett. De ha idézünk, tegyük ezt pontosan, mert Márai 1939. szeptember 3-i Búcsú című cikkében ez áll: „Nem tudom elhinni, hogy ez a búcsú, mert ismerem az erőket, melyek e táj fölött uralkodnak. Amíg élek és szólani tudok, hinni akarom, hogy az értelem és a szolidaritás ereje hatalma­sabb, mint az ösztönök rém­uralma.”­­ Várkonyi László (Budapest): Az M 1-es tévécsatorna au­gusztus 30-i adásában, a déli hírekben közölték, hogy az olajbizottság vizsgálatának el­ső része lezárult. A miniszter­­elnök úr ugyanerről úgy nyilat­kozott szerda reggel a rádió­ban, hogy meg kéne büntetni azokat, akik alaptalan vádak­kal illették a politikusokat. Er­ről felidéződött bennem, hogy Orbán Viktor két évvel ezelőtt bejelentette a Parlamentben, hogy az előző ciklusban 27 fideszes képviselő ellen megfi­gyelés történt állami pénzek­ből. Ez azóta sem bizonyoso­dott be. S ha alaptalannak mi­nősíthető, akkor vajon ezt nem ugyanúgy kellene megítélni? Mert az nem helyén­való, hogy vizet prédikálok, és bort iszom.­­ Gyürky Györgyné (Nagylóc): A korai tanévkezdést a gyere­kek, szülők, pedagógusok talán már megemésztették. Félreve­zető azonban, hogy ezt az őszi szünettel kompenzálják, hiszen november 1-je munkaszüneti nap, így csak két napon szüne­tel az oktatás, mert a szombat­vasárnap amúgy is szabad. A téli szünet öt-, a tavaszi négy­napos. A szerkesztőség fenntartja magának a jogot, hogy a beküldött leveleket és meg nem rendelt cikkeket a szerző mondanivalójának tiszteletben tartásával, rövidítve és szerkesztve, olvasói levélként közölje. Üzenetrögzítőnk telefonszáma: 436-4583. Szolgáljanak mindannyiunkat Az orvosi paraszolvencia számadatai mellé a miniszternek, a sajtó felelős kép­viselőinek oda kellene tenni azt, hogy az orvosok nagy részének fizetése és a para­szolvencia együttes összege milyen más társadalmi rétegek, és korosztályok jöve­delmének felel meg. Gondolok itt arra, hogy valószínűleg kevesekben tudatoso­dik, hogy egy 25-30 éves orvos összes nettó jövedelme (paraszolvenciástul és ügyeleti díjastul) nem több mint egy vele egykorú gyógyszergyárban dolgozó ve­gyészé vagy egy nem banki szférában kezdő közgazdászé. Vajon ha a paraszol­vencia intézménye megszűnne anélkül, hogy a fizetéseket az előbb említett fog­lalkozás­béliek színvonalára emelnék, akkor ki menne el orvosnak? Továbbá tu­datosítaniuk illene azt is, hogy az orvo­sok száma körülbelül 10 százalékát teszik ki az egészségügyben dolgozók létszá­mának. És hogy ennek a tíz százaléknak a többsége nem korrupt, nem mesés össze­geket zsebre vágó harácsoló, hanem igen­is tisztességes, hősiesen helytálló ember. Betegeinknek - esetenként olyanoknak, akik amúgy a mai magyar társadalom él­csapatához tartoznak, ámde többségük­ben nem a valóságos jövedelmük után fi­zetnek járulékokat — érdemes lenne el­gondolkodniuk azon, hogy milyen lehet vajon megélhetési gondokkal és a beteg­­ellátás eszközfeltételeinek romlása mel­lett nap mint nap mosolyogva, kedvesen, odafigyelően tápminőséggel­ gyógyítani. Kérem a miniszter urakat (azokat, akik voltak, a jelenlegit és az eljövendőket), hogy vegyék fele olyan komolyan a foga­dalmukat, mint ahogy azt az orvos­dokto­roktól elvárják. Szolgáljanak mindannyi­unkat, tegyék azt, amire felesküdtek. Mert a kompromisszumokon át a megol­dás keresése és megtalálása lehet annyira izgalmas, mint az egymásra mutogatás, az állandó acsarkodás a kormánypárti és az ellenzéki oldalak között. Az orvosszakma pedig tekintse felada­tának, hogy megszabaduljon attól a törpe minoritástól, akik okai annak, hogy az egészségügyet pazarlónak, korruptnak mondhatják. Akiknek a tettei alapján mindannyiunkat, akik az egészségügy­ben dolgozunk, leír a társadalom. Akik megveszik, megvetetik kórházaikkal a többszörösen drága műszereket, akkor is, ha van hasonló színvonalú, lényegesen olcsóbb termék. Azoktól, akik feleslege­sen írnak ki költséges diagnosztikai vizs­gálatokat, gyógyszereket pénzes bete­geiknek a zsírosabb paraszolvencia remé­nyében. Az egészségügy házon belüli vámszedőitől, akik nem tesznek mást, mint az a betörő, aki kisnyugdíjasok ke­véske félretett pénzét rabolja el. Ők azok, és csakis ők, akiknek van okuk arra, hogy szégyenkezzenek, nem nekünk, a nagy többségnek. Kollégáik és főleg főnökeik felelőssége, hogy ne engedjék őket tovább garázdálkodni mindannyiunk ká­rára. Dr. Huszár Éva Budapest Ami elsikkadt a vitában Az egészségüggyel foglalkozó széles kö­rű és indulatoktól sem mentes vitában el­sikkadt, hogy 1992-ben az Európai Kö­zösség országai Stockholmban kidolgoz­ták az egészségügy fejlesztésének har­mincéves programját, melyben a követ­kező ajánlások fogalmazódtak meg: hét fő szakmát (biológia, képalkotás, orvos­lás, fogorvoslás, gyógyszerészet, pszichi­átria, helyreállító és szervpótló sebészet) kell kialakítani, amelyen belül az egyes szakágazatok a szervek és szervrendsze­rek betegsége alapján különülnek el. A technikai tévedések elkerülése érdekében - orvosokból és műszaki szakemberek­ből álló - állandó fejlesztési bizottságot kell létrehozni. A nagy értékű és kiemelt készülékeket a diagnosztikus és terápiás alapeszközöktől elkülönítve, centrumok­ban kell elhelyezni, s az orvosképzést eh­hez igazítva kell kimunkálni. A posztgra­duális képzést munkakörök szerint elkü­lönítve kell megszervezni, az egészség­­ügyi szakdolgozók helyett operátorok képzendők, akik az orvosi rutinmunka meghatározott területeit elláthatják. Két­­három vezető és állandó munkatárs kivé­telével a kórházi állások felét, majd két­harmadát részmunkaidőssé kell átalakíta­ni, hogy a szervspecialisták több munka­helyen is dolgozhassanak. Meg kell őriz­ni az emberi-szakmai értékek és méltóság tiszteletét a társadalomban és a munkahe­lyeken, a nemzeti orvosszövetségekből (kamarákból) száműzni kell a túlzó és za­varó személyes ambíciókat. A felsorolásból kitűnik, hogy a rend­szerváltoztatás utáni időszakban jelentős lépések történtek egyes stratégiai irá­nyokba, de az alapvető szerkezeti átala­kítások folyamatszerű végrehajtását a pénzhiány akadályozza. Illúziók nélkül kell szembenéznünk az önfoglalkoztatás, a privatizáció problémáival is. F. Stilló, az EU munkaügyi szakértője 1998-as je­lentésében (Önfoglalkoztatás Európá­ban) arra figyelmeztet, hogy az egyéni és társas vállalkozás csak azokon a területe­ken sikeres, ahol a nagyobb szervezetek­kel szemben is versenyképesnek bizo­nyul. Az egészségügyi ellátások privati­zációjára vonatkoztatva ez azt jelenti, hogy a hatékonyság valószínűsége a házi­orvoslásban a legnagyobb, s innen a költ­ségigényesebb járóbeteg-szakorvosi és fekvőbeteg-ellátások felé haladva a tőke­­szükséglet arányában csökken. L. Mossalier az Európai Unió 15 or­szágban mérte fel a lakosság egészség­üggyel kapcsolatos elégedettségi szintjét, s arra a megállapításra jutott, hogy a kö­zösségen belül a dánok elégedettsége a legnagyobb, 90 százalékos, a többieké 16,3 és 86,4 százalék között ingadozik. Egy, a közelmúltban végzett hazai felmé­rés szerint a magyar lakosság bizalmi in­dexe a dánokéval megegyező. Az elsze­gényedett, méltatlan és gyakran ízléstelen támadások pergőtüzében helytálló ma­gyar egészségügynek tehát nem kell szé­gyenkeznie, hiszen a jelenlegi válságot nem a gyógyítók szakmai és emberi al­kalmatlansága okozza. Az egészségügyi reform sikerének alapja a kivont tőke visszapótlása, hiszen módszertani válto­zatokról csak a szilárd pénzügyi alapok megteremtése után érdemes vitatkoz­nunk. Dr. Szántó Dezső orvos, Miskolc Állati egészségügy Elbűvölő dolgokat lehet látni az Animál Planet tévécsatornán: sebzett lábú tigri­sektől horgot nyelt hattyúkon át a drótba szorult varangyos békáig mindenféle ál­lat gyógyítását figyelemmel kísérhetjük. Legutóbb egy bélperforált törpepapagáj érdekfeszítő megmentésének lehettünk lelkes és izgatott tanúi. Különösen meg­kapó, hogy az orvosok milyen természe­tességgel magyarázzák a néma páciensek aggódó gazdáinak a lehetséges diagnó­zist, a gyógymódot, a kockázatokat és a várható túlélési esélyt. Sajátságos ugyan, de összehasonlítot­tam a magyar gyógyellátás egyes terüle­teivel. Pechemre kétféle reumatikus pa­nasszal szorultam az SZTK-ra, ahová a háziorvos egyből be is utalt. Rövid más­fél órás várakozás után be is jutottam a szakorvos-főorvos úrhoz. Sorolni kezd­tem a bajaimat, de ő rövidre fogta: - Mi­lyen kezelést akar? - Értetlenül bámul­tam rá. Türelmetlenül rákérdezett: - Für­dőt, ultrahangot, mit?... Nagy nehezen eszembe jutott, hogy amatőr tornász koromban imádtam gőzbe járni. Fürdőt kérek (ha már választani le­het). - Melyikbe? - csattant az újabb kér­dés. - Nem is tudom, talán ha majd meg tetszik vizsgálni. - Előbb menjen le a röntgenre, és hozza vissza a leletét! Lementem, le én. (Lefelé könnyű.) Újabb másfél óra. Kiolvasom a napisaj­tót. Szólítanak. A röntgen másfél perc. Előhívás stb., szóra sem érdemes az a húsz perc. Megvan a papír, meszesedés itt, kopás ott. Majd a doki kitalálja, mit te­gyünk. Bekopog. Zord nővérke kiszól: - Tessék várni, értekezlet van! (Ez érthető, már az én gyomrom is korog.) Alig tíz perc, és bejutok. (Ők sem a Gundelnél ebédelnek, konstatálom sajnálkozva.) - Na, eldöntötte, melyik fürdő legyen? - Igen, a Széchenyi (az van a legközelebb). Nézem a dokit. Sovány arc, elcsigázott tekintet. - Majd ha betelik a lapja, jöjjön vissza , bocsát utamra. A nővérkéhez fordul, pénzügyekről beszélgetnek. Boldogan ballagok haza. A doki nem nyomkodott, nem kínzott, nem adott in­jekciót, gyógyszert se írt fel­­ tiszta ha­szon. És járhatok a fürdőbe! Direkt jól jött ez a kis csigolyakopás. Másnak is ajánlani fogom az SZTK-t. De mégis! Nem lehetnék egyszer tör­pepapagáj Ausztráliában? Dr. Wirth Endre Budapest A lakosság „vérvesztesége” Ma egy kórház annál szegényebb, mi­nél magasabb szintjét nyújtja az ellá­tásnak, minthogy e magasabb szint munka-, vér- és gyógyszerigényesebb. És akkor még nem beszéltünk a műsze­rek beszerzésének, fenntartásának, fel­újításának és cseréjének terheiről, ami hasonlóan oszlik meg, és az állami tu­lajdonú intézetekben nagyrészt fede­zetlen. A szegény kórházak rossz vevők, rossz adósok és hitelképtelenek. Nem csoda tehát, hogy a nekik szállító gyógy­szergyártók és vérellátók is bajba ke­rülnek. És persze bajban lesznek a gyógyszergyártók és vérellátók beszál­lítói is. És bajba kerülhetnek a dolgo­zói is, ha megbetegszenek. Hacsak nem elég magas a társadalmi pozíció­juk a VIP-ellátáshoz - ideértve a kül­földi ellátást is -, vagy nem elég gaz­dagok ahhoz, hogy megvásárolják va­lahol az igen fontos személyeknek járó ellátást. A tartozás ugyanis nem abból adódik, hogy az 1999-ben történő ár­emelést nem térítette meg számunkra a szaktárca, hanem abból, hogy a vér költsége sem a változatlanul 75 500 fo­rintos átlagos térítési díjba - akárcsak tavaly, idén is ennyit fizetett egy kór­házi beteg ellátásért az OEP, s ez az összeg tovább csökkenhet­­, sem a progresszív ellátás címén fizetendő ki­egészítő keretbe nem épült be. Miben reménykedhet tehát az adós és az ő hitelezője? Csak a csodában. Csodákban pedig, amelyek nincsenek, reménykedni nem szabad. Weltner János Budapest Kicsit unalmasnak tartom azt a siránko­zást, ami menetrendszerűen megindult a drága tankönyvek és tanszerek miatt. Három gyermeket nevelek, egy általá­nos, egy középiskolás és egy főiskolást, ezért bátran ki merem jelenteni, hogy a tanévkezdési támogatás bőven elegendő az iskolakezdéshez. Azaz bőven elegen­dő lenne, ha időben eljutna a családok­hoz. A támogatást ugyanis szeptember végén, október elején lehet felvenni az iskolákban, ám ekkorra már a szülők ki­nyögték a tankönyvek árát. Ha ezt az összeget már a tankönyv megvásárlása­kor kézhez kapnák, az volna az igazán nagy segítség. Az iskola azonban gon­dosan úgy választja meg az első szülői értekezlet időpontját, hogy akkorra a tankönyvtámogatás már az iskolában legyen. Az osztályfőnök pedig megkéri a szülőket, hogy a pénzt hagyják bent az osztálypénztárban, például kirándulás­ra, fénymásolásra, erre-arra. Jobb iskolákban már a tanév végén kapnak egy listát a gyerekek, melyből megtudható, hogy milyen tankönyvekre lesz szükség a következő tanévben. Ter­mészetesen ahány osztály, ahány tanár, annyiféle tankönyv. Csak ritkán fordul elő, hogy a kisebb gyerek használni tud­ja nagyobb testvére tankönyveit, pedig a lista birtokában lenne rá esély, hogy még nyáron, innen-onnan be tudják sze­rezni a szülők. Ám a legtöbb tanintéz­ményben roppant nagyvonalúan kezelik ezt a kérdést, csak év elején, egy cso­magban lehet a tankönyveket megvásá­rolni. Meggyőződésem, hogy egy kis odafigyeléssel rengeteget tudnának se­gíteni a szülők helyzetén. A pedagógu­sok is tanúsíthatnának egy kis önmér­sékletet, és ne követelnének meg olyan felszerelést szeptember első napjára, amire majd csak a második félévben lesz szükség. A korai tanévkezdés miatti háborgást sem értem. Nekem ajándék ez az egy hét. Újra teljes energiával tudom végez­ni a munkámat, nem kell aggódnom, hogy mit csinálnak otthon a gyerekeim egész nap egyedül, nem kell megfőzöm a másnapi ebédet esténként. Azt meg végképp nem értem, hogy miért nem tudtak erre felkészülni az iskolák, hi­szen már jó ideje nyilvánvaló volt, lehe­tett rá számítani. Így viszont már szep­tember elején megkezdődhet az érdemi oktatás, hiszen köztudott, hogy az isko­lákban az első héten még nem folyik komoly munka. Örömmel tapasztalom, hogy ez a kormány végre a gyermekek és a gyermekes családok érdekeit is szem előtt tartja, pedig ugye a gyerekek nem szavaznak, és a gyermekes csalá­dok is kevesebben vannak, mint a nyug­díjasok. Dr. Dékányné Mátra Ibolya Miskolc

Next