Népszabadság, 2000. november (58. évfolyam, 256-280. szám)

2000-11-10 / 263. szám

12 NÉPSZABADSÁG FÓRUM 2000. NOVEMBER 10., PÉNTEK N­em tartottam észben, a Népszabad­ság hívta fel a figyelmemet arra, hogy november 11-én lesz a tizedik év­fordulója az egykor oly nevezetes ese­ménynek. Pozsgay Imre akkor írta meg levelét, miszerint kilép a Magyar Szocia­lista Pártból, amelynek pedig alapítója, alelnöke és parlamenti frakciójának ve­zetője volt. Korábban mintegy tíz éven át a Magyar Szocialista Munkáspárt refor­mot, változást, átalakulást, megújulást, nyitást szorgalmazó erőinek egyik veze­tője és reménysége, majd (1989-ben) a négytagú pártelnökség tagja. Magam is elcsodálkoztam azon, hogy most, tíz év után ennyire érdektelenné vált az egész történet. Akkor (már a nyolcvanas évektől) Pozsgay Imre a ma­gyar politikai élet egyik főszereplője volt. Elsők között vette magának a bátor­ságot, hogy az MSZMP kádári vezetésé­vel szembeszálljon, előbb kisebb, majd mind nagyobb ügyekben (például abban, hogy a lakitelkiek, a szerveződő Demok­rata Fórum mellé állt). Mindenki úgy né­zett rá, mint a jövő emberére. Vezette a népszerűségi listákat. Leendő első em­berként, szinte valamiféle magyar Havelként tárgyaltak vele külföldön is. Mítosz volt körülötte, karizmatikus em­bernek tartották, és bár jó néhányan vol­tak ellene is (pártján belül és azon kívül), még többen­­ belül is, kívül is­­ mellette. 1990 őszén ez a nimbusz már megté­­pázódott, de úgy lehetett vélni, még mindig elég eleven ahhoz, hogy Pozsgay drámainak szánt kilépése alapjáig meg­rendítse az elhagyott pártot. Két héttel az őszi (siófoki) kongresszus előtt tör­tént ez, amelynek fő napirendje az új program elfogadása volt. Előterjesztő­­nek előzetesen Pozsgay Imrét jelölték meg. A párt egyszerre ott állt egyik leg­nevesebb vezetője és egy sor program nélkül. A politikai elemzők kezüket dör­zsölték. Volt, aki kegyelemdöfést emle­getett. A kormánypártok „népi” szár­nyainak hívei, Pozsgay barátai viszont megértően mosolyogtak. A kongresszust megtartották. Pozsgay egyik volt reformkori társa szép, érzel­mes búcsúbeszédet mondott. Mások egy hét alatt elkészítették a programot, bi­zony isten nem is rosszat, amit aztán a kongresszus nagy egyetértésben elfoga­dott. Pozsgay Imrét volt pártjában elég hamar elfelejtették. És habár lassabban, azon kívül is. Az utat hosszú lenne el­mondani, de hiszen ismeri mindenki. Pozsgay Imre ma egyetemi tanár. A po­litikai életből mára már lényegében ki­szorult. És nem is csak a maga hibájá­ból. (Lásd legutóbb a Magyarok Világ­­szövetségében történteket.) A történteket azonban nem nézhetjük egyedül csak Pozsgay szempontjából. Ha néha úgy tűnt is, hogy egyike a főszereplőknek, ma inkább azt gon­doljuk, hogy a történetet nem ő írta, ha­nem vele is csak megtörtént. Nem az most a legfontosabb, hogy ez járt-e ne­ki, vagy mást érdemelt volna. Tanulság lehet ez mindenkinek, aki egy pillanat­nyi szerep igézetében megfeledkezik arról, hogy minden történetnek megvan a maga logikája. Ha viszont a logikát keressük, a Ma­gyar Szocialista Párt születésének körül­ményeire kell visszatérnünk. Az alakuló kongresszuson (1989. ok­tóber) egyezség született az új politikai szervezet öt vezető személyisége között. Viharos körülmények között jött ez lét­re, ők öten rendszeresen külön tárgyal­tak, ezt sokan kifogásolták. (A zárt ülé­sen egyenesen felszólítást kaptak, hogy ez így nincs rendjén, valljanak színt a kongresszus nyilvánossága előtt, de a válasz felemásra sikerült. Gondolom, ezt vagy ezt is nevezik most „füstös szo­bákban született kompromisszumnak”.) Valahogy és valamiben azért megegyez­tek, legalábbis hallgatólagosan, és a kongresszus ezt szentesítette. Nyers Re­zső lett a pártelnök, Pozsgay Imre alel­nök és köztársasági elnökjelölt, Németh Miklós maradt miniszterelnök, Szűrös Mátyás pedig ideiglenes köztársasági el­nök (és a parlament elnöki székének vá­rományosa). Csak a „legkisebb fiúnak”, Horn Gyulának nem jutott akkor defini­ált hely (az éppen betöltött külügymi­niszteri poszton kívül). Öten voltak rajta a választási plakáton, derűs, jövőbe te­kintő arccal, egymás kezét fogva. Ők fémjelezték a pártot. Természetesen nem voltak egyedül. Százan és százan voltak a pártban, akik hasonló „cipőben jártak”, hasonló­képpen gondolkoztak, és hasonló­képpen képzelték el a cselekvés útját. Az öt vezető alkotta a „jéghegy kiálló csú­csát”. Test voltak a tagság testéből, vér a véréből. Ha lenne idehaza egy Balzacunk, szép regény írhatott volna az öt férfiú történe­téből. Mind kiváló emberek, nagy tudás­sal, tapasztalattal, politikai érzékkel. Nagyszerű érzékük van a kapcsolatok te­remtéséhez, elsőrendű szónokok. A szo­cializmusban nőttek fel, hittek benne és a legjobbat akarták. Felismerték, hogy ja­vítani kell, bár különböző ütemben, de valamennyien a reformok útjára léptek, és eljött az idő, amikor szakítottak a múlttal. Élére álltak a megújulásnak, és nagyon sokat tettek érte. Pozsgay Imré­nek külön érdemei vannak ebben, (a még korábbi Nyers-féle gazdasági reformok után) ő lépett fel először politikai prog­rammal. Szinte jelképpé vált, sokaknak angyal, másoknak (főleg a párt balszár­nyán) ördög képében. Együttesen az ő érdemük elsősorban, hogy nálunk simán ment végbe a rendszerváltás, talán si­mábban és szervesebben, mint a többi volt szocialista országban. A további történet azonban ellent­mondásosan alakult. Csak a fő állomá­sokra emlékeztetek. 1990 májusában, a szocialista párt második kongresszusán Nyers Rezső lemondott, Horn Gyulát választották meg a párt élére. Az új el­nök feltételül szabta, hogy elődje sem­milyen posztot ne kapjon. Pozsgay ma­radt alelnök és frakcióvezető. Németh Miklós még 1989 végén kilépett a párt elnökségéből, kijelentvén, hogy kormá­nya az átmenet kormánya, nem az MSZP-é. (Az igazság kedvéért, lépése nem volt oktalan, a párt elnöksége éppen egyik legpozitívabb tettét kifogásolta, a gazdaság helyzetéből adódó következte­tések levonását). A választáson aztán egyéniben független képviselőként in­dult és nyert, majd nem sokkal később lemondott róla és Angliába távozott. És ekkor következett Pozsgay kilépése. Egy év tehát elég volt annak bizonyí­tására, hogy az öt ember nem alkot poli­tikai egységet, hanem különböző kon­cepciókat követ. Az erővonalak két pó­lus körül rendeződtek. Az egyik a radi­kális szociáldemokrata megújulás, a má­sik egyfajta új, „népi” baloldaliság. Az egyik inkább a szabadelvűekben, a má­sik a nemzeti konzervatívokban kereste a partnert. Az egyiket Nyers Rezső kép­viselte a legkövetkezetesebben, a mási­kat Pozsgay Imre. Jellemző, hogy éppen ők távoztak véglegesen a pártvezetés­ből. Pozsgay Imre tettének (bár látszólag az volt az oka, hogy az új elnök által mind keményebben meghatározott kere­tek között egyre kevésbé kapott magá­nak teret) mégiscsak mélyebb logikája volt. Csak azok tévedtek, akik azt hitték, hogy kilépése kettészakíthatja a pártot. 1990 végére tehát az ötből már for­mailag is csak kettő maradt, ám lényegé­ben egyetlenegy. És a legkisebb fiú győzni tudott, nemcsak pártjában, de a ’94-es választásokon is. És aztán ugyanő veszített 1998-ban. Már-már azt lehetett hinni, hogy ezzel vége is van Balzacunk meséjének. Még­sem így történt. Az elmúlt hónapokban ismét olyan helyzet alakult ki, amely mintha azt bizonyította volna, hogy a pártot még mindig nem vezetheti más, mint az egykori ötös, vagyis hogy aki belőlük megmaradt vagy ismét előke­rült. Meg ráadásul Kovács László, aki már 1989-ben is ott volt az ötök mellett, akkor még az adjutáns szerepében. A néphumor ezt az új triászt nevezte el „három tenornak”. És ismét úgy látszott, mintha a szocialista párt még mindig a késő kádári pártelit háztáji gazdasága volna, ami fölött csak egymás közt kel­lene osztozkodniuk, így látszott, de nincs így. Csak ezt még nem mindenki vette észre, és még kevesebben vették tudomásul. Mert közben a világ nagyot fordult, a szocia­lista pártban is. A változatos helyzetek­ben - ellenzékből a kormányzásig, majd vissza, és lassan ismét felfelé - felgyűl­tek a tapasztalatok. Mindenekelőtt el­dőlt az ötök idején, sőt még később is sokáig kétséges konceptuális kérdés: most már a párt törzse és lassan (las­san!) egésze számára a szociáldemokrá­cia jelenti az egyedüli megoldást. Szemben a sokáig alternatíváknak vélt nem szociáldemokrata szocialistaság­­gal, vagy egyfajta népi baloldalisággal. Tíz évvel ezelőtt még a szociáldemok­rácia volt kisebbségben (olyannyira, hogy Nyers Rezső elnökként is szinte kakukktojásnak számított), ma az van többségben. És Kovács László hiába volt a pártállam idején Horn Gyula ál­lamtitkára, majd, úgy tűnt, az örök örök hadsegédje, amikor 1998-ban önálló szerepet kapott, kiderült hogy van önál­ló arca is hozzá. Ezzel ő is kakukktojás­nak bizonyult a pártállami elithez való viszonyában. Azazhogy valódi szociál­demokratának programjában és stílusá­ban egyaránt. Most, tíz év múltán tehát csak dicsér­hetjük Pozsgay Imre bölcsességét és tisztességét, amikor döntését meghozta. Jól mérte fel, hogy a szocialista párt másfele megy, mint amerre ő menni akart. Nehéz helyzetekbe került, de nem lett árulója saját eszméinek. Ok van te­hát arra, hogy a régi harcostársak tiszte­lettel és szeretettel gondoljanak rá. Vitányi Iván országgyűlési képviselő (MSZP) Az elfelejtett Pozsgay MARABU RAJZA 4­4 L­egendák hőse vagy... A magyar filmszakma, sőt a magyar kulturális élet egyik mitikus siker­­története a hatvanas évek pécsi játékfilmszemléje. Harmincöt éve ezekben a napokban rendezték az elsőt. A filmszemlékről tán az is hallott, aki ma egyáltalán nem néz magyar filmet. „A szocializmus idején a magyar filmnek az a speciális szerep jutott, hogy a legtovább feszíthette az engedélyezett kifejezés határait.” A neves angol kritikus, David Robinson mondja ezt a magyar filmszemlékre emlékező egyik kiadványban, és a fordítás bájos nehézkessége szerintem felerősíti mondandójának lényegét: „az engedélyezett kifeje­zés határai”. E határokat évekig a pécsi filmszemlé­ken próbálgatta alkotó, néző és kultúrpolitikus egy­szerre. Mai szemmel és ízléssel talán gusztustalan e hármas szövetség, akkor izgalmasan kalandosnak számított. Emlékül az első szemle társadalmi zsűrije: Dar­vas József, Eck Imre, Makrisz Agamemnon, Ortu­­tay Gyula, Palkó Sándor (elnök), Pa­taki Mihály, Szabó Mátyás, Thiery Árpád.­­ Az úgynevezett „szakmai zsűriben” ismerősebb nevek vannak, de nem sorolom, hisz mindig a fen­tebbi, a „társadalmi” grémium volt a fontos. Az állandó zsűritag, Palkó Sándor, a Baranya Megyei Tanács elnöke megírhatná, órai historynak tollba diktálhatta volna a szemle első éveinek történetét - nem biztos, hogy kritikus vagy rendező kell eh­hez. 1965 novemberében az első szem­le mindkét zsűrijének nagydíját Fábri filmje, a Húsz óra kapta, 1966-ban mindket­tőét a Szegénylegények, 1967: Hideg napok - Tíz­ezer nap, Apa, Hogy szaladnak a fák (megosztva), 1968 (ekkor csak egy zsűri van) fődíj: Falak, rende­zői díj Jancsó: Fényes szelek és Csend és kiáltás - bizarr mód ez utóbbi be sem került a versenyfilmek közé. Az első években egyébként soha nem a teljes termés versenyzett, hanem a játékfilm-szakosztály előzsűrijével kiválasztatott hat film. Ezt az előzsű­­rizést nyilván mindenki elfogadta - mi van, ha nem fogadja el? - Habár hamiskodik, aki ezt feledi, a hatvanas évek közepe meg vége Pécs fényében, és nagyrészt épp a fénynek is köszönhetően mégis a magyar film legnagyobb kora: az a nagyon rövid időszak, amikor a magyar kultúrában a film nagyon sokat, percekig a legtöbbet jelentette (ma azt hi­szem, semmit nem jelent). Mi is történt az első években? A Jancsó-filmeken kívül a legnagyobb pécsi vita Kósa—Csoóri—Sára hallatlan izgalmat keltő Dózsa-filmjéről zajlott Pé­csett, a cseh megszállás után, 1968 szeptemberé­ben. Mindenki Rényi Péter szerkesztőt és filmpoli­tikai alfőnököt várta, hogy engedélyezett vagy megtűrt haraggal szembeszálljon vele. Valóban szembeszálltak: a Pestről és az ország sok helyéről egybegyűlt nagyrészt egyetemista vitaközönség vadul tapsolta a Népszabadság főszerkesztő-he­lyettese ellen szólókat: a Dózsa-film kiváló apropó volt, hogy másként gondolkozzunk a magyar törté­nelemről - észre sem vettük a helyzet abszurditá­sát, hogy ugyanis a film forgatása még el sem kez­dődött, egy kockája sem volt meg, mikor már zajos vita folyt a filmről - ennek humorához Örkény sze­me kellett volna, Rényi Péter is ko­molyan vette, amit mond, Csoóriék meg mi is a vitatkozva fecsegő lá­zongásunkat. Cselekvő film - emlékezzünk e varázsszóra. A cselekvő film nem helyettesítheti a politikát - a jó poli­tika nem nélkülözheti a „cselekvő” filmet - számomra ma is modellérté­kű ez a hosszú cím, Bíró Yvette Filmkultúrájában jelent meg így a reformkommunista Huszár Tibor pé­csi vitaindító előadásának szövege. Ebben egy egész kor benne van, ajánlom hát a kutatóknak: ha aka­rom, egy Rényi Péter is aláírhatja és bólinthat, hogy úgy van, úgy van­ a „cselekvő film” szép­szép, kell az ilyen, de azért a politika szabja meg, mi történik.­­ De, ha akarom, az ellenkezője lap­pang benne, vagyis: nem elég a „cselekvő film”, a politikának is meg kell változnia. Ilyen bravúros kettős beszéd jellemezte a kor legjobb folyóiratát, a Filmkultúrát is (amíg 1973-ban nem fegyelmez­ték meg hasonlóan, mint jóval később a Mozgó Vi­lágot). Mi lett később? A legunalmasabb fesztiválok a Vörös Csillag (Royal) moziban zajlottak, hol Aczél György beszélt, hol Lőrincze Lajos. Aczél joviáli­san vágta zsebre, akit akart, Lőrincze a filmbeli „bazmegeket” rosszallta. Ez volt a hetvenes évek. A régi pécsi izgalmak csak a rendszer bomlása­kor izzottak fel. Igazi, afféle „elektromos hangulat” utoljára két filmnél csapta meg az embert: Mészá­ros Márta Napló-trilógiájának második darabjánál, amikor egy híradófelvételen Nagy Imre beszélt, és a szemle nézői tapsolni kezdtek, 1988-ban történt... hogy is volt? Igen, 1988-ban a társadalmi zsűri el­nöke Pozsgay Imre. A filmszemle nyilvános zsűrivitája általában mindig álságos mutatvány volt, a zsűri már döntött, és úgy tettek, mintha még nem döntött volna, ehhez a játékhoz is mindenki partner volt. A szemle izgalmai ekkor egybefolytak a történelemével: Pozsgay filmzsűrielnök a grémi­um tanácskozásának másnapján jelentette be - megelőzve a történész-kutatóbizottságot - hogy „megvilágosodott”: 1956-ban nem ellenforrada­lom, hanem „népfelkelés” volt. Azon töprengtem hűdött vigyorral, hogy zsűrielnökként bizonyára lá­tott egy-két új magyar filmet a forradalomról, Kósa Ferencét például, ahol már az ő engedélye nélkül is valahogy népfelkelésnek látszott... A következő évben, Gyarmathy Lívia és Böször­ményi Géza Recsk című nagydokumentumánál az előttem levő sorban egy francia egyetemista lány zo­kogott: kommunista, magyarázta - és most valamit megértett, amire Párizsban képtelen volt... Ez az 1989-es, rendszerváltás előtti év utoljára még egye­sítette a politikum izgalmát a színvonaléval: Jeles 1984-ben betiltott filmje, Álombrigád először, Eldo­­rádó, Az én XX. századom, a dokfilmek közt Recsk és Ember Judit szintén évekig dobozba parancsolt Pócspetrije mint valami meggyötört túlélő... A filmszemlének ilyen premierjei már nem vol­tak, már nem is lehettek. Robbanáshoz diktatúra kell, a szólásszabadság hiánya. ’89 után maradt ne­künk csak a pénzhiány, marad az esztétikum igé­nye, meg ennek az igénynek a semmibe vevése - mindez sehol a világon nem jár együtt: a nézőtöme­gek a jegybevételekkel. Ezért jelentős filmgyártó országokban efféle „nemzeti fesztiválok” nincse­nek. A magyar filmszemléhez ikertestvérként a len­gyel hasonlított: amikor ezen a Márványember, öt­ven év egyik legnagyobb kelet-európai filmje nyert, akkor érezhette az ember valahogy a filmművészet és a történelmi sikerfilm szívében önmagát az extá­zisban fürdő hatalmas gdanski moziteremben. Ma a lengyelek maffiózókról készítenek másodlagos fris­­sességű, zsurnalisztikusan ügyes és felszínes filmet, őrjöngő hazai sikerre, gondolom, a Vasemberre meg­biggyesztve csodálkoznak rá az ottani nézők, nem kell, nem kell a saját történelmünk, kell viszont a tö­megfilm - s nem kellett a nézőnek az utóbbi évek legjobb magyar filmje, a Haggyállógva Vászka sem, melynek filmszemlés vastapsa után a „rendes” mo­zik „rendes” vetítésein alig volt nézője... és Cannes visszautasítása..., de hagyjuk. Csoda volt Az én XX. századom (az még kellett Cannes-nak), csoda volt a Vászka is. De a legna­gyobb csoda tavalyelőtt meg tavaly történt: Jancsó Miklós új, dupla feltámadása, ámuló hazai és nyu­gati kritikusokkal, és az a hihetetlen fejlemény, hogy ezeknek az új Jancsó-abszurdoknak meglett a maguk - nem is oly kicsiny - közönsége is. Suttogó hírek szerint a következő filmszemle ta­lán a Mammut Üzletközpontban lesz. Süket és vak, aki nem méltányolja a kiváló technikai minőséget, a fényerőt, a kép élességét és az akusztikát, ami a kongresszusi centrumban hiányzik. Kérdés, ami már kérdés volt a Corvinban is, hol lehet itt majd jókat vitatkozni és találkozni? Nem oszlik, szívó­dik fel a bevásárlócentrum nagy tengerében, és nem lesz-e kuriózum, mintha a tengeriherkentyű­­tenyésztők vagy a bélyeggyűjtők, gombfocizók kongresszusa folyna hét multiplex mozi és hét mul­tiplex étterem fénylő környezetében, jég- és gör­korcsolyázók muzsikájával? Hadd idézzek még egy ingerült mondókát Jeles Andrástól: „Nem nagyon tudok ünnepelni. Cinikus módon ez árad mindenhonnan: művészek, menjetek az anyátokba! A kurva anyátokba! A gazdaságból, a »szellemi életből«, a politikából! Ez van a gesztu­sokban, hogy a kultúra nem számít. Pedig hát pont fordítva van. Az egész úgy elmúlik, mint a kutya­szar­­ a politikusokkal, az »alapépítménnyel«, a sa­többivel... És marad az, amit X. vagy Y. létreho­zott...” Jöjjön hát az ünnep, máskor, másképp, másról, a bevásárlócentrumos tömegfilmünnep, most már nem a filmművészetre esküdve, most már nem is egy reggel két lovon, hanem csakis és egyedül a­­ nálunk nem létező — filmiparra esküdve. Bikácsy Gergely filmkritikus Legendák ködében? - A pécsi filmszemle „Nem nagyon tudok ünnepelni. Cinikus módon ez árad mindenhonnan: művészek, menjetek az anyátokba!”

Next