Népszabadság, 2000. november (58. évfolyam, 256-280. szám)
2000-11-10 / 263. szám
12 NÉPSZABADSÁG FÓRUM 2000. NOVEMBER 10., PÉNTEK Nem tartottam észben, a Népszabadság hívta fel a figyelmemet arra, hogy november 11-én lesz a tizedik évfordulója az egykor oly nevezetes eseménynek. Pozsgay Imre akkor írta meg levelét, miszerint kilép a Magyar Szocialista Pártból, amelynek pedig alapítója, alelnöke és parlamenti frakciójának vezetője volt. Korábban mintegy tíz éven át a Magyar Szocialista Munkáspárt reformot, változást, átalakulást, megújulást, nyitást szorgalmazó erőinek egyik vezetője és reménysége, majd (1989-ben) a négytagú pártelnökség tagja. Magam is elcsodálkoztam azon, hogy most, tíz év után ennyire érdektelenné vált az egész történet. Akkor (már a nyolcvanas évektől) Pozsgay Imre a magyar politikai élet egyik főszereplője volt. Elsők között vette magának a bátorságot, hogy az MSZMP kádári vezetésével szembeszálljon, előbb kisebb, majd mind nagyobb ügyekben (például abban, hogy a lakitelkiek, a szerveződő Demokrata Fórum mellé állt). Mindenki úgy nézett rá, mint a jövő emberére. Vezette a népszerűségi listákat. Leendő első emberként, szinte valamiféle magyar Havelként tárgyaltak vele külföldön is. Mítosz volt körülötte, karizmatikus embernek tartották, és bár jó néhányan voltak ellene is (pártján belül és azon kívül), még többen belül is, kívül is mellette. 1990 őszén ez a nimbusz már megtépázódott, de úgy lehetett vélni, még mindig elég eleven ahhoz, hogy Pozsgay drámainak szánt kilépése alapjáig megrendítse az elhagyott pártot. Két héttel az őszi (siófoki) kongresszus előtt történt ez, amelynek fő napirendje az új program elfogadása volt. Előterjesztőnek előzetesen Pozsgay Imrét jelölték meg. A párt egyszerre ott állt egyik legnevesebb vezetője és egy sor program nélkül. A politikai elemzők kezüket dörzsölték. Volt, aki kegyelemdöfést emlegetett. A kormánypártok „népi” szárnyainak hívei, Pozsgay barátai viszont megértően mosolyogtak. A kongresszust megtartották. Pozsgay egyik volt reformkori társa szép, érzelmes búcsúbeszédet mondott. Mások egy hét alatt elkészítették a programot, bizony isten nem is rosszat, amit aztán a kongresszus nagy egyetértésben elfogadott. Pozsgay Imrét volt pártjában elég hamar elfelejtették. És habár lassabban, azon kívül is. Az utat hosszú lenne elmondani, de hiszen ismeri mindenki. Pozsgay Imre ma egyetemi tanár. A politikai életből mára már lényegében kiszorult. És nem is csak a maga hibájából. (Lásd legutóbb a Magyarok Világszövetségében történteket.) A történteket azonban nem nézhetjük egyedül csak Pozsgay szempontjából. Ha néha úgy tűnt is, hogy egyike a főszereplőknek, ma inkább azt gondoljuk, hogy a történetet nem ő írta, hanem vele is csak megtörtént. Nem az most a legfontosabb, hogy ez járt-e neki, vagy mást érdemelt volna. Tanulság lehet ez mindenkinek, aki egy pillanatnyi szerep igézetében megfeledkezik arról, hogy minden történetnek megvan a maga logikája. Ha viszont a logikát keressük, a Magyar Szocialista Párt születésének körülményeire kell visszatérnünk. Az alakuló kongresszuson (1989. október) egyezség született az új politikai szervezet öt vezető személyisége között. Viharos körülmények között jött ez létre, ők öten rendszeresen külön tárgyaltak, ezt sokan kifogásolták. (A zárt ülésen egyenesen felszólítást kaptak, hogy ez így nincs rendjén, valljanak színt a kongresszus nyilvánossága előtt, de a válasz felemásra sikerült. Gondolom, ezt vagy ezt is nevezik most „füstös szobákban született kompromisszumnak”.) Valahogy és valamiben azért megegyeztek, legalábbis hallgatólagosan, és a kongresszus ezt szentesítette. Nyers Rezső lett a pártelnök, Pozsgay Imre alelnök és köztársasági elnökjelölt, Németh Miklós maradt miniszterelnök, Szűrös Mátyás pedig ideiglenes köztársasági elnök (és a parlament elnöki székének várományosa). Csak a „legkisebb fiúnak”, Horn Gyulának nem jutott akkor definiált hely (az éppen betöltött külügyminiszteri poszton kívül). Öten voltak rajta a választási plakáton, derűs, jövőbe tekintő arccal, egymás kezét fogva. Ők fémjelezték a pártot. Természetesen nem voltak egyedül. Százan és százan voltak a pártban, akik hasonló „cipőben jártak”, hasonlóképpen gondolkoztak, és hasonlóképpen képzelték el a cselekvés útját. Az öt vezető alkotta a „jéghegy kiálló csúcsát”. Test voltak a tagság testéből, vér a véréből. Ha lenne idehaza egy Balzacunk, szép regény írhatott volna az öt férfiú történetéből. Mind kiváló emberek, nagy tudással, tapasztalattal, politikai érzékkel. Nagyszerű érzékük van a kapcsolatok teremtéséhez, elsőrendű szónokok. A szocializmusban nőttek fel, hittek benne és a legjobbat akarták. Felismerték, hogy javítani kell, bár különböző ütemben, de valamennyien a reformok útjára léptek, és eljött az idő, amikor szakítottak a múlttal. Élére álltak a megújulásnak, és nagyon sokat tettek érte. Pozsgay Imrének külön érdemei vannak ebben, (a még korábbi Nyers-féle gazdasági reformok után) ő lépett fel először politikai programmal. Szinte jelképpé vált, sokaknak angyal, másoknak (főleg a párt balszárnyán) ördög képében. Együttesen az ő érdemük elsősorban, hogy nálunk simán ment végbe a rendszerváltás, talán simábban és szervesebben, mint a többi volt szocialista országban. A további történet azonban ellentmondásosan alakult. Csak a fő állomásokra emlékeztetek. 1990 májusában, a szocialista párt második kongresszusán Nyers Rezső lemondott, Horn Gyulát választották meg a párt élére. Az új elnök feltételül szabta, hogy elődje semmilyen posztot ne kapjon. Pozsgay maradt alelnök és frakcióvezető. Németh Miklós még 1989 végén kilépett a párt elnökségéből, kijelentvén, hogy kormánya az átmenet kormánya, nem az MSZP-é. (Az igazság kedvéért, lépése nem volt oktalan, a párt elnöksége éppen egyik legpozitívabb tettét kifogásolta, a gazdaság helyzetéből adódó következtetések levonását). A választáson aztán egyéniben független képviselőként indult és nyert, majd nem sokkal később lemondott róla és Angliába távozott. És ekkor következett Pozsgay kilépése. Egy év tehát elég volt annak bizonyítására, hogy az öt ember nem alkot politikai egységet, hanem különböző koncepciókat követ. Az erővonalak két pólus körül rendeződtek. Az egyik a radikális szociáldemokrata megújulás, a másik egyfajta új, „népi” baloldaliság. Az egyik inkább a szabadelvűekben, a másik a nemzeti konzervatívokban kereste a partnert. Az egyiket Nyers Rezső képviselte a legkövetkezetesebben, a másikat Pozsgay Imre. Jellemző, hogy éppen ők távoztak véglegesen a pártvezetésből. Pozsgay Imre tettének (bár látszólag az volt az oka, hogy az új elnök által mind keményebben meghatározott keretek között egyre kevésbé kapott magának teret) mégiscsak mélyebb logikája volt. Csak azok tévedtek, akik azt hitték, hogy kilépése kettészakíthatja a pártot. 1990 végére tehát az ötből már formailag is csak kettő maradt, ám lényegében egyetlenegy. És a legkisebb fiú győzni tudott, nemcsak pártjában, de a ’94-es választásokon is. És aztán ugyanő veszített 1998-ban. Már-már azt lehetett hinni, hogy ezzel vége is van Balzacunk meséjének. Mégsem így történt. Az elmúlt hónapokban ismét olyan helyzet alakult ki, amely mintha azt bizonyította volna, hogy a pártot még mindig nem vezetheti más, mint az egykori ötös, vagyis hogy aki belőlük megmaradt vagy ismét előkerült. Meg ráadásul Kovács László, aki már 1989-ben is ott volt az ötök mellett, akkor még az adjutáns szerepében. A néphumor ezt az új triászt nevezte el „három tenornak”. És ismét úgy látszott, mintha a szocialista párt még mindig a késő kádári pártelit háztáji gazdasága volna, ami fölött csak egymás közt kellene osztozkodniuk, így látszott, de nincs így. Csak ezt még nem mindenki vette észre, és még kevesebben vették tudomásul. Mert közben a világ nagyot fordult, a szocialista pártban is. A változatos helyzetekben - ellenzékből a kormányzásig, majd vissza, és lassan ismét felfelé - felgyűltek a tapasztalatok. Mindenekelőtt eldőlt az ötök idején, sőt még később is sokáig kétséges konceptuális kérdés: most már a párt törzse és lassan (lassan!) egésze számára a szociáldemokrácia jelenti az egyedüli megoldást. Szemben a sokáig alternatíváknak vélt nem szociáldemokrata szocialistasággal, vagy egyfajta népi baloldalisággal. Tíz évvel ezelőtt még a szociáldemokrácia volt kisebbségben (olyannyira, hogy Nyers Rezső elnökként is szinte kakukktojásnak számított), ma az van többségben. És Kovács László hiába volt a pártállam idején Horn Gyula államtitkára, majd, úgy tűnt, az örök örök hadsegédje, amikor 1998-ban önálló szerepet kapott, kiderült hogy van önálló arca is hozzá. Ezzel ő is kakukktojásnak bizonyult a pártállami elithez való viszonyában. Azazhogy valódi szociáldemokratának programjában és stílusában egyaránt. Most, tíz év múltán tehát csak dicsérhetjük Pozsgay Imre bölcsességét és tisztességét, amikor döntését meghozta. Jól mérte fel, hogy a szocialista párt másfele megy, mint amerre ő menni akart. Nehéz helyzetekbe került, de nem lett árulója saját eszméinek. Ok van tehát arra, hogy a régi harcostársak tisztelettel és szeretettel gondoljanak rá. Vitányi Iván országgyűlési képviselő (MSZP) Az elfelejtett Pozsgay MARABU RAJZA 44 Legendák hőse vagy... A magyar filmszakma, sőt a magyar kulturális élet egyik mitikus sikertörténete a hatvanas évek pécsi játékfilmszemléje. Harmincöt éve ezekben a napokban rendezték az elsőt. A filmszemlékről tán az is hallott, aki ma egyáltalán nem néz magyar filmet. „A szocializmus idején a magyar filmnek az a speciális szerep jutott, hogy a legtovább feszíthette az engedélyezett kifejezés határait.” A neves angol kritikus, David Robinson mondja ezt a magyar filmszemlékre emlékező egyik kiadványban, és a fordítás bájos nehézkessége szerintem felerősíti mondandójának lényegét: „az engedélyezett kifejezés határai”. E határokat évekig a pécsi filmszemléken próbálgatta alkotó, néző és kultúrpolitikus egyszerre. Mai szemmel és ízléssel talán gusztustalan e hármas szövetség, akkor izgalmasan kalandosnak számított. Emlékül az első szemle társadalmi zsűrije: Darvas József, Eck Imre, Makrisz Agamemnon, Ortutay Gyula, Palkó Sándor (elnök), Pataki Mihály, Szabó Mátyás, Thiery Árpád. Az úgynevezett „szakmai zsűriben” ismerősebb nevek vannak, de nem sorolom, hisz mindig a fentebbi, a „társadalmi” grémium volt a fontos. Az állandó zsűritag, Palkó Sándor, a Baranya Megyei Tanács elnöke megírhatná, órai historynak tollba diktálhatta volna a szemle első éveinek történetét - nem biztos, hogy kritikus vagy rendező kell ehhez. 1965 novemberében az első szemle mindkét zsűrijének nagydíját Fábri filmje, a Húsz óra kapta, 1966-ban mindkettőét a Szegénylegények, 1967: Hideg napok - Tízezer nap, Apa, Hogy szaladnak a fák (megosztva), 1968 (ekkor csak egy zsűri van) fődíj: Falak, rendezői díj Jancsó: Fényes szelek és Csend és kiáltás - bizarr mód ez utóbbi be sem került a versenyfilmek közé. Az első években egyébként soha nem a teljes termés versenyzett, hanem a játékfilm-szakosztály előzsűrijével kiválasztatott hat film. Ezt az előzsűrizést nyilván mindenki elfogadta - mi van, ha nem fogadja el? - Habár hamiskodik, aki ezt feledi, a hatvanas évek közepe meg vége Pécs fényében, és nagyrészt épp a fénynek is köszönhetően mégis a magyar film legnagyobb kora: az a nagyon rövid időszak, amikor a magyar kultúrában a film nagyon sokat, percekig a legtöbbet jelentette (ma azt hiszem, semmit nem jelent). Mi is történt az első években? A Jancsó-filmeken kívül a legnagyobb pécsi vita Kósa—Csoóri—Sára hallatlan izgalmat keltő Dózsa-filmjéről zajlott Pécsett, a cseh megszállás után, 1968 szeptemberében. Mindenki Rényi Péter szerkesztőt és filmpolitikai alfőnököt várta, hogy engedélyezett vagy megtűrt haraggal szembeszálljon vele. Valóban szembeszálltak: a Pestről és az ország sok helyéről egybegyűlt nagyrészt egyetemista vitaközönség vadul tapsolta a Népszabadság főszerkesztő-helyettese ellen szólókat: a Dózsa-film kiváló apropó volt, hogy másként gondolkozzunk a magyar történelemről - észre sem vettük a helyzet abszurditását, hogy ugyanis a film forgatása még el sem kezdődött, egy kockája sem volt meg, mikor már zajos vita folyt a filmről - ennek humorához Örkény szeme kellett volna, Rényi Péter is komolyan vette, amit mond, Csoóriék meg mi is a vitatkozva fecsegő lázongásunkat. Cselekvő film - emlékezzünk e varázsszóra. A cselekvő film nem helyettesítheti a politikát - a jó politika nem nélkülözheti a „cselekvő” filmet - számomra ma is modellértékű ez a hosszú cím, Bíró Yvette Filmkultúrájában jelent meg így a reformkommunista Huszár Tibor pécsi vitaindító előadásának szövege. Ebben egy egész kor benne van, ajánlom hát a kutatóknak: ha akarom, egy Rényi Péter is aláírhatja és bólinthat, hogy úgy van, úgy van a „cselekvő film” szépszép, kell az ilyen, de azért a politika szabja meg, mi történik. De, ha akarom, az ellenkezője lappang benne, vagyis: nem elég a „cselekvő film”, a politikának is meg kell változnia. Ilyen bravúros kettős beszéd jellemezte a kor legjobb folyóiratát, a Filmkultúrát is (amíg 1973-ban nem fegyelmezték meg hasonlóan, mint jóval később a Mozgó Világot). Mi lett később? A legunalmasabb fesztiválok a Vörös Csillag (Royal) moziban zajlottak, hol Aczél György beszélt, hol Lőrincze Lajos. Aczél joviálisan vágta zsebre, akit akart, Lőrincze a filmbeli „bazmegeket” rosszallta. Ez volt a hetvenes évek. A régi pécsi izgalmak csak a rendszer bomlásakor izzottak fel. Igazi, afféle „elektromos hangulat” utoljára két filmnél csapta meg az embert: Mészáros Márta Napló-trilógiájának második darabjánál, amikor egy híradófelvételen Nagy Imre beszélt, és a szemle nézői tapsolni kezdtek, 1988-ban történt... hogy is volt? Igen, 1988-ban a társadalmi zsűri elnöke Pozsgay Imre. A filmszemle nyilvános zsűrivitája általában mindig álságos mutatvány volt, a zsűri már döntött, és úgy tettek, mintha még nem döntött volna, ehhez a játékhoz is mindenki partner volt. A szemle izgalmai ekkor egybefolytak a történelemével: Pozsgay filmzsűrielnök a grémium tanácskozásának másnapján jelentette be - megelőzve a történész-kutatóbizottságot - hogy „megvilágosodott”: 1956-ban nem ellenforradalom, hanem „népfelkelés” volt. Azon töprengtem hűdött vigyorral, hogy zsűrielnökként bizonyára látott egy-két új magyar filmet a forradalomról, Kósa Ferencét például, ahol már az ő engedélye nélkül is valahogy népfelkelésnek látszott... A következő évben, Gyarmathy Lívia és Böszörményi Géza Recsk című nagydokumentumánál az előttem levő sorban egy francia egyetemista lány zokogott: kommunista, magyarázta - és most valamit megértett, amire Párizsban képtelen volt... Ez az 1989-es, rendszerváltás előtti év utoljára még egyesítette a politikum izgalmát a színvonaléval: Jeles 1984-ben betiltott filmje, Álombrigád először, Eldorádó, Az én XX. századom, a dokfilmek közt Recsk és Ember Judit szintén évekig dobozba parancsolt Pócspetrije mint valami meggyötört túlélő... A filmszemlének ilyen premierjei már nem voltak, már nem is lehettek. Robbanáshoz diktatúra kell, a szólásszabadság hiánya. ’89 után maradt nekünk csak a pénzhiány, marad az esztétikum igénye, meg ennek az igénynek a semmibe vevése - mindez sehol a világon nem jár együtt: a nézőtömegek a jegybevételekkel. Ezért jelentős filmgyártó országokban efféle „nemzeti fesztiválok” nincsenek. A magyar filmszemléhez ikertestvérként a lengyel hasonlított: amikor ezen a Márványember, ötven év egyik legnagyobb kelet-európai filmje nyert, akkor érezhette az ember valahogy a filmművészet és a történelmi sikerfilm szívében önmagát az extázisban fürdő hatalmas gdanski moziteremben. Ma a lengyelek maffiózókról készítenek másodlagos frissességű, zsurnalisztikusan ügyes és felszínes filmet, őrjöngő hazai sikerre, gondolom, a Vasemberre megbiggyesztve csodálkoznak rá az ottani nézők, nem kell, nem kell a saját történelmünk, kell viszont a tömegfilm - s nem kellett a nézőnek az utóbbi évek legjobb magyar filmje, a Haggyállógva Vászka sem, melynek filmszemlés vastapsa után a „rendes” mozik „rendes” vetítésein alig volt nézője... és Cannes visszautasítása..., de hagyjuk. Csoda volt Az én XX. századom (az még kellett Cannes-nak), csoda volt a Vászka is. De a legnagyobb csoda tavalyelőtt meg tavaly történt: Jancsó Miklós új, dupla feltámadása, ámuló hazai és nyugati kritikusokkal, és az a hihetetlen fejlemény, hogy ezeknek az új Jancsó-abszurdoknak meglett a maguk - nem is oly kicsiny - közönsége is. Suttogó hírek szerint a következő filmszemle talán a Mammut Üzletközpontban lesz. Süket és vak, aki nem méltányolja a kiváló technikai minőséget, a fényerőt, a kép élességét és az akusztikát, ami a kongresszusi centrumban hiányzik. Kérdés, ami már kérdés volt a Corvinban is, hol lehet itt majd jókat vitatkozni és találkozni? Nem oszlik, szívódik fel a bevásárlócentrum nagy tengerében, és nem lesz-e kuriózum, mintha a tengeriherkentyűtenyésztők vagy a bélyeggyűjtők, gombfocizók kongresszusa folyna hét multiplex mozi és hét multiplex étterem fénylő környezetében, jég- és görkorcsolyázók muzsikájával? Hadd idézzek még egy ingerült mondókát Jeles Andrástól: „Nem nagyon tudok ünnepelni. Cinikus módon ez árad mindenhonnan: művészek, menjetek az anyátokba! A kurva anyátokba! A gazdaságból, a »szellemi életből«, a politikából! Ez van a gesztusokban, hogy a kultúra nem számít. Pedig hát pont fordítva van. Az egész úgy elmúlik, mint a kutyaszar a politikusokkal, az »alapépítménnyel«, a satöbbivel... És marad az, amit X. vagy Y. létrehozott...” Jöjjön hát az ünnep, máskor, másképp, másról, a bevásárlócentrumos tömegfilmünnep, most már nem a filmművészetre esküdve, most már nem is egy reggel két lovon, hanem csakis és egyedül a nálunk nem létező — filmiparra esküdve. Bikácsy Gergely filmkritikus Legendák ködében? - A pécsi filmszemle „Nem nagyon tudok ünnepelni. Cinikus módon ez árad mindenhonnan: művészek, menjetek az anyátokba!”