Népszabadság, 2001. január (59. évfolyam, 1-26. szám)
2001-01-20 / 17. szám
28 NÉPSZABADSÁG HÉTVÉGE 2001. JANUÁR 20., SZOMBAT Hüllőkeringő Falusy Zsigmond Élete első kígyóját tizenhét évesen vásárolta Pécsi Tibor, ám hiába van pontosan előtte az a távoli nyár, a fullasztó júliusi nap, amelyiken kifizette az állatért járó háromezer forintot, hiába emlékszik a részletekre, mégis úgy érzi néha, mintha nemcsak attól a pillanattól kezdve, de egész életében hüllőkkel foglalkozott volna. Az eladó boa constrictorról az Esti Hírlapban olvasott, a hirdetésben szereplő belvárosi lakás azonban elbizonytalanította, félénken csöngetett az ajtón, minden pillanatban arra várva, hogy kiderüljön, vicc ez az egész. A kígyó nem volt átverés. A negyvencentis csúszómászót Pécsi a kőbányai gyógyszergyárból feketén szerzett kísérleti patkányokkal etette, majd évekkel később, immár két és fél méteresen adta tovább egy sofőrnek, aki az Országos Mentőszolgálatnál dolgozott. Pécsi Tibor igazából nem értette soha, mi vonzotta annyira a hüllőkben. A kígyókról idővel a krokodilok gyűjtésére tért át, ami logikus következménynek tűnt anélkül, hogy magyarázatot adott volna a kezdetekre. Az emlékei sem segítettek a tisztánlátásban. Gyermekkorában, az Erzsébet híd alatt bóklászva egy siklót talált, édesanyja nyakon vágta, amikor hazavitte az állatot, ám az eset csupán tovább erősítette azt a már benne lévő valamit, amit eredménytelenül próbált szavakba önteni. Erő, türelem, agresszivitás - furcsamód a hüllők szinte valamennyi, a szakkönyvek által megjelölt tulajdonsága idegen volt a számára, csupán amikor az állatok magányosságáról olvasott, akkor vélt valami közöset felfedezni önmaga és kedvencei között. Erdészmérnöknek tanult, az egyetem elvégzése után otthon, a Budakeszi Erdőgazdálkodási Vállalatnál kapott munkát. Égig érő fákról álmodozott, itatóhoz vonuló őzekről, mégis hetekig a lyukas vadkerítéseket kellett javíttatnia a munkásokkal. Valami mást akart. Eladta, ez ajándékozta az addig összegyűjtött csaknem ötven kígyóját, majd 1984-ben Ausztriába utazott, azaz a kor szóhasználatával élve disszidált. A traiskircheni táborban részletesen kifaggatták. Ölt-e már embert, érdeklődtek, az erre adott nemleges válasz után pedig hozzátették: hát kommunistát? A kérdést nem viccnek szánták, hisz a kihallgatás alatt valaki végiggépelte az elhangzottakat, és Pécsi érezte, magánya tovább folytatódik, abba a világba, amelyikbe most került, sem lesz képes maradéktalanul beilleszkedni. Kanadát és Ausztráliát természeti adottságaik miatt jelölte meg célországként, majd elunva a hosszas menekültügyi procedúrát, turistaként utazott ki az utóbbiba. A repülőgépe Kalkuttában leszállt, ő pedig a pár órás várakozást kihasználva egy közeli krokodilfarmra taxizott, ahol egy alacsony, fogatlan mosolyú hinduval találkozott, akinek gallyvékonyságú ujjai közül olyan lassúsággal hullottak a húsdarabok a hüllők közé, amilyennel emlékezete szerint ősszel a Budai-hegységben hullanak alá a levelek. Három hónapot töltött a nyugat-ausztráliai Perthben, a városban dolgozó vadállatbefogót többször kísérte el kóbor kígyók befogásához, visszafelé pedig ismét megállt Kalkuttában, ám amikor kiment a krokodilokhoz, már hiába kereste az alacsony hindut, azt időközben felfalták a ragadozók. Ezerkilencszáznyolcvanhatban tért először haza Pécsi, majd háromnapos itt-tartózkodás után ismét elhagyta az országot, mondhatni duplán is disszidenssé vált, hogy csak közvetlenül a rendszerváltás előtt jöjjön újból Magyarországra. A Nemzetközi Vöröskereszt által nyélbe ütött egyhetes látogatás alatt az akkor huszonhét éves fiatalember súlyos autóbalesetet szenvedett, másfél évig lábadozott, mintegy visszahonosodva ezalatt, sorsa - ha csak topográfiai értelemben is - visszatért önmagába, kicsit ahhoz a kígyóhoz hasonlóan, amelyik a saját farkába harap. Mintha csak egy félbeszakított beszélgetés fonalát venné fel újból, olyan természetességgel kezdte 1990-ben ismét gyűjteni a hüllőket. Ekkortájt szerezte első krokodiljait is. Egyik barátja Kubában járt, ahol húsz dollárért vásárolt két harminc centiméteres rombuszkrokodilt, egy-egy újságpapírba csavarva, a kezében csempészte át szerzeményeit a határon. Pécsi Tibor harmincezer forintért vette meg az Evetkének és Szeretkének elkeresztelt állatokat, majd nekiállt, hogy társakat szerezzen melléjük. Egyszerre formát kapott a világ körülötte, melyet továbbra is kissé idegenül szemlélt, de most már elviselhetőbbnek érzett. Tudomása szerint a kilencvenes években alig pár krokodil lehetett magánkézben, és amíg a különböző magyar állatkertekben mintegy másfél tucat raboskodott a ragadozókból, addig ő már tizenhárom példány ellátásáról gondoskodott. Az eltelt évek alatt hozatott hüllőket Ecuadorból, Bolíviából, Brazíliából, árulta, cserélte, vásárolta az állatokat, engedélyeket intézett velük kapcsolatban, és ilyenkor valami korábban nem tapasztalt elégedettség öntötte el, amit azonban soha nem mert boldogságnak nevezni. Kaposvárra véletlenül került tíz évvel ezelőtt, bár véletlenek talán nincsenek, gondolta valami ébredező voluntarizmussal később. A településnek nem volt állatkertje, de még díszhal-kereskedése is csak mutatóban akadt, ő pedig a belváros egyik pincéjében alakította ki a terráriumát. Lassan híre ment különös szenvedélyének, hóbortos megszállottból elismert szakemberré vált, úgyhogy amikor egy dunántúli állatkert krokodilpárja sokáig utódok nélkül élt a fogságban, a segítségét kérték. Pécsi az etetések ritkítása mellett egy hosszabb pihenőidőt írt elő szeptember közepétől a hímnek, melynek során a ragadozó testhőmérsékletét előbb húszfokosra hűtötték, majd december derekától hirtelen a harmincöt fokra melegítették fel. A táji nács bevált, ismételten visszaigazolva . Számára, hogy pontosan azon a helyen áll a világban, amelyen állnia kell. Nem nősült meg, jól elvolt a hüllői■g vei, melyeket soha nem tudott igazán ál° latoknak tekinteni, inkább társai voltak egy különös vállalkozásban, amit néha patetikusan életnek nevezett. Nem csoda, hogy a krokodilok ritkán előforduló megbetegedéseikor is azonnal a helyi kórház emberekre szakosodott orvosait kereste meg. Első alkalommal Evetke hátsó lábának röntgenezése ügyében telefonált, a vonal másik végén jelentkező férfi meglepődött, nem tudom, mit szólna ehhez a miniszter, tréfálkozott, de a rendelési idő után szívesen állt rendelkezésre. Öt óra után érkezett Pécsi a megkötözött krokodillal a kórházhoz, az állatot a feltűnés elkerülése végett a kabátjába tekerte, majd hóna alatt a csomaggal besétált az épületbe. A hüllő farkának vége kilógott a kabátból, a portás üvegesedő szemmel nézte a jelenetet, látta, amit látott, csak hinni nem akart a szemének, de az intézményben eltöltött évek rutinjával azért még feltette az ilyenkor szokásos kérdést, miszerint hová megy Pécsi Tibor. A krokodilomat viszem röntgenre, válaszolta a terrorista, bár átérezte a helyzet furcsa, mondhatni szürreális voltát. Az évek csak annyi változást hoztak Pécsi életében, hogy elkezdett kutyákat is tenyészteni. Az ebből származó jövedelemre feltétlenül szüksége volt, hisz a terrárium fenntartásához szükséges két és fél millió forintnak mindössze egy részét tudta fedezni a különböző pályázatokból, illetve a helyi önkormányzat támogatásából. Ragadozói naponta nyolc bontott csirkét, húsz kiló halat, esetleg kétszáz egeret fogyasztottak el, a hús szaga ilyenkor nehéz elegyet alkotva keveredett a levegőben, amit azonban ő már régóta nem érzett. Idővel a nyíregyházi állatkertnek adta el Evetkét és Szereikét, melyek ekkor már másfél mázsásra nőttek. Helyettük újabb állatokat vásárolt, bár régi tervét, a Kongó környékén élő fekete krokodil, valamint a különösen ritkának számító ázsiai krokodil beszerzését nem tudta megvalósítani. Ez utóbbiból az MSZMP egykori főtitkára, Kádár János négy példányt kapott hajdan kínai elvtársaitól, Pécsi persze soha nem akarta összehasonlítani saját lehetőségeit egy politikuséival, igyekezett mindig józan maradni terveiben. Az évek minden tekintetben türelemre tanították, ami nem jelenti természetesen vágyai elfojtását, magyarázta nemegyszer, ám türelemre állampolgárként és terroristaként egyaránt szüksége van. A bennszülöttek például tudják, hogy a krokodilok elől nem szabad menekülni, támadáskor az állatok hasát tanácsos simogatni, és ezt a különösnek ható elméletet számos élethelyzetben is alkalmazni lehet, fűzte tovább a gondolatot. Hűvös, opálszínű délután volt, amikor erről beszélt. Később megetette a hüllőket, könyvet olvasott, majd a terráriumból hazaérve lefeküdt aludni. Mukival, a huszonkét éves hímkrokodillal álmodott, ujjai alatt érezte az állat hasának puha bőrlemezkéit, és hirtelen nem tudta eldönteni, hogy birkóznak-e ők ketten, vagy valami furcsa keringőt táncolnak, öszszegabalyodva, lihegőn, egymásnak feszülve. Másnap frissen ébredt, Mukinak halat adott ebédre, az állat nyugodt volt, mint mindig. A hüllő farkának vége kilógott a kabátból, a portás üvegesedő szemmel nézte a jelenetet, látta, amit látott, csak hinni nem akart a szemének. A végtelen történet Mario Vargas Llosa Torino sok mindenről híres, például a Fiat gépkocsikról, az egyiptomi régiségek múzeumáról, arról az 1881-es jelenetről, amikor Friedrich Nietzsche - egy ló nyakát átölelve a város egyik utcáján - búcsút intett ép elméjének. Híres a vasútállomáshoz közeli Hotel Róma egyik szerény kis szobájáról, amelyben Cesare Pavese végzett magával 1951- ben, és még sok egyébről. A város egyik szülötte, Alessandro Baricco lelkesedésének köszönhetően most azzal is bővülhet Torino nevezetességeinek köre, hogy az európai elbeszélés fővárosává válik. Az 1958-as születésű Baricco az egyik legismertebb kortárs író, pompás regények (köztük a titokzatos, lakonikus és tökéletes Selyem) írója, esszék, színpadi művek és zenei tanulmányok (köztük egy Rossini munkásságáról szóló munka) szerzője. Ezenfelül pedig a kultúra propagandistája, misszionáriusa, az elbeszélő műfaj keresztes vitéze. Azonkívül, hogy történeteket és szereplőket talál ki, életének egy részét arra szánja, hogy írókat és olvasókat toborozzon a jó irodalom ügyének. Számos kezdeményezésbe fogott már evégett, s e kezdeményezések — mint nemrégiben magam is láthattam és hallhattam torinói látogatásomon — gyümölcsözőnek bizonyultak. Az egyik ezek közül a Scuola Holden, amely Holden Caulfield (Salinger Zabhegyezőjének hőse) tiszteletére kapta a nevét. A Pó partjához közel, egy századfordulós art nouveau házban semily stílszerű! - a Dante nevét viselő utcában működik. Az elbeszélés technikáját tanítják itt, mindenféle elbeszélését, legyen bár szó könyvről, moziról, színházról vagy televízióról. A részt vevő fiatalok - 19 és 30 év közöttiek - Olaszország minden részéből érkeznek erre a két évig tartó tanfolyamra. Olvasni tanulnak és elbeszélni, meghallani és felépíteni, mondatot szerkeszteni és felszínre hozni mindazon történeteket, amelyek kikívánkoznak belőlük, amelyekből könyvet, színdarabot vagy filmet akarnak csinálni. Minden tanáruk az elbeszélés praktizáló mestere, mint maga Baricco is. Nemcsak regényírók vannak közöttük, hanem színműírók, forgatókönyvírók, dalszövegszerzők és egyszerű mesélők is, akiknek egyetlen képessége az a szenvedély, amellyel ezt a hivatást szolgálják, amellyel gazdagítani és népszerűsíteni igyekeznek az elbeszélő műfajt. A hallgatók itt nem kapnak sem diplomát, sem tudományos fokozatot. Magániskoláról van szó, amely nincs felruházva államilag elfogadott képesítő okmányok kiállításának jogával, és nem is törekszik ilyen jogok szerzésére. Itt ugyanis nem hivatásos értelmiségi szakembereket akarnak képezni, hanem művészeket, pontosabban elbeszélőket. E szó - elbeszélő - jobban cseng itt, ezekben a franciskánus, de most vidámsággal és életerővel betöltött termekben, mint bárhol másutt. Több zene, kellem és méltóság zsong itt benne, mint bármely más helyen. Sokszor vezettem már szemináriumokat és tartottam előadásokat regényírói tapasztalataimból, de sohasem élveztem még annyira, mint a Scuola Holdon civakodó és lelkes ifjúsága körében. A legfiatalabb hallgató az utolsó tanítási napon — „isten veled” gyanánt — nagy meggyőződéssel a fülembe súgta: „egyszer még író leszek!” Baricco a szellemi atyja és egyben a főszereplője is egy Totem című előadásnak, amely bejárta az olasz színházakat, és mindenütt tömegeket vonzott. Egyes változataiból film is készült, amelyet a RAI televízió is sugárzott. Élőben nem láttam, csak videóról, de így is érzékeltem azt az elragadtatottságot és összpontosító figyelmet, amellyel a közönség ezt az előadást fogadta. A nézők kacagtak, könnyeztek és ámultak a történeteken és anekdotákon, amelyeket Baricco és társulata - megjegyzésekkel tűzdelve és itt-ott zenei részletekkel is fűszerezve - előadott. Vannak ebben az összeállításban klasszikus remekíróktól és modern szerzőktől vett történetek, van benne Dickens és Céline, sőt van egy részlet Rossini utolsó operájából, a Tell Vilmosból is. Mindez azonban irodalmilag újjáteremtve és egymásba fűzve, mégpedig annál a lelki hatásnál fogva, amelyet a történetek a felelevenítő művészekben keltettek. A művészek megosztják a közönséggel olvasmányaik keltette örömüket, meglepetésüket, ellágyulásukat vagy éppen aggodalmukat. Egyes esetekben némajáték, más esetekben (gépi és élő) zene kíséri a felolvasást, nyomatékosító értelmezést vagy hangulati aláfestést adva a szöveghez. Ám az elbeszélés egyetlen esetben sem rendelődik alá a színpadi képnek, egyszer sem szolgál elbeszélésen kívüli színpadias célokat. Ellenkezőleg: a színpadi kép szolgálja az elbeszélést, kitágítja annak kereteit, és segít elhelyezni egy érthető kontextusban. A Totem a legősibb és legelterjedtebb hagyományt élesztgeti modern korunkban: az emberi lények - amióta világ a világ, minden kultúrában, minden civilizációban - egybe-egybe gyűlnek, hogy történeteket hallgassanak, amelyek magyarázzák nekik a világot és a másvilágot, amelyek hol csitítják, hol szítják félelmeiket, hol erőt adnak a bizonytalankodóknak, hol megsokszorozzák a bizonytalanságukat. Történeteket, amelyek kiragadják az embert való életének szűk köreiből, csodás más időkbe és terekre viszik, ízelítőt adnak neki más életekből, hogy gazdagabban,szabadabban és teljesebben élhessen. Az írott irodalom csak meglehetősen késői formája ennek az ősi mágiának, amelynek szövete a kimondott szó és a képzelet szálaiból szövődött, hogy elviselhetőbbé tegye az életet, s hogy elfedje a be nem teljesedő vágyak sebeit, amelyek óhatatlanul végigkísérik az emberi létezést. Ez a Baricco agyából kipattant előadás széles közönséget vonz, nem csak az irodalom barátainak viszonylag szűk köreit. Játszi könnyedséggel éri el célját, mert a személyes tapasztalatokkal és