Népszabadság, 2001. január (59. évfolyam, 1-26. szám)

2001-01-20 / 17. szám

28 NÉPSZABADSÁG HÉTVÉGE 2001. JANUÁR 20., SZOMBAT Hüllőkeringő Falusy Zsigmond Élete első kígyóját tizenhét évesen vásá­rolta Pécsi Tibor, ám hiába van pontosan előtte az a távoli nyár, a fullasztó júliusi nap, amelyiken kifizette az állatért járó háromezer forintot, hiába emlékszik a részletekre, mégis úgy érzi néha, mintha nemcsak attól a pillanattól kezdve, de egész életében hüllőkkel foglalkozott volna. Az eladó boa constrictorról az Es­ti Hírlapban olvasott, a hirdetésben sze­replő belvárosi lakás azonban elbizony­talanította, félénken csöngetett az ajtón, minden pillanatban arra várva, hogy ki­derüljön, vicc ez az egész. A kígyó nem volt átverés. A negyvencentis csúszó­mászót Pécsi a kőbányai gyógyszergyár­ból feketén szerzett kísérleti patkányok­kal etette, majd évekkel később, immár két és fél méteresen adta tovább egy so­főrnek, aki az Országos Mentőszolgálat­nál dolgozott. Pécsi Tibor igazából nem értette soha, mi vonzotta annyira a hüllőkben. A kí­gyókról idővel a krokodilok gyűjtésére tért át, ami logikus következménynek tűnt anélkül, hogy magyarázatot adott volna a kezdetekre. Az emlékei sem se­gítettek a tisztánlátásban. Gyermekkorá­ban, az Erzsébet híd alatt bóklászva egy siklót talált, édesanyja nyakon vágta, amikor hazavitte az állatot, ám az eset csupán tovább erősítette azt a már benne lévő valamit, amit eredménytelenül pró­bált szavakba önteni. Erő, türelem, ag­resszivitás - furcsamód a hüllők szinte valamennyi, a szakkönyvek által megje­lölt tulajdonsága idegen volt a számára, csupán amikor az állatok magányossá­gáról olvasott, akkor vélt valami közöset felfedezni önmaga és kedvencei között. Erdészmérnöknek tanult, az egyetem elvégzése után otthon, a Budakeszi Er­dőgazdálkodási Vállalatnál kapott mun­kát. Égig érő fákról álmodozott, itatóhoz vonuló őzekről, mégis hetekig a lyukas vadkerítéseket kellett javíttatnia a mun­kásokkal. Valami mást akart. Eladta, ez ajándékozta az addig összegyűjtött csak­nem ötven kígyóját, majd 1984-ben Ausztriába utazott, azaz a kor szóhasz­nálatával élve disszidált. A traiskircheni táborban részletesen kifaggatták. Ölt-e már embert, érdeklődtek, az erre adott nemleges válasz után pedig hozzátették: hát kommunistát? A kérdést nem vicc­nek szánták, hisz a kihallgatás alatt vala­ki végig­gépelte az elhangzottakat, és Pécsi érezte, magánya tovább folytató­dik, abba a világba, amelyikbe most ke­rült, sem lesz képes maradéktalanul beil­leszkedni. Kanadát és Ausztráliát természeti adottságaik miatt jelölte meg célországként, majd elunva a hosszas menekültügyi procedúrát, turistaként utazott ki az utóbbiba. A repülőgépe Kalkuttában leszállt, ő pedig a pár órás várakozást kihasználva egy közeli kro­kodilfarmra taxizott, ahol egy alacsony, fogatlan mosolyú hinduval találkozott, akinek gallyvékonyságú ujjai közül olyan lassúsággal hullottak a húsdara­bok a hüllők közé, amilyennel emléke­zete szerint ősszel a Budai-hegységben hullanak alá a levelek. Három hónapot töltött a nyugat-ausztráliai Perthben, a városban dolgozó vadállatbefogót több­ször kísérte el kóbor kígyók befogásá­hoz, visszafelé pedig ismét megállt Kal­kuttában, ám amikor kiment a krokodi­lokhoz, már hiába kereste az alacsony hindut, azt időközben felfalták a ragado­zók. Ezerkilencszáznyolcvanhatban tért először haza Pécsi, majd háromnapos itt-tartózkodás után ismét elhagyta az országot, mondhatni duplán is disszi­­denssé vált, hogy csak közvetlenül a rendszerváltás előtt jöjjön újból Ma­gyarországra. A Nemzetközi Vöröske­reszt által nyélbe ütött egyhetes látoga­tás alatt az akkor huszonhét éves fiatal­ember súlyos autóbalesetet szenvedett, másfél évig lábadozott, mintegy vissza­honosodva ezalatt, sorsa - ha csak topo­gráfiai értelemben is - visszatért önma­gába, kicsit ahhoz a kígyóhoz hasonló­an, amelyik a saját farkába harap. Mintha csak egy félbeszakított be­szélgetés fonalát venné fel újból, olyan természetességgel kezdte 1990-ben is­mét gyűjteni a hüllőket. Ekkortájt sze­rezte első krokodiljait is. Egyik barátja Kubában járt, ahol húsz dollárért vásá­rolt két harminc centiméteres rombusz­krokodilt, egy-egy újságpapírba csavar­va, a kezében csempészte át szerzemé­nyeit a határon. Pécsi Tibor harmincezer forintért vette meg az Evetkének és Szeretkének elkeresztelt állatokat, majd nekiállt, hogy társakat szerezzen mellé­jük. Egyszerre formát kapott a világ kö­rülötte, melyet továbbra is kissé idege­nül szemlélt, de most már elviselhetőbb­nek érzett. Tudomása szerint a kilencve­nes években alig pár krokodil lehetett magánkézben, és amíg a különböző ma­gyar állatkertekben mintegy másfél tu­cat raboskodott a ragadozókból, addig ő már tizenhárom példány ellátásáról gon­doskodott. Az eltelt évek alatt hozatott hüllőket Ecuadorból, Bolíviából, Brazí­liából, árulta, cserélte, vásárolta az álla­tokat, engedélyeket intézett velük kap­csolatban, és ilyenkor valami korábban nem tapasztalt elégedettség öntötte el, amit azonban soha nem mert boldogság­nak nevezni. Kaposvárra véletlenül került tíz évvel ezelőtt, bár véletlenek talán nincsenek, gondolta valami ébredező voluntariz­­mussal később. A településnek nem volt állatkertje, de még díszhal-kereskedése is csak mutatóban akadt, ő pedig a bel­város egyik pincéjében alakította ki a terráriumát. Lassan híre ment különös szenvedélyének, hóbortos megszállott­ból elismert szakemberré vált, úgyhogy amikor egy dunántúli állatkert krokodil­párja sokáig utódok nélkül élt a fogság­ban, a segítségét kérték. Pécsi az eteté­sek ritkítása mellett egy hosszabb pihe­nőidőt írt elő szeptember közepétől a hímnek, melynek során a ragadozó test­­hőmérsékletét előbb húszfokosra hűtöt­­­­ték, majd december derekától hirtelen a harmincöt fokra melegítették fel. A tá­ji nács bevált, ismételten visszaigazolva . Számára, hogy pontosan azon a helyen­­ áll a világban, amelyen állnia kell.­­ Nem nősült meg, jól elvolt a hüllői­­■g vei, melyeket soha nem tudott igazán ál­­° latoknak tekinteni, inkább társai voltak egy különös vállalkozásban, amit néha patetikusan életnek nevezett. Nem cso­da, hogy a krokodilok ritkán előforduló megbetegedéseikor is azonnal a helyi kórház emberekre szakosodott orvosait kereste meg. Első alkalommal Evetke hátsó lábának röntgenezése ügyében te­lefonált, a vonal másik végén jelentkező férfi meglepődött, nem tudom, mit szól­na ehhez a miniszter, tréfálkozott, de a rendelési idő után szívesen állt rendelke­zésre. Öt óra után érkezett Pécsi a meg­kötözött krokodillal a kórházhoz, az ál­latot a feltűnés elkerülése végett a kabát­jába tekerte, majd hóna alatt a csomag­gal besétált az épületbe. A hüllő farká­nak vége kilógott a kabátból, a portás üvegesedő szemmel nézte a jelenetet, látta, amit látott, csak hinni nem akart a szemének, de az intézményben eltöltött évek rutinjával azért még feltette az ilyenkor szokásos kérdést, miszerint ho­vá megy Pécsi Tibor. A krokodilomat viszem röntgenre, válaszolta a terrorista, bár átérezte a helyzet furcsa, mondhatni szürreális voltát. Az évek csak annyi változást hoztak Pécsi életében, hogy elkezdett kutyákat is tenyészteni. Az ebből származó jöve­delemre feltétlenül szüksége volt, hisz a terrárium fenntartásához szükséges két és fél millió forintnak mindössze egy részét tudta fedezni a különböző pályázatokból, illetve a helyi önkor­mányzat támogatásából. Ragadozói na­ponta nyolc bontott csirkét, húsz kiló halat, esetleg kétszáz egeret fogyasztot­tak el, a hús szaga ilyenkor nehéz ele­­gyet alkotva keveredett a levegőben, amit azonban ő már régóta nem érzett. Idővel a nyíregyházi állatkertnek adta el Evetkét és Szereikét, melyek ekkor már másfél mázsásra nőttek. Helyettük újabb állatokat vásárolt, bár régi tervét, a Kongó környékén élő fekete krokodil, valamint a különösen ritkának számító ázsiai krokodil beszerzését nem tudta megvalósítani. Ez utóbbiból az MSZMP egykori főtitkára, Kádár János négy példányt kapott hajdan kínai elvtársai­tól, Pécsi persze soha nem akarta össze­hasonlítani saját lehetőségeit egy poli­tikuséival, igyekezett mindig józan ma­radni terveiben. Az évek minden tekin­tetben türelemre tanították, ami nem je­lenti természetesen vágyai elfojtását, magyarázta nemegyszer, ám türelemre állampolgárként és terroristaként egy­aránt szüksége van. A bennszülöttek például tudják, hogy a krokodilok elől nem szabad menekülni, támadáskor az állatok hasát tanácsos simogatni, és ezt a különösnek ható elméletet számos élethelyzetben is alkalmazni lehet, fűz­te tovább a gondolatot. Hűvös, opálszí­nű délután volt, amikor erről beszélt. Később megetette a hüllőket, könyvet olvasott, majd a terráriumból hazaérve lefeküdt aludni. Mukival, a huszonkét éves hímkrokodillal álmodott, ujjai alatt érezte az állat hasának puha bőrle­­mezkéit, és hirtelen nem tudta eldönte­ni, hogy birkóznak-e ők ketten, vagy valami furcsa keringőt táncolnak, ösz­­szegabalyodva, lihegőn, egymásnak fe­szülve. Másnap frissen ébredt, Mukinak halat adott ebédre, az állat nyugodt volt, mint mindig. A hüllő farkának vége kilógott a kabátból, a portás üvegesedő szemmel nézte a jelenetet, látta, amit látott, csak hinni nem akart a szemének. A végtelen történet Mario Vargas Llosa Torino sok mindenről híres, például a Fiat gépkocsikról, az egyiptomi régisé­gek múzeumáról, arról az 1881-es jele­netről, amikor Friedrich Nietzsche - egy ló nyakát átölelve a város egyik utcáján - búcsút intett ép elméjének. Híres a vasútállomáshoz közeli Hotel Róma egyik szerény kis szobájáról, amelyben Cesare Pavese végzett magával 1951- ben, és még sok egyébről. A város egyik szülötte, Alessandro Baricco lelkesedésének köszönhetően most azzal is bővülhet Torino neveze­tességeinek köre, hogy az európai elbe­szélés fővárosává válik. Az 1958-as születésű Baricco az egyik legismer­tebb kortárs író, pompás regények (köztük a titokzatos, lakonikus és töké­letes Selyem) írója, esszék, színpadi művek és zenei tanulmányok (köztük egy Rossini munkásságáról szóló mun­ka) szerzője. Ezenfelül pedig a kultúra propagandistája, misszionáriusa, az el­beszélő műfaj keresztes vitéze. Azonkívül, hogy történeteket és sze­replőket talál ki, életének egy részét ar­ra szánja, hogy írókat és olvasókat to­borozzon a jó irodalom ügyének. Szá­mos kezdeményezésbe fogott már evé­gett, s e kezdeményezések — mint nem­régiben magam is láthattam és hallhat­tam torinói látogatásomon — gyümöl­csözőnek bizonyultak. Az egyik ezek közül a Scuola Holden, amely Holden Caulfield (Salinger Zab­hegyezőjének hőse) tiszteletére kapta a nevét. A Pó partjához közel, egy század­­fordulós art nouveau házban s­e­mily stílszerű! - a Dante nevét viselő utcában működik. Az elbeszélés technikáját ta­nítják itt, mindenféle elbeszélését, le­gyen bár szó könyvről, moziról, szín­házról vagy televízióról. A részt vevő fiatalok - 19 és 30 év kö­zöttiek - Olaszország minden részéből érkeznek erre a két évig tartó tanfolyam­ra. Olvasni tanulnak és elbeszélni, meg­hallani és felépíteni, mondatot szerkesz­teni és felszínre hozni mindazon történe­teket, amelyek kikívánkoznak belőlük, amelyekből könyvet, színdarabot vagy filmet akarnak csinálni. Minden tanáruk az elbeszélés praktizáló mestere, mint maga Baricco is. Nemcsak regényírók vannak közöttük, hanem színműírók, forgatókönyvírók, dalszövegszerzők és egyszerű mesélők is, akiknek egyetlen képessége az a szenvedély, amellyel ezt a hivatást szolgálják, amellyel gazdagí­tani és népszerűsíteni igyekeznek az el­beszélő műfajt. A hallgatók itt nem kapnak sem diplo­mát, sem tudományos fokozatot. Ma­gániskoláról van szó, amely nincs felru­házva államilag elfogadott képesítő ok­mányok kiállításának jogával, és nem is törekszik ilyen jogok szerzésére. Itt ugyanis nem hivatásos értelmiségi szak­embereket akarnak képezni, hanem mű­vészeket, pontosabban elbeszélőket. E szó - elbeszélő - jobban cseng itt, ezek­ben a franciskánus, de most vidámság­gal és életerővel betöltött termekben, mint bárhol másutt. Több zene, kellem és méltóság zsong itt benne, mint bár­mely más helyen. Sokszor vezettem már szemináriumokat és tartottam elő­adásokat regényírói tapasztalataimból, de sohasem élveztem még annyira, mint a Scuola Holdon civakodó és lelkes ifjú­sága körében. A legfiatalabb hallgató az utolsó tanítási napon — „isten veled” gyanánt — nagy meggyőződéssel a fü­lembe súgta: „egyszer még író leszek!” Baricco a szellemi atyja és egyben a főszereplője is egy Totem című előadás­nak, amely bejárta az olasz színházakat, és mindenütt tömegeket vonzott. Egyes változataiból film is készült, amelyet a RAI televízió is sugárzott. Élőben nem láttam, csak videóról, de így is érzékeltem azt az elragadtatottsá­­got és összpontosító figyelmet, amellyel a közönség ezt az előadást fogadta. A nézők kacagtak, könnyeztek és ámultak a történeteken és anekdotákon, amelye­ket Baricco és társulata - megjegyzések­kel tűzdelve és itt-ott zenei részletekkel is fűszerezve - előadott. Vannak ebben az összeállításban klasszikus remekíróktól és modern szer­zőktől vett történetek, van benne Dickens és Céline, sőt van egy részlet Rossini utolsó operájából, a Tell Vilmos­ból is. Mindez azonban irodalmilag újjá­teremtve és egymásba fűzve, mégpedig annál a lelki hatásnál fogva, amelyet a történetek a felelevenítő művészekben keltettek. A művészek megosztják a kö­zönséggel olvasmányaik keltette örömü­ket, meglepetésüket, ellágyulásukat vagy éppen aggodalmukat. Egyes ese­tekben némajáték, más esetekben (gépi és élő) zene kíséri a felolvasást, nyoma­­tékosító értelmezést vagy hangulati alá­festést adva a szöveghez. Ám az elbe­szélés egyetlen esetben sem rendelődik alá a színpadi képnek, egyszer sem szol­gál elbeszélésen kívüli színpadias célo­kat. Ellenkezőleg: a színpadi kép szol­gálja az elbeszélést, kitágítja annak ke­reteit, és segít elhelyezni egy érthető kontextusban. A Totem a legősibb és legelterjedtebb hagyományt élesztgeti modern korunk­ban: az emberi lények - amióta világ a világ, minden kultúrában, minden civili­zációban - egybe-egybe gyűlnek, hogy történeteket hallgassanak, amelyek ma­gyarázzák nekik a világot és a másvilá­got, amelyek hol csitítják, hol szítják fé­lelmeiket, hol erőt adnak a bizonytalan­kodóknak, hol megsokszorozzák a bi­zonytalanságukat. Történeteket, ame­lyek kiragadják az embert való életének szűk köreiből, csodás más időkbe és te­rekre viszik, ízelítőt adnak neki más éle­tekből, hogy gazdagabban,szabadabban és teljesebben élhessen. Az írott irodalom csak meglehetősen késői formája ennek az ősi mágiának, amelynek szövete a kimondott szó és a képzelet szálaiból szövődött, hogy elvi­selhetőbbé tegye az életet, s hogy elfed­je a be nem teljesedő vágyak sebeit, amelyek óhatatlanul végigkísérik az em­beri létezést. Ez a Baricco agyából kipattant elő­adás széles közönséget vonz, nem csak az irodalom barátainak viszonylag szűk köreit. Játszi könnyedséggel éri el célját, mert a személyes tapasztalatokkal és

Next