Népszabadság, 2001. május (59. évfolyam, 101-126. szám)

2001-05-24 / 120. szám

NÉPSZABADSÁG MAGYAR TÜKÖR 2001. MÁJUS 24., CSÜTÖRTÖK _9 ­ Egy ősi német család és a magyarság A történettudomány megállapítása szerint a Habsburgok szerepe hazánk sorsában mindinkább építőnek tetszik Ma ünnepli Gödöllőn ötvenedik házas­sági évfordulóját dr. Habsburg Ottó és felesége, Regina főhercegné. Az ünnep­séget a főherceg fia, Habsburg György nagykövet és felesége, Eilika főhercegné rendezi. A Szendi József érsek által a kastélykápolnában bemutatott szentmi­sét fogadás követi a Grassalkovich­­kastély dísztermében. Furcsa história a miénk. Történel­münk számos kiemelkedő alakja Habs­­burg-ellenességével tette emlékezetessé nevét. Mátyás király legalább annyi - ha nem több - dicsőséget szerzett a III. Fri­gyes császár elleni háborúkban („S nyögte Mátyás bús hadát / Bécsnek büszke vára”), mint a török elleni har­cokban. Zrínyi Miklós, Thököly Imre, Zrínyi Ilona, II. Rákóczi Ferenc, Kos­suth Lajos - mind Habsburg-ellenesek voltak. Amiként legnagyobb nemzeti költőnk, Petőfi Sándor is az volt. És mégis, az idő múlásával - miközben az említett alakok nagysága romlatlan ma­rad - a világtörténelem egyik legneve­sebb dinasztiájának hazánk sorsában ját­szott szerepe mindinkább építőnek tet­szik. A svájci Habsburg (eredetileg Habichtsburg) váráról magát a X. szá­zadban elnevező Guntram nevű, előkelő sváb úr őseit némely történetíró szerint a VI. században kell keresnünk. Akár a VI., akár a X. századból eredeztethető, annyi bizonyos, hogy igen ősi családról van szó, amelynek hatalmát és fényét Rudolf alapozta meg, akit 1273-ban vá­lasztottak német királlyá. Ő kezdte meg a dinasztia Kelet felé való terjeszkedé­sét. IV. (Kun) László királyunk segítsé­gével 1278-ban tönkreverte leghatalma­sabb hűbéresét, Ottokár cseh királyt, an­nak fiát meghagyta uralkodónak, a saját fiai számára viszont megszerezte Auszt­riát. III. Frigyes terjeszkedését még Kor­vin Mátyás meg tudta akadályozni, de az 1493-tól 1519-ig uralkodó I. Miksával megkezdődött a Habsburgok világural­ma. Unokái, Ferdinánd és Károly a vi­lágbirodalmon osztoznak, így alakul ki a Habsburg-ház osztrák, illetve spanyol ága. A Magyarország históriájában oly nagy szerepet játszó I. Ferdinánd 1526- tól 1564-ig volt magyar király, így a leg­­tartósabban hatalmon lévő uralkodóink között tarthatjuk számon. Mégis nagyon keveset tud róla a nemzeti emlékezet. S azt a keveset is rosszul. Tény, hogy 1526- ban vesztette el hazánk a függetlenségét négy évszázadra. E függetlenség elvesz­tése azonban sokkal szerencsétlenebbül is történhetett volna­­ abban az esetben, ha nincsenek a Habsburgok a mögöttük lévő hatalmas hadi és gazdasági erővel. Akkor ugyanis minden számítás szerint török uralom alá került volna az egész ország, és nem „csak” százötven eszten­dőre. Ennek pedig valószínűleg az lett volna a következménye, hogy most a balkáni országok közé tartoznánk. Nem véletlen, hogy ma már elfogadott törté­nészi vélemény: ha Miksának Mátyás halála (1490) vagy II. Ulászló (Dobzse László) halála (1506) után sikerül meg­szereznie a koronát, Magyarország újko­ri története lényegesen kedvezőbben ala­kulhatott volna. A Mohácson elesett II. Lajosnak Fer­dinánd kétszeresen is sógora volt. Jagel­ló Lajost már születése előtt három hó­nappal, 1506 márciusában eljegyezték Ferdinánd húgával, Máriával. Az eskü­vőt 1522-ben tartották. Mint ahogy Fer­dinánd is ugyanebben az évben kötött házasságot Jagelló Annával, Lajos test­vérével. („Házasodj, Ausztria!”) Ferdi­nánd tehát a sógorság jogán formált igényt a magyar koronára. De korántsem csupán hatalomvágyból. Hanem mert tudta, hogy birodalma csak akkor védhe­tő meg a töröktől, ha annak részét képe­zi Magyarország is. A muzulmán ter­jeszkedés veszélyeit már nagyapja is fel­ismerte, sógorának halála pedig az ő számára­ mutatta meg azok nagyságát. Miután pedig Szapolyai János 1527-ben a törökök támogatását kérte, e veszélyek tovább növekedtek. Ferdinánd ezért — minden ellenkező híreszteléssel szem­ben - részint a magyar rendek megnye­résére, részint Magyarország egy tete­mes (valóban megvédhető) területének megtartására törekedett. A magyar ren­dek azonban nem voltak könnyen meg­nyerhetők. Például azért, mert alig akadt magyar nemes, aki megértette volna, hogy a bécsi politikai életben való rész­vétel mekkora előnyökkel jár a maga és az ország számára. Sokkal nagyobb súllyal esett latba főurainknál, hogy az új, „internacionális” fővárosban számos nyelven beszélnek, de ezek között nem­igen van ott a latin, hogy kifigurázzák az ő cifra viseletüket, hogy az ottani élet sokkal drágább, mint a magyarországi, így aztán Ferdinánd mindhiába igyeke­zett létrehozni egy magyar tanácsot. Mint ahogyan a magyarországi védővár­rendszer kiépítésében sem számíthatott a magyar rendekre. De nemcsak ő, utó­dai sem. A semmiféle köztehervállalásra nem hajlandó magyar nemesség azzal érvelt, hogy ha rábíznák a­ határvédel­met, az ország bevételeiből azt fizetni tudná. Az újabb kutatások szerint az 1570-es évek közepén az erősen megfo­gyatkozott királyi Magyarország jöve­delmei mindössze 765 ezer rajnai (ré­­nes) forintra rúgtak, s csupán a végvári katonaság zsoldja majdnem egymillió forinttal többe került ennél. A védelem­hez szükséges pénz 70 százalékát tehát külföldön kellett előteremteni. És így ment ez a török uralom másfél évszáza­da alatt. Innen nézve csak egyetérteni lehet azokkal a nyugat-európai történetírók­kal, akik bírálják a magyar történetírás ama vonulatát, amely a Habsburgoknak csupán hódító és elnyomó törekvéseket tulajdonít, s nem veszi figyelembe, hogy a dinasztia mindenkori képviselői, ha akarták, ha nem, csak birodalomban -ha úgy tetszik, Európában — voltak kénytelenek gondolkodni, míg a magyar uralkodó csoportok inkább csupán saját érdekeiket tartották szem előtt. Hódító és elnyomó törekvések persze voltak, de velük párhuzamosan szinte állandóan reformtörekvések is. Ezek azonban gyakran találtak ellenkezésre Magyaror­szágon. Pedig III. Károly király, Mária Terézia édesapja, aki 1712-ben, a Rákó­­czi-szabadságharc leverése után kezdte meg uralkodását, így fogalmazta meg magyar politikájának alapelveit: „Az az akaratom és különösképpen arra kell ügyelni, hogy ezzel a nemzettel nagyobb megértéssel kell bánni, s elejét kell ven­ni azon panaszoknak, hogy a németek elnyomják. Meg kell mutatni a magya­roknak, hogy őket pártatlan igazsággal és szeretettel akarják kormányozni.” A pártatlanság és igazságosság érvényesí­tése — ahogyan az a politikában történni szokott - természetesen korántsem sike­rült tökéletesen. III. Károly uralkodása idején azonban fontos reformokra - így például az igazságszolgáltatás moderni­zálására - került sor. Mária Terézia uralkodásakor a főne­mességnek kétségtelenül volt egy Bécs­­hez alkalmazkodóbb rétege, de a rendi érdekek az 1740-1780 közötti időszak magyar politikájának is meghatározó té­nyezői voltak. Egyetlen országgyűlés sem szavazta meg azt az adóösszeget, amelyet az udvar igényelt. A nemesi adózás vagy az úrbérrendezés ügyét na­pirendre sem tűzték. Az osztrák és a cseh tartományokban sokkal könnyeb­ben ment az államigazgatás átalakítása, így ott a fejlődés is gyorsabb volt. Mária Terézia fia, II. József tragédiája széles körben ismert. Trónörökösként már 16 éves korában Álmodozások címmel írta le, milyen elképzeléseket kíván megva­lósítani tíz év alatt. 39 éves volt, amikor 1780-ban hatalomra jutott, és a sorstól éppen annyi időt kapott tervei végrehaj­tására, amennyit ifjúkorában megálmo­dott. A „kalapos király” - akinek re­formjait nagy rokonszenvvel fogadta a magyar értelmiség — maláriától betegen vonta vissza halálos ágyán a Magyaror­szágot érintő rendeleteit. Nem mind, például a vallási türelmi és a jobbágyok terheit enyhítő intézkedések érvényben maradtak. A XIX. századból a reformkor, az 1848-1849-es forradalom és szabad­ságharc, meg persze a kiegyezés ma­radt meg leginkább a nemzeti emléke­zetben. S a Habsburgok közül Ferenc József. Aki bő két emberöltő alatt, 1848 és 1916 között Magyarország leg­gyűlöltebb alakjából a legnépszerűbb lett. Mert 1867 után hatalmas gazdasá­gi fejlődés ment végbe a Monarchiá­ban, azon belül különösen Magyaror­szágon. Egyszersmind a „boldog béke­idők” korszaka volt a dualizmusé. Nem csoda, hogy az uralkodót Magyarorszá­gon Ferenc Jóskának, Ausztriában pe­dig ugyancsak nagy egyszerűséggel így nevezték: az Öreg úr. Krúdy Gyula írta 1926-ban a leghosszabb ideig uralkodó magyar király 1916. november 21-i ha­lálára emlékezve: „Az Öreg úr egy késő őszi napon valóban megcselekedte azt, amire a Monarchiában senki nem volt elkészülve, mert hisz szinte hihetetlen­nek látszott, hogy jön olyan idő, amikor Ferenc József nem lesz többé, akire rá­háríthatjuk a másvilági üdvösségünktől kezdve a hétköznapi reménységeinkig minden gondolatunkat, amint ötven esztendőn át tettük. Akit okolhattunk minden nem sikerült tervünkért, bitan­­goló kutya módjára ránk törő rosszked­vünkért, szájat rágcsáló csalódásain­kért, honfibánatba merült keservein­kért, mint ugyancsak egy félszázad éven át megszoktuk ezt a tennivalót.” Krúdy, aki a húszas években nem na­gyon találta már a helyét, ugyancsak megénekelte Ferenc József utódját, az utolsó magyar királyt, IV. Károlyt, aho­gyan az író nevezte az ifjan elhunyt uralkodót, szerencsétlen Károlyt. „Lát­tam őt Bécsben, fiatal katonatiszt korá­ban, amikor a Ballplatzon és a Hof­­burgban a Ferenc József mellett meg­öregedett udvari funkcionáriusok és más régi cselédek még álmukban sem érezték azt a lidércnyomást, amelyet a fejedelemváltozás szokott előidézni azokban a szívekben is, amelyek az örök állandóságtól úgy megmereved­tek, mint az őrkatona a silbakház előtt, akit helyén felejtettek... Ifjúsága teljé­ben nyoma se mutatkozik rajta annak a bizonyos Habsburg-állkapocsnak, amelynek formátlanságától szinte meg­borzadtunk, amikor egynémelyik Habsburg arcképével találkoztunk egy régi folyosón.” Az író visszaemlékszik, hogy IV. Ká­roly 1916. december 30-i budapesti ko­ronázásán Károlyi Mihályné volt a leg­szebben öltözött asszony. Igen, akkor még senki nem gondolt arra, hogy nem egészen két év múlva trónfosztás lesz. De lett, azt elvégezte a háború, amely­hez IV. Károlynak semmi köze nem volt, hacsak annyi nem, hogy nem tu­dott belőle kiugrani, pedig nagyon akart. Éppúgy nem tudott kiugrani a há­borúból, amiként nem egészen három évtized múlva Horthy Miklós sem tu­dott. Az a Horthy Miklós, aki még 1920 márciusában is - egy héttel a kormány­zóválasztás előtt - feltétel nélküli lojali­tásáról biztosította a trónfosztott királyt, csak épp úgy gondolta, hogy ő maga al­kalmasabb az uralkodásra, mint a gyen­gekezű, ekkor krisztusi korú fiatalem­ber, mint ahogy azt is tudta, hogy az an­tant soha nem egyezne bele, hogy egy Habsburg birtokolja a magyar koronát. Károlynak azonban inkább a szíve lehe­tett gyenge, mert egy év múlva, nyolca­dik gyermeke születése előtt elvitte egy szívroham. Első fia, az 1912-ben született Ottó azonban egész életét úgy kormányozta, mintha esélye volna egy nép atyjává, egy modern monarchia fejévé lenni. Az­azhogy édesanyja, a nemrég eltávozott Zita királyné nevelte úgy a gyermeket, hogy megfeleljen a „jó királlyal” szem­ben támasztott követelményeknek. Az az asszony, akinek a nevét számtalan magyar leány kapta. És a legnagyobb fiú, aki 1961-ben lemondott trónigényé­ről, a hajdaninál nagyobb birodalom, Európa egyik legnépszerűbb politikusa lett. A második világháború előtt harcos antináci, azután harcos párbeszédpárti politikus. Még az előző rendszerben, 1988-ban ellátogatott Magyarországra. Azóta egyre inkább itthon van. Aligha létezik olyan ember, akinek az utolsó tíz évben több közszereplésben volt része, mint neki. Majd öt évszázad után általa érkeztek „haza” Magyarországra a Habsburgok. Hovanyecz László Habsburg Ottó és felesége népes családjukkal I. Rudolf I. Ferdinánd Ferenc József és bajor menyasszonya, Erzsébet ILLUSZTRÁCIÓINK FORRÁSA: HABSBURG-LEXIKON ÉS A HABSBURGOK C. KÖTET II. József FOTÓ: REUTERS - VINCENT KESSLER Mária Terézia

Next