Népszabadság, 2001. május (59. évfolyam, 101-126. szám)
2001-05-24 / 120. szám
NÉPSZABADSÁG MAGYAR TÜKÖR 2001. MÁJUS 24., CSÜTÖRTÖK _9 Egy ősi német család és a magyarság A történettudomány megállapítása szerint a Habsburgok szerepe hazánk sorsában mindinkább építőnek tetszik Ma ünnepli Gödöllőn ötvenedik házassági évfordulóját dr. Habsburg Ottó és felesége, Regina főhercegné. Az ünnepséget a főherceg fia, Habsburg György nagykövet és felesége, Eilika főhercegné rendezi. A Szendi József érsek által a kastélykápolnában bemutatott szentmisét fogadás követi a Grassalkovichkastély dísztermében. Furcsa história a miénk. Történelmünk számos kiemelkedő alakja Habsburg-ellenességével tette emlékezetessé nevét. Mátyás király legalább annyi - ha nem több - dicsőséget szerzett a III. Frigyes császár elleni háborúkban („S nyögte Mátyás bús hadát / Bécsnek büszke vára”), mint a török elleni harcokban. Zrínyi Miklós, Thököly Imre, Zrínyi Ilona, II. Rákóczi Ferenc, Kossuth Lajos - mind Habsburg-ellenesek voltak. Amiként legnagyobb nemzeti költőnk, Petőfi Sándor is az volt. És mégis, az idő múlásával - miközben az említett alakok nagysága romlatlan marad - a világtörténelem egyik legnevesebb dinasztiájának hazánk sorsában játszott szerepe mindinkább építőnek tetszik. A svájci Habsburg (eredetileg Habichtsburg) váráról magát a X. században elnevező Guntram nevű, előkelő sváb úr őseit némely történetíró szerint a VI. században kell keresnünk. Akár a VI., akár a X. századból eredeztethető, annyi bizonyos, hogy igen ősi családról van szó, amelynek hatalmát és fényét Rudolf alapozta meg, akit 1273-ban választottak német királlyá. Ő kezdte meg a dinasztia Kelet felé való terjeszkedését. IV. (Kun) László királyunk segítségével 1278-ban tönkreverte leghatalmasabb hűbéresét, Ottokár cseh királyt, annak fiát meghagyta uralkodónak, a saját fiai számára viszont megszerezte Ausztriát. III. Frigyes terjeszkedését még Korvin Mátyás meg tudta akadályozni, de az 1493-tól 1519-ig uralkodó I. Miksával megkezdődött a Habsburgok világuralma. Unokái, Ferdinánd és Károly a világbirodalmon osztoznak, így alakul ki a Habsburg-ház osztrák, illetve spanyol ága. A Magyarország históriájában oly nagy szerepet játszó I. Ferdinánd 1526- tól 1564-ig volt magyar király, így a legtartósabban hatalmon lévő uralkodóink között tarthatjuk számon. Mégis nagyon keveset tud róla a nemzeti emlékezet. S azt a keveset is rosszul. Tény, hogy 1526- ban vesztette el hazánk a függetlenségét négy évszázadra. E függetlenség elvesztése azonban sokkal szerencsétlenebbül is történhetett volna abban az esetben, ha nincsenek a Habsburgok a mögöttük lévő hatalmas hadi és gazdasági erővel. Akkor ugyanis minden számítás szerint török uralom alá került volna az egész ország, és nem „csak” százötven esztendőre. Ennek pedig valószínűleg az lett volna a következménye, hogy most a balkáni országok közé tartoznánk. Nem véletlen, hogy ma már elfogadott történészi vélemény: ha Miksának Mátyás halála (1490) vagy II. Ulászló (Dobzse László) halála (1506) után sikerül megszereznie a koronát, Magyarország újkori története lényegesen kedvezőbben alakulhatott volna. A Mohácson elesett II. Lajosnak Ferdinánd kétszeresen is sógora volt. Jagelló Lajost már születése előtt három hónappal, 1506 márciusában eljegyezték Ferdinánd húgával, Máriával. Az esküvőt 1522-ben tartották. Mint ahogy Ferdinánd is ugyanebben az évben kötött házasságot Jagelló Annával, Lajos testvérével. („Házasodj, Ausztria!”) Ferdinánd tehát a sógorság jogán formált igényt a magyar koronára. De korántsem csupán hatalomvágyból. Hanem mert tudta, hogy birodalma csak akkor védhető meg a töröktől, ha annak részét képezi Magyarország is. A muzulmán terjeszkedés veszélyeit már nagyapja is felismerte, sógorának halála pedig az ő számára mutatta meg azok nagyságát. Miután pedig Szapolyai János 1527-ben a törökök támogatását kérte, e veszélyek tovább növekedtek. Ferdinánd ezért — minden ellenkező híreszteléssel szemben - részint a magyar rendek megnyerésére, részint Magyarország egy tetemes (valóban megvédhető) területének megtartására törekedett. A magyar rendek azonban nem voltak könnyen megnyerhetők. Például azért, mert alig akadt magyar nemes, aki megértette volna, hogy a bécsi politikai életben való részvétel mekkora előnyökkel jár a maga és az ország számára. Sokkal nagyobb súllyal esett latba főurainknál, hogy az új, „internacionális” fővárosban számos nyelven beszélnek, de ezek között nemigen van ott a latin, hogy kifigurázzák az ő cifra viseletüket, hogy az ottani élet sokkal drágább, mint a magyarországi, így aztán Ferdinánd mindhiába igyekezett létrehozni egy magyar tanácsot. Mint ahogyan a magyarországi védővárrendszer kiépítésében sem számíthatott a magyar rendekre. De nemcsak ő, utódai sem. A semmiféle köztehervállalásra nem hajlandó magyar nemesség azzal érvelt, hogy ha rábíznák a határvédelmet, az ország bevételeiből azt fizetni tudná. Az újabb kutatások szerint az 1570-es évek közepén az erősen megfogyatkozott királyi Magyarország jövedelmei mindössze 765 ezer rajnai (rénes) forintra rúgtak, s csupán a végvári katonaság zsoldja majdnem egymillió forinttal többe került ennél. A védelemhez szükséges pénz 70 százalékát tehát külföldön kellett előteremteni. És így ment ez a török uralom másfél évszázada alatt. Innen nézve csak egyetérteni lehet azokkal a nyugat-európai történetírókkal, akik bírálják a magyar történetírás ama vonulatát, amely a Habsburgoknak csupán hódító és elnyomó törekvéseket tulajdonít, s nem veszi figyelembe, hogy a dinasztia mindenkori képviselői, ha akarták, ha nem, csak birodalomban -ha úgy tetszik, Európában — voltak kénytelenek gondolkodni, míg a magyar uralkodó csoportok inkább csupán saját érdekeiket tartották szem előtt. Hódító és elnyomó törekvések persze voltak, de velük párhuzamosan szinte állandóan reformtörekvések is. Ezek azonban gyakran találtak ellenkezésre Magyarországon. Pedig III. Károly király, Mária Terézia édesapja, aki 1712-ben, a Rákóczi-szabadságharc leverése után kezdte meg uralkodását, így fogalmazta meg magyar politikájának alapelveit: „Az az akaratom és különösképpen arra kell ügyelni, hogy ezzel a nemzettel nagyobb megértéssel kell bánni, s elejét kell venni azon panaszoknak, hogy a németek elnyomják. Meg kell mutatni a magyaroknak, hogy őket pártatlan igazsággal és szeretettel akarják kormányozni.” A pártatlanság és igazságosság érvényesítése — ahogyan az a politikában történni szokott - természetesen korántsem sikerült tökéletesen. III. Károly uralkodása idején azonban fontos reformokra - így például az igazságszolgáltatás modernizálására - került sor. Mária Terézia uralkodásakor a főnemességnek kétségtelenül volt egy Bécshez alkalmazkodóbb rétege, de a rendi érdekek az 1740-1780 közötti időszak magyar politikájának is meghatározó tényezői voltak. Egyetlen országgyűlés sem szavazta meg azt az adóösszeget, amelyet az udvar igényelt. A nemesi adózás vagy az úrbérrendezés ügyét napirendre sem tűzték. Az osztrák és a cseh tartományokban sokkal könnyebben ment az államigazgatás átalakítása, így ott a fejlődés is gyorsabb volt. Mária Terézia fia, II. József tragédiája széles körben ismert. Trónörökösként már 16 éves korában Álmodozások címmel írta le, milyen elképzeléseket kíván megvalósítani tíz év alatt. 39 éves volt, amikor 1780-ban hatalomra jutott, és a sorstól éppen annyi időt kapott tervei végrehajtására, amennyit ifjúkorában megálmodott. A „kalapos király” - akinek reformjait nagy rokonszenvvel fogadta a magyar értelmiség — maláriától betegen vonta vissza halálos ágyán a Magyarországot érintő rendeleteit. Nem mind, például a vallási türelmi és a jobbágyok terheit enyhítő intézkedések érvényben maradtak. A XIX. századból a reformkor, az 1848-1849-es forradalom és szabadságharc, meg persze a kiegyezés maradt meg leginkább a nemzeti emlékezetben. S a Habsburgok közül Ferenc József. Aki bő két emberöltő alatt, 1848 és 1916 között Magyarország leggyűlöltebb alakjából a legnépszerűbb lett. Mert 1867 után hatalmas gazdasági fejlődés ment végbe a Monarchiában, azon belül különösen Magyarországon. Egyszersmind a „boldog békeidők” korszaka volt a dualizmusé. Nem csoda, hogy az uralkodót Magyarországon Ferenc Jóskának, Ausztriában pedig ugyancsak nagy egyszerűséggel így nevezték: az Öreg úr. Krúdy Gyula írta 1926-ban a leghosszabb ideig uralkodó magyar király 1916. november 21-i halálára emlékezve: „Az Öreg úr egy késő őszi napon valóban megcselekedte azt, amire a Monarchiában senki nem volt elkészülve, mert hisz szinte hihetetlennek látszott, hogy jön olyan idő, amikor Ferenc József nem lesz többé, akire ráháríthatjuk a másvilági üdvösségünktől kezdve a hétköznapi reménységeinkig minden gondolatunkat, amint ötven esztendőn át tettük. Akit okolhattunk minden nem sikerült tervünkért, bitangoló kutya módjára ránk törő rosszkedvünkért, szájat rágcsáló csalódásainkért, honfibánatba merült keserveinkért, mint ugyancsak egy félszázad éven át megszoktuk ezt a tennivalót.” Krúdy, aki a húszas években nem nagyon találta már a helyét, ugyancsak megénekelte Ferenc József utódját, az utolsó magyar királyt, IV. Károlyt, ahogyan az író nevezte az ifjan elhunyt uralkodót, szerencsétlen Károlyt. „Láttam őt Bécsben, fiatal katonatiszt korában, amikor a Ballplatzon és a Hofburgban a Ferenc József mellett megöregedett udvari funkcionáriusok és más régi cselédek még álmukban sem érezték azt a lidércnyomást, amelyet a fejedelemváltozás szokott előidézni azokban a szívekben is, amelyek az örök állandóságtól úgy megmerevedtek, mint az őrkatona a silbakház előtt, akit helyén felejtettek... Ifjúsága teljében nyoma se mutatkozik rajta annak a bizonyos Habsburg-állkapocsnak, amelynek formátlanságától szinte megborzadtunk, amikor egynémelyik Habsburg arcképével találkoztunk egy régi folyosón.” Az író visszaemlékszik, hogy IV. Károly 1916. december 30-i budapesti koronázásán Károlyi Mihályné volt a legszebben öltözött asszony. Igen, akkor még senki nem gondolt arra, hogy nem egészen két év múlva trónfosztás lesz. De lett, azt elvégezte a háború, amelyhez IV. Károlynak semmi köze nem volt, hacsak annyi nem, hogy nem tudott belőle kiugrani, pedig nagyon akart. Éppúgy nem tudott kiugrani a háborúból, amiként nem egészen három évtized múlva Horthy Miklós sem tudott. Az a Horthy Miklós, aki még 1920 márciusában is - egy héttel a kormányzóválasztás előtt - feltétel nélküli lojalitásáról biztosította a trónfosztott királyt, csak épp úgy gondolta, hogy ő maga alkalmasabb az uralkodásra, mint a gyengekezű, ekkor krisztusi korú fiatalember, mint ahogy azt is tudta, hogy az antant soha nem egyezne bele, hogy egy Habsburg birtokolja a magyar koronát. Károlynak azonban inkább a szíve lehetett gyenge, mert egy év múlva, nyolcadik gyermeke születése előtt elvitte egy szívroham. Első fia, az 1912-ben született Ottó azonban egész életét úgy kormányozta, mintha esélye volna egy nép atyjává, egy modern monarchia fejévé lenni. Azazhogy édesanyja, a nemrég eltávozott Zita királyné nevelte úgy a gyermeket, hogy megfeleljen a „jó királlyal” szemben támasztott követelményeknek. Az az asszony, akinek a nevét számtalan magyar leány kapta. És a legnagyobb fiú, aki 1961-ben lemondott trónigényéről, a hajdaninál nagyobb birodalom, Európa egyik legnépszerűbb politikusa lett. A második világháború előtt harcos antináci, azután harcos párbeszédpárti politikus. Még az előző rendszerben, 1988-ban ellátogatott Magyarországra. Azóta egyre inkább itthon van. Aligha létezik olyan ember, akinek az utolsó tíz évben több közszereplésben volt része, mint neki. Majd öt évszázad után általa érkeztek „haza” Magyarországra a Habsburgok. Hovanyecz László Habsburg Ottó és felesége népes családjukkal I. Rudolf I. Ferdinánd Ferenc József és bajor menyasszonya, Erzsébet ILLUSZTRÁCIÓINK FORRÁSA: HABSBURG-LEXIKON ÉS A HABSBURGOK C. KÖTET II. József FOTÓ: REUTERS - VINCENT KESSLER Mária Terézia