Népszabadság, 2001. október (59. évfolyam, 229-254. szám)
2001-10-15 / 241. szám
14 NÉPSZABADSÁG KULTÚRA 2001. OKTÓBER 15., HÉTFŐ A buborékba beszélők 1896. február 16-án jelent meg a magyar származású Joseph Pulitzer New Yorker World című lapjának hét végi mellékletében az első, mai értelemben vett képregény. Az első olyan rajzos történet, amelyben a szöveg már nem a jelenet kísérőjeként, a képkocka alatt volt olvasható, hanem a kép szerves részeként, az úgynevezett szóbuborékban. Színre lépett Yellow Kid, az alig egy méter magas, elálló fülű Sárga Kölyök, a világ első igazi képregényhőse, és ezzel megszületett a képregény, vagy ahogy szerte a világban emlegetik, a comic strips. Az előzmények persze ennél sokkal messzebbre nyúlnak. Különös: az amerikaiak, a franciák és a belgák kivételével szerte a világban tulajdonképpen nem tartják valódi művészetnek a képregényt, hozzáértők a műfaj előképei között mégis művészi alkotásokat említenek. A sumerok és az asszírok ötezer évvel ezelőtt kőbe faragott vadászjeleneteit, az egyiptomiak papirusztekercsekre rajzolt ábrasorait vagy azt az 1100 körül készített, fél méter magas, hetven méternél is hosszabb falikárpitot, mely ötvennyolc jelenetben örökítette meg, hogy Hódító Vilmos, Normandia hercege miképpen foglalta el 1066-ban Angliát. A rajzsorozatok ősei között kell említeni a középkorban oly népszerű rajzos Bibliát is, valamint a XIX. század egy-egy elismert művészének munkáját, a svájci Töpfer Faust paródiáját, a francia Daumier összefüggő rajzait vagy a német Wilhelm Busch munkáit, amelyek később nálunk is népszerűvé váltak. Magyarországon a XIX. század vége felé jelentek meg az első három képkockából álló, történetmesélős, szatirikus sorozatok, 1924-től az Áller Képes Családi Lapja, 1936-tól pedig a Hári János közölt, elsősorban amerikai képregényeket. Ez idő tájt ismerték meg a magyar gyerekek például a Walt Disney-figurákat, Mickey egeret, Donald kacsát és a többieket. Hogy a rajzos történet népszerű és hatásos műfaj volt, azt mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy az 1940-es években, a durván antiszemita lapok is bíztak erejében, és gúnyos képregények tucatjait közölték, melyeknek negatív hősei természetesen a „ravasz, ügyeskedő és mindenkin keresztülgázoló zsidók” voltak. A képregényt a negyvenes évek vége felé a politikai propagandagépezet az akkori ideológia népszerűsítésére is felhasználta, így jelenhettek meg sorozatok a hős traktorosokról, példaképnek szánt délceg munkásokról vagy, mint a Képes Szabad Földben, Mokány Miskáról, aki leleplezte az árdrágító kereskedőket. Az ötvenes években tehát a képregények körül is tort ült a butaság, amelyet csak fokozott, hogy a legendák szerint egy Moszkvából ideküldött kultúrideológus, nevezett Finogenov elvtárs, a Fészek Klubban tartott fejtágítón akképp nyilatkozott, hogy a képregény nyugati kultúrmocsok, amely igen károsan hat az ifjúság fejlődésére. Sőt! Az 1954-ben megjelenő Béke és Szabadság című periodika egyenesen azzal rémisztgette az olvasókat, hogy Amerikában több gyerek lőtte le szüleit az „erőszakosságra nevelő” képregények hatására. Az egyik cikkben a szerző ellentmondást nem tűrően megállapítja: „A comics azt igyekszik bizonyítani, hogy a borzalom vidám dolog”. A képregénykultúra 1955-ben kezdett ismét éledezni, amikor egy Gugi Sándor nevű rajzoló, az újságíró Cs. Horváth Tiborral együttműködve készített néhány sorozatot, amelyre meglepő módon egy-egy újság igényt is tartott. 1957-től, azaz a Füles megjelenésétől elkezdődött a magyar képregény aranykora, intenzíven látott munkához a gyűjtők és szakemberek által csak „három testőrként” emlegetett trió: Sebők Imre, aki a Népszava és a Magyar Ifjúság, Korcsmáros Pál, aki a Füles és a Képes Újság képregényeit rajzolta, valamint Zórád Ernő, aki a legtöbb magyar klasszikus irodalmi művet terelte a rajzos kockákba, egymaga kétszázötven ilyen jellegű művet alkotott. Ceruzát ragadott Dargay Attila és Fazekas Attila; egyre több sorozat jelent meg a Fülesben, a Pajtásban, a magyar képregény erőre kapott, és aranykora egészen az 1980-as évek közepéig tartott. A kilencvenéves Zórád Ernő szerint a képregény elátkozott műfaj. A téves kultúrpolitikai hozzáállás miatt a képregényt sohasem tekintették igazi művészetnek — mondja. Egyrészt a szovjet elvtársak teletömték a magyarok fejét azzal, hogy ez valójában értéktelen és káros nyugati kultúrszenny, másrészt nálunk is fölerősödött az a szemlélet, hogy a képregény leszoktatja a fiatalokat az olvasásról, felületességre neveli őket. Én valójában könyvillusztrátor voltam, ám amikor megtudták, hogy képregényeket rajzolok, nem kaptam megbízásokat könyvek illusztrálására. Úgy gondolták, én már nem vagyok művész. Pedig a képregényrajzolás komoly felkészültséget igényel, hiszen amellett, hogy tökéletes technikai tudást feltételez, ismerni kell a tárgyalt kor történelmi eseményeit, ruhaviseletét, szokásait, tárgyait, azaz, ha a képregényt egyfajta filmként képzeljük el, akkor én voltam a rendező, az operatőr, a díszlet- és jelmeztervező, valamint a kellékes is egy személyben. Arról nem szólva, hogy itt még a figurákat is nekem kellett megteremtenem. Egy-egy munka előtt bújtam a lexikonokat és saját dossziékba rendezett archívumomat, amelyben rengeteg kép található a különböző korok közlekedési eszközeiről, tárgyairól, öltözékeiről, ilyesmikről. Zórád Ernő szerint hasznos lenne képregényesíteni még a tankönyveket is, miként teszik például Franciaországban, ahol még saját lexikonukat is kiadták képes formában. Kiss Ferenc képregényforgatókönyv-író, -gyűjtő, és, bátran mondhatjuk, képregénytudós szerint erre nem sok remény van. Azt mondja, manapság csak a Füles és a Kretén című lap közöl jó színvonalú, magyar képregényeket, a Mórickában, a Morbidban, a Szaftban, a Kutyahúsban vagy a Com-X-ban megjelent munkákkal kapcsolatban erős fenntartásai vannak. - Ma már igazi, magyar képregény jóformán nem létezik — állítja. - Ennek pedig az az oka, hogy a rajzolókat nem fizetik meg rendesen, így a tehetséges művészeket elszippantja a reklám és az alkalmazott grafika. Nem szólva arról, hogy csak néhány lelkes gyűjtőn múlik, hogy nem vesznek el örökre a rajzolók eredeti lapjai, a különlegesebb alkotások. Így tehát én is csak velük tudom megosztani azt az örömöt, amit a birtokomban lévő, megannyi érdekesség okoz: a korabeli képregények, a képeslapra nyomtatott rajzos sorozatok, Dargay Attila többdimenziós munkái vagy a pléh teásdobozra nyomtatott képregények. A lelkes és megszállott gyűjtők közé tartozik Kozma Péter filmrendező is, aki november első napjaiban Budapesten, az V. kerület, Alkotmány utca 18. alatt nyitja meg a KARTON Galériát, amely egyben karikatúra- és képregénymúzeum is lesz. Külföldön valahogy jobban becsípődött a köztudatba, hogy a karikatúra és a képregény művészi alkotás — mondja. — Amerikában, Franciaországban és Belgiumban egy-egy ilyen típusú grafikai lap komoly aukciós tétel, nálunk egyelőre nem igazán nagy érték. Még akkor sem, ha például egy eredeti Zórád Ernő-rajz már itt is megér körülbelül tízezer forintot. Amerikában a legnevesebb képregényrajzolók sokszor a készülő filmek úgynevezett story boardját is készítik, azaz, ők tervezik meg a filmek képi világát, bizonyos esetben még a kamera beállításait is. Márpedig ez nagyon fontos, hiszen az összefüggés a napnál is világosabb: a képregény azzal, hogy tömörítenie, hangsúlyoznia kell, millió ötletet adott az érdekesebb filmes látásmódhoz. Hogy csak egyet említsek: ott jelent meg először a párbajozó cowboy lába között látható ellenfél. Tény: a képregény egyszerre három műfajt foglal magában: az irodalmat, a rajzot és a filmművészetet. Ha a rajzos sorozat jó, akkor a művész ügyesen hangsúlyoz a képkocka méretével, a ravasz perspektívákkal, a ritmussal, a betűtípussal és a betűk nagyságával, azok elrajzoltságával, magával a hangfestészettel. A jó képregény lényegre törő, robbanékony, hangsúlyos, azaz miközben vitat 1957-től, a Füles megjelenésétől elkezdődött a magyar képregény aranykora, intenzíven látott munkához a gyűjtők és szakemberek által csak „három testőrként” emlegetett trió óhatatlanul őrzi a régi képmutogatós előadások kedvességét, a mai korszellemnek is megfelel. Míg nálunk mostanában jóformán csak az importált művek jelentik a képregényt, Nyugaton változatlanul kedvelt a műfaj. Brüszszelben a neves építész, Victor Horta tervezte házban kapott helyet a belga képregénymúzeum. Az épületben a legsikeresebb sorozathősöknek még szobrot is emeltek, így Tintin vagy a Hupikék törpikék immár a halhatatlanságba emelkedtek. Népszerűségüket mi sem jelzi jobban, mint az a legenda, mely szerint De Gaulle tábornok jelentette ki annak idején: „Az egyetlen nemzetközi vetélytársam Tintin”. És nem a térdnadrágos, belga képregényhős az egyetlen, aki általános ismertségre tett szert, hiszen a filmesek is felfedezték a ceruza által életre keltett figurákat, film készült az eredetileg képregényként született Batmanből, Supermanből, Dick Tracyből vagy Dredd bíró kalandjaiból. Míg a képregény a világ más részén rajongott művészet, nálunk lassan már csak emlék. Úgy tűnik, idehaza sorra kipukkantak a szóbuborékok. Trencsényi Zoltán A kilencvenéves Zórád Ernő szerint a képregény elátkozott műfaj fotó: bánhalmi János Autószalon 2001 október 17-21. Jöjjön, lásson, győzzön csodálkozni! Látogasson el hozzánk, számtalan modellel és számos szórakoztató programmal, köztük élő dzsesszel, tánckarral, hamisítatlan francia harmonikaszóval és .. egy páratlan tesztvezetési lehetőséggel várjuk Önt. CITROEN