Népszabadság, 2002. február (60. évfolyam, 27-50. szám)

2002-02-04 / 29. szám

Az ördöggel cimborálok A Sátán este tíz óra felé állított be hoz­zám. Fáradtnak, szétszórtnak látszott. Lerogyott a fotelbe, mobiltelefonját ki­tette a dohányzóasztalra. - Hát eljöttem - mondta, miközben erős kénkőszagot árasztott. - Őszintén szólva, még nem számí­tottam magára - mondtam neki, s kezdtem összepakolni a dolgaimat. Ci­garetta, öngyújtó, pénztárca, hitelkár­tya, személyi... — Egyáltalán, szükség van hitelkártyára a pokolban? - kér­deztem. Az ördög kurtán felnevetett. Jobban mondva sátáni kacajt hallatott. - Itt valami félreértés van. Nem ma­gért jöttem. Az egy másik ügyosztály. A kaszás részleg. -Aha. - De nyugi - tette hozzá,­­ majd arra is sor kerül. -Mikor? , - Tudja a Halál — vont vállat az ör­dög. - Felhívjam? — A mobiltelefonja után nyúlt. -Hát... tudja hogy van ez, úgy intéz­ném akkor a dolgaimat... - Értem - bólintott. - Természetesen semmi akadálya. Ön cé­günk jóvoltából azonnal korlátlan tudás birtokába kerülhet. Előbb azonban itt írja alá­­ tolt az orrom elé egy szerződést. Alulírott pontpontpont alatti lakos (továbbiak­ban eladó), anyám neve pontpontpont, személyi igazolvány számom pont­pontpont, a mai napon az alábbi tanúk előtt szabad akaratomból kijelentem, hogy eladom a lelkem az ördögnek. Cserében az ördög (továbbiakban vá­sárló) vállalja, hogy az eladót minden szükséges információval ellátja. A szerződő felek tudomásul ve­szik, hogy a szerződés a Ptk. 13. § 4. bekezdése szerint... satöbbi satöbbi. Ta­núk neve, aláírás: Pokol Kft. - Nyugi, a tanúkat majd elintézem — mondta az ördög, s bár próbálta leplez­ni, szemében a jó üzletet remélő kalmár mohósága villant. -A Pokol tényleg korlátolt felelőssé­gű társaság? - kérdeztem gyanakodva. Mintha egy pillanatra zavarba jött volna. - Tudja,­ az adózás szempontjából kedvezőbb így. - Én eddig azt hittem, hogy az adóhi­vatal a maga találmánya. - Ez így is van - mondta mentegetőz­ve.-, de valahogy mostanában nem bí­rok velük... - Pedig kollégák. - Aha — bólintott. — Csak amióta a fiúk elkezdtek templomba járni, vagy ötször jött ki hozzám az APEH. Na, kö­tünk, üzletet ? - váltott témát. - Majd még meggondolom - toltam vissza a papírt. - Meg kell kérdeznem a könyvelőmet, hogy a lélek után vissza lehet-e igényelni az áfát. És azt is meg kell érdeklődnöm, hogy a bétémnek a cégbíróságnál bejelentett „ lapkiadás, újságszerkesztés" profiljába belefér-e a lélekkufárság. - Hát jól van. - Csalódott arckifeje­zéssel hajtotta össze a papírt és vissza­tette a belső zsebébe. — Akkor térjünk jövetelem tárgyára. Arra gondoltam, hogy javítani kellene a publicitásomon -magyarázta. - Nem csinálna mondjuk egy interjút velem? Nem lennék hálát­lan, ha érti, mire gondolok. - Nem értem. - Dehogynem! - engedett meg magá­nak megint egy sátáni kacajt. - Az a kis formás szöszi az Ellátásról? He? - Kikérem magamnak! - Majd én kikérem magának - mond­ta, és nyúlt a mobiltelefonja után. -Központ? A Bubut kérem. Hogyhogy milyen Bubut? A Belzebubut! Kapcsol­ja a legmélyebb bugyrot! Maguknál is ennyi baj van a központtal? — fordult hozzám, miközben a kapcsolásra várt. - Bubukám ? Lenne itt egy kis paráznál­kodás... Igen, persze, bujálkodás is. Plusz más feleségének megkívánása... Nem találod? Jó, akkor menj vissza a főmenübe. Igen, ott van a Tízparancso­lat. Klikkelj rá, fölülről a negyedik vagy ötödik...­­Nézze, kedves... — Tegezz nyugodtan! Anti vagyok. Antikrisztus. — Nézd, kedves... izé, a Gonosz is jó? — Tökéletes. — Nézd kedves Gonosz. Ez az interjú dolog nem fog menni. Nem vág a profi­lunkba. — Anettkával lehet, a Sátánnal nem? — kérdezte sértődötten. —Arról van szó, hogy mi egy kiegyen­súlyozott orgánum vagyunk. Ez azt je­lenti, hogy nem tájékoztathatunk egyol­dalúan. Mindig meg kell hallgatnunk a másik fél véleményét is. Gondolkodóba esett. — Értem. És az Öreg nem akar nyilat­kozni? - Hiába imádkozunk. - Hát igen. Emlék­szem, amikor egy Mózes nevű firkásszal szóba állt. Abból micsoda balhé lett! Ha jól emlékszem, utoljára a prófétáknak nyilatkozott. Azok meg túllihegték egy kicsit a dolgot. Nem ? - Ha szabad kérdez­nem, miért akarsz javíta­ni a népszerűségeden? -Indulok a választáso­kon. - Mint? - Mint független jelölt. Hívtak ide is, oda is, de úgy döntöttem, hogy nem kötelezem el magam.­­Jó, de valami programod csak van a nép számára ? — Persze. Kocsma, kupi, vadkender, ne törődj a lelkeddel! — Ezt a jóérzésű, erkölcsös szavazó­polgárok nem fogják nyíltan felvállalni. — Na jó. De a fülke magányában? - kacsintott az ördög. — És miért akarsz bekerülni a ma­gyar parlamentbe? Felélénkült. — Van egy csomó jó ötletem. Elhinte­ném a képviselők között a viszály mag­­vát. Egymásnak ugrasztanám őket. Kí­gyót, békát, pocskondiát engednék sza­badon. Gyűlöletet! A végén már nem törődnének mással, csak azzal, hogy egymással kibaltázzanak. Hát nem gyönyörű? Csillogott a szeme. Kicsit megsajnál­tam. — Ez már mind el van intézve - mond­tam. Megrökönyödött. — Nélkülem ? — Bizony. Mikor jártál felénk utoljá­ra? -Hát elég régen. El voltam foglalva. Közel-Kelet, Távol-Kelet, Amerika... Lehet, hogy egy kicsit elaludtam ?­­Azt mondják, az ördög nem alszik. Legyintett: — Ne tudd meg! Ezek szerint rám itt már semmi szükség? — kérdezte komo­ran. Nem válaszoltam. Feltápászkodott. Most még fáradtabbnak tűnt, mint ami­kor érkezett. Az ajtóból még vissza­szólt: — Ha esetleg... netalántán... véletle­nül mégis egy kicsit jobbra fordulnának a dolgok, küldhetnél egy SMS-t. — Nyugi — mondtam a távolba látó szerkesztők önbizalmával­­, menni fog ez nélküled is. Karcagi László ­ Őszi emlék Párizsból avagy: kórusmű leány hangokkal Ülök a párizsi Notre Dame-ban. Szok­tam így, vasárnap délelőttönként 11 óra felé, elvégre hol másutt üldögéljen ez idő tájt az ember? Október van, Párizsba már beszökött az ősz. Zajlik a vasárnapi nagymise, az oltár mögötti szentélyben az angyalok kara énekel. Úgy hívják, Angelica leánykar. A leánykar magyar. A lányom benne tizenöt évesen először látja e helyt. Én több mint negyven voltam. A magyar kórus tehát vasárnapi nagymisén énekel a párizsi Notre- Dame-ban. Felkérték őket erre. Azt mondják, kórusnak ez nem semmi. Ne­kem sem. Maroknyi szülői, tanári cso­port hallgatja a kart kellően katartikus állapotban. Meg sok száz párizsi. Lehet, hogy a százados falak, ami­kor az éjben magukra maradva megbe­szélik a történteket, tán nem tulajdoní­tanak különös jelentőséget néhány ma­gyar leányhang még repedéseikben bujkáló visszhangjának, hiszen Lajo­sok, Napóleonok és forradalmi néptri­­bunok hangja kísért a sötét zugokban. De hát a falak véleménye, valljuk be, mindig is különbözött kicsit az általuk körülölelt emberekétől. Most se hall­gassunk rájuk. Zavartalan és teljes csakis így lehet a befogadás. Nekem nincs díszmagyarom, lobogó Trianon-dühöm, izzó idegengyűlöle­tem. Én ilyenkor szeretem magyarnak érezni magam. G. J. NÉPSZABADSÁG MAGYAR TÜKÖR 2002. FEBRUÁR 4., HÉTFŐ 9 Családban maradt Testvérpár lett a roma szépségverseny első és második helyezettje A rendőrök és a pincérek után némi ké­séssel a magyarországi cigányok is meg­rendezték első országos szépségverse­nyüket a hét végén Budapesten. Huszon­hat lány közül választott a tizennégy tagú zsűri, melyben az indiai nagykövet asz­­szony, a MÁV vezérigazgató-helyettese, egy Pest megyei rendőrtiszt, valamint Csámpa Dezső vendéglős is szavazott. Az első pillanat felejthetetlen: a cigá­nyok székháza olyan a sötétben, mint va­lami hidegháborús kémfészek, ahol Hód és társai épp a mérgezett gemkapocs tö­kéletesítésén dolgoznak. A helyzeten nem javít a Gyömrői úti közvilágítás, ám amikor egy srác gitártokkal megy el előt­tünk, inkább a leszámolásos kettős gyil­kosság felé kezdünk fantáziálni. Hat óra múlt. A bejárat előtt mozdulni nem lehet az autóktól, az előtérben kamerás embe­rek járkálnak a vendégek körül. Kis szí­nes ez a médiáknak, de nagy lépés a iden­titáskeresésnek, mondhatnánk. Persze, nem mondunk ilyet. Első ízben rendeznek az országban ro­ma szépségversenyt, tudjuk meg nemso­kára, és az egyik rendező a kedvünkért gyors fejszámolást végez: a most össze­jött mintegy hatszáz látogatóból, talán százötven vett jegyet, a többi rokon, ba­rát, ismerős, vagy médiamunkás. Később megismerkedünk Dénessel, a biztonsági őrrel is, aki rengeteg, a versenyzőknél jobb nőt látott, és most épp egy negyven­öt éves barátnője van. Eredetileg egyéb­ként nyolcvanöt lány jelentkezett a felhí­vásra, mondja, közülük választották ki decemberben azt a huszonhatot, aki in­dulhat a budapesti döntőn. Az ajtóban beszélgetünk, mert bent egyre nagyobb a nyüzsgés. A színpad két oldalán műanyagból készített dór oszlo­pok állnak, tetejükön műtűz lángol, melynek lobogását valami megvilágított fátyol idézi elő. Látni néhány súlyos ar­cot, mégis szolidnak mondható a közön­ség. Sok a gyerek, és néhány másodper­cig elmerengünk azon, vajon mi készteti honfitársaink jelentős részét arra, hogy tízéves utódaikat öltönybe-nyakkendőbe öltöztessék, amitől azok úgy néznek ki, mint valami bonsai­ romák. Negyed hét lehet, mire megjelenik Bordásné Rózsi­­ka, az Országos Cigány Információs és Művelődési Központ vezetője. Feltűnése enyhén sokkoló, lévén, hogy zebracsíkos alkalmi ruhát öltött ezúttal magára. Bordásné közli, hogy sem Vágó István, sem a Romantic együttes nem lesz kö­rünkben ezen az estén, majd a maga ré­széről megnyitja a versenyt. Ebben a pillanatban kialszanak a lám­pák, és egy futó áramszünet késlelteti a kezdést. Később is átlengi valami esetle­gesség a rendezvényt, amit a magunk ré­széről nem bánunk. Halljuk, a versenyző­ket sem tanították semmire, nem volt edzőtábor, mozgástanár, csupán Bordás­né látta el őket a következő instrukcióval: pörögjön az a szoknya. A program egyébként korrektnek mondható: a lá­nyok előbb mezítláb, hagyományos ci­gányruhában, majd estélyiben vonulnak fel, a szünetben a Kanizsa Csillaga folk­lóregyüttes, a Balogh ikrek, valamint Nótár Mary szórakoztatja a nagyérdeműt, majd a zsűri döntése előtt a Talentum Tár­sastánc tánckar és a Rajkó Zenekar teszi ugyanezt. Két átöltözés között sikerül beszél­nünk a versenyzőkkel. Megtudjuk, Tarnalelesz Eger mellett van, a cigányok előszeretettel ajándékozzák lánygyerme­keiknek az Anett, Zsanett, Natália neve­ket, sok lányt pedig lakóhelye polgármes­tere küldött Budapestre. Tényleg jól érez­zük magunkat, ráadásul az est folyamán egyszer sem halljuk a kötelező szépség­­királynő-mondatot, miszerint fotómodell szeretnék lenni, de addig kisebb műsor­vezetői állás is érdekelne. A teremben közben lassan csordogál a műsor, a büfénél pedig Kantot idézi Raduly József, a Száztagú cigányzenekar vezetője: szép az, ami érdek nélkül tet­szik. A színpadon néha bebúg a mikro­fon, a lányok bemutatkozása ettől olyan lesz néha, mintha Bobby McFerrin ma­dárhangokat, géppuskaropogást és a Fra­di B-középet utánozná felváltva. A kö­zönségnek azonban tetszik az egész, mondhatni, szinte önjáróan szórakoztatja mindenki magát, tapsolnak, fütyülnek a színpad előtt a romák. Nagyon rendben van a hangulat, és amikor sor kerül az eredményhirdetésre, körülbelül kétszáz ember nyomul előre. A zsűri pontozásos döntése szerint a legszebb cigánylány a húszéves budapesti Bellovicz Bernadett lett, megelőzve,testvérét, Adriennt. A dí­jakat Farkas Flórián, a Lungo Drom elnö­ke adja át, akit látva megint nem értjük, az a sok baj hogy nőhet ki ebből az apró emberből. Bernadett fél perc múlva már több té­vécsatornának és újságnak nyilatkozik szimultán és megkövült mosollyal tűri, hogy húsz centiről fényképezzék. Azt mondja, nagyon boldog és nem számított arra, hogy nyerni fog, árulja el az egyik kolléga. Aztán milyen érzés elsőnek lenni, kér­dezünk kapásból vissza. És kiderül persze: jó. F. Zs. A készülődés lázában A győztes: Bellovicz Bernadett FOTÓK: TEKNŐS MIKLÓS - Kézcsókom, Judit! - Jó reggelt, Gyöp úr! — Jó reggelt, János! — Jó reggelt, főnök úr! - Gyöp titkárnőjét és az előszobában pakoló tehergépkocsi-vezetőt köszönti így, és megint zavarban van. Merthogy az szinte természetes, hogy ő keresztnevü­kön szólítja beosztottjait, ám azok veze­téknevén urazzák őt. Esete nem egyedi. Gyöp a maga módján próbál segíteni az ügyön, oldani ezt a visszásságot, de ki­derül, hogy az csak neki visszás. Ezerszer kérte munkatársait, akikkel magázódik: szólítsák Richárdnak. Nem sikerül. In­kább nem szólítják meg sehogy, de nem Richárdozzák. Gyöp nem tud belenyu­godni ebbe, ezt a mizériát apró megalá­zásnak tekinti, márpedig ő aztán igazán senkit nem akarna megbántani, korrek­tebb palinak tartja magát annál. Tartotta. A minap üzleti vacsorára igyekezve leintette egy rendőrjárőr a Bar­tók Béla úton. Gyöp illedelmesen meg­állt, még illedelmesebben leeresztette a kocsiablakot, várt. Egy fiatal rendőr jó estét kívánt, majd a kocsi papírjait, sze­mélyi igazolványt kért. Gyöp átadta, a zsaru és hasonkorú társa elkezdték vizs­ Megszólítás­ gálni a papírokat, Gyöp várt. Lapozgattak rendőrök szorgalmasan, míg azután az el­ső ismét fölbukkant az ablakban, nyája­san mosolygott és szólt: - Tudja miért ál­lítottuk meg, Richárd? Gyep lebénult: - Mi az, hogy Richárd? Ki az, hogy Richárd? - Azt hitte, rosszul hallotta, ez valami tévedés, nem vála­szolt. Hallgatása újra kérdésre ingerelte a hatóságot: - Nos, Richárd? Gyep robbant. Ő negyvennégy éves, érett férfi, egyetemet végzett, három nyelven perfekt, húsz éve keményen me­lózó, büntetlen előéletű, hasznos állam­polgár, családapa, virilista, kis társadal­ma megbecsült, tisztelt tagja - hogy jön ahhoz egy húsz év körüli, pattanásos arcú taknyos, hogy b­richárdozza? Mért nem mindjárt Ricsi!? Tudta ő, persze, hogy tudta: a kis rendőr csak a gyakorlatba te­szi át, amit a kiképzésen tanult, miszerint kapcsolatot kell kialakítani az autósok­kal, emberit, és erre a legegyszerűbb, mi több, legbarátságosabb mód a keresztné­ven szólítás. Hát egy frászt! Gyöp na­gyon fölkapta a vizet: - Na és magát, hogy hívják? István? Pista? - A rendőr sápadtan, rémülten állt, mit kekeckedik ez a krapek, aki tovább ordít: — Igazolja magát! Mindketten igazolják magukat! — Gyöpnek ugyanis eszébe jutott, hogy ez neki, mint állampolgárnak, joga­­ élt hát vele. A két rendőr először meghökkent, aztán újra mosolyra derült arcuk, kihívó­ra, ironikusra.­­ Rendben.­­ Elővették igazolványaikat, Gyöp úgy tett, mintha olvasna, de nem látott a pipától. — Meg van elégedve? - kérdezte az egyik tize­des, nem is burkolt gúnnyal. Gyöp visz­­szaadta a papírokat, s már tudta, mi vár rá. Lön: izzókészlet? elsősegély-doboz? vontatókötél? elakadásjelző? Indexek, városi-távolsági fények, fék- és tolató­lámpák, gumiabroncs rovátkáinak mély­ségvizsgálata­­ a szokásos. Közben állan­dóan beszélt a két rendőr, hangsúlyozott udvariassággal, Richárd úrnak szólítva megannyiszor Gyöp Richárdot, aki csendben őrjöngött. A járőr mindent rendben talált. Kide­rült: szokvány ellenőrzésen jártak erre, s hogy épp Gyöpöt szúrták ki, merő vélet­len. Andai György

Next