Népszabadság, 2002. február (60. évfolyam, 27-50. szám)
2002-02-04 / 29. szám
10 NÉPSZABADSÁG KULTÚRA 2002. FEBRUÁR 4., HÉTFŐ Kamondi Zoltán új filmjéről, Berlinről és a brancsérzetről Az idei filmszemle egyik legérdekesebb alkotása Kamondi Zoltáné. A Kísértések című játékfilmet meghívták a budapesti szemle után kezdődő berlini filmfesztivál versenyébe is, ahol hosszú idő óta először képviselheti a magyar filmet. A rendezővel készült interjúban szóba kerül a dokumentarizmus megújulása, a kultúrák kapcsolata és a filmesek egymásra találása is. - Dokumentarista törekvést érezni a Kísértésekben, ami eddig nem volt jellemző játékfilmjeire. Mostanában azonban - ahogy a filmszemlén látható , más alkotóknál is megfigyelhető ez. - Több mint tíz éve készítek dokumentumfilmeket. Az egyik kedvenc munkám a Magyar tarka sorozat, amelyet ’93-ban kezdtem el és talán életem végéig folytatok, portrékból áll. Már korábban is fölmerült, hogy az így felszínre kerülő témákat érdemes lenne játékfilmben földolgozni, de ez mostanáig nem valósult meg. Általánosságban a dokumentarizmus mai fölbukkanása világtrendet jelez. Az angolok kezdték néhány éve, amikor egyfajta naturalista színjátszás jelent meg a filmjeikben. Bornírtan hangzik, de tőlük tanultuk el ismét, hogy milyen érdekes a valóság. A nyolcvanas évek posztmodern szemléletében, amelybe én is belenőttem, a környezet érdektelennek, unalmasnak, szürkének tűnt. El kellett rugaszkodni tőle. Kisrealistának tartottuk a hatvanas évek végi, hetvenes évekbeli filmművészetet. Kultúrák harca - Pejoratív értelemben? Pedig a magyar filmnek a pszichológiai realizmus egyik erős tradíciója. - Nemcsak a magyarnak, az olasznak, franciának, angolnak, svédnek — általában az európainak is. Úgy hiszem, e mögött azt kell látni, hogy ha egy társadalom konszolidálódik, kikristályosodnak benne a működési mechanizmusok, viselkedési módok, akkor könnyebb és vonzóbb ábrázolni. Ha viszont zavaros, napról napra változó minden - mint a mi életünk a nyolcvanas évek közepétől a kilencvenes évek végéig -, akkor az ember nem érzi megfoghatónak. Most valóban megfogalmazhatóbbá, leképezhetőbbé vált számomra is a valóság. - Nemrég Koltai Lajos operatőr úgy fogalmazott e lap hasábjain, hogy mostantól ismét érdekes lesz a megváltozott viszonyok között élő paraszt, városi munkás, értelmiségi... - Ez valóban így van, de hozzátennék valamit. A hetvenes években divatos fényképszerű, hiperrealista festészet mellőzte az emberábrázolást és ezzel, továbbá sajátos fényviszonyok alkalmazásával egyfajta szürreális hatást ért el. Az új angol film, különösképpen Mike Leigh munkássága mintha ugyanerre a hatásra törekedne. Minél naturalistább a film, annál jobban „elrepül”, eltávolodik a valóságtól. Mert a valóság nagyon közelről nézve már szürreális, így lehetne ezt a trendet „szürnaturalizmusnak” nevezni. Mike Leigh utánzói akkor szoktak lebukni, amikor nem tudják megvalósítani ezt az eltávolodást. - Közrejátszhatott-e a berlini meghívásban, hogy filmjében a nagyvárosi civilizáció és értékrend az archaikus cigánykultúrával találkozik? - Korai lenne erről véleményt mondani. Mindenesetre valószínű, hogy szeptember 11. hatására előtérbe került a „kultúrák harca”-motívum, ami a filmnek is alapkérdése. Ez már az eredeti forgatókönyvben is benne volt, ha nem is tudatosan. A kész film egyébként sok mindenben eltér az eredeti elképzelésektől, éppen az őszi események hatására. - Megváltoztatta a befejezést is. A film egyik hőse, Juli, a cigány kislány megöli a főszereplő fiatalember, Marci kedvesét, akit vetélytársnőjének tart. Csakhogy abból az archaikus kultúrából, amelyet a film bemutat, nem következik ilyen gyilkosság. - Ezzel vitatkoznék. Éppen az archaikus kultúra sajátja, hogy az ember cselekedeteit alaptörvények irányítják. A filmbeli cigány kislány is így viselkedik: ha megvettél, akkor a tiéd vagyok, ha a tiéd vagyok, akkor gyerekek szülésével tudom bizonyítani a hűségemet, ergo le kell hogy feküdj velem; ha áruló vagy, meg kell halnod stb. Emellett az igazság az, hogy a vágás időszakában hétről hétre változott a film vége. A kislány hol gyilkolt, hol nem. Ám azt vettük észre, ha nincs gyilkosság, nincs film. A tragikus vég visszafelé rántja össze az eseményeket, és fölhívja a figyelmet egy nagyon fontos morális problémára: mindannyian úgy játszunk az életünkkel, mint Marci és a többi szereplő. Tele van az életünk kisebb-nagyobb árulásokkal, hazugságokkal. Van, akinél mindezek tragikus vétséggé állnak össze, és van, aki ezt kikerüli. Azt hiszem, az értékesebb, az életét mélyebben megélő ember soha sem ússza meg. Minősíti az egyént, hogy szembe tud-e nézni a saját gyengeségeivel, aljasságaival, képes-e tanulni a saját hibáiból, bűneiből. - A filmben megjelenő két kultúra közül a látszólag jobb helyzetben levő — Marcié és családjáé a problematikusabb. Míg a másik világ a maga archaikus rendjével mégis sokkal átláthatóbb, harmonikusabb. : - Hadd idézzem a szeptember 11. utáni televíziós élményemet. Oszama bin Laden megszólalásaiból halálos nyugalom, magabiztosság áradt. Abból indul ki, hogy a muzulmán a jó ember, így a többiek aljasok, akiket el kell pusztítani. Ez a primitív meggyőződés, hit láthatóan semmilyen kétséget nem támaszt benne saját tettei iránt. Minél egyszerűbb a világszemléletünk, annál magabiztosabbak vagyunk a saját igazunk hirdetésében. Erős a mezőny Berlinben -A filmjében ábrázolt cigánymagatartás viszont egyáltalán nem agresszív. - Valóban nem, viszont határozottan szemben áll a mi életvezetésünkkel. A modern, nyugati kultúrában felnőtt ember fejében rengeteg megfontolás, félelem, érdek, gondolatrendszer, viszonyítási pont munkál. Ahogy Sartre híres hasonlata szól a százlábúról, amelytől megkérdik, hogy csinálja, melyik lábát teszi a másik elé. Az elkezd gondolkodni ezen, és soha többé nem tud megtenni egyetlen lépést sem. - Számít-e díjra Berlinben? - Őszintén szólva nem. Nagyon erős a mezőny, ráadásul a díjak odaítélésében sok olyan érdek jelenik meg, amely a filmek értékeitől függetlenül érvényesülhet. Nekem már az nagy dolog, hogy mi a 23 film versenyében reflektorfénybe kerülünk. Annál is inkább, mert hét éve nem volt ott magyar versenyfilm, és Kelet-Európát most egyedül mi képviseljük. A Kísértéseket meg fogja nézni minden fontos kritikus és filmszakember, vagyis a legnagyobbak között fogunk megmérettetni. - Hogyan találja meg a helyét a hazai filmszakmában ? - Pár éve még eléggé ciki volt filmrendezőnek lenni. Ha megkérdezték, mivel foglalkozom, nem azzal kezdtem, hogy filmezek. Grunwalskynak van erre egy bonmot-ja: akkor kezdett el hanyatlani a magyar film, amikortól a kurvák már nem jártak a filmszemlékre - valamikor a nyolcvanas évek elejétől. Akkor lejtmenet következett. „Tiszta” helyzet - Politikai szempontból egyre kevésbé volt fontos a film. Valóban. Korábban Jancsó neve bekerült a hétköznapokba, mondások születtek róla, viszonyítási ponttá vált. Ma elképzelhetetlen, hogy Kőbányán azt mondják valakinek a kocsmában: ne kamondizz már. Pedig a nyolcvanas évek fordulóján még világsikerek születtek a magyar filmben: a Mephisto, a Megáll az idő, Jeles András, Bódy Gábor munkái aztán az egész összeomlott. Az okát pontosan nem tudom. Lehet, hogy mi, akkori fiatalok is ludasak vagyunk benne? - Mostanában változik a helyzet? - Igen. Sok az elsőfilmes, a fiatalok számára megint „poén” filmet csinálni, filmrendezőnek lenni. Én nyolcvanhatban diplomáztam a főiskolán, és több mint tíz éven keresztül mi voltunk az utolsó osztály, akik a pályán maradtunk. Egészen 1998-99-ig mindenki elment a politikába, a reklámszakmába, ide-oda. Az utóbbi években egy jófajta összetartozás-élmény, brancsérzet kezdett kialakulni a szakmában. Múlhatatlan érdemei vannak ebben a Fidesz-kormányzatnak. „Tiszta” helyzetet teremtett, vagy beállsz mellénk és korrumpálódsz, vagy negligálunk, nem adunk pénzt a filmedre, márpedig filmrendező az, aki filmet csinál, ergo megszüntetünk, eltaposunk. Mi nem vállaltuk a korrumpálódást, de meghalni sem akartunk, így könnyen egymásra találtunk. Lehet, hogy egy demokratikusabb kormányzat alatt megint szét fog esni az egész szakma, és újra mindenki csak a saját érdekeit fogja nézni. Most jó filmrendezőnek lenni. Varsányi Gyula Mi nem vállaltuk a korrumpálódást FOTÓ: KOVÁCS BENCE Nádas Péter felolvasókörútja Véget ért a Németországban egyik legjobban ismert és kedvelt kortárs magyar író, Nádas Péter csaknem egy hónapos németországi felolvasókörútja, amelyet egyhetes bécsi tartózkodás egészített ki. Nádas könyvkiadója, a Berlin Verlag szervezte a körutat, amelynek során az író új könyvét, a Fotográfia szép történetét mutatták be a többi között München, Berlin, Stuttgart értő és a magyar literatúrát kedvelő irodalombarátainak. Az út jelentős sajtóvisszhangot keltett, a német médián kívül a nyugati világ egyik legtekintélyesebb napilapja, a Neue Zürcher Zeitung (NZZ) Feuilleton rovatában január közepén terjedelmes cikkben méltatta Nádas új, németül is megjelent könyvét. Az NZZ-ben Megfagyott szenvedély címmel Thomas Grob mutatta be a könyvet A fotográfia és az irodalom Nádas könyvében e két művészi kifejezésmód ott találkozik, ahol nem is várnánk, saját korlátaik közé szorítottságukban, és a vágyban, hogy ezeket a határokat túllépjék - írja Grob, aki szerint ebben a regényben jóval több van, mint amennyit a viszonylag alacsony oldalszám (a német kiadásban 132 oldal) sejtet. Münchenben a Literaturhausban találkozott Nádas Péter az olvasókkal. Az est előkészítői közé tartozott a Müncheni Magyar Intézet. Nagy érdeklődést keltett, hogy Nádas Péter elmondta véleményét a Németországban meglepően sikeres Márai Sándorról (akinek a müncheni Literaturhaus, az Irodalom háza külön kiállítást szentel), továbbá beszélt az 1999-ben a göttingeni Steidl kiadónál megjelent fotóalbumáról, a Valamennyi fényről. A Stuttgarter Zeitungban Rolf Spinnler a világ észlelésének, a valóság felfogásának az ellentmondásosságát tartja a könyv meghatározó gondolatának. Amióta létezik a digitális kamera, azóta a virtuális valóság és a valós világ közti határok még inkább elmosódtak - írja. A berlini Der Tagesspiegelben Gregor Dotzauert a közelmúltban elhunyt Mészöly Miklósra emlékezteti Nádas módszere, az, ahogy nemcsak állóképeket elemez, hanem mozgékony kameraszemmel (és érzékeny mikrofonnal) követi a szétszabdalt történéseket. - Ki beszél? A dolgok maguk - írja. Berlin, 2002. február D. P. _______Színház________ Tatarozott Bertolt Brecht A Galilei élete a szegedi Tantusz kamaraszínházban Zsótér Sándor Brecht-sorozata kibővült a hét végén. Színpadra időszerűsítette a Galilei életét „kísérlet” alcímmel a szegedi Nemzeti Tantusz nevű kamaraszínházában. A Tantusz kiszolgált művelődési kunyhó. A szegedi színészek itt húzzák meg magukat, amíg befejeződik a Kamaraszínház renoválása. Brecht krónikás drámájának helyszíneit Ambrus Mária tervező összetömörítette egyetlen, színházilag mindentudó szerkezetté. Szembefordított a nézőkkel egy lakótelepi panellakást. Párhuzamosan a rivaldával, kínos rendben. Ablakok-ajtók helyett szabvány „nyílászáró szerkezetek”. A hatvanas évek típusbútorai. Jurij Gagarin fényképe a falipolcon. Fentről NDK-üvegcsillár lóg be. A színpadnyílás a Kékes televíziókészülék kerete. Az egyes jelenetek után a polcon fénylő, bekapcsolt televíziókészülék mintha A Hét zenéjét ordítaná. Várjuk, mikor lép közönség elé szertartásos meghajlással Hajdú János külpolitikus. A díszlettervező és a jelmeztervező Benedek Mária munkája érzékenyen összediszharmonizált. Galilei mai öltönyben. Mellette fekete, kék, piros bársonyokban. Napjaink szabásmintái keverednek történelmi jelmezekkel. Nem a történet örökérvényűségével etetnek szépelgően bennünket. A lakótelepi lakásba a pestis idején holdjáró szkafanderbe bújtatott szolgálatosok fertőtlenítenek, a velencei karneválon az E. T. manóinak maszkjában hullahopp-karikázik a társulat. A kísérőzene Bachtól a Queen együttes Galileo Galileijéig, a Csillagok háborúja kísérőzenéjétől Fényes Szabolcsig terjed. Az előadás csakis belülről megvilágított terében, szigorú koreográfiával időnként belülről fénylő csoportok Caravaggio-festményeket idéznek. Bizarr látvány a kilúgozott panelben a barokk kor klasszikus naturalizmusának hordaléka. A különféle kultúrák és szubkultúrák békés együttélése szabatos költészettel megjeleníti egy váltókorszak fejekben, ízlésekben összezagyvált ellentmondásosságát. Mindez egyszerre frivol és áhítatos. Lerombolva újraépítő. Zsótér elhagyta Galilei példázatából az atombomba felfedezéséhez vezető utat. Nem keresi a tudomány felelősségét. Ha klasszikusként játszatná Brechtet, az gondolati avíttságot eredményezne, a nézők számára átélhetetlen színházi vezércikket. Időszerű megfeleléseket sem keresett. Nem lett görcsös politikai színház. Sem odamondogató színpadi csasztuska. (A moszkvai Taganka Galileije - Viszockij - felhevültségében levetett cipője talpával csapkodta a szószéket, mint Hruscsov az ENSZ-ben). Zsótér Brechtje megfontolt szűkszavúságú költői politikai színház. A kiemelkedő tudós, a tudománytörténet óriása helyett hedonista értelmiségit állít a társadalmi nyilvánosság elé. Megvizsgálja, igazuk van-e a hősiességre uszítóknak (akik másoktól elvárják a heroizmust), mennyi megalkuvás nem árulás még, és saját kiszabott dolgának elvégzése érdekében megtagadható-e átmenetileg a felismert igazság. Zsótér keze alatt a Galilei élete olyan drámának látszik, mintha ma és itt írta volna a 46 éve elhalt német színházi reformerköltő. A rendezés nem összerímelteti a helyzeteket. Végére jár a drámai helyzeteknek. A végiggondolt mondatok 2002 februárjában elevenek, felzaklatóak. Tiszta, költői logikájukkal megérintik a nézőt. Ungár Juli új fordítása kikerüli a pátoszt. Szabatos, jó színésznek mondható, nehéz szöveg. Helyenként napjainkra renoválja (eszpreszszót említenek, tudós lánya a kint várakozó taxiról beszél, egy-két fölösleges vaskosság is beletéved a szövegbe). Király Levente nagy formátumú Galileit, a gondolkodás kéjencét állítja színpadra. Hatalmas testét almával és hagymával kisütött libának csupán említése is élvezettel tölti el. Ugyanilyen élvezet számára a gondolkodás. A fondorlat, amivel kifog szellemi rabtartóin. Élvezi, valahányszor elmagyarázhat egy asztronómiai tételt. Király Galileije szeret enni, szeret vörösbort inni, szeret tanítani. Nem fölényes. A tudás szerinte nem kiváltság, hanem demokratikus kötelesség. Huncutul rejtőzik. Fondorlatos cseleit játékos félmosollyal végzi. Örömmel jár túl a becsaphatók eszén. Pataki Ferenc fejére húzott kapucnival gördeszkán besiklik az előadás elején, mint 11 éves Andrea Sarti, konfekcióöltönyös, lófarkas ifjú értelmiségiként Olaszországból a szabadabb Hollandiát választja, zsebébe rejtett CB-n átcsempészi a határon a Discorss titkos befejezését. A pestiskarantén jelenetében a fenékfal ablakának üvege mögül kívánkozik be mesteréhez. (Zsótér rendezéseinek rímszerű motívumaként kerül üvegtábla az összetartozók közé: látják egymást, karnyújtásnyira vannak, mégis áthatolhatatlan a válasz közöttük.) Herceg Zsolt több apró szereppel benépesíti a játékteret. Barát és ellenség. Kisember, bíboros, udvarhölgy. Legmegkapóbb talán mély félelmével, ahogyan kerüli kimondani a máglyára ítélt eretnek nevét. Több mint óvatos. Áthatóan retteg. Félelme erősíti Galilei ravasz merészségét a gondolkodáshoz. Farkas Andrea a tudós háziasszonyát zordul családias, rendet tartó hivatásos zsarnoknak mutatja. Másik megjelenési formájában: az inkvizíció titkárnője, kosztümös anyacsavarja a Nagy Gépezetnek. Bognár Gyöngyvér az inkvizíció döntését rettegő imádkozással várja. Virginia, Galilei leánya az ő színészi megfogalmazásában fullasztóan gondolkodó, családba beépített tégla magába sűríti a társadalmi közhangulatot, az engedelmes gondolkodásnélküliséget. Odaadóan hisz az éppen mondható jelszavakban. Gömöri Krisztián Medici nagyhercege mintha Caravaggio ifjú Bacchusának fejdíszében lépett volna színre. Művészettörténeti idézet mozgósítódik személyében. Sarádi Zsolt a Szent Sebestyén képében megjelenő, egyetértő Barberini bíborosból nyílt színen válik Orbán pápává, megváltoztatja nézeteit, átalakul megértő matematikusból politikus elutasítóvá. Borovics Krisztián hórihorgas termete a szín hátterében Galilei kémlelő árnyéka. Borovics nem „véleményezi” jeleneteit színészi kritikával. Figyelme, összpontosítása, fürkész jelenléte a tudósra ráállított szerzetes szerepében erőteljes alakítás. Marton Róbert (A kis barát) jobb talpával az asztalra nehezedik, bal lába a magasan fekvő szellőzőablakon kinyúlik, így mondja el hosszú jelenetét, mintha márványlábú, groteszk mellékalak volna egy köztéri emlékművön. Janik László a bíboros inkvizítor szerepének ad súlyt. Galkó Bence, kezében kivont, hidegen lángoló neoncsővel a végzet racionális angyalaként feltűnik az ablakkeretben. Galkó szól legtisztábban a színpadon. Az első részben hegyezni kell a fület, ha érteni szeretnénk, miről hangképeznek odafenn. A játék második felében már érthetőek a közlések. A szereplők beletalálnak fizikai feladataik pszichikai kitöltésébe. Elfelejtik, mint tanultak meg rosszul beszélni. A rendező helyenként egymásra beszélteti a színészeket. Eltéríti őket a saját hangjukat élvező artikulációs parádézástól. Az előadás alcímében szereplő szó úgy értendő: a kísérlet arra irányul, megtisztítható-e a színészi játék a rárakódott közhelyszerű szennyeződésektől. A Galilei élete rendezése arra törekedik: sok kis igazság helyett keresse meg a színész szerepe nagy igazságát. Ne a szöszmötölő részletekkel bíbelődjék, minél több apró megfigyeléssel díszítve szerepét, de mélyére hatoljon, lényegét fogalmazza meg. Hangját se színezze, ne árnyalja teátrálisan szépségesre. Használja a beszédet színpadon is közlésre. A rendezés rávette (rákényszerítette?) a színészeket, hogy lemondjanak az alakítás könnyebb útjáról. Elvessék a kényelmes hagyománykliséket. A szöveget elborító érzelmi generálszaftot. Egyszersmind kerüljék el a naturalista aprómunkába belefulladást is. Csak látszólagosan minimálszínészet a Zsótér segítségével előálló színpadi magatartás. Nincsenek bravúros ugrások, sem falra mászás. A koreográfia nem segít befoltozni a megéltség tátongó lyukait. Csak a megértett, sajáttá fogalmazott szöveg él meg. (Nem mintha Király Levente disszertálni volna képes a ptolemaioszi vagy a kopernikuszi világképből, de tud a színpadon gondolkodni. Szabadon, szárnyalón magáévá gondolja a világegyetemet.) A szövegmondásból kikergetett emelkedettség helyett a takarékos taglejtések patetikusak. A legkevesebb gesztust alkalmazzák a játékban. Nincsen áldrámai taglejtés, levegőkaszálás, magyarázkodó gesztikuláció. Király Levente mindvégig majdnem mozdulatlan. Bal keze a gravitáció bizonyításához szükséges kődarabbal babrál az asztallap pereme alatt. Csuklója nem moccan. Csupán ujjai begyével ízlelgeti a gondolatokat. A többi játékosnak megfagy a levegőben egy-egy gesztusa. Festménnyé válnak. Megállítják a pillanatot. Mozdulati takarékosságuk nyereségeként a második rész drámai feszültsége megerősödik. A kísérlet bevált. Emlékműszerű színjátszásunk, mintha mégis mozogna. M. G. P. A rendezés nem összerímelteti a helyzeteket. Végére jár a drámai helyzeteknek. A végiggondolt mondatok 2002 februárjában elevenek, felzaklatóak.