Népszabadság, 2002. február (60. évfolyam, 27-50. szám)

2002-02-04 / 29. szám

10 NÉPSZABADSÁG KULTÚRA 2002. FEBRUÁR 4., HÉTFŐ Kamondi Zoltán új filmjéről, Berlinről és a brancsérzetről Az idei filmszemle egyik legérdekesebb alkotása Kamondi Zoltáné. A Kísérté­sek című játékfilmet meghívták a buda­pesti szemle után kezdődő berlini film­­fesztivál versenyébe is, ahol hosszú idő óta először képviselheti a magyar fil­met. A rendezővel készült interjúban szóba kerül a dokumentarizmus meg­újulása, a kultúrák kapcsolata és a fil­mesek egymásra találása is. - Dokumentarista törekvést érezni a Kísértésekben, ami eddig nem volt jel­lemző játékfilmjeire. Mostanában azon­ban - ahogy a filmszemlén látható , más alkotóknál is megfigyelhető ez. - Több mint tíz éve készítek dokumen­tumfilmeket. Az egyik kedvenc munkám a Magyar tarka sorozat, amelyet ’93-ban kezdtem el és talán életem végéig folyta­tok, portrékból áll. Már korábban is föl­merült, hogy az így felszínre kerülő té­mákat érdemes lenne játékfilmben föl­dolgozni, de ez mostanáig nem valósult meg. Általánosságban a dokumentariz­mus mai fölbukkanása világtrendet jelez. Az angolok kezdték néhány éve, amikor egyfajta naturalista színjátszás jelent meg a filmjeikben. Bornírtan hangzik, de tő­lük tanultuk el ismét, hogy milyen érde­kes a valóság. A nyolcvanas évek poszt­modern szemléletében, amelybe én is be­lenőttem, a környezet érdektelennek, unalmasnak, szürkének tűnt. El kellett ru­gaszkodni tőle. Kisrealistának tartottuk a hatvanas évek végi, hetvenes évekbeli filmművészetet. Kultúrák harca - Pejoratív értelemben? Pedig a ma­gyar filmnek a pszichológiai realizmus egyik erős tradíciója. - Nemcsak a magyarnak, az olasznak, franciának, angolnak, svédnek — általá­ban az európainak is. Úgy hiszem, e mö­gött azt kell látni, hogy ha egy társadalom konszolidálódik, kikristályosodnak ben­ne a működési mechanizmusok, viselke­dési módok, akkor könnyebb és vonzóbb ábrázolni. Ha viszont zavaros, napról napra változó minden - mint a mi életünk a nyolcvanas évek közepétől a kilencve­nes évek végéig -, akkor az ember nem érzi megfoghatónak. Most valóban meg­­fogalmazhatóbbá, leképezhetőbbé vált számomra is a valóság. - Nemrég Koltai Lajos operatőr úgy fogalmazott e lap hasábjain, hogy mos­tantól ismét érdekes lesz a megváltozott viszonyok között élő paraszt, városi mun­kás, értelmiségi... - Ez valóban így van, de hozzátennék valamit. A hetvenes években divatos fényképszerű, hiperrealista festészet mel­lőzte az emberábrázolást és ezzel, továb­bá sajátos fényviszonyok alkalmazásával egyfajta szürreális hatást ért el. Az új an­gol film, különösképpen Mike Leigh munkássága mintha ugyanerre a hatásra törekedne. Minél naturalistább a film, an­nál jobban „elrepül”, eltávolodik a való­ságtól. Mert a valóság nagyon közelről nézve már szürreális, így lehetne ezt a trendet „szürnaturalizmusnak” nevezni. Mike Leigh utánzói akkor szoktak lebuk­ni, amikor nem tudják megvalósítani ezt az eltávolodást. - Közrejátszhatott-e a berlini meghí­vásban, hogy filmjében a nagyvárosi civi­lizáció és értékrend az archaikus cigány­kultúrával találkozik? - Korai lenne erről véleményt monda­ni. Mindenesetre valószínű, hogy szep­tember 11. hatására előtérbe került a „kultúrák harca”-motívum, ami a filmnek is alapkérdése. Ez már az eredeti forgató­­könyvben is benne volt, ha nem is tudato­san. A kész film egyébként sok minden­ben eltér az eredeti elképzelésektől, ép­pen az őszi események hatására. - Megváltoztatta a befejezést is. A film egyik hőse, Juli, a cigány kislány megöli a főszereplő fiatalember, Marci kedvesét, akit vetély­társnőj­ének tart. Csakhogy ab­ból az archaikus kultúrából, amelyet a film bemutat, nem következik ilyen gyil­kosság. - Ezzel vitatkoznék. Éppen az archai­kus kultúra sajátja, hogy az ember csele­kedeteit alaptörvények irányítják. A film­beli cigány kislány is így viselkedik: ha megvettél, akkor a tiéd vagyok, ha a tiéd vagyok, akkor gyerekek szülésével tu­dom bizonyítani a hűségemet, ergo le kell hogy feküdj velem; ha áruló vagy, meg kell halnod stb. Emellett az igazság az, hogy a vágás időszakában hétről hétre változott a film vége. A kislány hol gyil­kolt, hol nem. Ám azt vettük észre, ha nincs gyilkosság, nincs film. A tragikus vég visszafelé rántja össze az eseménye­ket, és fölhívja a figyelmet egy nagyon fontos morális problémára: mindannyian úgy játszunk az életünkkel, mint Marci és a többi szereplő. Tele van az életünk ki­­sebb-nagyobb árulásokkal, hazugságok­kal. Van, akinél mindezek tragikus vét­séggé állnak össze, és van, aki ezt kikerü­li. Azt hiszem, az értékesebb, az életét mélyebben megélő ember soha sem ússza meg. Minősíti az egyént, hogy szembe tud-e nézni a saját gyengeségeivel, aljas­ságaival, képes-e tanulni a saját hibáiból, bűneiből. - A filmben megjelenő két kultúra kö­zül a látszólag jobb helyzetben levő — Marcié és családjáé­­ a problematiku­sabb. Míg a másik világ a maga archai­kus rendjével mégis sokkal átláthatóbb, harmonikusabb. : - Hadd idézzem a szeptember 11. utá­ni televíziós élményemet. Oszama bin Laden megszólalásaiból halálos nyuga­lom, magabiztosság áradt. Abból indul ki, hogy a muzulmán a jó ember, így a többiek aljasok, akiket el kell pusztítani. Ez a primitív meggyőződés, hit láthatóan semmilyen kétséget nem támaszt benne saját tettei iránt. Minél egyszerűbb a vi­lágszemléletünk, annál magabiztosabbak vagyunk a saját igazunk hirdetésében. Erős a mezőny Berlinben -A filmjében ábrázolt cigánymagatar­tás viszont egyáltalán nem agresszív. - Valóban nem, viszont határozottan szemben áll a mi életvezetésünkkel. A modern, nyugati kultúrában felnőtt em­ber fejében rengeteg megfontolás, féle­lem, érdek, gondolatrendszer, viszonyítá­si pont munkál. Ahogy Sartre híres ha­sonlata szól a százlábúról, amelytől meg­kérdik, hogy csinálja, melyik lábát teszi a másik elé. Az elkezd gondolkodni ezen, és soha többé nem tud megtenni egyetlen lépést sem. - Számít-e díjra Berlinben? - Őszintén szólva nem. Nagyon erős a mezőny, ráadásul a díjak odaítélésében sok olyan érdek jelenik meg, amely a fil­mek értékeitől függetlenül érvényesülhet. Nekem már az nagy dolog, hogy mi a 23 film versenyében reflektorfénybe kerü­lünk. Annál is inkább, mert hét éve nem volt ott magyar versenyfilm, és Kelet-Eu­­rópát most egyedül mi képviseljük. A Kí­sértéseket meg fogja nézni minden fontos kritikus és filmszakember, vagyis a leg­nagyobbak között fogunk megmérettetni. - Hogyan találja meg a helyét a hazai filmszakmában ? - Pár éve még eléggé ciki volt filmren­dezőnek lenni. Ha megkérdezték, mivel foglalkozom, nem azzal kezdtem, hogy filmezek. Grunwalskynak van erre egy bonmot-ja: akkor kezdett el hanyatlani a magyar film, amikortól a kurvák már nem jártak a filmszemlékre - valamikor a nyolcvanas évek elejétől. Akkor lejtme­­net következett. „Tiszta” helyzet - Politikai szempontból egyre kevésbé volt fontos a film.­­ Valóban. Korábban Jancsó neve be­került a hétköznapokba, mondások szü­lettek róla, viszonyítási ponttá vált. Ma elképzelhetetlen, hogy Kőbányán azt mondják valakinek a kocsmában: ne kamondizz már. Pedig a nyolcvanas évek fordulóján még világsikerek születtek a magyar filmben: a Mephisto, a Megáll az idő, Jeles András, Bódy Gábor munkái­­ aztán az egész összeomlott. Az okát pon­tosan nem tudom. Lehet, hogy mi, akkori fiatalok is ludasak vagyunk benne? - Mostanában változik a helyzet? - Igen. Sok az elsőfilmes, a fiatalok számára megint „poén” filmet csinálni, filmrendezőnek lenni. Én nyolcvanhat­ban diplomáztam a főiskolán, és több mint tíz éven keresztül mi voltunk az utolsó osztály, akik a pályán maradtunk. Egészen 1998-99-ig mindenki elment a politikába, a reklámszakmába, ide-oda. Az utóbbi években egy jófajta összetarto­zás-élmény, brancsérzet kezdett kialakul­ni a szakmában. Múlhatatlan érdemei vannak ebben a Fidesz-kormányzatnak. „Tiszta” helyzetet teremtett, vagy beállsz mellénk és korrumpálódsz, vagy negligá­lunk, nem adunk pénzt a filmedre, márpe­dig filmrendező az, aki filmet csinál, ergo megszüntetünk, eltaposunk. Mi nem vál­laltuk a korrumpálódást, de meghalni sem akartunk, így könnyen egymásra ta­láltunk. Lehet, hogy egy demokratiku­sabb kormányzat alatt megint szét fog es­ni az egész szakma, és újra mindenki csak a saját érdekeit fogja nézni. Most jó film­rendezőnek lenni. Varsányi Gyula Mi nem vállaltuk a korrumpálódást FOTÓ: KOVÁCS BENCE Nádas Péter felolvasókörútja Véget ért a Németországban egyik leg­jobban ismert és kedvelt kortárs magyar író, Nádas Péter csaknem egy hónapos németországi felolvasókörútja, amelyet egyhetes bécsi tartózkodás egészített ki. Nádas könyvkiadója, a Berlin Verlag szervezte a körutat, amelynek során az író új könyvét, a Fotográfia szép történe­tét mutatták be a többi között München, Berlin, Stuttgart értő és a magyar litera­­túrát kedvelő irodalombarátainak. Az út jelentős sajtóvisszhangot kel­tett, a német médián kívül a nyugati vi­lág egyik legtekintélyesebb napilapja, a Neue Zürcher Zeitung (NZZ) Feuilleton rovatában január közepén terjedelmes cikkben méltatta Nádas új, németül is megjelent könyvét. Az NZZ-ben Megfa­gyott szenvedély címmel Thomas Grob mutatta be a könyvet A fotográfia és az irodalom­­ Nádas könyvében e két mű­vészi kifejezésmód ott találkozik, ahol nem is várnánk, saját korlátaik közé szo­­rítottságukban, és a vágyban, hogy eze­ket a határokat túllépjék - írja Grob, aki szerint ebben a regényben jóval több van, mint amennyit a viszonylag ala­csony oldalszám (a német kiadásban 132 oldal) sejtet. Münchenben a Literaturhausban talál­kozott Nádas Péter az olvasókkal. Az est előkészítői közé tartozott a Müncheni Magyar Intézet. Nagy érdeklődést keltett, hogy Nádas Péter elmondta véleményét a Németországban meglepően sikeres Márai Sándorról (akinek a müncheni Li­­teraturhaus, az Irodalom háza külön kiál­lítást szentel), továbbá beszélt az 1999-ben a göttingeni Steidl kiadónál megje­lent fotóalbumáról, a Valamennyi fényről. A Stuttgarter Zeitungban Rolf Spinnler a világ észlelésének, a valóság felfogásának az ellentmondásosságát tartja a könyv meghatározó gondolatá­nak. Amióta létezik a digitális kamera, azóta a virtuális valóság és a valós világ közti határok még inkább elmosódtak - írja. A berlini Der Tagesspiegelben Gre­­gor Dotzauert a közelmúltban elhunyt Mészöly Miklósra emlékezteti Nádas módszere, az, ahogy nemcsak állóképe­ket elemez, hanem mozgékony kamera­szemmel (és érzékeny mikrofonnal) kö­veti a szétszabdalt történéseket. - Ki be­szél? A dolgok maguk - írja. Berlin, 2002. február D. P. _______Színház________ Tatarozott Bertolt Brecht A Galilei élete a szegedi Tantusz kamaraszínházban Zsótér Sándor Brecht-sorozata kibővült a hét végén. Színpadra időszerűsítette a Galilei életét „kísérlet” alcímmel a szege­di Nemzeti Tantusz nevű kamaraszínhá­zában. A Tantusz kiszolgált művelődési kunyhó. A szegedi színészek itt húzzák meg magukat, amíg befejeződik a Kama­raszínház renoválása. Brecht krónikás drámájának helyszíneit Ambrus Mária tervező összetömörítette egyetlen, szín­­házilag mindentudó szerkezetté. Szembe­fordított a nézőkkel egy lakótelepi panel­lakást. Párhuzamosan a rivaldával, kínos rendben. Ablakok-ajtók helyett szabvány „nyílászáró szerkezetek”. A hatvanas évek típusbútorai. Jurij Gagarin fényképe a falipolcon. Fentről NDK-üvegcsillár lóg be. A színpadnyílás a Kékes televí­ziókészülék kerete. Az egyes jelenetek után a polcon fénylő, bekapcsolt televí­ziókészülék mintha A Hét zenéjét ordíta­ná. Várjuk, mikor lép közönség elé szer­tartásos meghajlással Hajdú János külpo­­litikus. A díszlettervező és a jelmezterve­ző Benedek Mária munkája érzékenyen összediszharmonizált. Galilei mai öl­tönyben. Mellette fekete, kék, piros bár­sonyokban. Napjaink szabásmintái keve­rednek történelmi jelmezekkel. Nem a történet örökérvényűségével etetnek szé­pelgően bennünket. A lakótelepi lakásba a pestis idején holdjáró szkafanderbe búj­tatott szolgálatosok fertőtlenítenek, a ve­lencei karneválon az E. T. manóinak maszkjában hullahopp-karikázik a társu­lat. A kísérőzene Bachtól a Queen együt­tes Galileo Galileijéig, a Csillagok hábo­rúja kísérőzenéjétől Fényes Szabolcsig terjed. Az előadás csakis belülről megvi­lágított terében, szigorú koreográfiával időnként belülről fénylő csoportok Cara­­vaggio-festményeket idéznek. Bizarr lát­vány a kilúgozott panelben a barokk kor klasszikus naturalizmusának hordaléka. A különféle kultúrák és szubkultúrák bé­kés együttélése szabatos költészettel megjeleníti egy váltókorszak fejek­ben, ízlésekben össze­­zagyvált ellentmondásos­ságát. Mindez egyszerre frivol és áhítatos. Lerom­bolva újraépítő. Zsótér el­hagyta Galilei példázatá­ból az atombomba felfede­zéséhez vezető utat. Nem keresi a tudomány felelős­ségét. Ha klasszikusként játszatná Brechtet, az gon­dolati avíttságot eredmé­nyezne, a nézők számára átélhetetlen színházi ve­zércikket. Időszerű megfe­leléseket sem keresett. Nem lett görcsös politikai színház. Sem odamondogató színpadi csasztuska. (A moszkvai Taganka Galileije - Viszockij - felhevültségében levetett cipője talpával csapkodta a szószéket, mint Hruscsov az ENSZ-ben). Zsótér Brechtje megfontolt szűkszavúságú költői politikai színház. A kiemelkedő tudós, a tudománytörténet óriása helyett hedonista értelmiségit állít a társadalmi nyilvánosság elé. Megvizs­gálja, igazuk van-e a hősiességre uszítók­­nak (akik másoktól elvárják a heroiz­­must), mennyi megalkuvás nem árulás még, és saját kiszabott dolgának elvégzé­se érdekében megtagadható-e átmeneti­leg a felismert igazság. Zsótér keze alatt a Galilei élete olyan drámának látszik, mintha ma és itt írta volna a 46 éve elhalt német színházi reformerköltő. A rende­zés nem összerímelteti a helyzeteket. Vé­gére jár a drámai helyzeteknek. A végig­gondolt mondatok 2002 februárjában ele­venek, felzaklatóak. Tiszta, költői logiká­jukkal megérintik a nézőt. Ungár Juli új fordítása kikerüli a pátoszt. Szabatos, jó színésznek mondható, nehéz szöveg. He­lyenként napjainkra renoválja (eszpresz­­szót említenek, tudós lánya a kint várako­zó taxiról beszél, egy-két fölösleges vas­­kosság is beletéved a szövegbe). Király Levente nagy formátumú Gali­leit, a gondolkodás kéjencét állítja szín­padra. Hatalmas testét almával és hagy­mával kisütött libának csupán említése is élvezettel tölti el. Ugyanilyen élvezet számára a gondolkodás. A fondorlat, amivel kifog szellemi rabtartóin. Élvezi, valahányszor elmagyarázhat egy asztro­nómiai tételt. Király Galileije szeret enni, szeret vörösbort inni, szeret tanítani. Nem fölényes. A tudás szerinte nem kiváltság, hanem demokratikus kötelesség. Huncu­tul rejtőzik. Fondorlatos cseleit játékos félmosollyal végzi. Örömmel jár túl a be­csaphatók eszén. Pataki Ferenc fejére húzott kapucnival gördeszkán besiklik az előadás elején, mint 11 éves Andrea Sarti, konfekcióöl­tönyös, lófarkas ifjú értelmiségiként Olaszországból a szabadabb Hollandiát választja, zsebébe rejtett CB-n átcsempé­szi a határon a Discorss titkos befejezését. A pestiskarantén jelenetében a fenékfal ablakának üvege mögül kívánkozik be mesteréhez. (Zsótér rendezéseinek rím­szerű motívumaként kerül üvegtábla az összetartozók közé: látják egymást, kar­nyújtásnyira vannak, mégis áthatolhatat­lan a válasz közöttük.) Herceg Zsolt több apró szereppel bené­pesíti a játékteret. Barát és ellenség. Kis­ember, bíboros, udvarhölgy. Legmegka­­póbb talán mély félelmével, ahogyan ke­rüli kimondani a máglyára ítélt eretnek nevét. Több mint óvatos. Áthatóan retteg. Félelme erősíti Galilei ravasz merészsé­gét a gondolkodáshoz. Farkas Andrea a tudós háziasszonyát zordul családias, rendet tartó hivatásos zsarnoknak mutatja. Másik megjelenési formájában: az inkvizíció titkárnője, kosztümös anyacsavarja a Nagy Gépe­zetnek. Bognár Gyöngyvér az inkvizíció döntését rettegő imádkozással várja. Vir­ginia, Galilei leánya az ő színészi megfo­galmazásában fullasztóan gondolkodó, családba beépített tégla­­ magába sűríti a társadalmi közhangulatot, az engedelmes gondolkodásnélküliséget. Odaadóan hisz az éppen mondható jelszavakban. Gömöri Krisztián Medici nagyhercege mintha Caravaggio ifjú Bacchusának fej­­díszében lépett volna színre. Művészet­­történeti idézet mozgósítódik személyé­ben. Sarádi Zsolt a Szent Sebestyén képé­ben megjelenő, egyetértő Barberini bíbo­rosból nyílt színen válik Orbán pápává, megváltoztatja nézeteit, átalakul megértő matematikusból politikus elutasítóvá. Borovics Krisztián hórihorgas termete a szín hátterében Galilei kémlelő árnyé­ka. Borovics nem „véleményezi” jelene­teit színészi kritikával. Figyelme, össz­pontosítása, fürkész jelenléte a tudósra ráállított szerzetes szerepében erőteljes alakítás. Marton Róbert (A kis barát) jobb talpával az asztalra nehezedik, bal lába a magasan fekvő szellőzőablakon ki­nyúlik, így mondja el hosszú jelenetét, mintha márványlábú, gro­teszk mellékalak volna egy köztéri emlékművön. Janik László a bíboros ink­­vizítor szerepének ad súlyt. Galkó Bence, kezé­ben kivont, hidegen lángo­ló neoncsővel a végzet ra­cionális angyalaként feltű­nik az ablakkeretben. Galkó szól legtisztábban a színpadon. Az első rész­ben hegyezni kell a fület, ha érteni szeretnénk, miről hangképeznek odafenn. A játék második felében már érthetőek a közlések. A szereplők beletalálnak fi­zikai feladataik pszichikai kitöltésébe. Elfelejtik, mint tanultak meg rosszul beszélni. A rendező helyenként egymásra beszélteti a színészeket. Eltéríti őket a saját hangjukat élvező artikulációs parádézástól. Az előadás al­címében szereplő szó úgy értendő: a kí­sérlet arra irányul, megtisztítható-e a szí­nészi játék a rárakódott közhelyszerű szennyeződésektől. A Galilei élete ren­dezése arra törekedik: sok kis igazság helyett keresse meg a színész szerepe nagy igazságát. Ne a szöszmötölő részle­tekkel bíbelődjék, minél több apró meg­figyeléssel díszítve szerepét, de mélyére hatoljon, lényegét fogalmazza meg. Hangját se színezze, ne árnyalja teátráli­­san szépségesre. Használja a beszédet színpadon is közlésre. A rendezés rávet­te (rákényszerítette?) a színészeket, hogy lemondjanak az alakítás könnyebb útjá­ról. Elvessék a kényelmes hagyomány­kliséket. A szöveget elborító érzelmi ge­nerálszaftot. Egyszersmind kerüljék el a naturalista aprómunkába belefulladást is. Csak látszólagosan minimálszínészet a Zsótér segítségével előálló színpadi ma­gatartás. Nincsenek bravúros ugrások, sem falra mászás. A koreográfia nem se­gít befoltozni a megéltség tátongó lyuka­it. Csak a megértett, sajáttá fogalmazott szöveg él meg. (Nem mintha Király Le­vente disszertálni volna képes a ptole­­maioszi vagy a kopernikuszi világkép­ből, de tud a színpadon gondolkodni. Szabadon, szárnyalón magáévá gondolja a világegyetemet.) A szövegmondásból kikergetett emelkedettség helyett a taka­rékos taglejtések patetikusak. A legkeve­sebb gesztust alkalmazzák a játékban. Nincsen áldrámai taglejtés, levegőkaszá­lás, magyarázkodó gesztikuláció. Király Levente mindvégig majdnem mozdulat­lan. Bal keze a gravitáció bizonyításához szükséges kődarabbal babrál az asztallap pereme alatt. Csuklója nem moccan. Csupán ujjai begyével ízlelgeti a gondo­latokat. A többi játékosnak megfagy a le­vegőben egy-egy gesztusa. Festménnyé válnak. Megállítják a pillanatot. Mozdu­­lati takarékosságuk nyereségeként a má­sodik rész drámai feszültsége megerősö­dik. A kísérlet bevált. Emlékműszerű színjátszásunk, mintha mégis mozogna. M. G. P. A rendezés nem összerímelteti a helyzeteket. Végére jár a drámai helyzeteknek. A végiggondolt mondatok 2002 februárjában elevenek, felzaklatóak.

Next