Népszabadság, 2002. április (60. évfolyam, 76-100. szám)

2002-04-13 / 86. szám

NÉPSZABADSÁG 2002. ÁPRILIS 13., SZOMBAT A Dunánál Dessewffy Tibor A közvélemény-kutatók meglepően jól szerepel­tek a vasárnapi választási előrejelzéseikkel. Szin­te mindegyik politikai párt eredményét pontosan eltalálták, egyetlen - igaz, lényegtelennek nem nevezhető - kivételtől eltekintve. Ezt a fájdalmas kivételt pedig a szocialista pártra szavazók jelen­tették. A Tárki mérése például csaknem félmillió­val kevesebb MSZP-szimpatizánst jelzett. Csalás­ról szó sem lehetett, nemcsak értelme nem lett volna, de aki látta Kolosi Tamás és a Fidesz-veze­­tők összeomlását, annak nem kell többé bizony­gatni, hogy sem a közvélemény-kutatók, sem a kormánypárt nem kételkedett az előrejelzések hi­telességében. Ez persze felveti azt a kérdést, hogy mikortól kancsalítanak ezek az adatok. Lehet, hogy nemcsak az elmúlt hónapban kampányolt volna másképp a Fidesz, lehet, hogy nemcsak Or­bán Viktor vitázott volna más stratégiát követve. De talán - önkritikusan jegyzem meg - érdemes lenne újragondolni az elmúlt négy év folyamatait, a közhangulattal kapcsolatos elképzeléseinket is annak fényében, hogy tudjuk: a válaszmegtaga­dók túlnyomó része mindig is baloldali szimpati­záns lehetett. Ebben a helyzetben azonban nem a közvéle­mény-kutatók keserű kenyere vagy a következés­képp kialakított téves politikai stratégiák ténye a legdöbbenetesebb. Fianem az, hogy tizenkét évvel a rendszerváltás után eljutottunk oda, hogy a leg­nagyobb ellenzéki párt szavazói közül majd min­den negyedik úgy látta: jobban teszi, ha nem vall­ja be a kérdezőbiztosnak politikai preferenciáit. „Erősnek kell lenni és annak is kell látszani” - ad­ta interjújának Kövér doktor jó három éve a címet, és a politikai erőfitogtatás, tisztogatások és strigázás valóban kollektív lélektani eredményt hozott; a magyar társadalom újra megtanult félni. És itt nemcsak a félmilliónyi „rejtőzködő szo­cialistáról” van szó. A tudatosan mélyített szaka­dék, törésvonal másik oldalán épp így állandósult a szorongás. Szociálpszichológiai közhely, hogy az általános gyűlölködés két irányban is mérgező, nemcsak a kirekesztetteket stigmatizálja, de a hatalmon le­vőkben és az ő oldalukon állókban is gerjeszti a rettegést. Ez indítja el a gyanakvás, a bizalmatlan­ság és a félelem spirálját, amely a lehetséges való­ságértelmezések közül mindig a legbaljósabbat választva önbeteljesítő jóslatként is működik. A jó nevű felekezeti gimnáziumban az igazgató könnyeivel küszködve iskolagyűlésen tudatja a gyerekekkel, hogy jövőre már nem lesz tanítás, mert „ezek” megszüntetik az egyházi iskolákat; a már szavazó negyedikesekkel külön személyes el­beszélgetés keretében közük, ha nem a Fideszre szavaznak, „visszajönnek az oroszok”. Az ilyen és a hasonló, naponta tucatszámra hallható történetek miatti felháborodásomat nehezen tudom fékezni. Fiát könyörgöm, muszáj az iskolai autoritással szemben védtelen, tizenéves gyerekeket saját poli­tikai nézeteinkkel szekálni? Hol van a polgári, vagy másként civilizált viselkedés minimuma? Ugyanakkor meg is kell értenünk a másik oldal fájdalmát, indulatait. Az elmúlt négy évben kiala­kult az egységes jobboldal saját mitológiával, ér­tékekkel és médiával, ami önmagában nem volt kis teljesítmény. Tragikus tény viszont, hogy eh­hez a Fidesz megpróbált kisajátítani néhány fon­tos identitásképző fogalmat, aminek következté­ben a jobboldalon valóban sokan tényleg elhiszik, hogy „mi” vagyunk a minden, a jövő, család, a ha­za, a magyarság, „ők” pedig semmik, az istentelen múlt, a hazátlan bitangok, akik visszahozzák az oroszokat. Ám az emberi minőség nem a pártszimpátiák szerint tagozódik. Kiváló emberek találhatók a Fi­desz táborában is, és én nagy veszteségnek érez­­ném, ha elveszíteném azt a néhány fideszes bará­tomat, aki még maradt. Ugyanakkor be kell lát­nunk, a politika ma épp erre játszik, hogy a temp­lomokba és futballöltözőkbe, munkahelyekre és kocsmákba bepofátlankodva szétzúzza az emberi kapcsolatokat, és a saját logikája szerint kösse azokat újra össze. Márpedig a Dunánál, ebben az országban,­ együtt fogunk élni a választások után is - minden valószínűség szerint egy új kormánnyal. Nem en­gedhetjük meg, hogy a több mint kétmillió Fidesz­­szavazó - és az a hárommilliónyi ember, aki nem ment el szavazni - ne érezze magát otthon a hazá­ban. Jogos sértettségünket, a képtelen vádak fölöt­ti felháborodást félretéve kell példát mutatni, megvalósítani ezt a normális, élhető, fenyegető­zéstől és félelemtől mentes Magyarországot, ahol Kolosi Tamás is nyugodtan dolgozhat, ahol a fele­kezeti gimnázium oktatóit senki nem fogja szelle­mi homelesseknek nevezni, és fideszes kötődésük miatt nem fognak ápolónőket elbocsátani. E nor­mális, nyugodtabb Magyarország megteremtésére van esély — igaz, a Fidesz ritmusváltásos letáma­dását szemlélve ez nehezebb lesz, mint valaha. Szemmel láthatóan a Fidesz egész kampánystraté­giája a százmilliókért megrendelt közvélemény­kutatásokra épült - s paradox módon a tudomá­nyos mérések segítségével teljesen elszámította magát. Az első forduló előtt Orbán és a Fidesz, mint Csank János csapatai, biztonsági játékra tö­rekedett, a többgólos - vélt - vezetés birtokában nem kockáztatott, csatárok helyett több hátvéddel játszott, és a kissé önfejű Kövér brutális verbális „becsúszásait” leszámítva nem durvult. A vasárnapi választás eredményeinek pőre igazsága , vagyis, hogy az MSZP és az SZDSZ csaknem négyszázezerrel több szavazatot kapott, mint a Fidesz-MDF és csatolt részeik - új taktika bevetésére inspirálta a meglepett kormánypártot. Orbán és a kampánystratégák sutba vágták az áj­­tatos manó jelmezt, a kenetteljes hangot, és visz­­szatértek a Főnök személyiségéhez amúgy is kö­zelebb álló egész pályás letámadáshoz, totális fut­ballhoz. Sajnos az alcsúti foci pankrációra emlé­keztető szabályai nem igazán illeszkednek egy másik, a demokrácia nevű játék szabálykönyvé­hez. Egyszerre volt lehangoló és mulatságos, hogy míg a „közszolgálati” televízió kedd esti kampányműsorában Baló György kínosan ügyelt arra, hogy egyenlő megszólalást biztosítson a két párt képviselőjének, alig negyedórával később Orbán több csatornán megszerkesztve, válaszadás lehetősége nélkül szólhatott saját táborához. De hát a közszolgálatiság újabb megalázása eltörpül a beszéd üzenete mellett. Orbán soha még ilyen megosztó, hisztériakeltő módon nem beszélt az ország nyilvánossága előtt. Mert bár igaza volt a miniszterelnök úrnak abban, hogy „ azért az élet mégiscsak több, mint a lét­­fenntartásért folytatott puszta küzdelem. És ami­vel több, az teszi igazán széppé és fontossá...”. De vajon kitől érzi fenyegetve azt, ami fontos az élet­ben: „...a családunk, a gyermekeink, az emberi méltóságunk, a szabadságunk, a hitünk és a ha­zánk. És mindezt most meg kell védenünk!” — ugyan kitől? Orbán és a Fidesz esetében már sokadszor válik külön bennem a megértés és az elfogadás. Értem, hogy a jelenlegi miniszterelnöknek a politikai ra­cionalitás szabályai szerint most ezt kellett lépnie. Erőt mutatni, hogy megállítsa az első fordulós vereség után a Fidesztől elvándorlókat, démo­­nizálni az ellenfelet, hogy a „nem eldőlt, hanem leegyszerűsödött” választásban a másik oldalon a Gonosz nagytőke erői állnak. (Hárommillió kol­dus országából mára kétmillió-háromszázezer nagytőkés országává lettünk - hm, nem is lenne rossz.) Képes vagyok követni és diagnosztizálni ezt az észjárást, de társadalmi következményei miatt ezt a gondolkodásmódot elfogadni nem lehet. A poli­tikai racionalitás nyers logikája nem a Mi logi­kánk. Ha most hasznosnak is tűnhet egy politikus számára a gyűlöletbeszéd, az emberek, a társada­lom számára a félelemkeltő, paranoid üzenetek aligha biztatnak sok jóval. És mielőtt fideszes ba­rátaim az első forduló előtt Kövér Lászlót támadó példákra hivatkoznának, van egy lényegi különb­ség: Kövér, miként ez számos internetes helyen látható-hallható, valóban azt mondta, amiért kriti­zálták, míg Orbán Viktor családját, gyermekeit stb. senki nem akarja bántani - így olyan veszettül védelmezni sem kell. Sőt mivel én is megkaptam az „Orbán Viktor szeret téged” SMS-t, hadd mondjam el, örülök neki, és az érzelmeket igyek­szem viszonozni, bár ez nem lesz könnyű. Ugyan­is most a miniszterelnök nemcsak a társadalmi szembenállást élezte ki méltatlanul, nemcsak az ellenzékre szavazó többséget sértette meg, hanem különösképp saját szavazóit hozta lehetetlen hely­zetbe azáltal, hogy a Gonosszal való szembefor­dulásra és harcra buzdít. Mi történik az esetben ezekkel az emberekkel, ha - miként a választási matematika valószínűsíti - a polgári baloldal nyer? Milyen érzésekkel fogják nevelni a gyere­keiket, oktatni a diákjaikat, végezni a munkájukat, élni az életüket? Meglehet, hogy „a harcot, melyet őseink vívtak, békévé oldja az emlékezés”, de mi lesz ennek a kvázi-polgárháborúnak a következ­ményeivel, amibe épp most próbál belerángatni minket a hatalomtól megválni nem képes Orbán Leonidás Baráti Kör? A politikaelméletben a demokráciának számta­lan meghatározása van. Mindig is beértem egy minimalista megközelítéssel: az emberek szabad, titkos választáson mondhassanak ítéletet időről időre az épp hatalmon levő pártok munkájáról. Ehhez a gondolathoz persze elválaszthatatlanul hozzátartozott, hogy a szabad választásokat el­vesztő párt a hatalmat tisztességgel át is adja, el­vesztett választás esetén nem hirdet dzsihádot a strigák, hitetlen idegenszívűek ellen. Nem árt ta­lán emlékeztetni Wermer Andrást arra, hogy a 14 évvel ezelőtt megalakult szervezet a Fiatal DE­MOKRATÁK Szövetsége elnevezést választotta. S bár azóta sok minden változott, a demokráciá­nak ezt a minimálfogalmát azért nem kéne a sutba vágni. Még négy év Fidesz-kormányzás nem ér meg egy polgárháborút. Legalábbis nekünk, az or­szágnak biztosan nem. hétvége

Next