Népszabadság, 2002. április (60. évfolyam, 76-100. szám)

2002-04-15 / 87. szám

Végső búcsú Hofi Gézától MUNKATÁRSUNKTÓL Több ezren kísérték el utolsó útjára Hofi Gézát szombaton a bu­dapesti Farkasréti temetőben. A Kossuth- és kétszeres Jászai Mari-díjas színművész-humorista ravatalánál művészkollégák, barátok, politikusok, közéleti személyiségek, vadásztársak áll­tak felváltva díszőrséget. Az eseményen jelen volt többek kö­zött Agárdi Gábor, Bajor Imre, Fábry Sándor, Farkasházy Tiva­dar, Gálvölgyi János, Kern András, Koós János, Markos György, Nádas György, Nagy-Bandó András, Selmeczi György, Székhelyi József, illetve a politikusok közül Medgyessy Péter, Kovács László, Kuncze Gábor és Lendvai Il­dikó. Mádl Ferenc köztársasági elnök táviratban fejezte ki rész­vétét a Hofi családnak, nevében a végtisztességen Szentgyörgyi András, a köztársasági elnök titkárságának vezetője vett részt. A kulturális kormányzat nem képviseltette magát. Elment egy igazi melós, a kőbányai munkás, a közönség nap­számosa - e szavakkal kezdte búcsúztatóját a ravatalnál Schiffer János főpolgármester-helyettes. Mint mondta, Hofi talán az utol­só kisember volt, aki helyettünk is kimondta az igazat. Bár szí­nész volt, nem állt jól rajta a királyi jelmez, nem szívesen mond­ta mások szövegét. Egész életében harcolt a butaság, a képmuta­tás, a pöffeszkedés, a nagyképűség, az aljasság és a hazugság el­len. Temetése a mai hangzavarban csendre int. Szabad szájú és zabolátlan volt, de sosem gerjesztett indulatokat. Ellenfeleit so­sem gyűlölte, csak kinevette. Ő életével és munkásságával teste­­g­sítette meg a bibói gondolatot: demokratának lenni mindenek­­g előtt annyit tesz, mint nem félni - hangsúlyozta Schiffer János. « Hofi jelenség volt. Mondott igazat, mondott tréfásat, és mi elé­g mentünk vele nevetni, néha rajta, és most eljöttünk ide sírni ére­n­te - kezdte beszédét a szakma nevében megszólaló Horváth­­ Ádám rendező. Mint hozzátette, ez a hihetetlenül könnyed mű- £­vész, filozófus, politikai elemző minden egyes fellépését meg­szenvedte. Egész nap formálódott a mondat, a szünet, a gesztus, a hangsúly, majd este bement a színházba, és azonnal elő is ad­ta azt. Mindennap végigszenvedte a befogadást, az előadást, a megértést, mutatott rá Horváth Ádám. A barátok nevében elkö­szönő Benedek Fülöp beszédében pedig azt hangsúlyozta, hogy bár Hofi szerette az életet, a jó társaságot, a mulatságot, de az igazi támaszt számára a szűk családi kör jelentette. Helyezzük sírba a méltót méltó módon — ezzel a mondattal búcsúzott a művészparcellában a sírnál Kerényi Imre, a Madách Színház igazgatója. Majd zárszóként felsorolta Hofi Géza ösz­­szes díját, melyekkel „hódolói elhalmozták őt”: nyolc arany-, egy platina- és egy gyémántlemez, három Bonbon-díj, arany­gyűrű, Aranyzsiráf-díj, Emerton-díj, Huszka Jenő-díj, Déryné­­díj, két Jászai Mari-díj, érdemes és kiváló művész, a Magyar Köztársasági Érdemrend Tisztikeresztje, Pro Cultura Urbis-díj és legvégül a Kossuth-díj. Mielőtt a Nemzeti Színház új bemutató­járól beszámolnánk, eloszlatandó néhány rémhír. A Nemzeti nincs elérhetetlen tá­volságra. (1837-ben a Pesti Magyar Szín­házat is a városfalakon túlinak ítélték. 1896-ban a Vígszínház elhagyatott, váro­son kívül eső tájra épült.) Továbbá: nem hallani a gyorsvasút zaját. (A Blaha Luj­za téri színházba azonban beszólt a Ham­let közben is a körút forgalma, tekintettel rá, hogy ló vontatta közlekedéskor építet­ték.) Továbbá: az új Nemzeti nézőterén ha nem lehet jól hallani, az nem akuszti­kai, hanem artikulációs kérdés. Hallani és érteni Nagy-Kálózy Esztert (Miranda), Vida Pétert (Caliban), Stohl Andrást (Ferdinand), Mészáros Istvánt (Trinculo), Hollósi Frigyest (Sebastian), Zelei Gá­bort (Kormányos). Valószínűleg a többi­ek terjesztették a rémhírt a színház rossz akusztikájáról. Valóban rossz az akuszti­ka, amint megszólalnak. Schwajda harmadjára állított színre Shakespeare-darabot: a szolnoki Vízke­reszt és a A velencei kalmár után most az életművet lezáró A vihart megrendezte a Nemzetiben. Bőkezű látványosság. Schwajda bemutatja az új színház vala­mennyi technikai készségét. Forog a színpad. Süllyed, emelkedik. Csapadék­szórók zárulnak. Árkok zárulnak. Lép­csősorok nyílnak, semmibe tűnnek. A zsinórpadlás magasából leereszkedik a viharba került tengeri hajó, máskor báb­színház (Mira János tervezésének ezek leggyengébben elképzelt részei). Gyö­nyörű fénykúpok szeldesik a remekül vi­lágítható teret. Valahol messze, a távol­ban, fent a magasban látomásszerű bar­langból figyeli Prospero az indusztral­­izált szigeten történőket. A főszereplő­nek ezek legjobb pillanatai: nem szól, csak néz. Rendezői hazardírozás az em­beri bölcsességet, színészi varázserőt és­ _____Színház_____ A vihar szófoglaló szerepet egy epizodistára bíz­ni. Benedek Miklós nem száműzött ural­kodó, a sértett irodavezető. Nyakba hú­zott, féloldalas vállal ingerülten löki ma­gából a szótagolt szöveget. Szenvedély helyett bosszús. Értelmezés helyett álta­lános gőzt ad dikciójának. Szórakoztató­ipari szenvedélyére jellemzőek a túlarti­kulált szókezdő th-k (t­eremtés, t­izenkhét éve), kh-k (khormány, k­önyvtár). Az előfüggöny előtt azután nagyon magára hagyatott a Babits fordí­totta szöveggel. Nem érthető (maga sem érti), mit mond. Csupán bebiflázza, és fölmondja a zárszót. Sután véget ér a lát­ványosság: Prospero darabokra töri a verset. A színháztechnika jól vizsgázik. Jobb képet mutat az együttesnél. A társulat még ideiglenesen szedett-vedett: Nagy- Kálózy az Új Színháztól, Ujlaky László, Vida Péter, Mészáros István, Zelei Gábor Szolnokról, Stohl az RTL Klubtól, Hol­lósi, Bán János a Katona Józseftől jött. Két színigazgató is szerepel: Iglódi a Ma­gyar Színház éléről, Balikó a Pécsi Nem­zetitől. Román Sándor koreográfiája nem mutatós betétek, nem ékítmények: az elő­adáshoz szervesen hozzátartozó cselekvő mozgások. Néhol ugyan túlkoreografálja a színészi mozgásokat. Nagy-Kálózy Watteau Gilles fehér bohóca jelmezében valamennyi kimondott szóra kénytelen egy-egy táncmozdulatot tenni. Rab szel­lem helyett nyugtalan gimnasztika-tanár­nőt látunk mindaddig, amíg ki nem sza­badul a fölfogás rabságából és huncut va­rázsinassá nem válik. Stohl humorérzék­kel megáldott, bumfordi hős. Amikor meglátja Mirandát, valóban meglátja. Nem az első nő, akivel életében összeke­rül, de ezt valóban látja. Hasábját cipel a lánnyal. Elengedi terhét. Nekidől Mirandának, a hasáb közéjük ékelődik pajzán meredésként. A lebírandó távol­ság színpadian cselekvővé teszi szerelmi szenvedélyét. Major Melinda (Miranda) szép. Az előadás színészi öröme Mészá­­ros-Hollósi clownkettőse. Nem mesebeli hajótöröttek, nem is poézist színelő vas­kos színházi bohócok a hagyományos viccfegyvertárral. Hollósi a jámborabb, Mészáros az ádázabb képviselője a mai valóságnak. A mából delegálták őket Shakespeare-be. Kettejük színházi jelen­léte biztosít róla, hogy A vihart 2002-ben állították színpadra. Leszámítva, termé­szetesen, a színpadtechnikai gépezeteket, szerkezeteket. Azok nagyon modernek. Szépek Debreczeni Ildikó háromféle jelmezei: a Prospero karateruha­ közhelye mellett Ariés szaténja Watteau-idézet. A többség brokátokban, selymekben, bár­sonyokban, súlyos hímzésekkel, nyak­fodrokkal. Jelmeztörténeti felvonás. Jel­meztervezői régmúltat idéző muzealitás. Manapság ilyen gondos kivitelezésre nincs már sem anyag, sem idő, sem szak­ember. Mintha a színház hajdani, elkó­tyavetyélt jelmeztárának darabjait lát­nánk ünnepi vendégszereplésben. Vange­­lis nagylélegzetű filmkísérőzenét szerzett az előadáshoz, amit büszke hangerővel eresztenek a nézők és a játszókra. Nem az új előadáshoz, hanem a régi színház levegőjéhez tartozik az az ottho­nossá tevő tény, hogy kiszabadították hajdani nagyok mellszobrait a múzeumi tárolásból. Az emeleti szalonokban ott állnak a régiek mellszobrai, amiket a Blaha Lujza téri színház felrobbantását követően karanténba vittek: Izsó Miklós márványa Megyeri Károlyról, Szász Gyuláé Halmi Ferencről és a többi között Stróbl Alajos Jászai-büsztje. A Nemzetinek már van múltja. Remél­hetőleg lesz jövője. M. G. P. Jelenet az előadásból FOTÓ: KOVÁCS BENCE NÉPSZABADSÁG KULTÚRA 2002. ÁPRILIS 15., HÉTFŐ 9 A zongorába rejtett titkok A Zeneakadémián koncertezik Kun Woo Paik Első pillantásra maga a megtestesült nyu­galom — a jól ismert ázsiai kedvességgel és udvariassággal párosítva. Kun Woo Paik azonban gyorsan figyelmeztet, hogy a kép csalóka.­­ Mi koreaiak sokban ha­sonlítunk az oroszokra, ugyanúgy a vég­letekben élünk. Érzelmileg a rajongó imádat és a tomboló dühkitörések között ingázunk - mondja mosolyogva az 1946- ban, Szöulban született virtuóz zongora­­művész, akinek játékát hamarosan ismét megcsodálhatja a magyar közönség. Paik április 16-án a Zeneakadémián, a Kocsis Zoltán által vezényelt Nemzeti Filharmo­nikusokkal ad koncertet. A műsoron Haydn D-dúr, Brahms II. szimfóniája, valamint Prokofjev II. zongoraversenye szerepel. A negyed százada Párizsban élő, rend­kívül választékos franciasággal beszélő Paik nemcsak kedvence, Prokofjev miatt várja nagy érdeklődéssel az újabb buda­pesti koncertet. Most először lép a publi­kum elé Kocsis Zoltán társaságában, akit személyesen csak távolról ismer. A ma­gyar zongorista-karmesterről ugyanakkor rendkívül elismerően beszél. - Olyan te­hetség, akinek a művészi önkifejezéshez nem elég a zongora. Valószínűleg ezért vezényel és komponál is. Én más típus vagyok, számomra e csodálatos hangszer még rengeteg felfedezésre váró titkot rej­teget - magyarázza egy tea mellett Paik, akinek életében egymást váltogatták a különböző zeneszerzőkhöz kötődő kor­szakok. Tizenévesen Ravellal kezdett, utána jött az „orosz éra”, amit Mozart kö­vetett. Liszttől saját bevallása szerint na­gyon félt, egy szép nap azonban valóság­gal beleszeretett. A kritikusok szerint költői módon zon­gorázó Paik pályafutása más drámai for­dulatokat sem nélkülöz. Legalább dupla kulturális sokk érte, midőn tizenöt éves naiv kamaszként megérkezett New York­ba, ahol egy közös koreai-amerikai ösz­töndíj folytán, s Leonard Bernstein aján­lására Rosina Levine tanítványa lett.­­ A Beatles és a hippikorszak New Yorkjába csöppentem, azt sem tudtam, hogy a Föl­dön vagy valamilyen más bolygón járok - emlékszik vissza az identitáskereséssel nehezített kezdetekre. Az erőteljes kulturális környezetváltás is valószínűleg hozzájárult ahhoz, hogy a zene- és művészetrajongó családból szár­mazó fiatal tehetség az amerikai metropo­lisban nem tudta legyőzni félénk, vissza­húzódó természetét. A színpad világához szükséges átalakulásban döntő szerepet játszott Kabos Ilona, a világhírű magyar származású zongoratanárnő.­­ Ilona rend­kívül erős személyiség volt, s az energiá­kat varázslóként át tudta ültetni a tanítvá­nyaiba — emlékszik vissza néhai tanárára, aki a New York-i, londoni és svájci kurzu­sokon ingyen oktatta a szerény anyagi kö­rülmények között élő fiatalembert. Az Ázsia, Európa és Észak-Amerika közötti háromszögben ingázó Park az el­múlt évtizedekben sikert sikerre halmoz­va bejárta a nagy koncerttermeket, s min­den jelentős szimfonikus zenekarral ját­szott. A világhír ellenére továbbra is sokat faggatja önmagát, egy időben azon is gon­dolkodott, hogy búcsút mond a zongorá­nak. Nagyon csábította a fotózás, a zene végül mégis erősebbnek bizonyult. A kép világától azonban nem tudott és nem is akart teljesen elszakadni, amit filmszí­nésznő felesége, másrészt a mozi - első­sorban Bergman, Godard, Antonioni és Visconti - iránti rajongása is jelez. Hosz­­szas vívódás után rájött: a két szerelem tu­lajdonképpen jól megfér egymással. Párizs, 2002. április Dési András Kun Woo Park eszmélet ízelítő a legújabb számból Arthur Miller: Az illúziók vége (interjú) - Németh György: Bokros Lajos meg a szo­lidaritás - Orosz Éva: Paradigmaváltás az egészségügyben - Paul Wetherly: Anthony Giddens és a „harmadik út” - Tom Frank: Marketing és felszabadítás - Robert Went: A globalizáció és a hosszú hullám (interjú) - Peter Gowan: Szeptember 11. és a világ­­politika - Matthey Rotschild: Új mccarthyzmus - Claude Julien: Támadás a szenté­lyek ellen - Alain Gresh: Levél leányomhoz (a palesztin—zsidó konfliktusról) - Kato­na Magda: A terrorizmus okai és megszüntetésének lehetősége A NÉPSZABADSÁG és az RTL Klub közös játéka Hetente - hétfőn, szerdán és szombaton - egy-egy kérdést teszünk fel. Az egyes kérdésekre adott helyes választ beküldők között 3 darab Legyen Ön is milliomos! társasjátékot sorsolunk ki. MAI KÉRDÉSÜNK: Ki írt művet egy elképzelt államról, Utópiáról? A) George Orwell B) Aldous Huxley C) Morus Tamás D) Aquinói Szent Tamás Beküldési határidő: 2002. április 19. Cím: NÉPSZABADSÁG/Legyen Ön is milliomos!, Budapest 1960 A nyertesek névsorát a NÉPSZABADSÁG 2002. április 27-i száma közli. Magyarország legkedveltebb napilapja

Next