Népszabadság, 2002. április (60. évfolyam, 76-100. szám)

2002-04-16 / 88. szám

8 NÉPSZABADSÁG MAGYAR TÜKÖR 2002. ÁPRILIS 16., KEDD Röplapok, okmányok, cédulák Többéves késéssel épül meg a Holokauszt Múzeum A kormány március 19-i ülésén hozott döntést a Holokauszt Emlékgyűjtemény és Dokumentációs Központ Közalapít­vány létrehozásáról. A kormányszóvivő akkori bejelentése szerint a kormány a közalapítvány feladatának tekinti a náci koncentrációs táborokban faji, vallási és más okokból elpusztított magyar állam­polgárok emlékének megőrzését, a holokauszttal kapcsolatos dokumentáció gyűjtését. Bár a kabinet bejelentéséből a közvéle­mény arra a következtetésre juthat, hogy itt egy új kezdeményezésről, egy frissen létrehozott intézményről van szó, a gyűj­tőmunka és a tudományos feltárás immár több mint fél évszázada folyik. Annak el­lenére, hogy Schmidt Mária nemrég a források és dokumentumok ritka voltával indokolta, hogy a Terror Házában feltű­nően kis teret szenteltek a holokauszt be­mutatásának, tény: a szakemberek és a la­ikusok évtizedek óta kutatnak. Munkájuk eredményét számos monográfia, forrás­­gyűjtemény és tematikus kiadvány ösz­­szegzi, nem beszélve azokról a kiállítá­sokról, amelyeket az elmúlt időkben Ma­gyarországon és külföldön rendeztek. A múlt feltárása nem sokkal a felsza­badulás után elkezdődött. Nemcsak a Zsi­dó Múzeum, hanem a legtöbb közgyűjte­mény feladatának érezte a holokauszttal kapcsolatos emlékek rendszerezését. Így maradtak fenn a falragaszokon is megje­lentetett korlátozó rendelkezések, a röp­lapok, a brosúrák és ok­mányok. A kutatók olyan fontos adatokra bukkan­tak, mint például a Kül­ügyminisztérium egykori béke-előkészítési osztá­lyának anyaga. Ami a ren­deleteket, a dokumentu­mokat illeti, mára kimerítő dokumentáció áll a szak­emberek és a közvéle­mény rendelkezésére. 1957-ben az akkor megalakult Náciz­mus Üldözötteinek Bizottsága is hozzá­fogott a túlélők emlékeinek összegyűjté­séhez. Később a XX. század történelmé­vel is foglalkozó Munkásmozgalom-tör­téneti Múzeumban alakult egy műhely, amely számos kiállítást készített a holokausztról. A közelmúltban elhunyt Hárn Emil nevéhez köthetők az ausch­witzi lágerben megrendezett magyar tár­latok, és több vándorkiállítás mellett a nagy hatású 1994-es várbeli bemutató is. A nyolcvanas években nemcsak a ha­zai szakemberek, hanem a Nemzetközi Auschwitz Bizottság képviselői is egyet­értettek abban, hogy egy önálló intéz­ményt kell létrehozni a dokumentálásra és az összegyűlt anyag megőrzésére. 1990-ben nyílt lehetőség egy magánala­pítvány, a Magyar Auschwitz Alapítvány - Holokauszt Dokumentációs Központ megteremtésére. A bejegyzéshez szüksé­ges 2,8 millió forintot cégek, bankok és magánszemélyek adták össze. Mint Verő Gábor, az alapítvány ügyve­zető titkára mondja: olyan sokan keresték föl őket, hogy hamar kinőtték a Magyar Ellenállók és Antifasiszták Szövetsége, valamint a Nácizmus Üldözötteinek Bi­zottsága által rendelkezésükre bocsátott helyiséget. A Dokumentációs Központ tudományos vezetője a kezdetektől fogva Szita Szabolcs történész, a közreműkö­dők ma is csak egytucatnyian vannak, fő­állású mostanáig nem volt köztük. Az elmúlt tíz évben az alapítvány nem­csak szervezte a szakmai és a tudomá­nyos rendezvényeket, publikált és segéd­anyagokkal látta el a pedagógusokat, de gyűjteményét is építette­­ abban a re­ményben, hogy mihamarabb létrehozhat­ja a holokauszt emlékmúzeumát. Verő Gábor szerint a múltnak az az emléke van biztonságban, amely már bekerült vala­mely intézménybe. Bár pénz híján szisz­­tematikus gyűjtésre kevés lehetőségük van, az őket felkeresőket igyekeznek rá­beszélni, hogy adják át nekik—vagy vala­mely közgyűjteménynek - a dokumentu­mokat. Ha erre nincs mód, másolatot ké­szítenek az iratokról, és nyilvántartják az eredeti példány föllelhetőségét. Iratot kell mondanunk, hiszen a holokauszthoz rendkívül kevés tárgyi emlék tapad. A szövet, a fa, a fém, ha volt, ha hazakerült, mára elporladt, eltűnt. Az embe­rek elsősorban papírt őriz­nek. Leveleket, Schutzpas­­sokat, valódi és hamis iga­zolványokat, feljegyzése­ket, naplókat, fényképeket, élelmiszerjegyeket, hiva­talos felszólításokat. Az el­halványult tinta, a szaka­dozott cédula feledésre ítélt halottakra emlékeztet. A rajzok, fest­mények az emlékeket rögzítik. Az alapítvány legkiterjedtebb kutatása a Hadtörténeti Levéltárban folyik. Egy munkatársuk igyekszik feltárni az egyko­ri munkaszolgálatosok sorsát. A koncent­rációs táborba hurcolt százezrekről azon­ban ma is viszonylag keveset tudni. Sok még a feltáratlan anyag — mondja Verő Gábor -, pedig csak szakmai kapacitás és pénz kérdése lenne, hogy átvizsgálhassák a táborok archívumait. A Dokumentációs Központ azonban az elmúlt tíz évben a legkevésbé szeren­csés szervezetek közé tartozott. Már az Antall-kormány idején megtették az első lépéseket azért, hogy megfelelő épület­hez jussanak, de erőfeszítéseik - a néhai miniszterelnök támogatása ellenére - nem vezettek eredményre. A Horn-kabi­­net idején vetődött fel a közalapítvány megszervezésének gondolata, mivel a közalapítvány állami feladatot lát el, rendszeres költségvetési támogatásban részesül. Noha a kulturális kormányzat mindig is támogatta az elképzelést, akkor sem sikerült megoldást találni az emlék­múzeum és a dokumentációs központ el­helyezésére. A Dózsa György úti egykori zsinagógáért cserébe modern vívókomp­lexumot kért a honvédség, a Rumbach Sebestyén utcai épület pedig túl nagynak bizonyult, így átalakítása lekerült a napi­rendről. A lassan folyó tárgyalások menetében cezúrát jelentett az az 1999 decemberé­ben megtartott sajtótájékoztató, amelyen Hámori József akkori kulturális miniszter és Stumpf István kancelláriaminiszter be­jelentette: létrehozzák a közalapítványt, és a Mazsihisz tulajdonában lévő Páva ut­cai, használaton kívüli zsinagógát alakít­ják át emlékmúzeumnak. A múzeum át­adását a „millennium évében” tervezték. Készen kellene tehát már lennie. A Páva utcai zsinagóga környékén jár­va azonban látható, hogy eddig semmi sem történt. A pályázatnyertes Mányi Stúdió elkészítette a terveket, megvan a kiviteli engedély, már a bonyolítót is ki­választották, hamarosan meghirdetik a kivitelezői pályázatot. Csak az elmúlt na­pokban dőlt el, hogy a kulturális tárca eredeti terveitől eltérően nem két ütem­ben, hanem egyszerre épül meg az épü­letegyüttes. Nemcsak a zsinagóga felújí­tása és kiállítótérré alakítása indul meg, hanem a területen lévő konyhaüzem le­bontása árán megkezdik a szárnyépület megvalósítását is. A Dokumentációs Központot és az új állandó kiállítást a ter­vek szerint 2004 áprilisában, a holo­kauszt emléknapon nyitják meg. A teljes beruházás költségeit 1,6 mil­liárd forintra becsülik. A francia állam 128 millió forinttal járul hozzá a legkor­szerűbb technika és nyilvántartási rend­szer beépítéséhez. (Összehasonlításként: a Terror Háza kialakítása 3,5 milliárdos, a Sándor-palota felújítása és berendezése 2,5 milliárd forintos kiadást jelentett a költségvetésnek, a Hídember leforgatását egymilliárddal támogatta az állam.) A Magyar Auschwitz Alapítvány je­lenleg a Mária Terézia laktanya néhány helyiségében működik, az Oktatási Mi­nisztérium egyik háttérintézményétől és a kulturális tárcától kapott bútorok között. A kultusztárca a közalapítvány megala­kulásáig a bérleti díjjal és néhány millió forintos támogatásokkal segíti munkáju­kat. Noha minden adandó alkalommal pályáznak, s magánszemélyek is támo­gatják őket, Verő Gábor nem titkolja: még mindig napról napra élnek, és esetle­ges, mit tudnak elvégezni a rájuk háruló feladatok közül. N. Kósa Judit A Dokumentációs Központot és az új állandó kiállítást 2004 áprilisában nyitják meg. Sok a mismásoló beszéd Vajon volt-e annak jelentősége, hogy sze­gény Kosztolányi Dezső, aki kissé túl­buzgó volt a Magyar Tanácsköztársaság idején, és ezért Lukács György oktatás­ügyi népbiztosnál jelentkezett, hogy le­fordítaná Marx Tőke című munkáját, a Horthy-különítményesek hatalomra jutá­sakor megrémült, és attól kezdve antisze­mita pamfleteket írt egy darabig? Nem kisebb ember, mint jó barátja, a zsidó Somlyó Zoltán mentegette ezért „Désiré”-t 1937-ben, annak halálakor. Még azt is Kosztolányi javára írta, hogy zsidó nőt vett feleségül. Aztán rövidesen maga is meghalt. Nem tudott már zsidó­­törvényről, nem tudott a holokausztról. Vajon mekkora volt a hatása a Bajcsy- Zsilinszky, a Szabó Dezső, a Németh László, a Szekfű Gyula antiszemitizmu­sának? A Teleki Pálénak? Ezeket az anti­szemitizmusokat ma valahogy egyre bo­csánatosabb bűnnek szokás minősíteni. Nem szeretnék bűnbaknévsort összeál­lítani, ahhoz kevés a papír, de valljuk be, ezzel a névsorral mindmáig adósak va­gyunk. A tevőlegesen gyilkos antiszemi­ták­­ például a nyilas csőcselék kivé­telével mindenki számára találnak néme­lyek felmentést. Még fővezérükére, Szá­­lasiéra is. Hozzá kellene végre fogni. Meg kelle­ne végre fogalmazni: hol kezdődik az, ami megbocsáthatatlan? Hol kezdődik az a faji eltévelyedés, ami azzal a veszéllyel fenyeget, hogy tömeggyilkosság, tehát holokauszt is lehet belőle? Mostanában úgy tetszik, túlzottan sok a megnyugtató, mismásoló beszéd. Túl­zottan gyakran lehet hallani: még egyszer nem fordulhat elő az, ami a múlt század­ban történt. Hogy a nyugati demokráciák nem engednék meg még egyszer azt, amit a nácik és a csatlósaik csináltak. Honnan vesszük, honnan tudjuk ezt? Miért va­gyunk ebben olyan biztosak? A történe­lem bizonyos szempontból nem egyéb, mint az emberiség tévedéseinek sorozata. Leszek Kolakowsi lengyel filozófus öt olyan tézist állított fel, amelynek megléte elég a gyilkos antiszemitizmus működés­be lépéséhez. Amint írja, a véres zsidó­pogromok, gyilkosságok, kegyetlenségek előfeltétele mindig az atmoszféra, amely­ben az antiszemitizmust akár a legkevés­bé hígított formájában tolerálták. Másod­szor: az antiszemitizmus nem elmélet. És nem csupán azért, mert az értelmiség kö­rében kompromittálódott, hanem mert ir­racionális lévén, bármiféle racionális kri­tika számára hozzáférhetetlen. Harmad­szor: a zsidóság elleni harc magában igen ritkán cél. A politikai reakciónak ott érde­ke az antiszemitizmus terjesztése, ahol az a tét, hogy a társadalom figyelmét a való­ságos bajokról eltereljék. A történelmi körülmények eredménye, hogy aligha van jobb tárgya az általános gyűlöletnek, mint a zsidók. Az egész világon szétszó­ródva, diaszpórában élnek, igen könnyű őket a nemzetközi gonosz szerepére kije­lölni. A negyedik tézis: az antiszemitiz­mus csakis a reakció eszköze lehet. Azon a tökéletesen irracionális alapelven nyug­szik, hogy az emberek születésüktől fog­va különbözőek, és az etnográfiai és nem­zeti csoportok biológiai konfliktusai áthi­­dalhatatlanok. Végül: az antiszemitizmus hordozója a csőcselék. A csőcselék nem tartozik egyetlen osztályhoz sem, mégis összpontosul benne a negatív feszültség. El lehet gondolkodni Kolakowski tézi­sein, vitázni és egyetérteni is lehet velük. Mindaddig, amíg a - körülbelül tudható, hogy mely körök által mozgatott­­ cső­cselék megmarad annál, hogy a nem kon­zervatív képviselőjelöltek plakátjait ékte­­leníti horogkereszttel, antiszemita szidal­makkal és Dávid-csillaggal. Hovanyecz László 1920. Teleki Pál első minisztersége idején születik a XXV. törvénycikk, amelyet a közvélemény numerus clausus (záros szám) néven ismer. A törvény úgy ren­delkezett, hogy „az egyes népfajokhoz és nemzetiségekhez tartozó” fiatalok ará­nya az egyetemeken és főiskolákon nem haladhatja meg az érintett etnikumok, nemzetiségek arányát, ami a zsidók esetében 5,9 százalék volt. 1938: Imrédy Béla miniszterelnöksége idején szavazza meg a parlament az első zsidótörvényt, amely „a társadalmi és gazdasági élet egyensúlyának hatéko­nyabb biztosítását” hivatott szolgálni. 1939. A második Teleki-kormány idején hozza meg a magyar országgyűlés a második zsidótörvényt, amely „a zsidók közéleti és gazdasági térfoglalásának korlátozását” jelölte meg feladatul. 1941. Bárdossy László kormánya idején születik meg a legkegyetlenebb faji tör­vény, amely megtiltotta a zsidók és a nem zsidók közöttii házasságot. Mindezen túl tömérdek törvény, rendelet és jogszabály született a zsidóság háttérbe szorí­tására és elnyomására. Ennek nyomán 1941 és 1944 márciusa (Magyarország német megszállása) között 60 ezerrel csökkent a hazai zsidóság lélekszáma. A magyarországi zsidóság deportálásának tervét 1944 májusában fogadták el. Május 15-e és július 7-e között 437 ezer zsidót deportáltak náci koncentrációs tá­borokba. A magyarországi holokauszt áldozatainak becsült száma 500-550 ezer. Ez az európai holokauszt áldozatainak hozzávetőleg tíz százalékát jelenti. Egy elfelejtett deportálás Szita Szabolcs történész a német titkosrendőrségről A Gestapo magyarországi tevékenységével kapcsolatos kutatások megerősítik, hogy hazánk a vonakodó csatlós szerepét töltötte be a második világháborúban - mondta Szita Szabolcs történész lapunknak adott interjújában. A kutatót abból az alkalomból kérdeztük, hogy rövidesen megjelenik A Gestapo Magyarországon cí­mű könyve. Elsőként azt tudakoltuk: mennyire megalapozottak azok az állítások, hogy Magyarország 1944. március 19-i megszállása után annyi feljelentés érke­zett a Gestapóhoz, mint másutt sehol? — A nemzetközi irodalomból az derül ki, hogy a Gestapo jelentős mértékben a besúgásokból és feljelentésekből szár­mazó információkra alapozta tevékeny­ségét Németországban, a megszállt Len­gyelországban, Ausztriában és másutt is. Ebben a tekintetben tehát nagyjából egyforma a szégyenünk, nem vagyunk rosszabbak vagy jobbak a többi ország­nál - mondta Szita Szabolcs. " Németor­szágban már 1933-ban a személyes vagy más okokra visszavezethető leszámolá­sok egyik módja a titkosrendőrségnél való följelentés volt. Érdekes módon egyébként az ellenállási mozgalmak is használták a feljelentő módszereket: ha­mis bejelentések ezreivel árasztották el a Gestapót, hogy túlterheljék, félrevezes­sék. A Gestapo története tehát nagyjából azonos a modern kori besúgások törté­netével.­­Az ön által elmondottakból követke­zően felvetődik az a kérdés: a magyaror­szági megszállás előtti években mennyi­re működtek együtt a német és a magyar biztonsági szervek? Volt-e ilyen kapcso­lat a két szervezet között, s ha igen, az mennyire lehetett szoros? — 1938 és 1944 között voltak hivata­los kapcsolatok a Gestapo és a magyar biztonsági szervek között, ám erősen gyanakodtak egymásra - különösen a Kállay-kormány idején -, s nem volt közöttük érdemi információcsere. A német hírszerző szervek így elsősorban a Magyarországon letelepedett német cégeken keresztül jutottak információ­hoz. Hegyeshalomban például a Schenker szállítmányozási cég regiszt­rálta és jelentette a németeknek, hogy hány szerelvény hagyta el az országot, mit szállított, mi volt a célállomás. Bu­dapesten a Mercedes-Benz képviselete volt az egyik fedőszerv, amely mögött komoly Gestapo-csoport tevékenyke­dett. De ugyanúgy említhetném az Első Duna Gőzhajózási Társaságot, vagy a német tulajdonban lévő pécsi szénbá­nyákat is. Az ott dolgozó, kipróbált nemzetiszocialisták szolgálataira szá­mítottak, akik hazafias öntudatból tel­jesítették vélt kötelességüket. Mások pénzért dolgoztak a németeknek. A köznapi élet minden színterére be­épültek. Nyelvtanárokat hoztak divat­ba, akik aztán munkájuk során bejutot­tak a minisztériumokba, a legfontosabb közhivatalok vezetőit oktatták, mi­közben kiszedték belőlük az informá­ciókat.­­ Ha a Gestapo ennyire kiépítette Ma­gyarországon a saját szervezetét, infor­mációs bázisát, felmerül a kérdés, hogy miben nem hittek a németek: a magyar titkosrendőrség szakértelmében, együtt­működési szándékában, vagy Magyaror­szág politikai hűségében, szövetségesi kitartásában ? — Megérezték, hogy Magyarország a vonakodó csatlós szerepét játssza. Ala­posan, profi módszerekkel felkészültek a lehetséges megszállásra. Kész listáik voltak politikai ellenfeleikről, amelye­ket aztán sajnos a magyar feljelentők gyarapítanak és pontosítottak. A Gesta­po még viszonylag apró dolgokban sem felejtett. Jellemző példa, hogy vitéz Karsay Ottó soproni gazdatiszt 1939- ben - valószínűleg az annektált Auszt­riában készült - gépírásos röplapot adott át a szőlőmunkásainak. Magyarul így hangzott a Hitlerről szóló gúnyvers né­hány sora: „Németországot egy olyan ember vezeti / ki magát Napóleonként fésüli / és bajszát angol módra viseli / Ez az ember nem Németországban született / de minket római köszöntéssel neveltet / Asszonyainktól sok gyermeket óhajtana / anélkül, hogy utána egy is sóhaj­tana...”. Karsayt az 1939-es szórólap­osztogatásért a Magyarországra érkező Gestapo 1944-ben elfogta, és állásából elbocsáttatta.­­Az 1­940-es évek elején volt-e olyan politikai erő Magyarországon, amely­ben bízott a német birodalom és annak titkosrendőrsége, a Gestapo? — Kimutatható, hogy a magyar nem­zetiszocialistákkal, a radikális szélső­­jobboldallal jó kapcsolatban álltak, sőt kifejezetten együttműködtek velük. A Magyarországra érkező német hírszer­zési főnökök, a birodalmi biztonsági hi­vatal főtisztviselői rendszeresen talál­koztak a magyar szélsőjobboldal tagjai­val, akiket többnyire pénzeltek is.­­ A megszállás után szinte azonnal létrejött a „magyar Gestapo” Hain Pé­ter vezetésével. A németek teljes bizal­mát élvező szervezettel azonban már jó­ 1945-ben született Sopronban. 1988-ban a kisegítő munkaszolgálato­sok történetéből kandidált. 1994-ben az európai háborús ember­mentés történetéből habilitált. 1990-től a budapesti Holokauszt Doku­mentációs Központ tudományos vezetője.­niusban megromlott a Gestapo kapcso­lata, vélhetően nem a szakmai rivalizá­lás miatt. Kiderül-e az ön könyvéből, hogy mi volt az ellentétek valódi oka? - Egyértelműen az, hogy mindegyik szervezet maga akart többet rabolni a zsidó vagyonból. Eleinte úgy nézett ki a szereposztás: a magyarok földerítik a zsidó vagyont, a németek meg összecso­magolják. Kevésbé közismert, hogy a németek értékes könyvek tízezreit, éremgyűjteményeket, festményeket vit­tek el a lezárt zsidó antikváriumokból. Hain - akinek az irodájában például Greco-képek lógtak - is rájött azonban, hogy a budapesti zsidóság kiszolgálta­tott helyzetéből maffiamódszerekkel rengeteg pénzhez juthat. Ekkor már a német és a magyar Gestapo egyaránt sa­ját zsebre is dolgozott. Rövidesen meg­kezdődött az embervásár is. A zsidóság legtehetősebb tagjai, elsősorban a gyá­rosok megvehették a saját életüket. Az­tán további ezerhétszáz ember adta oda minden vagyonát az életben maradásért. Tizenötezer alföldi zsidóért pedig nem­zetközi zsidó szervezetek adták össze a százdolláros fejpénzt. Rajtuk duplán ke­resett a Gestapo, ugyanis bérbe adta őket a bevonulások miatt óriási munkaerőhi­ánnyal küszködő osztrák üzemeknek, gazdaságoknak. De hát ők legalább megmenekültek a gázkamráktól. -A nyilas hatalom átvételében milyen szerepe volt a Gestapónak? - Ezt is ők készítették elő. Profi mó­don szervezték meg Bakay Szilárd altá­­bornagynak és ifjú Horthy Miklósnak az elrablását. Horthy kormányzó környeze­téből sok foglyot hurcoltak külföldre. A nyilas időszakban egyébként volt még egy elfelejtett deportálás. A komáromi Csillagerődből 12-15 ezer embert hur­coltak el Dachauba, Buchenwaldba és más lágerekbe. Budapestről a Gestapo által is regisztrált magyar foglyokat az ostrom előtt Sopronkőhidára szállítot­ták. Az újabb letartóztatottak többségét agyonlőtték. A Gestapo fogságát túlélők — ők főleg a Gyorskocsi utcai és a kistarcsai foglyok voltak — 1945-ben bajtársi kört alakítottak. A történelem fintora, hogy hamarosan - mivel több­nyire tehetősebb polgárok voltak - már az új magyar politikai rendőrség megfi­gyelése alatt álltak. 1945 után a Gestapo ügynökhálózatának jelentős része el­hagyta az országot. Az itthon maradókat pedig részben az ÁVO használta fel saját céljaira. - Kutatómunkája során mi volt a leg­megrázóbb élménye? - Az emberi helytállás vagy annak a hiánya. Amikor a németek megszállták Magyarországot, s a Gestapo nem találta meg otthonukban a listáján szereplőket, akkor helyettük a családtagokat vagy a ház személyzetét vitték el. Akadtak azonban olyanok - mint például a 69 éves szociáldemokrata Buchinger Manó -, akik azonnal föladták magukat, hogy a Gestapo elengedje alkalmazottjukat. Hajba Ferenc SZITA SZABOLCS történész

Next