Népszabadság, 2002. április (60. évfolyam, 76-100. szám)
2002-04-16 / 88. szám
NÉPSZABADSÁG PIACGAZDASÁG 2002. ÁPRILIS 16., KEDD 13 Postabank: a feneketlen hordó Princz Gábor szelleme kísért - a terv és a hiánypótlás módszere is a régi Princz Gábor szelleme kísért a Postabankban Kalmár István képében. A bankot 97 százalékban birtokló Magyar Posta elnök-vezérigazgatója Princz Gábor régi elképzelését szeretné megvalósítani: tőke nélkül, a politikai kapcsolatok segítségével és állami pénzek bevonásával pénzügyi nagyhatalmat kíván létrehozni. Ám a beleölt közpénzek ellenére a Postabank tavaly is kétmilliárdos veszteséget halmozott fel. A milliárdos konszolidációktól, az állami ingyenes juttatásoktól, a VIP- hitelektől és a kormányzati játszmáktól hemzsegő Postabank-sztori valójában egyszerű történet volna, ha csupán gazdasági szempontból vizsgálnánk. Végül is, adva volt és adva van egy jó elképzelés: a postának érdemes pénzügyi szolgáltatásokkal foglalkoznia, hiszen ezt Európaszerte sikeresen teszik a társai. A tervet azonban nem lehetett, és ma sem lehet tőke nélkül valóra váltani. Csakhogy elegendő pénz alapítása idején sem volt, és most sincs. Ezért a történet szükségképpen vesz irányt a politika felé. Az első „siker” vége AZ újszerű reklámok és az 1988-ban modernnek számító, bárhol beváltható betétkönyv meghozta a sikert. A bank gyorsan nőtt és nyereséget termelt. Az elmélet - miszerint az alig kihasznált postai hálózatra telepített új szolgáltatások profitot hoznak - Magyarországon is bevált. De a konkurencia - az állam és az OTP - megjelent a postán. Így a Postabank kénytelen volt az állampapírokénál nagyobb kamatot kínálni ügyfeleinek, ám a betétesek pénzét maga is állampapírban tartotta. A hitelezés - a ’90-es évek elején, közepén - rendkívül kockázatos volt: a vállalatok sorra jelentettek csődöt, így két rossz közül kellett választani: vagy a biztos veszteséget, vagyis az alacsonyabb hozamot kínáló állampapírokat, vagy az óriási rizikójú, és ezért veszteséges hitelezést. Princz Gábor úgy döntött, kikergeti az Állami Számvevőszéket a bankból, és a rendszerváltáskor megszerzett függetlenségének látszatát kihasználva nyereségesnek nyilvánította a bankját. Eltitkolta a veszteségeket, és maga próbálta - a bankhoz kötődő vállalati körnél maradva - talpra állítani a pénzintézetet. Princznek sikerült fenntartania azt a látszatot, hogy felépítette magát és a bankját. Nagy emberré vált: a kultúra, a sport legfőbb mecénásává, a második legnagyobb pénzintézet első emberévé, akinek nincs szüksége az állam segítségére. De ez nem volt elég neki. Ahhoz, hogy a pénzintézet „érinthetetlenné” váljon - már csak a tőkehiány miatt is - legalább politikai tőkére kellett szert tennie. Kezdte az MDF-fel - egy Magyar Fórum különkiadás erejéig kacérkodott Csurkával -, majd folytatta a szocialistákkal, a Fidesszel. Talán csak az FKGP politikusaival nem alakított ki bizalmas kapcsolatot... Az első komolyabb figyelmeztetés 1996-ban érkezett, amikor az erősödő, egyre határozottabban fellépő bankfelügyeletet már nem lehetett kitessékelni. Az ellenőrző szervezet küldöttének, az Arthur Andersen könyvvizsgáló cégnek jelentése lesújtó képet festett a hitelintézetről. De Princznek ekkor még elegendő politikai hatalma volt ahhoz, hogy fellépjen a könyvvizsgáló jelentésével és a felügyelettel szemben. A jelentés azonban kiszivárgott: 1997 februárjának végén leegyszerűsített formában jelent meg a hír: a Postabank tönkre fog menni. Máig titok, miként szivárogtak ki a bizalmas jelentés egyes részletei. A Postabanknak az emlékezetes pánik ürügyet szolgáltatott azonban arra, hogy az elnök-vezérigazgató és csapata presztízsveszteség nélkül állami segítséget kérjen. Persze, akkoriban már mind az MNB, mint pedig a PM foglalkozott a gondolattal: Princznek mennie kellene. A legtöbben azonban úgy gondolták, hogy a roham után nem lenne szerencsés egy vezetőváltás. Politika közeli bank A Horn-kormány egyszerre több mentőövvel sietett a bank megmentésére. Tizenkétmilliárdos garanciát vállalt a befektetéseire, hétmilliárd forinttal beszállt a pénzintézet alaptőke-emelésébe, majd az ÁPV Rt. és a Postabank tízmilliárd értékű portfóliócserét hajtott végre. Ezenkívül a bank 3,6 milliárd forintos kölcsönt is kapott, majd ráadásként megvásárolhatta a Pénzintézeti Központ Bankot. Ezt — 1998-ban, még a választások előtt — egy 24 milliárd forintos újabb tőkeemelés követte, az állam ekkor már nem csinált titkot abból: többséget akar a Postabankban. Princz Gábor ekkoriban már sokszor használta telefonját, úgy ítélte meg, hogy a szocialisták a választásokat követően meneszteni fogják. Az elnök-vezérigazgató kétségbeesetten keresett befektetőket, hogy ezzel megakadályozza az állami többség kialakulását, esetleges menesztését. Az utolsó mentsvár, egy bécsi társaság éppen „lemaradt” a tőkeemelésről: az átutalást későn indították el. Ha ez a vállalkozás is alaptőkét emel, az állam nem szerezhetett volna többséget. A cégről, a BCL Trading GmbH-ról utóbb kiderült, más kapcsolata is volt a Postabankkal. A szocialista körökhöz közel állónak tartott Nádor ’95 Rt. és a bécsi cég közötti - állítólag fiktív — acélügyletet a Postabank egyik váltója (pontosabban akkreditíve) fedezte. A készpénzre könnyen átváltható váltó értéke viszont kísértetiesen hasonlított arra az összegre, amellyel a bécsi cég beszállt volna a Postabankba. Princz a tőkeemelés elmaradása után már csak a Fidesz győzelmében bízhatott. A Postabank a Mahir Cityposzter Kft.-be „szállt be” (huszonhétszeres áron, 380 millióért), majd az 1998-as választási kampány időszakiban több nagy értékű megrendelést is adott a plakátfelületekkel rendelkező cégnek. Az egy évre lekötött felületekre előre fizetett a bank. A Fidesz győzelme után a Princz vezette Postabank újabb szerződéseket kötött Mahir cégekkel és a kampányt bonyolító Happy End Kft.-vel. Egyes számítások szerint a Fidesz közeli cégeknek összesen több mint egymilliárd forint Postabank-pénz” jutott megrendelés vagy tőkeemelés formájában. Az átmeneti „siker” Orbán Viktor azonban szintén nem ismerte a politikai háló fogalmát és távozásra bírta az elnök-vezérigazgatót a közvélemény és a sajtó megelégedésére. Ennek előtte azonban éles vitát váltott ki a fideszes közgazdászok körében is az, maradhat-e állami kézben a Postabank, vagy el kell adni. Princz ekkor már erős, tartós állami tulajdonban maradó, a postával jól együttműködő bankot akart volna irányítani. Ám a spanyol ingatlanügyletek híre - amely szintén egy veszteségeltüntetési akció része volt, és egyes hírek szintén szocialista közeli vállalkozókkal hozták összefüggésbe - kikényszerítette a Princz-csapat menesztését. Princzet a sorsát meghatározó közgyűlés előtt egy héttel hivatta a kancellária vezetője, s másnap már nem mehetett fel az irodájába. Az elnök-vezérigazgató távozott a bankból és egy időre az országból is. Ausztriában telepedett le, de - a hírek szerint - tavaly hazaköltözött. Auth Henriket -Járai Zsigmond pénzügyminiszter hitelbankos kollégáját - nevezték ki a pénzintézethez vezérigazgatónak, majd Urbán László, az első pénzügyminiszter-jelölt is a Postabankhoz igazolt. Ekkor már egyértelműen látszott: Princz Gábor folyamatosan eltitkolta a rossz üzletpolitikából eredő veszteségeket. Az Orbán-kormány politikai sikerként könyvelhette el a Postabank múltjának felszámolását. A 152 milliárdos konszolidációt a szocialisták által alkotott költségvetés nyakába varrták, amelynek a hiánya így rekordméretűvé vált. Parlamenti vizsgálóbizottságot állítottak fel, amely sok újdonságot ugyan nem állapított meg, ám hosszan vizsgálódott. Az állami szervezetek - a pénzügyi tárca, a Kormányzati Ellenőrzési Hivatal, az Állami Számvevőszék, az ÁPV Rt. - egymás után készítették el jelentéseiket, feljelentéseiket - egyre komolyabb bűncselekményekkel vádolva Princz Gábort és vezetőtársait. A nyomozás azóta tart, bár Princz a politikai kontaktusairól következetesen hallgat, s legalább annyira következetes annak hangoztatásában, hogy nem követtek el bűncselekményt. Lassacskán már csak ő az eljárás egyetlen gyanúsítottja, a felügyelőbizottsági tagok, az igazgatóság tagjai szép sorban kihullottak az eljárásból. Igaz, volt közeli munkatársai állást nemigen kapnak. A konszolidációt a szakértők már az első pillanatban is túlzott mértékűnek tartották, hiszen a könyvvizsgálók nem értettek egyet abban, hogy konkrétan mekkora a veszteség, vagyis mekkora legyen a céltartalékképzés. Úgy vélték: a Fidesz több olyan hitelt is elszámolt nem megtérülőként, amelyet felvevői vissza tudtak volna fizetni. Ezek - állították az ellenzéki politikusok - azok a hitelek, amelyeket a kormánypártokhoz közel álló vállalkozásoknak adtak. A gyanút erősítette, hogy a rossznak minősített követelések visszaszerzésével - az adósságok behajtásával - nem a Postabank leánycégét bízták meg (ahogyan az történt más bankok konszolidációjánál), hanem az ÁPV Rt. irányítása alatt álló Reorg Apport Rt.-t. A bank mindenesetre új üzletmenetre állt át: kezdett valódi pénzintézetként működni. A nála maradt portfoliót kitisztította. Eladta a sajtóbirodalmát a Magyar Nemzetet, a Szabad Földet egy Fidesz közeli vállalkozásnak játszva át, sietve értékesítette - még az inagtlanboom előtt - a nagy értékű telkeket, lakóépületeket. Két év alatt - Auth Henrikék működésének idején - a bank jórészt megszabadult a „múlt örökségeitől”, és eladható állapotba került. A második „siker” vége Vevő azonnal jelentkezett. Az OTP Bank, Csányi Sándornak régóta fájt erre a foga. Az elnök-vezérigazgató 2000 áprilisában a Népszabadságnak kijelentette: érdekelné pénzintézetét a Postabank, ha eladó lenne. A Postabank privatizációjának előkészítését augusztusban megkezdték. Felkértek egy pénzügyi tanácsadó céget, a Credit Suisse First Bostont (CSFB), hogy készítsen tanulmányt. Az elemzés azzal a megállapítással zárult, hogy az OTP Bankkal kell exkluzív tárgyalásokat folytatni. A kormány ezt 2000 novemberében jelentette be. Auth Henrik és Urbán László ezt ellenezték, és lemondtak. Szerintük nyitr versenyben kellett volna eladni a bankot. Az OTP-vel folytatott tárgyalások mellett a legfőbb politikai érv a nemzeti irányítású magyar multi létrehozásának célja volt. Az üzlet az ártárgyalásokon bukott el, holott a CSFB állította: az OTP fizetné a legtöbbet a bankért. (Az ellenzők szerint viszont a legmagasabb ár csak nyílt versenyben alakulhatott volna ki). Az OTP előbb 25 milliárdot, majd harmincat ajánlott, de az állam a 40 milliárdos alaptőkéhez közeli összeget akart. Csányi Sándor a bankszakmában nem a hazárd pókerjátékos hírében áll - úgy ítélte meg, ennyit a pénzintézet nem ér meg az OTP-nek, s bár a vágy erős volt, lemondott az egykori konkurens bekebelezéséről. A politika bankja Váratlan kérő érkezett. A Magyar Posta. A bennfentesek azonban sejtették, hogy az egykor volt alapító mindvégig ott tüsténkedett a Postabank körül. Amikor Princz Gábort leváltották, mennie kellett a Magyar Posta akkori vezetőjének is. Doros Bélának állítólag azért kellett búcsúznia posztjától, mert nem értett egyet azzal, hogy termékeire a Postabank „kizárólagos forgalmazási jogokat” szerezzen mind a 3200 postahivatalban. Jött Krupanics Sándor, aki engedékenyebbnek mutatkozott. Egy évvel később - még 1999 szeptemberében - azonban már azt mondta: a postának tulajdonrészt kell szereznie a Postabankban. A stratégiát Krupanics nem tudta végigvinni, október végén lemondott. Helyére az addigi közgazdasági igazgató, Varjú Tamás került, ám a stratégián nem változtatott. A már emlegetett privatizációs tanácsadói tanulmány is több oldalt szánt a postai tulajdonszerzésnek és az együttműködésnek az európai példák fényében. Az akkori helyzetet azonban a Credit Suisse First Boston tragikusnak minősítette: „A jelenlegi megállapodás és együttműködés a két intézmény között nem teremt jelentős értéket sem a Postabank, sem a Magyar Posta számára” - írta a tanácsadó 2000 októberében. A jelentés azonban a postai tulajdonszerzést a privatizáció lehetséges alternatívájaként határozta meg. Ennek előnyeként a jobb együttműködés értékteremtő folyamatai mellett azt sorolta fel, hogy a kormánynak nem kellene a 152 milliárdos konszolidációval szembeállítania a bank legfeljebb 30 milliárdosra becsült vételárát. A kockázatok között három tényezőt említett: a bevétel hiányát, s azt, hogy nem jelentene ez előrelépést a privatizációs folyamatban. Végül annak rizikóját, hogy a Magyar Posta képtelennek bizonyul egy pénzintézet irányítására. Ez a kockázat - írta a tanácsadó - azért nagy, mert a posta vezetésének nincs ilyen gyakorlata. A kormány az OTP-vel folytatott tárgyalások közepette már gondoskodott arról, hogy megbízható vezetés vegye át a Magyar Posta irányítását. Varjú Tamást még Katona Kálmán nevezte ki, amikor közlekedési miniszter volt. Leváltását követően kezdtek terjedni a hírek Varjú menesztéséről is, akinek végül 2000 novemberében kellett beadnia lemondását. Ekkor még csak éppen hogy megkezdődtek a tárgyalások az OTP Bankkal a Postabankról. Helyére Kalmár István került. Kalmár István, aki Simicska Lajos elnöksége idején került az APEH-hez informatikai elnökhelyettesként, már korábban is postai bennfentes volt: a felügyelőbizottság elnökeként dolgozott az év májusától. Elnöki kinevezése szinte egybeesik Katona leváltásával, aki pedig azért távozott, mert nem értett egyet azzal a koncepcióval, hogy tárcájától a hírközlési feladatokat a Miniszterelnöki Hivatal vegye át. Ennek a tervnek a kidolgozásában vett részt Kalmár, mint a miniszterelnök informatikai tanácsadója. Kalmár gőzerővel kezdett a régi postai tervek megvalósításához. Elgondolásának alapja az volt, hogy a veszteséges alaptevékenység finanszírozását az egyéb tevékenységek szélesítésével kell megoldani. Ezek közé tartozott a bank is. A harmadik „siker” vége? A kormány úgy döntött a Postabank és a Magyar Posta kvázi egyesítéséről, hogy nem volt előtte a birtokában semmiféle gazdaságossági számítás. A döntés nem volt könnyű. A pénzügyi tárca a tanácsadói tanulmányban említett kockázatokra hivatkozott. Majd jogi problémákat szedett elő: törvényben kell rögzíteni a postai tulajdonszerzést, mert erre a jogszabályok nem adnak lehetőséget - mondták. A jogszabályt megváltoztatták. A tárca közölte: nehéz lesz átadni a postának a bankot, mert erre sincs megfelelő jogi gyakorlat, a felvásárlási szabályok miatt ez sokba kerülhet az államnak. Ezeket a jogi akadályokat megkerülték. A postáé lett a Postabank, tőkeemelés formájában. Így egyúttal 33 milliárd forint állami vagyonjuttatást is kapott - mindezt még éppen a választások előtt. A vitákra jellemző: a Postabank rövid idő alatt két posta által kinevezett vezérigazgatót „fogyasztott el”. Mindketten egészségügyi okokra hivatkozva távoztak, és - mint mondják — ez közel is áll a valósághoz: a bankot övező kormányzati ellentéteket nehezen lehetett leírni. A posta vezetése két érvvel győzte meg a kormány többségét, illetve, ami a legfontosabb, a miniszterelnököt. Az egyik: a posta terjeszkedésének szükségessége. A másik: a Princz Gábor-féle koncepció, vagyis ha már megvan a postai hálózat, akkor arra érdemes a banki tevékenységet ráültetni. A koncepció lényege az, hogy a posta oda is elér, ahová a bankok nem, hiszen a kistelepüléseken nincs pénzintézet. Ráadásul a posta fejlesztésével már modern szolgáltatások is kínálhatók lesznek, tehát nem állhat elő az a helyzet, ami a Postabank 1996-os vesztéhez vezetett. Kalmár - informatikusként - könnyen győzhette meg a miniszterelnököt arról, hogy a fejlesztésekkel versenyképessé tehető a postai hálózatban kínált banki szolgáltatás. A probléma ezzel csak az, hogy az informatikai fejlesztésekre Kalmár nem kért, nem kérhetett pénzt a kormánytól. Pedig ezek sokba kerülnek. Csak ahhoz, hogy a Postabank versenyképesen kezelni tudja ügyfélállományát, a saját rendszerbe 12-15 milliárdot kellene fektetni. Ez nem tartalmazza a postán szükséges fejlesztéseket, amelyek a banki összeg többszörösét teszik ki. (Egyes becslések szerint 50-70 milliárd forintot). A Postabank szóban megfogalmazott új stratégiája a mindenkinek kínált, egyszerű, és könnyen elérhető banki termékekről szól. Csakhogy a modern informatikai hálózat nem épül ki mindenütt, legalábbis egy darabig. A posta elnök-vezérigazgatója 2001 végére 200 postahivatalba ígérte azt a rendszert, amely a szükséges informatikai hátteret biztosítani tudja. A rendszer ilyen kiépítettségét legutóbb már ez év végére tették. A Postabank elkészült, leírt stratégiája már csak hosszú távú célként említi az elektronikus termékek postai bevezetését. Középtávon szerintük is maradnak a régi, hagyományosnak tekinthető postai cikkek. Azok, amelyek már a kilencvenes évek közepén sem voltak versenyképesek. A Postabank a múlt évet kétmilliárd feletti veszteséggel zárta. Az idei eredménytervekről senki sem beszél. A pénzintézet április 26-án tartja a közgyűlését, ahol a terveket elvben nyilvánosságra kell hozni. Ekkor választják meg a bank új vezetését, — elvben — több évre. Az aktus idején már túl leszünk a parlamenti választások második fordulóján. Várkonyi Iván Auth Henrik Princz Gábor FOTÓ: RÉDEI FERENC A POSTABANK EREDMÉNYÉNEK ALAKULÁSA Forrás: Postabank * előzetes NÉPSZABADSÁG-grafika Kalmár István