Népszabadság, 2002. április (60. évfolyam, 76-100. szám)

2002-04-16 / 88. szám

NÉPSZABADSÁG PIAC­GAZDASÁG 2002. ÁPRILIS 16., KEDD 13 Postabank: a feneketlen hordó Princz Gábor szelleme kísért - a terv és a hiánypótlás módszere is a régi Princz Gábor szelleme kísért a Postabankban Kalmár István képében. A ban­kot 97 százalékban birtokló Magyar Posta elnök-vezérigazgatója Princz Gábor régi elképzelését szeretné megvalósítani: tőke nélkül, a politikai kapcsolatok segítségével és állami pénzek bevonásával pénzügyi nagyhatalmat kíván létre­hozni. Ám a beleölt közpénzek ellenére a Postabank tavaly is kétmilliárdos veszteséget halmozott fel. A milliárdos konszolidációktól, az ál­lami ingyenes juttatásoktól, a VIP- hitelektől és a kormányzati játszmáktól hemzsegő Postabank-sztori valójában egyszerű történet volna, ha csupán gazda­sági szempontból vizsgálnánk. Végül is, adva volt és adva van egy jó elképzelés: a postának érdemes pénzügyi szolgáltatá­sokkal foglalkoznia, hiszen ezt Európa­­szerte sikeresen teszik a társai. A tervet azonban nem lehetett, és ma sem lehet tő­ke nélkül valóra váltani. Csakhogy ele­gendő pénz alapítása idején sem volt, és most sincs. Ezért a történet szükségkép­pen vesz irányt a politika felé. Az első „siker” vége A­Z újszerű reklámok és az 1988-ban modernnek számító, bárhol beváltható betétkönyv meghozta a sikert. A bank gyorsan nőtt és nyereséget termelt. Az elmélet - miszerint az alig kihasznált postai hálózatra telepített új szolgáltatá­sok profitot hoznak - Magyarországon is bevált. De a konkurencia - az állam és az OTP - megjelent a postán. Így a Postabank kénytelen volt az állampapírokénál na­gyobb kamatot kínálni ügyfeleinek, ám a betétesek pénzét maga is állampapírban tartotta. A hitelezés - a ’90-es évek ele­jén, közepén - rendkívül kockázatos volt: a vállalatok sorra jelentettek csődöt, így két rossz közül kellett választani: vagy a biztos veszteséget, vagyis az alacsonyabb hozamot kínáló állampapírokat, vagy az óriási rizikójú, és ezért veszteséges hite­lezést. Princz Gábor úgy döntött, kikergeti az Állami Számvevőszéket a bankból, és a rendszerváltáskor megszerzett független­ségének látszatát kihasználva nyeresé­gesnek nyilvánította a bankját. Eltitkolta a veszteségeket, és maga próbálta - a bankhoz kötődő vállalati körnél maradva - talpra állítani a pénzintézetet. Princznek sikerült fenntartania azt a látszatot, hogy felépítette magát és a bankját. Nagy emberré vált: a kultúra, a sport legfőbb mecénásává, a második legnagyobb pénzintézet első emberévé, akinek nincs szüksége az állam segítsé­gére. De ez nem volt elég neki. Ahhoz, hogy a pénzintézet „érinthetetlenné” vál­jon - már csak a tőkehiány miatt is - leg­alább politikai tőkére kellett szert tennie. Kezdte az MDF-fel - egy Magyar Fórum különkiadás erejéig kacérkodott Csurká­­val -, majd folytatta a szocialistákkal, a Fidesszel. Talán csak az FKGP politiku­saival nem alakított ki bizalmas kapcso­latot... Az első komolyabb figyelmeztetés 1996-ban érkezett, amikor az erősödő, egyre határozottabban fellépő bankfel­ügyeletet már nem lehetett kitessékelni. Az ellenőrző szervezet küldöttének, az Arthur Andersen könyvvizsgáló cégnek jelentése lesújtó képet festett a hitelinté­zetről. De Princznek ekkor még elegendő politikai hatalma volt ahhoz, hogy fellép­jen a könyvvizsgáló jelentésével és a fel­ügyelettel szemben. A jelentés azonban kiszivárgott: 1997 februárjának végén le­egyszerűsített formában jelent meg a hír: a Postabank tönkre fog menni. Máig ti­tok, miként szivárogtak ki a bizalmas je­lentés egyes részletei. A Postabanknak az emlékezetes pánik ürügyet szolgáltatott azonban arra, hogy az elnök-vezérigaz­gató és csapata presztízsveszteség nélkül állami segítséget kérjen. Persze, akkori­ban már mind az MNB, mint pedig a PM foglalkozott a gondolattal: Princznek mennie kellene. A legtöbben azonban úgy gondolták, hogy a roham után nem lenne szerencsés egy vezetőváltás. Politika közeli bank A Horn-kormány egyszerre több men­tőövvel sietett a bank megmentésére. Ti­­zenkétmilliárdos garanciát vállalt a be­fektetéseire, hétmilliárd forinttal beszállt a pénzintézet alaptőke-emelésébe, majd az ÁPV Rt. és a Postabank tízmilliárd ér­tékű portfóliócserét hajtott végre. Ezen­kívül a bank 3,6 milliárd forintos köl­csönt is kapott, majd ráadásként megvá­sárolhatta a Pénzintézeti Központ Ban­kot. Ezt — 1998-ban, még a választások előtt — egy 24 milliárd forintos újabb tő­keemelés követte, az állam ekkor már nem csinált titkot abból: többséget akar a Postabankban. Princz Gábor ekkoriban már sokszor használta telefonját, úgy ítél­te meg, hogy a szocialisták a választáso­kat követően meneszteni fogják. Az elnök-vezérigazgató kétségbeeset­ten keresett befektetőket, hogy ezzel megakadályozza az állami többség kiala­kulását, esetleges menesztését. Az utolsó mentsvár, egy bécsi társaság éppen „le­maradt” a tőkeemelésről: az átutalást ké­sőn indították el. Ha ez a vállalkozás is alaptőkét emel, az állam nem szerezhetett volna többséget. A cégről, a BCL Trading GmbH-ról utóbb kiderült, más kapcsolata is volt a Postabankkal. A szocialista kö­rökhöz közel állónak tartott Nádor ’95 Rt. és a bécsi cég közötti - állítólag fiktív — acélügyletet a Postabank egyik váltója (pontosabban akkreditíve) fedezte. A készpénzre könnyen átváltható váltó érté­ke viszont kísértetiesen hasonlított arra az összegre, amellyel a bécsi cég beszállt volna a Postabankba. Princz a tőkeemelés elmaradása után már csak a Fidesz győzelmében bízhatott. A Postabank a Mahir Cityposzter Kft.-be „szállt be” (huszonhétszeres áron, 380 millióért), majd az 1998-as választási kampány időszakiban több nagy értékű megrendelést is adott a plakátfelületekkel rendelkező cégnek. Az egy évre lekötött felületekre előre fizetett a bank. A Fidesz győzelme után a Princz vezette Posta­bank újabb szerződéseket kötött Mahir cégekkel és a kampányt bonyolító Happy End Kft.-vel. Egyes számítások szerint a Fidesz közeli cégeknek összesen több mint egymilliárd forint Postabank-pénz” jutott megrendelés vagy tőkeemelés for­májában. Az átmeneti „siker” Orbán Viktor azonban szintén nem is­merte a politikai háló fogalmát és távo­zásra bírta az elnök-vezérigazgatót­­ a közvélemény és a sajtó megelégedésére. Ennek előtte azonban éles vitát váltott ki a fideszes közgazdászok körében is az, maradhat-e állami kézben a Postabank, vagy el kell adni. Princz ekkor már erős, tartós állami tulajdonban maradó, a pos­tával jól együttműködő bankot akart vol­na irányítani. Ám a spanyol ingatlanügyletek híre - amely szintén egy veszteségeltüntetési akció része volt, és egyes hírek szintén szocialista közeli vállalkozókkal hozták összefüggésbe - kikényszerítette a Princz-csapat menesztését. Princzet a sorsát meghatározó közgyűlés előtt egy héttel hivatta a kancellária vezetője, s másnap már nem mehetett fel az irodájá­ba. Az elnök-vezérigazgató távozott a bankból­­ és egy időre az országból is. Ausztriában telepedett le, de - a hírek szerint - tavaly hazaköltözött. Auth Henriket -Járai Zsigmond pénz­ügyminiszter hitelbankos kollégáját - ne­vezték ki a pénzintézethez vezérigazgató­nak, majd Urbán László, az első pénz­ügyminiszter-jelölt is a Postabankhoz igazolt. Ekkor már egyértelműen látszott: Princz Gábor folyamatosan eltitkolta a rossz üzletpolitikából eredő vesztesége­ket. Az Orbán-kormány politikai sikerként könyvelhette el a Postabank múltjának felszámolását. A 152 milliárdos konszo­lidációt a szocialisták által alkotott költ­ségvetés nyakába varrták, amelynek a hiánya így rekordméretűvé vált. Parla­menti vizsgálóbizottságot állítottak fel, amely sok újdonságot ugyan nem állapí­tott meg, ám hosszan vizsgálódott. Az ál­lami szervezetek - a pénzügyi tárca, a Kormányzati Ellenőrzési Hivatal, az Ál­lami Számvevőszék, az ÁPV Rt. - egy­más után készítették el jelentéseiket, fel­jelentéseiket - egyre komolyabb bűncse­lekményekkel vádolva Princz Gábort és vezetőtársait. A nyomozás azóta tart, bár Princz a politikai kontaktusairól követke­zetesen hallgat, s legalább annyira követ­kezetes annak hangoztatásában, hogy nem követtek el bűncselekményt. Las­sacskán már csak ő az eljárás egyetlen gyanúsítottja, a felügyelőbizottsági ta­gok, az igazgatóság tagjai szép sorban ki­hullottak az eljárásból. Igaz, volt közeli munkatársai állást nemigen kapnak. A konszolidációt a szakértők már az első pillanatban is túlzott mértékűnek tartották, hiszen a könyvvizsgálók nem értettek egyet abban, hogy konkrétan mekkora a veszteség, vagyis mekkora le­gyen a céltartalékképzés. Úgy vélték: a Fidesz több olyan hitelt is elszámolt nem megtérülőként, amelyet felvevői vissza tudtak volna fizetni. Ezek - állították az ellenzéki politikusok - azok a hitelek, amelyeket a kormánypártokhoz közel álló vállalkozásoknak adtak. A gyanút erősítette, hogy a rossznak minősített kö­vetelések visszaszerzésével - az adóssá­gok behajtásával - nem a Postabank le­ánycégét bízták meg (ahogyan az történt más bankok konszolidációjánál), hanem az ÁPV Rt. irányítása alatt álló Reorg Apport Rt.-t. A bank mindenesetre új üzletmenetre állt át: kezdett valódi pénzintézetként működni. A nála maradt portfoliót kitisz­tította. Eladta a sajtóbirodalmát­­ a Ma­gyar Nemzetet, a Szabad Földet egy Fi­desz közeli vállalkozásnak játszva át, sietve értékesítette - még az inagtlan­­boom előtt - a nagy értékű telkeket, lakó­épületeket. Két év alatt - Auth Henrikék működésének idején - a bank jórészt megszabadult a „múlt örökségeitől”, és eladható állapotba került. A második „siker” vége Vevő azonnal jelentkezett. Az OTP Bank, Csányi Sándornak régóta fájt erre a foga. Az elnök-vezérigazgató 2000 áp­rilisában a Népszabadságnak kijelentette: érdekelné pénzintézetét a Postabank, ha eladó lenne. A Postabank privatizációjá­nak előkészítését augusztusban meg­kezdték. Felkértek egy pénzügyi tanács­adó céget, a Credit Suisse First Bostont (CSFB), hogy készítsen tanulmányt. Az elemzés azzal a megállapítással zá­rult, hogy az OTP Bankkal kell exkluzív tárgyalásokat folytatni. A kormány ezt 2000 novemberében jelentette be. Auth Henrik és Urbán László ezt ellenezték, és lemondtak. Szerintük nyitr versenyben kellett volna eladni a bankot. Az OTP-vel folytatott tárgyalások mellett a legfőbb politikai érv a nemzeti irányítású magyar multi létrehozásának célja volt. Az üzlet az ártárgyalásokon bukott el, holott a CSFB állította: az OTP fizetné a legtöb­bet a bankért. (Az ellenzők szerint vi­szont a legmagasabb ár csak nyílt ver­senyben alakulhatott volna ki). Az OTP előbb 25 milliárdot, majd harmincat aján­lott, de az állam a 40 milliárdos alaptőké­hez közeli összeget akart. Csányi Sándor a bankszakmában nem a hazárd pókerjá­tékos hírében áll - úgy ítélte meg, ennyit a pénzintézet nem ér meg az OTP-nek, s bár a vágy erős volt, lemondott az egyko­ri konkurens bekebelezéséről. A politika bankja Váratlan kérő érkezett. A Magyar Pos­ta. A bennfentesek azonban sejtették, hogy az egykor volt alapító mindvégig ott tüsténkedett a Postabank körül. Amikor Princz Gábort leváltották, mennie kellett a Magyar Posta akkori vezetőjének is. Doros Bélának állítólag azért kellett bú­csúznia posztjától, mert nem értett egyet azzal, hogy termékeire a Postabank „ki­zárólagos forgalmazási jogokat” szerez­zen mind a 3200 postahivatalban. Jött Krupanics Sándor, aki engedékenyebb­nek mutatkozott. Egy évvel később - még 1999 szeptemberében - azonban már azt mondta: a postának tulajdonrészt kell szereznie a Postabankban. A straté­giát Krupanics nem tudta végigvinni, ok­tóber végén lemondott. Helyére az addigi közgazdasági igazgató, Varjú Tamás ke­rült, ám a stratégián nem változtatott. A már emlegetett privatizációs tanács­adói tanulmány is több oldalt szánt a pos­tai tulajdonszerzésnek és az együttműkö­désnek­­ az európai példák fényében. Az akkori helyzetet azonban a Credit Suisse First Boston tragikusnak minősítette: „A jelenlegi megállapodás és együttműkö­dés a két intézmény között nem teremt je­lentős értéket sem a Postabank, sem a Magyar Posta számára” - írta a tanácsadó 2000 októberében. A jelentés azonban a postai tulajdonszerzést a privatizáció le­hetséges alternatívájaként határozta meg. Ennek előnyeként a jobb együttműködés értékteremtő folyamatai mellett azt sorol­ta fel, hogy a kormánynak nem kellene a 152 milliárdos konszolidációval szembe­állítania a bank legfeljebb 30 milliárdosra becsült vételárát. A kockázatok között három tényezőt említett: a bevétel hiá­nyát, s azt, hogy nem jelentene ez előrelé­pést a privatizációs folyamatban. Végül annak rizikóját, hogy a Magyar Posta képtelennek bizonyul egy pénzintézet irányítására. Ez a kockázat - írta a tanács­adó - azért nagy, mert a posta vezetésé­nek nincs ilyen gyakorlata. A kormány az OTP-vel folytatott tár­gyalások közepette már gondoskodott ar­ról, hogy megbízható vezetés vegye át a Magyar Posta irányítását. Varjú Tamást még Katona Kálmán nevezte ki, amikor közlekedési miniszter volt. Leváltását követően kezdtek terjedni a hírek Varjú menesztéséről is, akinek végül 2000 no­vemberében kellett beadnia lemondását. Ekkor még csak éppen hogy megkezdőd­tek a tárgyalások az OTP Bankkal a Pos­tabankról. Helyére Kalmár István került. Kalmár István, aki Simicska Lajos el­nöksége idején került az APEH-hez in­formatikai elnökhelyettesként, már ko­rábban is postai bennfentes volt: a fel­ügyelőbizottság elnökeként dolgozott az év májusától. Elnöki kinevezése szinte egybeesik Katona leváltásával, aki pedig azért távozott, mert nem értett egyet azzal a koncepcióval, hogy tárcájától a hírköz­lési feladatokat a Miniszterelnöki Hivatal vegye át. Ennek a tervnek a kidolgozásá­ban vett részt Kalmár, mint a miniszterel­nök informatikai tanácsadója. Kalmár gőzerővel kezdett a régi postai tervek megvalósításához. Elgondolásá­nak alapja az volt, hogy a veszteséges alaptevékenység finanszírozását az egyéb tevékenységek szélesítésével kell megoldani. Ezek közé tartozott a bank is. A harmadik „siker” vége? A kormány úgy döntött a Postabank és a Magyar Posta kvázi egyesítéséről, hogy nem volt előtte a birtokában semmiféle gazdaságossági számítás. A döntés nem volt könnyű. A pénzügyi tárca a tanács­adói tanulmányban említett kockázatokra hivatkozott. Majd jogi problémákat sze­dett elő: törvényben kell rögzíteni a pos­tai tulajdonszerzést, mert erre a jogsza­bályok nem adnak lehetőséget - mond­ták. A jogszabályt megváltoztatták. A tárca közölte: nehéz lesz átadni a postá­nak a bankot, mert erre sincs megfelelő jogi gyakorlat, a felvásárlási szabályok miatt ez sokba kerülhet az államnak. Eze­ket a jogi akadályokat megkerülték. A postáé lett a Postabank, tőkeemelés for­májában. Így egyúttal 33 milliárd forint állami vagyonjuttatást is kapott - mind­ezt még éppen a választások előtt. A vi­tákra jellemző: a Postabank rövid idő alatt két posta által kinevezett vezérigaz­gatót „fogyasztott el”. Mindketten egész­ségügyi okokra hivatkozva távoztak, és - mint mondják — ez közel is áll a valóság­hoz: a bankot övező kormányzati ellenté­teket nehezen lehetett leírni. A posta vezetése két érvvel győzte meg a kormány többségét, illetve, ami a legfontosabb, a miniszterelnököt. Az egyik: a posta terjeszkedésének szüksé­gessége. A másik: a Princz Gábor-féle koncepció, vagyis ha már megvan a pos­tai hálózat, akkor arra érdemes a banki te­vékenységet ráültetni. A koncepció lényege az, hogy a posta oda is elér, ahová a bankok nem, hiszen a kistelepüléseken nincs pénzintézet. Rá­adásul a posta fejlesztésével már modern szolgáltatások is kínálhatók lesznek, te­hát nem állhat elő az a helyzet, ami a Pos­tabank 1996-os vesztéhez vezetett. Kal­már - informatikusként - könnyen győz­hette meg a miniszterelnököt arról, hogy a fejlesztésekkel versenyképessé tehető a postai hálózatban kínált banki szolgálta­tás. A probléma ezzel csak az, hogy az in­formatikai fejlesztésekre Kalmár nem kért, nem kérhetett pénzt a kormánytól. Pedig ezek sokba kerülnek. Csak ahhoz, hogy a Postabank versenyképesen kezel­ni tudja ügyfélállományát, a saját rend­szerbe 12-15 milliárdot kellene fektetni. Ez nem tartalmazza a postán szükséges fejlesztéseket, amelyek a banki összeg többszörösét teszik ki. (Egyes becslések szerint 50-70 milliárd forintot). A Postabank szóban megfogalmazott új stratégiája a mindenkinek kínált, egy­szerű, és könnyen elérhető banki termé­kekről szól. Csakhogy a modern informa­tikai hálózat nem épül ki mindenütt, leg­alábbis egy darabig. A posta elnök-vezér­igazgatója 2001 végére 200 postahivatal­ba ígérte azt a rendszert, amely a szüksé­ges informatikai hátteret biztosítani tudja. A rendszer ilyen kiépítettségét legutóbb már ez év végére tették. A Postabank elkészült, leírt stratégiája már csak hosszú távú célként említi az elektronikus termékek postai bevezeté­sét. Középtávon szerintük is maradnak a régi, hagyományosnak tekinthető postai cikkek. Azok, amelyek már a kilencve­nes évek közepén sem voltak versenyké­pesek. A Postabank a múlt évet kétmilliárd fe­letti veszteséggel zárta. Az idei ered­ménytervekről senki sem beszél. A pénz­intézet április 26-án tartja a közgyűlését, ahol a terveket elvben nyilvánosságra kell hozni. Ekkor választják meg a bank új vezetését, — elvben — több évre. Az aktus idején már túl leszünk a par­lamenti választások második fordulóján. Várkonyi Iván Auth Henrik Princz Gábor FOTÓ: RÉDEI FERENC A POSTABANK EREDMÉNYÉNEK ALAKULÁSA Forrás: Postabank * előzetes NÉPSZABADSÁG-grafika Kalmár István

Next