Népszabadság, 2002. április (60. évfolyam, 76-100. szám)

2002-04-22 / 93. szám

12 NÉPSZABADSÁG FÓRUM 2002. ÁPRILIS 22., HÉTFŐ A­z Antall-érában és Horn regnálása alatt is két-két évig voltam munka­­nélküli egyetemi docens. Előtte azon a klinikán szolgáltam, ahonnan 1956 után az utcára tették minden idők egyik legna­gyobb belgyógyászprofesszorát, Haynal Imre egyetemi tanárt az egyetem akkori fura urai. Nekem az ő emléke és József Attila sorai adtak erőt a túlélésre. A költő ezt írta: „Talán eltűnök hirtelen. / Akár az erdőben a vadnyom. / Elpazaroltam min­denem, / amiről számot kéne adnom.” Mivel reminiszcenciákból megélni nem lehet, s az orvoslás örömétől való el­tiltás egyébként is az izomsorvadáshoz hasonló szörnyű állapotot idéz elő a szel­lemben és a lélekben, úgy határoztam („mélységesen mély” szakmai kompro­misszumokat vállalva), hogy a Belgyó­gyászati Kollégium atavisztikus konspi­rációja ellenére elszegődöm egy híres-ne­vezetes „kóroda” ágról szakadt osztályá­ra, amit a betegek csak az öngyilkosok menhelyének, a mentősök és a taxisok to­xikológiának, félhivatalosan pedig Bal­eseti Belgyógyászatnak neveznek. Hiva­talos neve: sürgősségi belgyógyászati és klinikai toxikológiai osztály. (Elődeim az osztály élén Csiky Pál és Lázár Imre nemzetközi hírű toxikológusok voltak, ezért nekem, aki toxikológiával előtte so­hasem foglalkoztam, mindennapi kihí­vást jelent szakmai hagyatékuk őrzése. Ennyi személyes kitérőt talán megbo­csát az olvasó annak érdekében, hogy ne legyen oka kételkedni további mondan­dóm hitelességében. Ma ugyanis olyan világban élünk, amelyben hiteltelenül le­het politikai és szakmai legendákat költe­ni. De maradva a kaptafánál, vagyis az egészségügynél, ma különösebb számon­kérés nélkül lehet handabandázni egész­ségügyi reformokról, miközben az egész­ségügy egyre mélyebbre süllyed, s olya­nok is énekelnek a kórusban, sőt ők a leg­hangosabbak, akik a voluntarizmus korá­ban szólóénekesek voltak. Az éneklés szót jelen időben használom, noha politi­kai meggyőződésemtől teljességgel füg­getlenül nagyon bizakodó voltam a har­madik szabadon választott kormány cik­lusának legelején. Titokban úgy véltem, némi belső nagyképűséget leplezve, hogy Gógl Árpád, ez az általam kedvelt, bohó­­kás figura és köre talán olvasta 1994. au­gusztus 3-án a Magyar Nemzet hasábjain megjelent „Zátonyon a népjóléti bárka” című írásomat, amiből azért idézek, hogy lássák, nem vagyok vádolható egyoldalú­sággal, számomra evidencia, hogy a bi­zonyosságon alapuló orvoslást jó szán­dékkal sem lehet avítt társadalompoliti­kai rögeszmék szellemében irányítani. Íme az idézet: „Véleményem szerint a népjólét nem isteni eredetű képződmény, hanem emberi tákolmány. Eredetét tu­dom, de »ad personam« nem vizsgálom. A múltból csak annyit szükségszerű meg­említeni, hogy a hajdani szocialista egészségügy fantazmagóriájából szüle­tett. A »nil nocere...« elv látszólag nem sérült, hiszen akik ezt a badarságot kita­lálták, lehet, hogy jót akartak, vagyis nem akartak »készakarva« az akkor már nagy­beteg egészségügynek ártani. Jóhiszemű­en akkor is, most is azt feltételezem, hogy kellő felkészültség és tudás híján szub­jektív lelkesedők operálták hozzá a már akkor válságban lévő egészségügyhöz a megsajnált szociálpolitikát. Személyes ambíciók teljesedtek be azáltal, hogy az egészségügyi tárca ladikját végül is nép­jóléti bárkára keresztelték, ahonnan az ország gyógyító tevékenységét kívánták kormányozni, miközben a szociálpolitika nagy lyukú hálóját kivetették a népre. A mi szakmánk azonban olyan, hogy a mégoly szorgalmas és jó szándékú dilet­tantizmus nem pótolja a tudást. Tudni kel­lett volna ugyanis azt az akkori népjóléti kormányzatnak, hogy közgazdasági érte­lemben két válságágazat kényszerű ösz­­szeboronálása negatív spirált indukál, vagyis ez nem az az eset, amit ketten job­ban lehet csinálni, mint egyedül. Mindeb­ből azt a következtetést szeretném sugall­ni az új kormányzatnak, hogy egyrészt a válságmenedzseléshez az egészségügy területén is különösképpen érteni kell, másrészt pedig én komolyan fontolóra venném annak mérlegelését, ha az egész­ségügy katasztrofális helyzetét meg akar­nám oldani, hogy a szociálpolitikát más tárca felügyeletére kellene bízni.” Tapasztalaton és őszinte meggyőződé­sen alapuló írásomat az akkori illetéke­sek figyelemre sem méltatták. A népjólé­ti szárnyashajónak álcázott bárka szelte a hazai vizeket, miközben folyt a szükség­­szerűnek mondott nagyvonalú bankkon­szolidáció és a nómenklatúra pénzügyi önsegélyezése kamatmentesen, vagy ici­pici kamatokkal. Mindeközben az egész­ségügy „koródáinak” állaga folyamato­san romlott, az elszegényüléssel sújtott nép fizetőképessége, vagyis a betegek üdvét úgy-ahogy biztosító paraszolven­cia egyre csak apadt. Így érkeztünk el az 1998-as kormányváltás reménykeltő pil­lanataihoz. A szociálpolitikát végre intézménye­sen leválasztották az egészségügyről, és én is reménykedtem benne, hogy ez elve­zethet a jobbuláshoz, ha nem is a kánaán­­hoz. Úgy gondoltam, hogy még mindig olcsóbb és hatékonyabb ha két miniszter működtetni az ő apparátusával és vágya szerinti automobiljával, mint egy népjó­léti bárkán vesztegelni a szakmai, köz­­gazdasági és szociális béklyók szorításá­ban. Mindenki, aki tisztességgel és nem politikai szlogenek adorálásával szolgálja a hazai egészségügyet, tudja, hogy a tra­gikusan alulfinanszírozott egészségügy nem viselheti tartósan egy idő előtt meg­haló, elszegényedő lakosság szociálpoli­tikai keresztjét. Ez az egészségügyi ellá­tás színvonalát lesújtó paradoxon külö­nösképpen érezhető egy olyan osztály élén, ahol a csapás leginkább a sorsüldö­zötteket éri. Az öngyilkosok keserve em­patikus fájdalom a beteg üdvét szolgáló orvoslás számára. Bizakodó voltam tehát, ámde bizako­dásom nem sokáig tartott. Megtörtént az én szűkebb munkaterületemen is, ami mindig megtörténik a magyar ugaron. Az egészségügyi kormányzat meghirdet­te a sürgősségi betegellátás prioritását. A sürgősség az általam vezetett osztály ne­vében is benne van, hogy ha mást nem, némi pozitív diszkriminációt remélhet­tünk. Nem terhelem az olvasót, aki újsá­got olvas, úgyis tudja, hogy ebben a fe­lülről meghatározott, „kedvező” egész­ségpolitikai környezetben évek óta vív­juk élethalálharcunkat a betegekért. Önkritikusan nem említem a betegek üd­vét, mert ilyen lehetetlen körülmények között nem lehet a betegek üdvét szol­gálni. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy a sürgősségi betegellátást preferáló kormányzati szándék nem volt helyes. Az azonban kétségtelen, hogy objektív és szubjektív okok folytán meghiúsult. Elég, ha csak az országosan ellehetetle­nült, valamikor európai színvonalú bal­eseti sebészeti ellátás (traumatológia) mindenki által ismert segélykiáltásaira gondolunk, vagy azokra a már-már elvi­selhetetlen nehézségekre, amelyeket munkatársaimmal a betegek érdekében naponta le kell küzdenünk. Európába gyalogolván, egyes politi­kai szlogenek szerint ott lévén, tárgyila­gos megközelítésben, a fejlett Európába igyekezve nem lehet kétséges, hogy az egészségügyi kormányzatnak garantál­nia kell a magas színvonalú sürgősségi betegellátást. Az erre vonatkozó mani­­fesztumot a San Marinó-i nemzetközi kongresszuson deklarálták 1998-ban, miközben (micsoda szimbólum!) a Forma-1-es pilóták életveszélyesen rót­ták köreiket a közeli manézsban. Ott voltam ezen a kongresszuson, de ott vol­tak mások is, akik később fülbesúgói let­tek a programot meghirdető egészség­­ügyi kormányzatnak. Ezért sem értem, miért is futott zátonyra a sürgősségi bár­ka. A nyilatkozatok rendben voltak, a hivatalos kommünikék szerint dalra fa­kadt egy új diszciplína a szenvedő bete­gek szolgálatában. Tudva levő, hogy a professzionális sürgősségi medicinának minden akutan megbetegedett, vagy megsérült személy számára minden helyzetben és minden időben biztosítani kell a legkisebb kockázattal járó gyógy­ulás esélyét. Egy ilyen jól működő, az országot behálózó sürgősségi rendszer­nek (arborizációnak) klinikailag, szerve­zetileg és pénzügyileg függetlennek kell lennie a haszonelven működő biztosítási rendszertől. Az életveszélyben lévő be­teg esetében az orvos értelmetlen kér­dést, mármint hogy kinek mennyit ér az élete, a civilizált világban nem tehet fel. A gazdasági, társadalmi realitások, az egy főre jutó nemzeti jövedelem egész­séghányada természetesen meghatároz­zák gyógyító tevékenységünk színvona­lát, de taigetoszi elveket akkor sem vall­hatunk, ha „koródáink” lepusztult álla­pota és a valós csődhelyzet, ami felülről sohasem látszik annak, már-már teljes­séggel ellehetetleníti a sürgősségi beteg­­ellátást. Az is kétségtelen, hogy a pénz­ügyi feltételektől némiképp függetlenül a hazai sürgősségi betegellátás szerveze­ti rendezetlensége sem jó irányba befo­lyásolja az eseményeket. Nyilvánvaló ugyanis, hogy Magyarországon nem le­het a külföldi mintákat plagizálni. Nem lehet Budapesten Edinburgh mintájára sürgősségi centrumot létrehozni. Ezt a fülbesúgóknak is tudniuk kellett volna, amikor a hajdani Forma-1-es futam színhelyéről hazatértek, és véleményü­ket többször elkántálták az ügy iránt el­kötelezett miniszternek. Kellő szakmai alázattal azt kellett volna sugallniuk, hogy eme új diszciplínát a jól kiépült ha­za intenzív terápiás és traumatológiai hálózat mellé kell rendelni. A személyes ambíciókat pedig a komplex sürgősségi betegellátás ügye alá. Nem ez történt. Elismerem, hogy egy-két megszállott főorvos meg merte és meg tudta valósí­tani sürgősségi álmát. A sürgősségi be­tegellátás hazai arborizációja azonban minden jó szándék ellenére sem garan­tálja manapság a rászoruló állampolgár esélyegyenlőségét. Sem a 15 percesnek ígért prehospitális (mentő), sem a szín­vonalasnak ígért hospitális (kórházi) fá­zis nem szolgálja egyenletesen a bete­gek érdekeit. Amikor mindezt szóvá tet­tem regnálása idején kedves és bohókás miniszter barátomnak kávézás közben, kedélyesen elkendőzte a nehézségeket. Egykori hetedik emeleti rezidenciája őr­zi a titkot, hogy miért nem lehet jól csi­nálni, amit lehetne. A bohókás minisz­tert egy karizmatikus figura váltotta a tárca élén, de ez sem segített. A sakktáb­lán mindketten a ló szerepére kárhoztat­tak. A játszmát pedig a bástyák és a ve­zérek döntik el­­ a nép nevében. Mi meg vagyunk a „földönfutó táblánfutók”, a parasztok meg az udvari bolondok. Kárteszi Mihály orvos „Kórodák” nyomora, avagy a beteg üdve — Hogyne lennék optimista! Mire én egyszer itt bejutok, addigra már legalább két kormány fogja rendbe tenni az egészségügyet! marabu rajta E­örsi László történész Dávid Ibolya, kisvártatva leköszönő igazságügyi miniszternek mindössze dilettantizmusát tette szóvá Tóth Ilona és kultusza cí­mű cikkében (április 4.). Nem ismerem Eörsi Lászlót, nem tudom, miért azzal fejezi be írását: „... a bíróság Tóth Ilonát a té­nyek és nem a legendák alapján rehabilitálta. Jogo­san.” Magam úgy vélem, lett légyen Tóth Ilona az 56-os forradalomnak bármily szép alakja, mégiscsak embert ölt, tehát nem lett volna szabad rehabilitálni, vagy ha azt esetleg mégis, akkor sem lett volna sza­bad neki szobrot állítani. Hiszen 2001. november 1-jén Pokorni Zoltán, a Fidesz és Dávid Ibolya, az MDF elnöke közösen avatta föl a Semmelweis Orvosi Egyetem főbejára­ta mellett Tóth Ilona - Obersovszky Gyula könyvei­me szerint a magyar Jeanne d’Arc - mellszobrát. Azét a Tóth Ilonáét, akit a Fővárosi Bíróság 1957. április 8-án egyrendbeli gyilkosság, izgatás és két­rendbeli személyes szabadság megsértése bűntetté­ben bűnösnek mondott ki (lopás bűn­tettének vádja alól pedig bűncselek­mény hiányában fölmentett), és ezért összbüntetésül halálra ítélt. Amely­ ítéletet a Legfelsőbb Bíróság Népbí­rósági Tanácsa 1957. június 20-án lé­nyegében helybenhagyott, s június 27-én végrehajtatott. Az eljáró bíróságok - beleértve az 1990-ben eljárót is - a következőket állapította meg: Tóth Ilona I. rendű vádlott VI. éves orvostanhallgató volt, és 1956. november 4. és 18. között a Péterfy Sándor utcai kórház ideigle­nes vezetőjeként tevékenykedett. Az említett idő­szakban Angyal Istvánt és társait - akik Budapest IX. kerületében a november 4-i harcok vezetői vol­tak - letartóztatták, és az árulók felderítése érdeké­ben Tóth Ilona I. rendű, Gyöngyösi Miklós II. rendű, Gönczi Ferenc III. rendű és Molnár József IV. rendű vádlottak a kórházban több személyt is kihallgattak. 1956. november 18-án, vasárnap délután Kollár István 26 éves rakodómunkás, a Magasépítő Vállalat dolgozója felkereste a munkásszálláson Polgár Er­zsébet nevű ismerősét. Gyöngyösi Miklós és társai a Landler Jenő és Murányi utca sarkán elfogták Kollár Istvánt, és közölték vele: a ,,forradalmi ifjúság nevé­ben” letartóztatják, mert ÁVH-s. Kollár István és Polgár Erzsébet hiába tiltakozott a gyanúsítás ellen, Kollárt a Péterfy Sándor utcai kórházba kísérték. Gyöngyösi Miklós és Gönczi Ferenc Kollár Istvánt a kórház egyik szobájába vitték, és ott tettlegesen bán­talmazták, „disznó ÁVO-snak” nevezték, majd Gyöngyösi Miklós II. rendű vádlott szólt Tóth Iloná­nak: „jöjjön, mert valakinek injekciót kell adni”. Tóth Ilona Kollár István bántalmazását látva meg­kérdezte, bűnös-e ez az ember, amire Gyöngyösi igennel válaszolt. Tóth Ilona magához vett egy 100 köbcentiméteres chloretyles ampullát, gázt, nyitott altatókosarat, és közölte Kollár Istvánnal, el fogja őt altatni. Meg­kezdte az altatást, majd injekciós fecskendőbe fel­szívta a chloretyles ampulla tartalmát, s azt benyom­ta Kollár István nyaki vénájába, de azt 2-3 szúrás után sem találta el. Ezért hozzáfogott, hogy Kollár szívébe adjon injekciót, ám kiderült, nincs több am­pulla, ekkor így szólt: „a levegő is jó lesz neki”. Az injekciós tűvel több alkalommal Kollár István szív­tájékára szúrt, levegőt akart benyomni, de a kezében eltörött a fecskendő. Közben az altatószertől maguk a vádlottak is szédülni kezdtek, ezért Tóth Ilona kiment a szobából. Gyön­gyösi Miklós és Gönczi Ferenc a már eszméletlen Kollárt a földre fektették, Gönczi megjegyezte: „a fene egye meg, nem akar megdögleni!”, s ezért két lábbal Kollár torkára állt. Amikor Tóth Ilona visszatért a szobába, meg­vizsgálta Kollár Istvánt, hogy él-e még, s mivel élőnek találta, megálla­podtak abban, egyelőre a közelben le­vő WC-ben helyezik el. Így is tettek, Kollárt a WC-be vitték, ahol Tóth Ilo­na ismét megállapította, hogy még mindig él. Ezért a Gyöngyösi Miklós által felkínált zsebkést Tóth Ilona elvette, és térdeplő helyzetben, bal kezének középső és mutatóujját kinyitva a zseb­késsel Kollár István szívébe szúrt. A véres kést meg­törölte Kollár nyakkendőjében, majd összecsukta, és a WC-be dobta. Kollár Istvánra ezt követően rázár­ták a WC-ajtót, s ő rövid időn belül meghalt... Rendőrségi kihallgatása során Tóth Ilona ezt val­lotta: „A gyilkosságban bűnösnek érzem magamat. A röplap-terjesztésben, valamint az Élünk című ille­­gálist újság szerkesztésében való részvételem tudom, hogy törvénybe ütközik, azonban ebben nem érzem magam bűnösnek... Védelmemre elő kívánom adni, hogy a gyilkosságot azért követtem el, mert akkor az volt a meggyőződésem, hogy azt az embert azonnal meg kell ölni, mert attól tartottunk, hogy ha nem öl­jük meg, úgy az államvédelmi egységek le fognak csapni ránk. Egyebet előadni nem kívánok, vallomá­somat a jegyzőkönyv helyesen tartalmazza, amelyet elolvasás után helybenhagyólag aláírok.” Tóth Ilona testvére, Tóth Ferenc 1990-ben kérte az ítélet semmissé nyilvánítását, ezt a Legfelsőbb Bíró­ság három bíróból álló tanácsa - elfogadva a legfőbb ügyész indítványát - 1990 októberében elutasította. A Legfelsőbb Bíróság 1990-es álláspontja szerint Kollár István életének kioltása Tóth Ilona részéről rendkívüli brutalitással, az eszközök többszöri vál­toztatásával, az orvosi hivatás gyakorlásának fel­­használásával történt. Kollár István csupán annyiban kapcsolódott a népfelkelés eseményeihez, hogy ÁVÓ-snak vélték (jóllehet nem volt az), ezért került sor a teljesen ártatlan 26 éves sértett életének kioltá­sára, amelyben Tóth Ilona is részt vett. E körülmé­nyek értékelése során a Legfelsőbb Bíróság arra a meggondolásra jutott, hogy „az előre kitervelten végrehajtott ölési cselekmény véghezvitele Tóth Ilo­na részéről a népfelkeléssel összefüggésben történt ugyan, de az méltányolható okból elkövetettnek az orvosi hivatást gyakorló vádlott esetében semmikép­pen sem tekinthető”. Ezután született meg a 2000. évi CXXX. törvény az 1956. évi forradalom és szabadságharc utáni le­számolással összefüggő elítélések semmisségének megállapításáról. A parlament úgy döntött: immáron nem kell vizsgálni, az elítélés milyen tényállás alap­ján, milyen bűncselekmény miatt történt, azt sem, mindez igaz-e vagy sem, a semmisség kimondásá­hoz elegendő, ha az elítélés népbírósági eljárásban történt, és a forradalommal összefüggésbe hozott cselekmény miatt. E törvény alapján pedig a Főváro­si Bíróság 2001 februárjában kimondta: a Tóth Ilona­­ítélet semmis. Ennek során a bíróság egyáltalán nem vizsgálta: a korábban megállapított tényállás igaz-e, vagy sem, az ítélet valójában megalapozott-e, vagy sem. Vagyis nem állapított meg új tényt, nem vont kétségbe korábban megállapított, és a bíróságok ál­tal bizonyítottnak tekintett tényállást. Lehetne ugyan vitatkozni arról, ebben az ítéletben mennyire elfogadható, hogy egy emberölés „a forra­dalom és szabadságharc céljával, eszmeiségével va­ló azonosulásra tekintettel a forradalommal, illetve harci cselekménnyel összefüggésbe hozott cselek­mény” - de talán nem ez a legfontosabb. Inkább azon érdemes eltűnődni: komolyan, meg­alapozottan soha senki nem cáfolta, hogy a Tóth Ilo­­na-perben megállapított tényállás döntő többsége igaz. Sokan nyilatkozták, írták, hogy ez konstruált, koncepciós per volt, csakhogy erre semmilyen bizo­nyítékot nem szolgáltattak. Hangoztatnak néhányan kételyeket, például az elkészült Kollár István-bonc­­jegyzőkönyvről, illetve az azt elemző orvos szakér­tői véleményekről, ám azt még senki nem merte két­ségbe vonni, hogy Kelemen Endre professzor — a so­ha nem politizáló, kérlelhetetlen erkölcsi tartású pa­­tológus - soha nem adta volna a nevét konstruált perhez. Márpedig a boncjegyzőkönyv alapján Kele­men professzor a leghatározottabban állította: igenis megtörténtek az injekciós beszúrások is, a szívbe­szúrás is. Megoszlanak a vélemények arról is, élt-e még Kollár István, amikor Tóth Ilona a zsebkéssel a szí­nébe szúrt a WC-ben. Egy ügyvéd - aki annak idején joghallgatóként végigülte a Tóth Ilona tárgyalássoro­zatát - ma is úgy véli: talán a sértett akkor már halott volt nyakának megtaposása miatt, ez esetben pedig a szívbeszúrás alkalmatlan tárgyon elkövetett kísérlet lett volna, s mint ilyen, nem vezethetett volna halá­los ítélethez. Azt azonban ő sem vitatja, hogy a tény­állás elején szereplő injekciók nyaki vénába és szív­be szúrása megtörtént, s hogy ezek önmagukban is okozhattak halált. Mint ahogy a szívbeszúrás tényét sem vonja kétségbe, csupán vitatja Haranghy pro­fesszor 1957-es szakértői véleményét, amely szerint „Kollár István halálának oka a szívszúrás volt... a szúrcsatorna közelében található vérbeszűrődésekre figyelemmel biztosan élő testben keletkezett, s fel­tétlenül halálos sérülésnek volt tekinthető”. Lehet tehát vitatni a tényállás több pontját, ám azt egészében megkérdőjelezni mindaddig nem lehet és nem szabad, amíg erre vonatkozó bizonyítékok nem látnak napvilágot. Az eddig megjelent cáfolatok té­nyek helyett sejtéseket, ellenbizonyítás helyett bi­zonytalan feltételezéseket tartalmaznak. S így jutunk el a fő kérdéshez: mit keres akkor Tóth Ilona szobra az orvosi egyetem bejáratánál? Miként lehetséges, hogy Pokorni Zoltán, a Fidesz és Dávid Ibolya, az MDF elnöke (aki bevallottan saját ügyének tekinti ezt a rehabilitálást) arra ítéli a követ­kező évtizedek leendő orvosait, hogy naponta két­szer (egyszer befelé, másodszor kifelé) olyan orvos szobra mellett haladjanak el, aki - így vagy úgy, de mégiscsak­­ embert ölt? Mit akartak sugallni azzal, hogy szobrot emeltek annak, aki kioltotta egy ártat­lan ember életét? Dr. Kende Péter újságíró Szobor egy gyilkosnak? Mit akartak sugallni azzal, hogy szobrot emeltek annak, aki kioltotta egy ártatlan ember életét?

Next