Népszabadság, 2002. május (60. évfolyam, 101-125. szám)

2002-05-18 / 115. szám

A szerző a Brassói Lapok szerkesztője NÉPSZABADSÁG 2002. MÁJUS 18., SZOMBAT Bíró Béla Az MSZP és az SZDSZ közti koalíciós tárgyalások kézzelfogható eredményre vezettek. Az MSZP-kongresszus rábólin­tott az egyezségre. A parlament nyitó ülé­se különösebb incidensek nélkül lezaj­lott. A jelek szerint minden rendben van. De aki a sajtót és a tévéállomások mű­sorait követi, tudja, hogy igazából semmi sincs rendben. A feltevésekre alapozott vádaskodás és rágalmazás zavartalanul folytatódik. Kovács László a parlament nyitó ülése előtti szimbolikusnak szánt koszorúzáson sem azt mondja el, mit akarnak ők, a szocialisták tenni, hanem (az előző kormányzatra való félreérthe­tetlen utalásokkal) azt, hogy mit nem. S a Parlamentbe bevonuló szocialista küldöt­teket ismét hazaárulózás fogadja a téren. Medgyessy Péter miniszterelnök-jelölt felszólalása sem mentes az ellenzéknek és Orbán Viktornak szóló szúrásoktól, s szövegébe néhány ellenzéki otrombán beleröhög. Közben mindkét fél képvise­lői - művelt, értelmes, jól nevelt emberek - halálosan meg vannak győződve arról, hogy a másik a gyűlölködő, az irracioná­lis, a hatalomimádó. Hogyan lehetséges mindez? Nézetem szerint csakis úgy, hogy Magyarországon két - a nemzetállami ideológia keretei közt - inkompatibilis nacionalizmus áll szemben egymással. Hogy e nacionaliz­­musok a komplementer, de a mai politi­kai elméletben egymás ellentéteiként té­telezett állampolgári és kulturális nem­zetfogalmakban gyökereznek, a Liget áp­rilisi számában részletesen is kifejtettem. A két magyar nacionalizmus gondola­ta azonban a magyarhoni olvasó számára abszurditásnak tetszhet. Hiszen egy isko­lás gyerek is tudja, ki a magyar naciona­lista. Az, aki folyvást a magyarságára hi­vatkozik, aki akkor is kokárdát hord, ami­kor annak nincs helye, s legszívesebben a toilette-papírt is piros-fehér-zöldben for­galmazná. Hogyan lehetne magyar nacio­nalista a nacionalista kirekesztés és kiuta­sítás virtuális tárgya, aki helyzetéből fa­kadóan (és sokszor szándékai ellenére is) szemben áll a nacionalizmussal? Sehogy. De ez egy rossz kérdés. Az el­lentétek (a kommunista és fasiszta anta­­gonizmus-elméletek markáns cáfolata­ként) sajnos nem kizárják, hanem feltéte­lezik, sőt bizonyos értelemben teremtik egymást. Aki a nacionalizmus nevű tár­sasjátékba belecsöppen, elkerülhetetlenül maga is nacionalistává válik. Ez csak ak­­■ kor nem következhet be, ha sikerül még jókor felülemelkednie az ellentéteken. Ebben a játszmában soha nem az győz, aki végigharcolja, hanem az, aki idejében hagyja abba. (Tartok tőle, hogy a „totális kampányt” Szilágyi Ákos „harcias” ötle­te sem közröhejbe, hanem kollektív iszo­nyatba fullaszthatja.) A jó kérdés inkább így hangzana: ho­gyan menekedhet meg a nacionalizmus­tól az, aki szembe kerül a nacionaliz­mussal? Hogy a nacionalizmussal való görcsös szembenállás elkerülhetetlenül naciona­listává tesz, azt - a határon túli magyarok vonatkozásában - a magyar liberális ér­telmiség már évekkel ezelőtt pontosan látta. Éles szemű megfigyelés volt, me­lyet az elmúlt években önmagára is mél­tán vonatkoztathatott volna. Azt persze magam sem vitathatom, hogy a magyarországi liberálisokat és szocialistákat a nagy magyar nacionaliz­mus veszélye kényszeríti arra, hogy a tár­sadalom egészsége, a társadalmi rendszer egyensúlya érdekében szembehelyezked­jenek vele. A populizmust, az érzelmi lo­gikát, a hatalomkultuszt valóban le kell leplezni! A kérdés csak az, meddig mehet el egy politikai irányzat a nacionalizmus elleni küzdelemben anélkül, hogy maga is egy­fajta ellennacionalistává váljon. Aki a magyar politikai életet kívülről szemlélheti, az előtt nem lehet kétséges, hogy a (létező, illetve a képzelt) naciona­lizmus ellen folytatott harc Magyarorszá­gon jócskán meghaladta azt a mértéket, melyen túl a résztvevők még mentesek maradhatnának a nacionalizmustól. A nacionalizmus a társadalmi rendszer monopolizálására, az állam kisajátítására tett erőfeszítések egyik jellegzetes formá­ja (a kisajátításnak vannak más formái is, lásd: kommunizmus, illetve egyes nyuga­ti vélemények szerint­­ az államrezon görcsös védelmezőjévé vedlett, s a cent­rumtól való minden eltávolodást szélső­ségként megbélyegző­­ liberalizmus). Will Kymlicka a nacionalizmust olyan társadalmi mozgalomként definiálja, melynek célja, hogy az állam és a nemzet egybeessen. (Kymlicka a nacionalizmus és a klasszikus liberalizmus közt is szoros és az ideológiai rendszer belső lényegé­ből fakadó kapcsolatot lát.) A nacionalista azért vedlik nacionalis­tává, mert úgy véli, csakis az állami erő­szak birtokában védheti meg magát a többség, illetve a kisebbségek önkényé­től. A nacionalizmus mozgatórugója mindig a félelem. Magyarországon tény­leg mindenki fél, mert úgy véli, a másik oldal szeretné őt kiszorítani a társadalmi létből. És azt hiszem, senki sem téved. Az M 1 erősen jobboldali vonzalmú „média­­szakemberei” ugyanúgy a maguk képére és hasonlatosságára szeretnék formálni a magyar társadalmat, mint korábban a TV 1 balliberális vonzalmú médiasztárjai. Az, hogy mindezt a játszma résztve­vői nem így látják, aligha bizonyíthat egyebet, mint hogy maguk is résztvevői a játszmának, látásukat tehát helyzetük (az abból adódó „perspektíva”) befolyá­solja. A szembenállás mára már annyira feszítetté vált, hogy tárgyilagos véle­ményt csakis kívülálló fogalmazhat meg. S Magyarországon - tapasztalata­im szerint - már csak egészen különle­ges esetekben lehetséges akár csak kicsit is „kívül állni”. A két nacionalizmus teóriája ellen azonban számos - komolynak látszó - el­lenérv hozható fel. Íme a „legsúlyosab­bak”: köztudomású, hogy 1. a nacionaliz­mus eltérő származású, nyelvű, kultúrájú, vallású közösségek érdekellentétén ala­pul és 2. merőben irracionális gondolat­rendszer. Mindkettő puszta tévhit. Az amerikai kontinens nemzetei (bele­értve az Egyesült Államokat is) az azonos kultúrájú, nyelvű, vallású központ (a „bi­rodalom”) ellen folytatott nacionalista küzdelmeikben hozták létre nemzeti álla­maikat. Ugyanúgy a „birodalom”-ból váltak ki, mint ahogyan a mai „Magyar­­ország” (az „ország”) is a „Szent István-i birodalom”-ból (a ,,nemzet”-ből) való végleges (szellemi, ideológiai, politikai) „kiválásért” harcol. A „kiválás”-ért foly­tatott harc éppúgy elképzelhetetlen na­cionalizmus (nacionalista ideológia) nél­kül, mint a másik oldal korlátozott „be­­lülmaradásért” folytatott küzdelme. A nacionalizmus belülről ugyanolyan racionális gondolatrendszer, mint a na­cionalizmus (legtöbbször szintén nacio­nalista) elutasítása. Az, hogy az ún. anti-A baloldalnak meg kell békélnie a fasizmus, a jobbnak a kommunizmus emlékével. nacionalizmus józan és racionális nacio­­nalizmusellenességnek tűnik (és tüntet­hető fel), két okra vezethető vissza. Egyrészt a fentebb bemutatott hamis logika érvényesül, miszerint, aki a nacio­nalizmus ellen harcol, az az ellentmondás elvéből fakadóan nem lehet nacionalista. Mert: vagy-vagy! Másrészt működik az antirelativista il­lúzió is, mely szerint a saját gondolko­dásmódom természetszerűen racionális, a másiké érzelmileg megalapozott, zava­ros, önellentmondó. Mióta világ a világ, soha nem fordult még elő, hogy valamely szellemi, kulturális vagy politikai irány­zat (ún. hagyomány) önmagát irraciona­lizmus gyanánt értékelte volna. Mindig és mindenik úgy vélte, hogy ő az ésszerű­ség valódi letéteményese (az ún. norma­­litás), mindenki más többé-kevésbé (vagy teljesen) zavaros, önellentmondó, végletesen kiélezett szembenállások ese­tén egyenesen őrült. Az ésszerűség ebben az értelmezésben nem több és nem kevesebb, mint az én-, illetve a csoportközpontúság vegytiszta megnyilvánulási formája. Mindig éppen az a gondolatrendszer a racionális, mely­nek értékkategóriáit magaménak tekin­tem. Ezen az alapon Paul Feyerabend ma­gát a tudományos értelemben vett (tehát „tévedhetetlen”-nek tartott) racionaliz­must is csak az egyik szellemi hagyo­mánynak tekintette a sok közül. Azokat pedig, akik az ún. tudományos racionali­tás kitüntetettségét hirdetik, s ennek a ra­cionalizmusnak jogot vindikálnak a szel­lemi, ideológiai, politikai egyeduralomra, „rációfasiszták”-nak bélyegezte. Az a tény, hogy a baloldal hívei önnön racionalizmusukról és az ellentábor ér­­zelmi logikájáról beszélnek (mint leg­utóbb Popper Péter), saját gondolatrend­szerükön belül is önellentmondó. Ez az értelmiségi réteg ugyanis Feyerabend, Rorty, Derrida és mások gondolatmene­teit bizonyosan ismeri (ami a jobboldali értelmiségről, annak alkati konzervati­vizmusa miatt, jóval ritkábban mondható el). Előbbieknek tehát óvatosabban kéne bánniuk a fogalmakkal. Ami nem azt je­lenti, hogy maradéktalanul el kéne fogad­niuk az ún. posztmodern logikát (én sem teszem), de azt igen, hogy - az adott eset­ben is! - szembe kéne nézniük vele. Hogy nem teszik, az számomra aligha bi­zonyíthat egyebet, mint hogy gondolatai­kat nem saját érveik és értékeik, hanem az ellentábor érveivel és értékeivel való szembefeszülés határozza meg. Ez a ma­gyarázata - időnként egészen megdöb­bentő - ellentmondásaiknak és követke­zetlenségeiknek is. Hogy a baloldal is nacionalista célokat követ, azt a baloldali tömb legcéltudato­sabb és intelligensebb csoportjának, a li­berálisoknak a politikai lépései világosan mutatják. Nem lehet véletlen az, hogy az (elit ér­telmiségi) SZDSZ jobbára ugyanazokat a tárcákat tekinti (illetve tekintette az előző ciklusban) „stratégiai jelentőségű­nek, mint a (szintén elit értelmiségi) MIÉP. Ezek ugyanis azok a tárcák, melyek az ún. nemzeti tudat alakításában meghatá­rozóak, melyek lehetővé teszik, hogy a hatalom a társadalmat (a kymlickai érte­lemben) homogenizálja, az országot va­lóságos nemzetállammá alakítsa át. Magyarország ma még tényleg nem nemzetállam. Az államot csaknem ponto­san fele-fele arányban eltérő értékrendek (történeti hagyományok, származástudat, szokások, világképek) jegyében szerve­ződő (és jobbára párhuzamos intézmény­­rendszereket, szakmai szövetségeket, könyvkiadókat, médiát is működtető) magyar társadalmak (magyar „nemzeti közösségek”) alkotják. Hogy a két nemzetkoncepció közül a politikai közösség többsége melyiket fogja elfogadni, az - a nemzetállami mentalitás szerint - az oktatási, az igaz­ságügyi és a belügyi tárcán múlik. Ezek rendelkeznek ugyanis azok fölött az esz­közök fölött, melyek az állampolgárt elő­állítják, illetve a társadalmi együttélés szabályrendszerét működtetik. Az infor­matikai és a környezetvédelmi tárca sem véletlenül kerül a játszmába, mindkettő a politikai közösséget (egyik a kommuni­kációs csatornák kialakult rendszerét, másik a liberalizmus világképét) destabi­lizálni képes területeket koordinál. A tárcák eloszlása, a választási kam­pány folytatódása, a „lövészárkok” bete­metésére vonatkozó elképzelések fele­mássága, a másik fél agresszivitása elle­ni posztmodern védekezés ötlete sajnos arra mutatnak, hogy a konfrontáció a to­vábbiakban sem csökkenni, hanem erő­södni fog, ahogyan a szociálliberális koalíció előző kormányzása alatt is fo­lyamatosan erősödött. (A Fidesz-uralom éveiről nem is beszélve!) Ez csak akkor nem következhet be, ha a kormányzat az ellenzék értékrendjének (nacionalizmusának) legitimitását ugyan­úgy elismeri, mint ahogy saját értékrend­je (nacionalizmusa) legitimitásának elis­merését az ellenzéktől megköveteli. Ar­ra, hogy bármelyik értékrend kiszorít­hassa a másikat, semmi esély sincs. A mai Európában ez a (természeténél fogva XIX. századi) stratégia az államhatalom birtokában sem valósítható már meg. Nem tehette meg a jobboldali-etatista Orbán-kormány, nem teheti meg a libe­rális-nemzetállami Medgyessy-kabinet sem. Az eltérő irányzatoknak tetszik, nem tetszik együtt kell élniük. S ha egészséges politikai közösséget („nem­zetet”) akarnak alkotni, a két értékrend­­szer ötvözetéből kell kialakítaniuk azt a „kulturális koherenciát” (Assman), mely a minden magyar által vállalható nemze­ti identitást megalapozhatja. Ehhez azonban a nacionalista konf­rontációt kell sürgősen abba­hagyni. A baloldalnak meg kell békélnie a fasiz­mus, a jobbnak a kommunizmus emléké­vel. Ami annál is könnyebb lehetne, mi­vel egyik sem volt magyar találmány. Mindkettő a kor nemzetközi viszonyai­ból fakadt. De mindkettőt magyarok szolgálták ki és magyarok működtették. Közösen kell tehát vállalni és közösen kell elutasítani is őket. Másként nem le­hetséges. Az egyoldalúságok csak egyol­dalúságokat szítanak. Azok, akik a bűn­­telenség privilégiumát vindikálják ma­guknak (s végső fokon mindkét tábor ezt teszi), már a puszta igény révén is bűnös­sé válnak. (A fasizmus és a kommuniz­mus bűnei közti rangsorolás csakis a kü­lönböző nacionalizmusok közti rangso­rolás - liberálisok által is elutasított - zsákutcájába vezethet.) A megoldás tehát nem az, hogy a M 1- ből ezentúl a jobboldali szerkesztőket rugdossuk ki (ahogyan korábban a balol­daliakat rugdosták ki), hanem az, hogy a jobb- és a baloldali szerkesztők megta­nuljanak ugyanazokban a közszolgálati szerkesztőségekben együtt dolgozni. Nem elveik és rokonszenveik feladásá­val, hanem azokat szabadon, kockázatok nélkül, de korrekt objektivitással vállal­va, hiszen a köz szolgálata nem jelenheti pusztán a fél ország szolgálatát. Ha nincs többé, aki a másikat elhallgattathatná, a hangoskodásnak sem lesz többé (egyik oldalon sem) értelme, fokozatosan a szakmai szempontok kerülhetnek előtér­be, s előbb-utóbb megszűnhet a gyűlöl­ködés is. Ahogyan az a szomszédos álla­mokban történik. A magyar nemzet számára a kisebbsé­gi magyar társadalmak léte már csak azért is felbecsülhetetlen érték, mert egy­re inkább azt - a magyar társadalom szá­mára minden jel szerint létfontosságú - igazságot bizonyíthatja, hogy együtt élni - a legádázabbnak tűnő ellenséggel is­­ lehet. Tehát kötelező! hétvége Lehet, tehát kötelező!

Next