Népszabadság, 2002. május (60. évfolyam, 101-125. szám)
2002-05-18 / 115. szám
A szerző a Brassói Lapok szerkesztője NÉPSZABADSÁG 2002. MÁJUS 18., SZOMBAT Bíró Béla Az MSZP és az SZDSZ közti koalíciós tárgyalások kézzelfogható eredményre vezettek. Az MSZP-kongresszus rábólintott az egyezségre. A parlament nyitó ülése különösebb incidensek nélkül lezajlott. A jelek szerint minden rendben van. De aki a sajtót és a tévéállomások műsorait követi, tudja, hogy igazából semmi sincs rendben. A feltevésekre alapozott vádaskodás és rágalmazás zavartalanul folytatódik. Kovács László a parlament nyitó ülése előtti szimbolikusnak szánt koszorúzáson sem azt mondja el, mit akarnak ők, a szocialisták tenni, hanem (az előző kormányzatra való félreérthetetlen utalásokkal) azt, hogy mit nem. S a Parlamentbe bevonuló szocialista küldötteket ismét hazaárulózás fogadja a téren. Medgyessy Péter miniszterelnök-jelölt felszólalása sem mentes az ellenzéknek és Orbán Viktornak szóló szúrásoktól, s szövegébe néhány ellenzéki otrombán beleröhög. Közben mindkét fél képviselői - művelt, értelmes, jól nevelt emberek - halálosan meg vannak győződve arról, hogy a másik a gyűlölködő, az irracionális, a hatalomimádó. Hogyan lehetséges mindez? Nézetem szerint csakis úgy, hogy Magyarországon két - a nemzetállami ideológia keretei közt - inkompatibilis nacionalizmus áll szemben egymással. Hogy e nacionalizmusok a komplementer, de a mai politikai elméletben egymás ellentéteiként tételezett állampolgári és kulturális nemzetfogalmakban gyökereznek, a Liget áprilisi számában részletesen is kifejtettem. A két magyar nacionalizmus gondolata azonban a magyarhoni olvasó számára abszurditásnak tetszhet. Hiszen egy iskolás gyerek is tudja, ki a magyar nacionalista. Az, aki folyvást a magyarságára hivatkozik, aki akkor is kokárdát hord, amikor annak nincs helye, s legszívesebben a toilette-papírt is piros-fehér-zöldben forgalmazná. Hogyan lehetne magyar nacionalista a nacionalista kirekesztés és kiutasítás virtuális tárgya, aki helyzetéből fakadóan (és sokszor szándékai ellenére is) szemben áll a nacionalizmussal? Sehogy. De ez egy rossz kérdés. Az ellentétek (a kommunista és fasiszta antagonizmus-elméletek markáns cáfolataként) sajnos nem kizárják, hanem feltételezik, sőt bizonyos értelemben teremtik egymást. Aki a nacionalizmus nevű társasjátékba belecsöppen, elkerülhetetlenül maga is nacionalistává válik. Ez csak ak■ kor nem következhet be, ha sikerül még jókor felülemelkednie az ellentéteken. Ebben a játszmában soha nem az győz, aki végigharcolja, hanem az, aki idejében hagyja abba. (Tartok tőle, hogy a „totális kampányt” Szilágyi Ákos „harcias” ötlete sem közröhejbe, hanem kollektív iszonyatba fullaszthatja.) A jó kérdés inkább így hangzana: hogyan menekedhet meg a nacionalizmustól az, aki szembe kerül a nacionalizmussal? Hogy a nacionalizmussal való görcsös szembenállás elkerülhetetlenül nacionalistává tesz, azt - a határon túli magyarok vonatkozásában - a magyar liberális értelmiség már évekkel ezelőtt pontosan látta. Éles szemű megfigyelés volt, melyet az elmúlt években önmagára is méltán vonatkoztathatott volna. Azt persze magam sem vitathatom, hogy a magyarországi liberálisokat és szocialistákat a nagy magyar nacionalizmus veszélye kényszeríti arra, hogy a társadalom egészsége, a társadalmi rendszer egyensúlya érdekében szembehelyezkedjenek vele. A populizmust, az érzelmi logikát, a hatalomkultuszt valóban le kell leplezni! A kérdés csak az, meddig mehet el egy politikai irányzat a nacionalizmus elleni küzdelemben anélkül, hogy maga is egyfajta ellennacionalistává váljon. Aki a magyar politikai életet kívülről szemlélheti, az előtt nem lehet kétséges, hogy a (létező, illetve a képzelt) nacionalizmus ellen folytatott harc Magyarországon jócskán meghaladta azt a mértéket, melyen túl a résztvevők még mentesek maradhatnának a nacionalizmustól. A nacionalizmus a társadalmi rendszer monopolizálására, az állam kisajátítására tett erőfeszítések egyik jellegzetes formája (a kisajátításnak vannak más formái is, lásd: kommunizmus, illetve egyes nyugati vélemények szerint az államrezon görcsös védelmezőjévé vedlett, s a centrumtól való minden eltávolodást szélsőségként megbélyegző liberalizmus). Will Kymlicka a nacionalizmust olyan társadalmi mozgalomként definiálja, melynek célja, hogy az állam és a nemzet egybeessen. (Kymlicka a nacionalizmus és a klasszikus liberalizmus közt is szoros és az ideológiai rendszer belső lényegéből fakadó kapcsolatot lát.) A nacionalista azért vedlik nacionalistává, mert úgy véli, csakis az állami erőszak birtokában védheti meg magát a többség, illetve a kisebbségek önkényétől. A nacionalizmus mozgatórugója mindig a félelem. Magyarországon tényleg mindenki fél, mert úgy véli, a másik oldal szeretné őt kiszorítani a társadalmi létből. És azt hiszem, senki sem téved. Az M 1 erősen jobboldali vonzalmú „médiaszakemberei” ugyanúgy a maguk képére és hasonlatosságára szeretnék formálni a magyar társadalmat, mint korábban a TV 1 balliberális vonzalmú médiasztárjai. Az, hogy mindezt a játszma résztvevői nem így látják, aligha bizonyíthat egyebet, mint hogy maguk is résztvevői a játszmának, látásukat tehát helyzetük (az abból adódó „perspektíva”) befolyásolja. A szembenállás mára már annyira feszítetté vált, hogy tárgyilagos véleményt csakis kívülálló fogalmazhat meg. S Magyarországon - tapasztalataim szerint - már csak egészen különleges esetekben lehetséges akár csak kicsit is „kívül állni”. A két nacionalizmus teóriája ellen azonban számos - komolynak látszó - ellenérv hozható fel. Íme a „legsúlyosabbak”: köztudomású, hogy 1. a nacionalizmus eltérő származású, nyelvű, kultúrájú, vallású közösségek érdekellentétén alapul és 2. merőben irracionális gondolatrendszer. Mindkettő puszta tévhit. Az amerikai kontinens nemzetei (beleértve az Egyesült Államokat is) az azonos kultúrájú, nyelvű, vallású központ (a „birodalom”) ellen folytatott nacionalista küzdelmeikben hozták létre nemzeti államaikat. Ugyanúgy a „birodalom”-ból váltak ki, mint ahogyan a mai „Magyarország” (az „ország”) is a „Szent István-i birodalom”-ból (a ,,nemzet”-ből) való végleges (szellemi, ideológiai, politikai) „kiválásért” harcol. A „kiválás”-ért folytatott harc éppúgy elképzelhetetlen nacionalizmus (nacionalista ideológia) nélkül, mint a másik oldal korlátozott „belülmaradásért” folytatott küzdelme. A nacionalizmus belülről ugyanolyan racionális gondolatrendszer, mint a nacionalizmus (legtöbbször szintén nacionalista) elutasítása. Az, hogy az ún. anti-A baloldalnak meg kell békélnie a fasizmus, a jobbnak a kommunizmus emlékével. nacionalizmus józan és racionális nacionalizmusellenességnek tűnik (és tüntethető fel), két okra vezethető vissza. Egyrészt a fentebb bemutatott hamis logika érvényesül, miszerint, aki a nacionalizmus ellen harcol, az az ellentmondás elvéből fakadóan nem lehet nacionalista. Mert: vagy-vagy! Másrészt működik az antirelativista illúzió is, mely szerint a saját gondolkodásmódom természetszerűen racionális, a másiké érzelmileg megalapozott, zavaros, önellentmondó. Mióta világ a világ, soha nem fordult még elő, hogy valamely szellemi, kulturális vagy politikai irányzat (ún. hagyomány) önmagát irracionalizmus gyanánt értékelte volna. Mindig és mindenik úgy vélte, hogy ő az ésszerűség valódi letéteményese (az ún. normalitás), mindenki más többé-kevésbé (vagy teljesen) zavaros, önellentmondó, végletesen kiélezett szembenállások esetén egyenesen őrült. Az ésszerűség ebben az értelmezésben nem több és nem kevesebb, mint az én-, illetve a csoportközpontúság vegytiszta megnyilvánulási formája. Mindig éppen az a gondolatrendszer a racionális, melynek értékkategóriáit magaménak tekintem. Ezen az alapon Paul Feyerabend magát a tudományos értelemben vett (tehát „tévedhetetlen”-nek tartott) racionalizmust is csak az egyik szellemi hagyománynak tekintette a sok közül. Azokat pedig, akik az ún. tudományos racionalitás kitüntetettségét hirdetik, s ennek a racionalizmusnak jogot vindikálnak a szellemi, ideológiai, politikai egyeduralomra, „rációfasiszták”-nak bélyegezte. Az a tény, hogy a baloldal hívei önnön racionalizmusukról és az ellentábor érzelmi logikájáról beszélnek (mint legutóbb Popper Péter), saját gondolatrendszerükön belül is önellentmondó. Ez az értelmiségi réteg ugyanis Feyerabend, Rorty, Derrida és mások gondolatmeneteit bizonyosan ismeri (ami a jobboldali értelmiségről, annak alkati konzervativizmusa miatt, jóval ritkábban mondható el). Előbbieknek tehát óvatosabban kéne bánniuk a fogalmakkal. Ami nem azt jelenti, hogy maradéktalanul el kéne fogadniuk az ún. posztmodern logikát (én sem teszem), de azt igen, hogy - az adott esetben is! - szembe kéne nézniük vele. Hogy nem teszik, az számomra aligha bizonyíthat egyebet, mint hogy gondolataikat nem saját érveik és értékeik, hanem az ellentábor érveivel és értékeivel való szembefeszülés határozza meg. Ez a magyarázata - időnként egészen megdöbbentő - ellentmondásaiknak és következetlenségeiknek is. Hogy a baloldal is nacionalista célokat követ, azt a baloldali tömb legcéltudatosabb és intelligensebb csoportjának, a liberálisoknak a politikai lépései világosan mutatják. Nem lehet véletlen az, hogy az (elit értelmiségi) SZDSZ jobbára ugyanazokat a tárcákat tekinti (illetve tekintette az előző ciklusban) „stratégiai jelentőségűnek, mint a (szintén elit értelmiségi) MIÉP. Ezek ugyanis azok a tárcák, melyek az ún. nemzeti tudat alakításában meghatározóak, melyek lehetővé teszik, hogy a hatalom a társadalmat (a kymlickai értelemben) homogenizálja, az országot valóságos nemzetállammá alakítsa át. Magyarország ma még tényleg nem nemzetállam. Az államot csaknem pontosan fele-fele arányban eltérő értékrendek (történeti hagyományok, származástudat, szokások, világképek) jegyében szerveződő (és jobbára párhuzamos intézményrendszereket, szakmai szövetségeket, könyvkiadókat, médiát is működtető) magyar társadalmak (magyar „nemzeti közösségek”) alkotják. Hogy a két nemzetkoncepció közül a politikai közösség többsége melyiket fogja elfogadni, az - a nemzetállami mentalitás szerint - az oktatási, az igazságügyi és a belügyi tárcán múlik. Ezek rendelkeznek ugyanis azok fölött az eszközök fölött, melyek az állampolgárt előállítják, illetve a társadalmi együttélés szabályrendszerét működtetik. Az informatikai és a környezetvédelmi tárca sem véletlenül kerül a játszmába, mindkettő a politikai közösséget (egyik a kommunikációs csatornák kialakult rendszerét, másik a liberalizmus világképét) destabilizálni képes területeket koordinál. A tárcák eloszlása, a választási kampány folytatódása, a „lövészárkok” betemetésére vonatkozó elképzelések felemássága, a másik fél agresszivitása elleni posztmodern védekezés ötlete sajnos arra mutatnak, hogy a konfrontáció a továbbiakban sem csökkenni, hanem erősödni fog, ahogyan a szociálliberális koalíció előző kormányzása alatt is folyamatosan erősödött. (A Fidesz-uralom éveiről nem is beszélve!) Ez csak akkor nem következhet be, ha a kormányzat az ellenzék értékrendjének (nacionalizmusának) legitimitását ugyanúgy elismeri, mint ahogy saját értékrendje (nacionalizmusa) legitimitásának elismerését az ellenzéktől megköveteli. Arra, hogy bármelyik értékrend kiszoríthassa a másikat, semmi esély sincs. A mai Európában ez a (természeténél fogva XIX. századi) stratégia az államhatalom birtokában sem valósítható már meg. Nem tehette meg a jobboldali-etatista Orbán-kormány, nem teheti meg a liberális-nemzetállami Medgyessy-kabinet sem. Az eltérő irányzatoknak tetszik, nem tetszik együtt kell élniük. S ha egészséges politikai közösséget („nemzetet”) akarnak alkotni, a két értékrendszer ötvözetéből kell kialakítaniuk azt a „kulturális koherenciát” (Assman), mely a minden magyar által vállalható nemzeti identitást megalapozhatja. Ehhez azonban a nacionalista konfrontációt kell sürgősen abbahagyni. A baloldalnak meg kell békélnie a fasizmus, a jobbnak a kommunizmus emlékével. Ami annál is könnyebb lehetne, mivel egyik sem volt magyar találmány. Mindkettő a kor nemzetközi viszonyaiból fakadt. De mindkettőt magyarok szolgálták ki és magyarok működtették. Közösen kell tehát vállalni és közösen kell elutasítani is őket. Másként nem lehetséges. Az egyoldalúságok csak egyoldalúságokat szítanak. Azok, akik a bűntelenség privilégiumát vindikálják maguknak (s végső fokon mindkét tábor ezt teszi), már a puszta igény révén is bűnössé válnak. (A fasizmus és a kommunizmus bűnei közti rangsorolás csakis a különböző nacionalizmusok közti rangsorolás - liberálisok által is elutasított - zsákutcájába vezethet.) A megoldás tehát nem az, hogy a M 1- ből ezentúl a jobboldali szerkesztőket rugdossuk ki (ahogyan korábban a baloldaliakat rugdosták ki), hanem az, hogy a jobb- és a baloldali szerkesztők megtanuljanak ugyanazokban a közszolgálati szerkesztőségekben együtt dolgozni. Nem elveik és rokonszenveik feladásával, hanem azokat szabadon, kockázatok nélkül, de korrekt objektivitással vállalva, hiszen a köz szolgálata nem jelenheti pusztán a fél ország szolgálatát. Ha nincs többé, aki a másikat elhallgattathatná, a hangoskodásnak sem lesz többé (egyik oldalon sem) értelme, fokozatosan a szakmai szempontok kerülhetnek előtérbe, s előbb-utóbb megszűnhet a gyűlölködés is. Ahogyan az a szomszédos államokban történik. A magyar nemzet számára a kisebbségi magyar társadalmak léte már csak azért is felbecsülhetetlen érték, mert egyre inkább azt - a magyar társadalom számára minden jel szerint létfontosságú - igazságot bizonyíthatja, hogy együtt élni - a legádázabbnak tűnő ellenséggel is lehet. Tehát kötelező! hétvége Lehet, tehát kötelező!