Népszabadság, 2002. május (60. évfolyam, 101-125. szám)

2002-05-18 / 115. szám

22 NÉPSZABADSÁG HÉTVÉGE 2002. MÁJUS 18., SZOMBAT Isten útjait fürkészve A parlamenti választások egyik meglepetésével a katolikus papság szolgált, amely a jobboldali koalíciót támogatva tevé­kenyen részt vett a kampányban. A további meglepetések kö­zé tartozik, hogy a győztes szocialista párt és az egyház veze­tői képesek úgy viselkedni, mintha mi sem történt volna. Ed­dig nem ismert adalékokat is felhasználva írásunkban kísérle­tet teszünk arra, hogy megfejtsük, milyen érdekektől vezérel­ve jött létre a Fidesz és a katolikus egyház - a közelmúltban még megbonthatatlannak tűnő - szövetsége. Czene Gábor Tomka Miklós vallásszociológus kutatá­sai szerint a kilencvenes évek közepén a közvélemény a Fideszt még jóval inkább tekintette az egyházak ellenfelének, mint szövetségesének. Az 1994-es választáso­kon elszenvedett vereség azonban a haj­dan liberális értékeket valló Fidesz szá­mára nemcsak azzal a felismeréssel járt, hogy politikai térhódításra kizárólag a jobboldalon kínálkozik lehetősége, ha­nem azt is nyilvánvalóvá tette, hogy eh­hez meg kell szereznie az úgynevezett történelmi felekezetek, mindenekelőtt a katolikus egyház támogatását. A körülmények kedveztek a Fidesz­nek. Miközben a szocialisták és a szabad demokraták koalíciója kétharmados par­lamenti többség birtokában kormányzott, a hangsúlyozottan keresztény értékrendet hirdető ellenzéki pártok nem tudtak mér­tékadó parlamenti erővé válni. A pártsza­kadással is sújtott, meggyengült MDF, a populista és megbízhatatlan kisgazdák, a belső konfliktusokkal terhelt keresztény­­demokraták helyett a mindinkább kon­zervatív gyűjtőpárttá formálódó Fidesz vette át a kezdeményezést. A fordulat éve Balog Zoltán református lelkész, Orbán Viktor leköszönő miniszterelnök egyház­­politikai főtanácsadója utólag úgy látja, hogy a Fidesz és a katolikus egyház kap­csolatában az 1996-os év hozott fordula­tot. A püspöki kar ekkor fogadta el az Igazságosabb és testvériesebb világot! cí­mű körlevelét, amely részletesen elemez­te a magyar társadalom szociális és gaz­dasági helyzetét, megfogalmazta az egy­ház elvárásait. A pártok közül a Fidesz ta­núsított élénk érdeklődést a szociális kör­levél iránt, annak egyes pontjait - például a családokkal foglalkozó részt - a későb­biekben beemelte a program­jába. A Fidesz korábban tartóz­kodott a volt egyházi ingatla­nok tulajdonrendezéséről szó­ló törvény megszavazásakor, a párt megnyilvánulásait anti­­klerikális felfogás jellemezte. Mindezt a katolikus vezetők sem felejtették el. Megnyugta­tásukra a Fidesz azzal érvelt - idézi a múltat Balog Zoltán hogy az „antiklerikális vonula­tot” képviselő Fodor Gábor már elhagyta a pártot, és ha­sonlóan gondolkodó társaival együtt az SZDSZ-hez csatla­kozott. A kezdetben bizalmat­lan katolikusokat a fiatal de­mokraták sikerrel győzték meg arról, hogy a Fidesz hosz­­szabb távon is szoros együtt­működésre törekszik az egy­házakkal. A püspöki kar 1998-ban ki­adott választási körlevele már közvetett módon a Fidesz tá­mogatására szólított fel, fi­gyelmeztetve a híveket, hogy könnyen veszendőbe mehet­nek a kis pártokra adott szava­zatok. Ez a kitétel főként a vál­ságban lévő Keresztényde­mokrata Néppártot érintette érzékenyen: a KDNP nem érte el a parlamentbe jutáshoz szükséges ötszázalékos küszö­böt. A Fidesz kormányra kerülé­se után az egyházi kapcsolatok titkárságának vezetésével megbízott Semjén Zsolt kijelentette, hogy az „egy­házi ügyeket a lehető legteljesebb mér­tékben ki kell vonni a napi politika kul­­túrharcos környezetéből”. Ennek aztán éppen az ellenkezője valósult meg. Politikai ébredés A jobboldali kormányzat anyagi, erkölcsi és ideológiai értelemben is igyekezett a katolikus egyház kedvére tenni. A világi hatalom és a katolikus egyház együvé tar­tozásának érzetét olyan jelképes intézke­dések is erősítették, mint a Szent Korona elhelyezése az Országházban, vagy a mindenszentek napjának munkaszünetté nyilvánítása. Schanda Balázs, a kulturális tárca főosztályvezetője egyik tanulmá­nyában meg is jegyezte, hogy a politika esetenként olyan kezdeményezésekkel állt elő, amelyek „hol kellemes, hol in­kább zavarba ejtő meglepetést” okoztak az egyházaknak. A főosztályvezető a pél­dák között említette a kisebb vidéki tele­püléseken szolgálatot teljesítő egyházi személyek jövedelmének állami kiegé­szítését, valamint azt, hogy a Fidesz kilá­tásba helyezte az egyházi házasságkötés állami elismerését. A már idézett Balog Zoltán szerint az elmúlt négy esztendő az „alsópapság” politikai ébredésének időszaka volt. A katolikus papok évtizedek óta először érezhették igazán, hogy a kormányzati hatalom fontos szerepet szán nekik a köz­életben. Ennek jeleként az összes telepü­lésen papok, lelkészek áldásával adták át magas rangú politikusok a millenniumi országzászlókat. A népszámlálás ered­ménye is táplálta a katolikus öntudatot. A statisztika az egyház megítélé­séről és a­ vallásgyakorlásról nem árult el részleteket, de any­­nyi kiderült - mondta a főta­nácsadó -, hogy a lakosság nagy része legalább formálisan kato­likusnak tartja magát. Szintén Balog Zoltántól tud­juk, hogy a 2002-es választások előtt a Fidesz központi kam­pánystratégiájában az egyéni képviselőjelöltek feladatául szabták, hogy - amennyiben még nem tették meg - vegyék fel a kapcsolatot a helyi plébá­nosokkal. A szocialista politiku­sok számára az MSZP nem fo­galmazott meg ilyesfajta elvá­rást. Az is igaz, hogy a szocialis­ták kevésbé szorultak rá az egy­házi infrastruktúrára. Juhász Gábor, a Nógrád megyei Pásztó térségében induló MSZP-s kép­viselő arra a következtetésre ju­tott, hogy a kormánypártok azért próbálják az egyházat és a híveket bevonni a kampányba, mert a környéken nincsenek működő szervezeteik. Az indulatok idén januárban szabadultak el, amikor Horn Gyula volt szocialista miniszter­­elnök Seregély István egri ér­seknek, a püspöki kar elnöké­nek címzett nyílt levelében kifo­gást emelt a katolikus papok pártpolitikai szerepvállalása el­len. Mint írta: „Egyházuk papjai közül mind többen cserélik fel a bűnbocsánat evangéliumát a vá­lasztás evangéliumával. Még olyanok is akadnak, akik a gyóntatószéket a válasz­tási agitáció terepévé teszik. Híveiket a jelenlegi kormány pártjai jelöltjeinek tá­mogatására szólítják fel, s gyalázzák az ellenzékieket.” Horn Gyula levele sok hívő embert felbőszített, és a felháborodáson az sem enyhített, hogy az egyre-másra nyilvá­nosságra kerülő dokumentumok azt iga­zolták: az ország számos plébániáján és katolikus közösségében valóban erőtel­jes kampány folyik a kormánypártok mellett, a nemegyszer sátáni erőként em­legetett MSZP-vel szemben. Szocialista egyetemisták elhatározták, hogy a temp­lomokat járva további bizonyítékokat gyűjtenek. Hiába vonták vissza kezde­ményezésüket, a Keresztény Értelmisé­giek Szövetsége és a Jobboldali Ifjak Közössége többezres tüntetést szervezett az MSZP Köztársaság téri székháza elé. A választásokon nem hozott sikert a vallási propaganda Tököli toborzó (2002. április 7.) FOTÓ: KOVÁCS BENCE Egyház és politikai hatalom Gábor György A politika mint a heterogén érdekű és véleményű egyének közösségének működtetési technikája, to­vábbá mint a különböző erőcsoportok hatalmi har­cának stratégiája, eltérő érdekeltségű és törekvésű pártok és mozgalmak hatalmi vetélkedéseinek cél- és eszközrendszere, értelemszerűen megosztó. A vallás - lényegénél fogva - egyetemes, univerza­­lisztikus, azaz összekötő. Ezt ismerték fel egészen pontosan és egyértelműen a zsinati atyák, akik a második vatikáni zsinat Az egyház a mai világban (Gaudium et spes) kezdetű konstitúciójában félre­érthetetlenül leszögezték: „Az egyház egyébként küldetésénél és természeténél fogva nincs hozzá­kötve semmilyen kultúrához, semmilyen politikai, gazdasági vagy társadalmi rendszerhez. Éppen e miatt az egyetemessége miatt lehet a legszorosabb összekötő kapocs a különböző csoportok és nemze­tek között, feltéve, hogy bizalommal vannak irán­ta...” Más helyütt ez áll: „Feladatánál és illetékessé­génél fogva az egyház semmiképpen sem elegye­dik a politikai közösséggel és nincs kötve semmi­lyen politikai rendszerhez; jelzi is és oltalmazza is az emberi személy transzcendenciáját.” A doku­mentum még hozzáfűzi: „A politikai közösség és az egyház függetlenek egymástól a maguk terüle­tén, ott autonómiájuk van.” A modern világra ablakot táró, friss levegőjű zsi­nat rendkívüli teológiai tisztánlátásról tett tanúbi­zonyságot, amikor meghatározta a korunkbeli ró­mai katolikus egyház társadalmi helyzetét és szere­pét. A zsinat különös érdeme, hogy ebben az össze­függésben (is) következetesen visszatalált saját A szerző vallásfilozófus gyökereihez, gazdag és eleven hagyományaihoz. Hiszen már az egészen korai kereszténység igyeke­zett egyértelművé tenni, hogy küldetése nem e vilá­gi politikai célokat szolgál, és nem áll szándékában a közvetlen hatalmi-politikai küzdelmek porondjá­ra lépni. Az „add meg a császárnak, ami a császá­ré” jézusi tanítása nem a hatalomhoz dörgölőző elvtelen lojalitás hangja, éppen ellenkezőleg. An­nak félreérthetetlen tudatosítása, hogy a keresz­ténység saját vallási önfelfogásához, a túlvilágról szóló tanításainak irányultságához és kegyelmi rendjéhez hűen az ember végső üdvözülésének le­hetőségét és módját soha ne tévessze össze az akár még oly „tökéletes” földi körülmények egyikével sem. A kereszténységnek kell tudnia leginkább, hogy nincs az a császár, nincs az a vezér, nincs az a földi hatalom, amely önmaga birodalmát mint a lé­tező birodalmak legjobbikát végső stádiumnak, a beköszöntött üdvrend megvalósulásának tüntethet­né fel. Jusztinosz, II. századi keresztény apologéta egy helyütt nem véletlenül nyomatékosítja, hogy Isten országa nem politikai tényező, amelyet a császári hatalom ellenében kívánnának a keresztények megvalósítani, hiszen „Isten közelében épül fel az”. De nem sokkal Jusztinoszt követően Tertul­­lianus, a latin kereszténység egyik legeredetibb teológusa is annak ad hangot, hogy a pártoskodá­sok a „részrehajlások vetélkedő harcaival nyugtala­nítják a népgyűléseket, a törvényes összejövetele­ket, a tanácsüléseket, az elhangzó beszédeket, sőt a színjátékokat is, főleg - teszi hozzá nem kis malíci­­ával -, ha rákaptak már az emberek, hogy erősza­koskodásuk megvásárolható és fizetett műveleteit mint kereseti forrásukat tekintsék”. De - folytatja Tertullianus - nekünk „nincs szükségünk pártalakí­tásra. Nincs, amitől jobban idegenkednénk, mint éppen a politikától. Vallomásunk szerint egyetlen állama van mindenkinek: a világ.” S a legjelentő­sebb nyugati egyházatya, Szent Ágoston is azt hangsúlyozta, hogy a történelem Isten államának (civitas Dei) és a földi államnak (civitas terrena) az idők végezetéig tartó küzdelmét jeleníti meg. A két állam még perspektivikusan sem azonosítható, és felettébb sokatmondó, hogy Isten államának e vilá­gi vándorló népén, a zarándokló egyházon belül is akadnak farkasok, miként az egyházon kívül bárá­nyok. Átfogó elemzést igényelne annak kimutatása, hogy miként változtatta, módosította az egyház szemléletét, teológiai nézeteinek és dogmatikai rendszerének alakulását a Constantinus utáni idő­szak, a birodalmi egyház, majd a pápai világuralom korszaka, amikor az egyház korábbi helyzetével el­lentétesen a politikai hatalom részesévé, közvetlen alakítójává, illetve annak legfőbb kedvezménye­zettjévé vált. Ám a polgári demokráciák mai világában, ahol az állam és az egyház viszonyát leginkább a köl­csönös semlegesség fogalmával lehet meghatároz­ni, az alkotmányos szempontok (az állam és az egyházak elválasztása, az állam világnézeti semle­gessége, felekezeti egyenjogúság stb.) mintegy ke­retéül szolgálhatnak annak, hogy az egyház - csak látszólag paradox, valójában nagyon is egyértelmű módon - visszataláljon eredeti értékrendjéhez, kül­detésének legvalóságosabb célkitűzéseihez. Az állam és az egyház viszonya rendezésének észak-amerikai modellje ugyanis éppen a vallás­­szabadság garantálását és az egyház(ak) autonóm működését biztosította (szemben az egyház- és val­­lásellenesség francia mintájával), és azt a mozgás­teret, amelyen belül a korábbiakban sokszor össze­maszatolódott e világi és transzcendens célok, szempontok immár világosan és egyértelműen el­különülhettek. Az egyház az örök értékek hordozója, a politika - mint techné - a mindennapok művészete. A bi­zonyság két kőtáblája vagy Jézus erkölcsi tanítása nem tartalmaz pártpolitikai értékeket: a Tízparan­csolat vagy a Hegyi beszéd egyike sincs politikai jelzővel ellátva. A Tízparancsolat nem baloldali és nem liberális, a Hegyi beszéd nem konzervatív és nem jobboldali. Ezek az erkölcsi értékek embert, népet, sőt civilizációt alkottak, ebből következően - éppen a mindennapok gyakorlatával szemben - mindezek általános, örök emberi szempontokat tar­talmaznak. Ecclesia és Synagoga ezeknek az érté­keknek a hordozója, s a zsidó-keresztény hagyo­mány ezen értékek mentén való sajátos létezésmód. Ennek a feladása egyet jelent Ég és Föld pogány összemosásával, transzcendencia és immanencia összekeverésével, azaz a zsidó-keresztény érték­rend újrapogányosításával. Az egyház Krisztustól kapott küldetése - ismét a Gaudium et spest idézve - „nem politikai, gazdasági vagy társadalmi jellegű”, hanem „vallási természe­tű”. Ám szélmalomharcot vívnak azok, akik eltökél­ten és egyre ingerültebben ismételgetik: miért ne po­litizálhatna az egyház? S ugyanígy: súlyosan téved­nek, s érzékelhetően nem ismerik a keresztény ha­gyományt mindazok, akik folyamatosan azt emlege­tik, hogy az egyház tartsa magát távol a politikától. Az egyház természetesen politizál, politizálnia is kell. A XIX. század végétől, a Rerum novarum en­­ciklika irányelvei óta egészen a legutóbbi időkig, II. János Pál szociális enciklikáiig rendre érzékelhe­tő az egyház társadalmi és szociális tanításának fo­lyamatos jelenléte, s annak egyre nagyobb és meg­határozóbb súlya és szerepe. Hiszen - egyebek mel­lett - politikai kérdés - mi más? - a közjó szolgála­ta, s az emberi élet optimalizálásának szándéka. Po­litikai kérdés (is) bizonyos társadalometikai problé­mák felvetése, a személyiség és a szabadság elve Kötődés a hatalomhoz A püspöki kar tagjai úgy döntöttek, hogy a „kampány eldurvult hangnemére tekintettel” a választásokig sem egyéni­leg, sem testületileg nem kívánnak tár­gyalásokat folytatni a pártok vezetőivel, ám a feszültségek oldásában az egyház nem vállalt szerepet. Katolikus személyiségek korábban hangsúlyozták, hogy az egyház - a II. Vatikáni Zsinat tanításainak megfele­lően - nem kötelezi el magát egyetlen párt mellett sem. A választásokat meg­előzően viszont az a megközelítés került előtérbe, hogy az egyháznak a pártokat érintő kérdésekben is alkotmányos joga van véleményt nyilvánítani. A hagyományokkal szakítva a püspö­ki kar tagjai közül senki sem vett részt az egyházi vélekedés szerint túlságosan is liberális irányba tartó Magyar Pax Romana katolikus értelmiségi mozga­lom április elején tartott kongresszusán. Minden fronton dúlt a választási harc. Pápai Lajos győri megyés püspök ken­dőzetlenül bírálta a szocialistákat, a püs­pöki kar újabb körtévé alig rejtjelezve buzdított a Fidesz-MDF szövetség mel­lett. Az egyházi sajtó is igyekezett kitenni magáért, az Új Ember című katolikus hetilap eltökélten támogatta a jobboldali pártokat. A jezsuiták folyóiratában Czakó Gábor író választási tanácsként így fogalmazott: „elképzelhetetlennek tartom, hogy értelmes és tisztességes

Next