Népszabadság, 2002. május (60. évfolyam, 101-125. szám)
2002-05-18 / 115. szám
22 NÉPSZABADSÁG HÉTVÉGE 2002. MÁJUS 18., SZOMBAT Isten útjait fürkészve A parlamenti választások egyik meglepetésével a katolikus papság szolgált, amely a jobboldali koalíciót támogatva tevékenyen részt vett a kampányban. A további meglepetések közé tartozik, hogy a győztes szocialista párt és az egyház vezetői képesek úgy viselkedni, mintha mi sem történt volna. Eddig nem ismert adalékokat is felhasználva írásunkban kísérletet teszünk arra, hogy megfejtsük, milyen érdekektől vezérelve jött létre a Fidesz és a katolikus egyház - a közelmúltban még megbonthatatlannak tűnő - szövetsége. Czene Gábor Tomka Miklós vallásszociológus kutatásai szerint a kilencvenes évek közepén a közvélemény a Fideszt még jóval inkább tekintette az egyházak ellenfelének, mint szövetségesének. Az 1994-es választásokon elszenvedett vereség azonban a hajdan liberális értékeket valló Fidesz számára nemcsak azzal a felismeréssel járt, hogy politikai térhódításra kizárólag a jobboldalon kínálkozik lehetősége, hanem azt is nyilvánvalóvá tette, hogy ehhez meg kell szereznie az úgynevezett történelmi felekezetek, mindenekelőtt a katolikus egyház támogatását. A körülmények kedveztek a Fidesznek. Miközben a szocialisták és a szabad demokraták koalíciója kétharmados parlamenti többség birtokában kormányzott, a hangsúlyozottan keresztény értékrendet hirdető ellenzéki pártok nem tudtak mértékadó parlamenti erővé válni. A pártszakadással is sújtott, meggyengült MDF, a populista és megbízhatatlan kisgazdák, a belső konfliktusokkal terhelt kereszténydemokraták helyett a mindinkább konzervatív gyűjtőpárttá formálódó Fidesz vette át a kezdeményezést. A fordulat éve Balog Zoltán református lelkész, Orbán Viktor leköszönő miniszterelnök egyházpolitikai főtanácsadója utólag úgy látja, hogy a Fidesz és a katolikus egyház kapcsolatában az 1996-os év hozott fordulatot. A püspöki kar ekkor fogadta el az Igazságosabb és testvériesebb világot! című körlevelét, amely részletesen elemezte a magyar társadalom szociális és gazdasági helyzetét, megfogalmazta az egyház elvárásait. A pártok közül a Fidesz tanúsított élénk érdeklődést a szociális körlevél iránt, annak egyes pontjait - például a családokkal foglalkozó részt - a későbbiekben beemelte a programjába. A Fidesz korábban tartózkodott a volt egyházi ingatlanok tulajdonrendezéséről szóló törvény megszavazásakor, a párt megnyilvánulásait antiklerikális felfogás jellemezte. Mindezt a katolikus vezetők sem felejtették el. Megnyugtatásukra a Fidesz azzal érvelt - idézi a múltat Balog Zoltán hogy az „antiklerikális vonulatot” képviselő Fodor Gábor már elhagyta a pártot, és hasonlóan gondolkodó társaival együtt az SZDSZ-hez csatlakozott. A kezdetben bizalmatlan katolikusokat a fiatal demokraták sikerrel győzték meg arról, hogy a Fidesz hoszszabb távon is szoros együttműködésre törekszik az egyházakkal. A püspöki kar 1998-ban kiadott választási körlevele már közvetett módon a Fidesz támogatására szólított fel, figyelmeztetve a híveket, hogy könnyen veszendőbe mehetnek a kis pártokra adott szavazatok. Ez a kitétel főként a válságban lévő Kereszténydemokrata Néppártot érintette érzékenyen: a KDNP nem érte el a parlamentbe jutáshoz szükséges ötszázalékos küszöböt. A Fidesz kormányra kerülése után az egyházi kapcsolatok titkárságának vezetésével megbízott Semjén Zsolt kijelentette, hogy az „egyházi ügyeket a lehető legteljesebb mértékben ki kell vonni a napi politika kultúrharcos környezetéből”. Ennek aztán éppen az ellenkezője valósult meg. Politikai ébredés A jobboldali kormányzat anyagi, erkölcsi és ideológiai értelemben is igyekezett a katolikus egyház kedvére tenni. A világi hatalom és a katolikus egyház együvé tartozásának érzetét olyan jelképes intézkedések is erősítették, mint a Szent Korona elhelyezése az Országházban, vagy a mindenszentek napjának munkaszünetté nyilvánítása. Schanda Balázs, a kulturális tárca főosztályvezetője egyik tanulmányában meg is jegyezte, hogy a politika esetenként olyan kezdeményezésekkel állt elő, amelyek „hol kellemes, hol inkább zavarba ejtő meglepetést” okoztak az egyházaknak. A főosztályvezető a példák között említette a kisebb vidéki településeken szolgálatot teljesítő egyházi személyek jövedelmének állami kiegészítését, valamint azt, hogy a Fidesz kilátásba helyezte az egyházi házasságkötés állami elismerését. A már idézett Balog Zoltán szerint az elmúlt négy esztendő az „alsópapság” politikai ébredésének időszaka volt. A katolikus papok évtizedek óta először érezhették igazán, hogy a kormányzati hatalom fontos szerepet szán nekik a közéletben. Ennek jeleként az összes településen papok, lelkészek áldásával adták át magas rangú politikusok a millenniumi országzászlókat. A népszámlálás eredménye is táplálta a katolikus öntudatot. A statisztika az egyház megítéléséről és a vallásgyakorlásról nem árult el részleteket, de anynyi kiderült - mondta a főtanácsadó -, hogy a lakosság nagy része legalább formálisan katolikusnak tartja magát. Szintén Balog Zoltántól tudjuk, hogy a 2002-es választások előtt a Fidesz központi kampánystratégiájában az egyéni képviselőjelöltek feladatául szabták, hogy - amennyiben még nem tették meg - vegyék fel a kapcsolatot a helyi plébánosokkal. A szocialista politikusok számára az MSZP nem fogalmazott meg ilyesfajta elvárást. Az is igaz, hogy a szocialisták kevésbé szorultak rá az egyházi infrastruktúrára. Juhász Gábor, a Nógrád megyei Pásztó térségében induló MSZP-s képviselő arra a következtetésre jutott, hogy a kormánypártok azért próbálják az egyházat és a híveket bevonni a kampányba, mert a környéken nincsenek működő szervezeteik. Az indulatok idén januárban szabadultak el, amikor Horn Gyula volt szocialista miniszterelnök Seregély István egri érseknek, a püspöki kar elnökének címzett nyílt levelében kifogást emelt a katolikus papok pártpolitikai szerepvállalása ellen. Mint írta: „Egyházuk papjai közül mind többen cserélik fel a bűnbocsánat evangéliumát a választás evangéliumával. Még olyanok is akadnak, akik a gyóntatószéket a választási agitáció terepévé teszik. Híveiket a jelenlegi kormány pártjai jelöltjeinek támogatására szólítják fel, s gyalázzák az ellenzékieket.” Horn Gyula levele sok hívő embert felbőszített, és a felháborodáson az sem enyhített, hogy az egyre-másra nyilvánosságra kerülő dokumentumok azt igazolták: az ország számos plébániáján és katolikus közösségében valóban erőteljes kampány folyik a kormánypártok mellett, a nemegyszer sátáni erőként emlegetett MSZP-vel szemben. Szocialista egyetemisták elhatározták, hogy a templomokat járva további bizonyítékokat gyűjtenek. Hiába vonták vissza kezdeményezésüket, a Keresztény Értelmiségiek Szövetsége és a Jobboldali Ifjak Közössége többezres tüntetést szervezett az MSZP Köztársaság téri székháza elé. A választásokon nem hozott sikert a vallási propaganda Tököli toborzó (2002. április 7.) FOTÓ: KOVÁCS BENCE Egyház és politikai hatalom Gábor György A politika mint a heterogén érdekű és véleményű egyének közösségének működtetési technikája, továbbá mint a különböző erőcsoportok hatalmi harcának stratégiája, eltérő érdekeltségű és törekvésű pártok és mozgalmak hatalmi vetélkedéseinek cél- és eszközrendszere, értelemszerűen megosztó. A vallás - lényegénél fogva - egyetemes, univerzalisztikus, azaz összekötő. Ezt ismerték fel egészen pontosan és egyértelműen a zsinati atyák, akik a második vatikáni zsinat Az egyház a mai világban (Gaudium et spes) kezdetű konstitúciójában félreérthetetlenül leszögezték: „Az egyház egyébként küldetésénél és természeténél fogva nincs hozzákötve semmilyen kultúrához, semmilyen politikai, gazdasági vagy társadalmi rendszerhez. Éppen e miatt az egyetemessége miatt lehet a legszorosabb összekötő kapocs a különböző csoportok és nemzetek között, feltéve, hogy bizalommal vannak iránta...” Más helyütt ez áll: „Feladatánál és illetékességénél fogva az egyház semmiképpen sem elegyedik a politikai közösséggel és nincs kötve semmilyen politikai rendszerhez; jelzi is és oltalmazza is az emberi személy transzcendenciáját.” A dokumentum még hozzáfűzi: „A politikai közösség és az egyház függetlenek egymástól a maguk területén, ott autonómiájuk van.” A modern világra ablakot táró, friss levegőjű zsinat rendkívüli teológiai tisztánlátásról tett tanúbizonyságot, amikor meghatározta a korunkbeli római katolikus egyház társadalmi helyzetét és szerepét. A zsinat különös érdeme, hogy ebben az összefüggésben (is) következetesen visszatalált saját A szerző vallásfilozófus gyökereihez, gazdag és eleven hagyományaihoz. Hiszen már az egészen korai kereszténység igyekezett egyértelművé tenni, hogy küldetése nem e világi politikai célokat szolgál, és nem áll szándékában a közvetlen hatalmi-politikai küzdelmek porondjára lépni. Az „add meg a császárnak, ami a császáré” jézusi tanítása nem a hatalomhoz dörgölőző elvtelen lojalitás hangja, éppen ellenkezőleg. Annak félreérthetetlen tudatosítása, hogy a kereszténység saját vallási önfelfogásához, a túlvilágról szóló tanításainak irányultságához és kegyelmi rendjéhez hűen az ember végső üdvözülésének lehetőségét és módját soha ne tévessze össze az akár még oly „tökéletes” földi körülmények egyikével sem. A kereszténységnek kell tudnia leginkább, hogy nincs az a császár, nincs az a vezér, nincs az a földi hatalom, amely önmaga birodalmát mint a létező birodalmak legjobbikát végső stádiumnak, a beköszöntött üdvrend megvalósulásának tüntethetné fel. Jusztinosz, II. századi keresztény apologéta egy helyütt nem véletlenül nyomatékosítja, hogy Isten országa nem politikai tényező, amelyet a császári hatalom ellenében kívánnának a keresztények megvalósítani, hiszen „Isten közelében épül fel az”. De nem sokkal Jusztinoszt követően Tertullianus, a latin kereszténység egyik legeredetibb teológusa is annak ad hangot, hogy a pártoskodások a „részrehajlások vetélkedő harcaival nyugtalanítják a népgyűléseket, a törvényes összejöveteleket, a tanácsüléseket, az elhangzó beszédeket, sőt a színjátékokat is, főleg - teszi hozzá nem kis malíciával -, ha rákaptak már az emberek, hogy erőszakoskodásuk megvásárolható és fizetett műveleteit mint kereseti forrásukat tekintsék”. De - folytatja Tertullianus - nekünk „nincs szükségünk pártalakításra. Nincs, amitől jobban idegenkednénk, mint éppen a politikától. Vallomásunk szerint egyetlen állama van mindenkinek: a világ.” S a legjelentősebb nyugati egyházatya, Szent Ágoston is azt hangsúlyozta, hogy a történelem Isten államának (civitas Dei) és a földi államnak (civitas terrena) az idők végezetéig tartó küzdelmét jeleníti meg. A két állam még perspektivikusan sem azonosítható, és felettébb sokatmondó, hogy Isten államának e világi vándorló népén, a zarándokló egyházon belül is akadnak farkasok, miként az egyházon kívül bárányok. Átfogó elemzést igényelne annak kimutatása, hogy miként változtatta, módosította az egyház szemléletét, teológiai nézeteinek és dogmatikai rendszerének alakulását a Constantinus utáni időszak, a birodalmi egyház, majd a pápai világuralom korszaka, amikor az egyház korábbi helyzetével ellentétesen a politikai hatalom részesévé, közvetlen alakítójává, illetve annak legfőbb kedvezményezettjévé vált. Ám a polgári demokráciák mai világában, ahol az állam és az egyház viszonyát leginkább a kölcsönös semlegesség fogalmával lehet meghatározni, az alkotmányos szempontok (az állam és az egyházak elválasztása, az állam világnézeti semlegessége, felekezeti egyenjogúság stb.) mintegy keretéül szolgálhatnak annak, hogy az egyház - csak látszólag paradox, valójában nagyon is egyértelmű módon - visszataláljon eredeti értékrendjéhez, küldetésének legvalóságosabb célkitűzéseihez. Az állam és az egyház viszonya rendezésének észak-amerikai modellje ugyanis éppen a vallásszabadság garantálását és az egyház(ak) autonóm működését biztosította (szemben az egyház- és vallásellenesség francia mintájával), és azt a mozgásteret, amelyen belül a korábbiakban sokszor összemaszatolódott e világi és transzcendens célok, szempontok immár világosan és egyértelműen elkülönülhettek. Az egyház az örök értékek hordozója, a politika - mint techné - a mindennapok művészete. A bizonyság két kőtáblája vagy Jézus erkölcsi tanítása nem tartalmaz pártpolitikai értékeket: a Tízparancsolat vagy a Hegyi beszéd egyike sincs politikai jelzővel ellátva. A Tízparancsolat nem baloldali és nem liberális, a Hegyi beszéd nem konzervatív és nem jobboldali. Ezek az erkölcsi értékek embert, népet, sőt civilizációt alkottak, ebből következően - éppen a mindennapok gyakorlatával szemben - mindezek általános, örök emberi szempontokat tartalmaznak. Ecclesia és Synagoga ezeknek az értékeknek a hordozója, s a zsidó-keresztény hagyomány ezen értékek mentén való sajátos létezésmód. Ennek a feladása egyet jelent Ég és Föld pogány összemosásával, transzcendencia és immanencia összekeverésével, azaz a zsidó-keresztény értékrend újrapogányosításával. Az egyház Krisztustól kapott küldetése - ismét a Gaudium et spest idézve - „nem politikai, gazdasági vagy társadalmi jellegű”, hanem „vallási természetű”. Ám szélmalomharcot vívnak azok, akik eltökélten és egyre ingerültebben ismételgetik: miért ne politizálhatna az egyház? S ugyanígy: súlyosan tévednek, s érzékelhetően nem ismerik a keresztény hagyományt mindazok, akik folyamatosan azt emlegetik, hogy az egyház tartsa magát távol a politikától. Az egyház természetesen politizál, politizálnia is kell. A XIX. század végétől, a Rerum novarum enciklika irányelvei óta egészen a legutóbbi időkig, II. János Pál szociális enciklikáiig rendre érzékelhető az egyház társadalmi és szociális tanításának folyamatos jelenléte, s annak egyre nagyobb és meghatározóbb súlya és szerepe. Hiszen - egyebek mellett - politikai kérdés - mi más? - a közjó szolgálata, s az emberi élet optimalizálásának szándéka. Politikai kérdés (is) bizonyos társadalometikai problémák felvetése, a személyiség és a szabadság elve Kötődés a hatalomhoz A püspöki kar tagjai úgy döntöttek, hogy a „kampány eldurvult hangnemére tekintettel” a választásokig sem egyénileg, sem testületileg nem kívánnak tárgyalásokat folytatni a pártok vezetőivel, ám a feszültségek oldásában az egyház nem vállalt szerepet. Katolikus személyiségek korábban hangsúlyozták, hogy az egyház - a II. Vatikáni Zsinat tanításainak megfelelően - nem kötelezi el magát egyetlen párt mellett sem. A választásokat megelőzően viszont az a megközelítés került előtérbe, hogy az egyháznak a pártokat érintő kérdésekben is alkotmányos joga van véleményt nyilvánítani. A hagyományokkal szakítva a püspöki kar tagjai közül senki sem vett részt az egyházi vélekedés szerint túlságosan is liberális irányba tartó Magyar Pax Romana katolikus értelmiségi mozgalom április elején tartott kongresszusán. Minden fronton dúlt a választási harc. Pápai Lajos győri megyés püspök kendőzetlenül bírálta a szocialistákat, a püspöki kar újabb körtévé alig rejtjelezve buzdított a Fidesz-MDF szövetség mellett. Az egyházi sajtó is igyekezett kitenni magáért, az Új Ember című katolikus hetilap eltökélten támogatta a jobboldali pártokat. A jezsuiták folyóiratában Czakó Gábor író választási tanácsként így fogalmazott: „elképzelhetetlennek tartom, hogy értelmes és tisztességes