Népszabadság, 2002. május (60. évfolyam, 101-125. szám)

2002-05-18 / 115. szám

­ Az ember fejlődése 25 NÉPSZABADSÁG HÉTVÉGE 2002. MÁJUS 18., SZOMBAT A lekváros kenyér T­amás Pál Az utolsó hetek elemzései a választások politikai tanulságairól szóltak. Azonban nem kevésbé elgondolkoztatóak legfris­sebb élményeink a társadalom állapotáról, legkönnyebben elérhető érzékenységi pontjairól és ebből következően a követ­kező időszak közbeszédjének lehetséges irányairól. Számomra az újabb történések legfon­tosabb tanulsága, hogy a magyar társada­lom végül is keletebbre és a „rendszervál­tásnak” nevezett átalakulásban hátrább van, mint ahogyan ezt az utolsó években a legtöbben magunkkal elhitettük. Nem ku­darcról vagy sikerről, egyszerű módszer­tani ügyről van szó. Ez a nyugatosító poli­tikai programok győzelme után, sőt annak ellenére is nyilvánvaló. A majdnem nyu­gati és a majdnem a túlsó partra ért mo­dernizációs mintagyerek egy pillanat alatt elbizonytalanítható, leckéjébe be­lezavarható. Magát a lekváros ke­nyérrel összekeni. A nemzeti moz­gósítási kísérlet, a múltról mindkét oldalon újraéledő viták, az elitek si­keres „önfelmutatási módjai”, a te­kintélyközpontú érvelés többségi piaca, vagy a rendi szövetségekre épülő politikai paktumok szemmel látható népszerűsége mind­ezt bi­zonyítja. A világ áttekinthetetlen­ségéből következően a tartalom a stílushoz képest másodlagossá, a politika pedig egészében ismét na­gyobbrészt a hit kérdésévé vált. Az érzelmek mindkét oldalon felérté­kelődtek. S ismét nyilvánvalóvá vált, hogy a választó romantikus lény, és akkor is megköveteli, vagy legalább is elvárj­a a választási ígé­reteket, ha egyébként tudja, hogy azok a felkínált formában és idő­távban kivihetetlenek. De olyan jól esik, legalább gondolatban néhány évente egy pár gyűlés idejére vala­milyen új - persze a mostanira azért hasonlító, csak annál egy kicsit ké­nyelmesebb, nekünk igazságo­sabbnak tűnő világba elszökni. A 80-90-es évek fordulóján az itteni változásokat figyelő külföldi elemzők jó része korábban a latin­amerikai vagy dél-európai diktatú­rák leépülésével foglalkozott, és a pártállam bomlását is onnan hozott sémákba kísérelte meg begyömö­szölni. A dél-amerikai tábornokok önként, gyakran csak hallgatólagos társadalmi megnemtámadási paktumokra hivatkozva, vonultak a kaszárnyákba viszsza. Így azután ott a tekintélyuralmi formák esetleges visszarendeződése az ő valós, hús-vér visszatérésüket jelentette volna. Az elemzők másmilyen tekintély­uralmi kísérleteket, máshonnan érkező erősember-jelölteket lényegében kizártak. A demokráciát szerintük kizárólag a „ré­giek” visszatérése fenyegette. Ezt a mo­dellt próbálták itt is alkalmazni. S néhány kelet-európai országban azután a lusztrá­­ciós szabályozás a titkosrendőrségi kap­csolatokon túl magukat a korábbi magas pártvezetőket is megkísérelte kiszorítani a közéletből. Lényegében szinte majd min­denütt sikertelenül. Most már, persze, sokkal többet tu­dunk az új demokráciák alkotóelemeiről. Világos, hogy az átalakulás­­ már csak az új geopolitikai keretekből is következően visszafordíthatatlan. S nincs is játékos, aki komolyabban ebben utazna. De az esetle­ges részleges visszarendeződés alapforrá­sai különben is mások. A biztos, kiszámít­ható, állam által szabályozott élet iránti vágy, az álom az egyszerű világmagyará­zatokról, az igény a Mi és az Ok közötti kemény határok kijelölésére mindmáig igen erős (ha más és más elegyekben is, de mindkét oldalon). Amit látunk, az még nem Haider, vagy a holland és dán újpo­pulisták világa. Nem a nemzetközi köz­pontok korábban magukat biztonságban érző, de a globalizáció által megrémített kisembereinek pánikreakciója. Hanem sokkal inkább a kelet-európai történelmi önvédelmi reflexekre épülő, korábban ju­talmazott világészlelési módok lappangó továbbélése. Az utolsó tizenkét-tizenöt re­formesztendő eredményei ezeket nem számolták fel, legfeljebb valamiképpen elfedték. Néhány éve minden elemző, én is, arról írt, hogy 2002-re már nem lesz elég a múlttal vagy a múltért küzdeni, a válasz­tások tárgya - a változások időszakában most először - a jövő lesz. Tévedtünk, 2002 ismét a múltról szólt. És a különb­ségek most sem az ötvenes éveket érintet­ték. A Rákosi-évekről - bár itt is kitapint­­hatóak eltérések - a képek a század más időszakához képest a tömegérzületekben inkább konszenzuálisak. Az eltérések most - ezt azért jól mérték a közvélemény­kutatók - a 45 előtti magyar rezsim és a Kádár rendszer megítélése körül voltak a legélesebbek. A két oldal - sokszor leegy­szerűsítve — stíluselemeknek nevezett kü­lönbségei mögött ismét a huszadik századi magyar történelem eltérő mérlegei buk­kantak elő. Az Orbán körüli ideológusok - és a Fideszt irányító egykori Ménesi úti baráti társaság - személyes felelősségét éppen abban látom, hogy itt egy átmeneti helyzetben lévő és átmeneti geopolitikai erőtérben élő társadalomban végül is a rá­cióval szemben aktivizálták annak lassan bomló, de még jelenlevő ösztönvilágát. Összes elfojtásával, rémületével, nem lep­lezett bosszúvágyával, lépcsőházi vissza­­vágási álmával együtt. S hogy így sem si­került nyerni, az nem a konzervativizmus jelenlegi nehezebb vagy a szociáldemok­rácia könnyebb eladhatóságáról tanúsko­dik, hanem arról, hogy a magyar társada­lom végül is, ha egy paraszthajszállal már mégis kinőtt abból az állapotból, amely­ben annak idején - a nyolcvanas évek ri­gómezei albánellenes mozgósítása idején Milosevics vagy a kilencvenes évek elejé­nek szlovák kisvárosaiban Meciar - kam­pánytervezői hasonló fogásokkal olyan si­keresek lehettek. Öt pont a legújabb modern-nem mo­dern, keleti-nyugati különbségekről. Először. A magyar populizmus jellegé­ről. A nyugati populizmus jelenlegi válto­zatai az osztráktól a latinokig - mondjuk így -, megelőző jellegűek. Rétegek egy ideig biztonságban érzik magukat, azt hi­szik, nyerésre állnak. Azután valamilyen külső hatás a védettséget hirtelen feloldja. Előzetes készülődés nélkül kellene vala­hol rajthoz állni. Még nem vesztettek, de már kitör a pánik. A magyar populizmus nem a rajt előtti vagy a versenyt kiváltó izgalmakból, hanem a kudarcok utáni ön­felmentési vágyból táplálkozik. A század, persze, elég családot, életutat, karriert roppantott meg, de mégsem annyit és úgy, hogy minden kudarcért, a személyes ál­mokhoz képest hátrébbszorítottságért au­tomatikusan „azokat” lehessen vádolni. A magyar populizmus a nyugatihoz képest erősebben másodlagos (nem a verseny előtti, hanem utáni) és nagyobbrészt át­örökített egyéni kudarcélményekből épít­kezik. Másodszor. Nemzetértelmezésekről. A „keletiek” úgy hiszik, hogy a kulturális és a politikai nemzet tetszőleges gyakori­sággal és sorrendben egymásba alakítha­tó, forgatható. Hogy a „tizenötmillió” po­litikai fogalma(?) változatlan, „örök” kul­turális azonosságra épül, s hogy megfor­dítva, a kultúrnemzet magától értetődően azonnal politikai nemzetet is jelent. A „nyugatiak” sem feltétlenül utasítják el a kultúrnemzet fogalmát, de komolyan egy percig nem hiszik, hogy a kultúr- és a po­litikai nemzet bármilyen helyzetben auto­matikusan azonos lenne. Európa moder­­nizáltabb felében az újabb időkben etni­kai vészhelyzet vagy annak sokak számá­ra hihető imitálása nélkül elképzelhetet­len volt az etnikai szövetségesek melletti mozgósítás. Nálunk nem, s a kifutó koalí­ció most épp valami ilyesmivel próbálko­zott. Harmadszor. A politikai nyilvánosság törékenységéről vagy a rejtőzködő szava­zókról. Akikre egyébként kezdtünk túl maguktól értetődőekként hivatkozni. Per­sze, a „nyugati” parlamenti rendszerek­ben is vannak rejtőzködő szavazók. El­nyomott etnikai, vallási kisebbségek kép­viselői, szélsőséges, a rendszerben igazán nehezen tűrt mozgalmak hívei. Peremcso­portok. Én azonban még a szakirodalom­ban nem találkoztam olyan esettel, ami­kor is­­ valóban demokratikus rendszer­ben az egyik fő pártszövetség, az egyik meghatározó politikai erő híveinek egy­­hatoda-egyhetede önként, minden külö­nösebb felszólítás nélkül a közvélemény­kutatásokban „illegalitásba vonult” volna. Ez csak olyankor fordulhat nyilvánvalóan elő, ahol ezek a választók nem hiszik, hogy tisztességes bánásmódban lesz je­löltjeik feltételezhető veresége után, vagy akár még előbb, a választási kampány so­rán részük. Bár részt vesznek a játékban, arról azonban igazán megvan a vélemé­nyük. Ugye, azt a politikai berendezke­dést, amely az egyik főáramhoz tartozók egy részét nem tudta meggyőzni arról, hogy lényegileg demokratikus, hogy ott fair bánásmódra számíthatnak, mégsem tarthatjuk túlságosan „nyugatinak”. Negyedszer. A bűnös városról. Nyu­gat-európai választásoknál is gyakran másként szavaznak a falvak és a nagyvá­rosok, a katolikusok és a reformátusok. CSU ide vagy oda, amióta emlékszem, München városát a szocdemek kormá­nyozzák. És Londont Thacher alatt sem a konzervatívok irányították. És a kis bajor, tiroli vagy zalai fal­vakban is a pap politikai nézetei­nek nyilvánvalóan nagyobb a sú­lya, mint a gyárvárosokban. De az a nyíltan nagyvárosellenes - tulaj­donképpen elég hatékony - kor­mányzati retorika, amelyhez itt már évek óta tulajdonképpen hoz­zá is szoktunk, a nyugati konzerva­tív szövegekből az utolsó években majdnem teljesen hiányzik. A 19. században, még persze, ott volt. Sőt. De a nyugati konzervativiz­mus egyik nagy újdonságának épp a szerves nagyvárosi bázis kiépíté­se tűnik. Aki ezt nem vette észre vagy nem tudott mit kezdeni vele, az javíthatatlanul „keleti” marad. Ötödször. A nemzedékváltás stí­lusáról. A fiúk nemzedéke a leg­többször az apákéval ellentétes po­litikai hitek követője lesz. Az éret­tebb, beérkezett középosztály Nyugat-Európában nemzedékek óta inkább konzervatív volt, gyer­mekeik így voltak hagyományosan baloldaliak. Nálunk az apák több­sége mostanában mintha inkább szocialista lett volna. Így önmagá­ban nem meglepő, hogy értelmisé­gi gyermekeik közül sokan magu­kat most jobboldaliaknak hiszik. Szerencsésebb társadalmakban azonban a demokratikus hagyomá­nyok a politikai szembenállás elle­nére is átörökíthetőek. Nálunk va­lahogy az apák és nagyapák nemzedékei nem tudták átadni — az eredeti esemé­nyekhez képest ugyan legtöbbször sajná­latosan évekkel később, de mégiscsak ki­alakult idegenkedésüket a jelszavaktól, menetelésektől, nagygyűlésektől, ütemes tapsoktól. Tudom, hogy a politikai tapasz­talatok (sajnos? szerencsére?) genetiku­san nem átörökíthetőek. De akkor is, ge­nerációs vezérkultuszra jobb egyeteme­ken kint nincs vevő. Berlusconinak ott nem bölcsészek drukkolnak. E vonatko­zásban­­ új értelmiségi jobboldalunk ke­mény magja, persze egyelőre inkább még külső formájában - inkább a kilencszáz­­harmincas évek elszánt Action Francaise­­jére emlékeztet. Az ő embereikből, per­sze, a németekkel kollaboráló Vichy­­rezsimben magas rangú tisztviselők let­tek. Vajon az új­pesti mozgalmárok most milyen szövetségesekre számítanak? A fél nemzet színháza Amióta a budai rakparton dél felé halad­va naponta szemembe ötlik a Petőfi híd fölött a síugrósánc, majd a Lágymányosi hídhoz érve a hajdani Petőfi gőzös lapát­kerekei jutnak eszembe - a hajóasszociá­ció talán még szándékos is -, mindig arra gondolok, mi lesz vajon ezzel a politikai szörnyszülöttel. Amíg úgy vélhettem, hogy a Fidesz tovább kormányoz, persze csak a távolabbi jövője volt kétséges szá­momra. Pár esztendeig még biztosan fönntartotta volna nagyjából jelenlegi ál­lapotában a nagy nemzeti álbuzgalom. Most azonban az új kormánynak kellene kezdenie vele valamit. S máris előre kell bocsátanom, hogy alábbi megjegyzéseimet csöppet sem gondolom komolyan. Mert ha komolyan gondolnám, akkor elegendő lenne any­­nyit írnom, hogy teljesen egyetértek Koltai Tamással: adják oda Schilling Ár­pádnak, hátha tudna vele kezdeni vala­mit. Ennek azonban semmilyen realitását nem látom. El tudnék képzelni ugyan egy olyan bátor szakmai testületet, amely ezt a javaslatot teljes komolysággal megten­né, de olyan bátor politikai grémiumot, amely ezt a testületet föl merné állítani, majd döntését vállalni merné, aligha. Márpedig, gondolom, az új kormány, mi­képpen a szocialisták alelnök asszonya nyilatkozta, pályázati úton kívánja betöl­teni a Nemzeti igazgatói székét. A pályá­zat nyertese pedig nyilván tovább fogja folytatni azt a reménytelen küzdelmet, amely évszázada folyik a Nemzeti Szín­ház közelebbről meghatározhatatlan identitásával és identitásáért. Ezt látom tehát a realitásnak. Éppen ezért mindazt, ami itt következik, pusztán magam és olvasóim reménybeli szóra­koztatására szánom. Aki tehát a nagy kér­dés komoly megválaszolását várja, már abba is hagyhatja az olvasást. Magam sem gondolom ugyanis komolyan, amit gondolok. Csak mégsem megy ki a fe­jemből, hogy mi lenne, ha ezzel az elszúrt nagy állami beruházással is azt lehetne tenni, amit egy épeszű magánember ten­ne, ha kiderülne, hogy nem olyan házat építettek neki, vagy nem olyat örökölt, amilyenre szüksége van, amilyent az íz­lése el bír viselni. Gondolom, nem tenné, amit szíve és ízlése diktálna, nem rom­bolná le, és nem hintené be sóval a he­lyét, hanem elkezdene futni a pénze után. S ha különböző okok miatt az építőn nem tudná azt behajtani, akkor nyilván meg­próbálná az építményt eladni. Hátha akad valaki, akinek pont ilyen ház kell. Szóval azt hiszem, a Duna-parti Nem­zetit legjobb volna privatizálni. Nem az igazgatói székre, hanem a tulajdonlásra kellene pályázatot kiírni. És szabályszerű licit útján kellene értékesíteni. Ahol a ki­kiáltási ár az a költség lenne, amelybe ál­lítólag az épület került. Ennek első számú haszna az lehetne, hogy kiderülne, vajon ér-e annyit a piacon. Akad-e befektető, aki lát benne annyi fantáziát, hogy meg­adja érte ezt a pénzt. Bízik-e valaki ben­ne, hogy akár szórakoztató zenés szín­házként, akár valamiféle konferencia­­központként képes lenne az épület behoz­ni az árát. Vagy csakis a hazafias buzga­lomban nyerheti el léte igazolását. Azaz merőben öncélú szimbólumként. De esetleg még más is kiderülhetne. Mert ebben az esetben, ha én lennék a Fidesz, nyilván azonnal nagy nemzeti mozgalmat hirdetnék az én Nemzetim megmentésére. Gyűjtést indítanék, ne­hogy már a multinacionális tőke kezére jusson kormányzásom egyetlen mara­dandó emlékműve. S persze nemcsak az utcákon szaladgáló ,lelkesedőktől vár­nám el, hogy beadják a filléreiket, ha­nem azoktól a milliárdosoktól is, még­pedig vagyonuk arányában, akik az el­múlt négy esztendőben vették ki a részü­ket az ország és imázsa alakításából és egyúttal a közpénzekből. Ha így történ­ne, legalább visszatérülne valami abból, amit elvittek az Ezüsthajó és társai. A gyűjtés eredménye egyúttal arra is vá­laszt adna: vajon a nagy álmok álmodói álmaikra hajlandók-e a saját zsebükből is szánni, vagy csak a közpénzekből vol­tak oly nagyvonalúak? De ha ez a gyűj­tési akció mégis kellő eredménnyel jár­na, ha a Fidesz meg tudná szerezni az épületet, melyet végtére is magának épí­tett, annak is meglenne az az eszmei haszna, hogy tulajdonjogilag is világos­sá válna, a Nemzeti immár legfeljebb a fél nemzet színháza. De lehetne egy gyakorlati haszna is. Ama fél nemzet képviselői kinevezhet­nék színházuk igazgatójául az ő fél nem­zetük egyetlen, valaha drámaíróként je­lentős színházi emberét, a politikusként éppen alighanem meglehetősen frusztrált Csurka Istvánt. Mellesleg ezzel, ha rá bír­nák venni, hogy térjen vissza eredeti szakmájához, az egész nemzetnek is nagy szolgálatot tehetnének. Zappe László

Next