Népszabadság, 2002. május (60. évfolyam, 101-125. szám)
2002-05-18 / 115. szám
Az ember fejlődése 25 NÉPSZABADSÁG HÉTVÉGE 2002. MÁJUS 18., SZOMBAT A lekváros kenyér Tamás Pál Az utolsó hetek elemzései a választások politikai tanulságairól szóltak. Azonban nem kevésbé elgondolkoztatóak legfrissebb élményeink a társadalom állapotáról, legkönnyebben elérhető érzékenységi pontjairól és ebből következően a következő időszak közbeszédjének lehetséges irányairól. Számomra az újabb történések legfontosabb tanulsága, hogy a magyar társadalom végül is keletebbre és a „rendszerváltásnak” nevezett átalakulásban hátrább van, mint ahogyan ezt az utolsó években a legtöbben magunkkal elhitettük. Nem kudarcról vagy sikerről, egyszerű módszertani ügyről van szó. Ez a nyugatosító politikai programok győzelme után, sőt annak ellenére is nyilvánvaló. A majdnem nyugati és a majdnem a túlsó partra ért modernizációs mintagyerek egy pillanat alatt elbizonytalanítható, leckéjébe belezavarható. Magát a lekváros kenyérrel összekeni. A nemzeti mozgósítási kísérlet, a múltról mindkét oldalon újraéledő viták, az elitek sikeres „önfelmutatási módjai”, a tekintélyközpontú érvelés többségi piaca, vagy a rendi szövetségekre épülő politikai paktumok szemmel látható népszerűsége mindezt bizonyítja. A világ áttekinthetetlenségéből következően a tartalom a stílushoz képest másodlagossá, a politika pedig egészében ismét nagyobbrészt a hit kérdésévé vált. Az érzelmek mindkét oldalon felértékelődtek. S ismét nyilvánvalóvá vált, hogy a választó romantikus lény, és akkor is megköveteli, vagy legalább is elvárja a választási ígéreteket, ha egyébként tudja, hogy azok a felkínált formában és időtávban kivihetetlenek. De olyan jól esik, legalább gondolatban néhány évente egy pár gyűlés idejére valamilyen új - persze a mostanira azért hasonlító, csak annál egy kicsit kényelmesebb, nekünk igazságosabbnak tűnő világba elszökni. A 80-90-es évek fordulóján az itteni változásokat figyelő külföldi elemzők jó része korábban a latinamerikai vagy dél-európai diktatúrák leépülésével foglalkozott, és a pártállam bomlását is onnan hozott sémákba kísérelte meg begyömöszölni. A dél-amerikai tábornokok önként, gyakran csak hallgatólagos társadalmi megnemtámadási paktumokra hivatkozva, vonultak a kaszárnyákba viszsza. Így azután ott a tekintélyuralmi formák esetleges visszarendeződése az ő valós, hús-vér visszatérésüket jelentette volna. Az elemzők másmilyen tekintélyuralmi kísérleteket, máshonnan érkező erősember-jelölteket lényegében kizártak. A demokráciát szerintük kizárólag a „régiek” visszatérése fenyegette. Ezt a modellt próbálták itt is alkalmazni. S néhány kelet-európai országban azután a lusztrációs szabályozás a titkosrendőrségi kapcsolatokon túl magukat a korábbi magas pártvezetőket is megkísérelte kiszorítani a közéletből. Lényegében szinte majd mindenütt sikertelenül. Most már, persze, sokkal többet tudunk az új demokráciák alkotóelemeiről. Világos, hogy az átalakulás már csak az új geopolitikai keretekből is következően visszafordíthatatlan. S nincs is játékos, aki komolyabban ebben utazna. De az esetleges részleges visszarendeződés alapforrásai különben is mások. A biztos, kiszámítható, állam által szabályozott élet iránti vágy, az álom az egyszerű világmagyarázatokról, az igény a Mi és az Ok közötti kemény határok kijelölésére mindmáig igen erős (ha más és más elegyekben is, de mindkét oldalon). Amit látunk, az még nem Haider, vagy a holland és dán újpopulisták világa. Nem a nemzetközi központok korábban magukat biztonságban érző, de a globalizáció által megrémített kisembereinek pánikreakciója. Hanem sokkal inkább a kelet-európai történelmi önvédelmi reflexekre épülő, korábban jutalmazott világészlelési módok lappangó továbbélése. Az utolsó tizenkét-tizenöt reformesztendő eredményei ezeket nem számolták fel, legfeljebb valamiképpen elfedték. Néhány éve minden elemző, én is, arról írt, hogy 2002-re már nem lesz elég a múlttal vagy a múltért küzdeni, a választások tárgya - a változások időszakában most először - a jövő lesz. Tévedtünk, 2002 ismét a múltról szólt. És a különbségek most sem az ötvenes éveket érintették. A Rákosi-évekről - bár itt is kitapinthatóak eltérések - a képek a század más időszakához képest a tömegérzületekben inkább konszenzuálisak. Az eltérések most - ezt azért jól mérték a közvéleménykutatók - a 45 előtti magyar rezsim és a Kádár rendszer megítélése körül voltak a legélesebbek. A két oldal - sokszor leegyszerűsítve — stíluselemeknek nevezett különbségei mögött ismét a huszadik századi magyar történelem eltérő mérlegei bukkantak elő. Az Orbán körüli ideológusok - és a Fideszt irányító egykori Ménesi úti baráti társaság - személyes felelősségét éppen abban látom, hogy itt egy átmeneti helyzetben lévő és átmeneti geopolitikai erőtérben élő társadalomban végül is a rációval szemben aktivizálták annak lassan bomló, de még jelenlevő ösztönvilágát. Összes elfojtásával, rémületével, nem leplezett bosszúvágyával, lépcsőházi visszavágási álmával együtt. S hogy így sem sikerült nyerni, az nem a konzervativizmus jelenlegi nehezebb vagy a szociáldemokrácia könnyebb eladhatóságáról tanúskodik, hanem arról, hogy a magyar társadalom végül is, ha egy paraszthajszállal már mégis kinőtt abból az állapotból, amelyben annak idején - a nyolcvanas évek rigómezei albánellenes mozgósítása idején Milosevics vagy a kilencvenes évek elejének szlovák kisvárosaiban Meciar - kampánytervezői hasonló fogásokkal olyan sikeresek lehettek. Öt pont a legújabb modern-nem modern, keleti-nyugati különbségekről. Először. A magyar populizmus jellegéről. A nyugati populizmus jelenlegi változatai az osztráktól a latinokig - mondjuk így -, megelőző jellegűek. Rétegek egy ideig biztonságban érzik magukat, azt hiszik, nyerésre állnak. Azután valamilyen külső hatás a védettséget hirtelen feloldja. Előzetes készülődés nélkül kellene valahol rajthoz állni. Még nem vesztettek, de már kitör a pánik. A magyar populizmus nem a rajt előtti vagy a versenyt kiváltó izgalmakból, hanem a kudarcok utáni önfelmentési vágyból táplálkozik. A század, persze, elég családot, életutat, karriert roppantott meg, de mégsem annyit és úgy, hogy minden kudarcért, a személyes álmokhoz képest hátrébbszorítottságért automatikusan „azokat” lehessen vádolni. A magyar populizmus a nyugatihoz képest erősebben másodlagos (nem a verseny előtti, hanem utáni) és nagyobbrészt átörökített egyéni kudarcélményekből építkezik. Másodszor. Nemzetértelmezésekről. A „keletiek” úgy hiszik, hogy a kulturális és a politikai nemzet tetszőleges gyakorisággal és sorrendben egymásba alakítható, forgatható. Hogy a „tizenötmillió” politikai fogalma(?) változatlan, „örök” kulturális azonosságra épül, s hogy megfordítva, a kultúrnemzet magától értetődően azonnal politikai nemzetet is jelent. A „nyugatiak” sem feltétlenül utasítják el a kultúrnemzet fogalmát, de komolyan egy percig nem hiszik, hogy a kultúr- és a politikai nemzet bármilyen helyzetben automatikusan azonos lenne. Európa modernizáltabb felében az újabb időkben etnikai vészhelyzet vagy annak sokak számára hihető imitálása nélkül elképzelhetetlen volt az etnikai szövetségesek melletti mozgósítás. Nálunk nem, s a kifutó koalíció most épp valami ilyesmivel próbálkozott. Harmadszor. A politikai nyilvánosság törékenységéről vagy a rejtőzködő szavazókról. Akikre egyébként kezdtünk túl maguktól értetődőekként hivatkozni. Persze, a „nyugati” parlamenti rendszerekben is vannak rejtőzködő szavazók. Elnyomott etnikai, vallási kisebbségek képviselői, szélsőséges, a rendszerben igazán nehezen tűrt mozgalmak hívei. Peremcsoportok. Én azonban még a szakirodalomban nem találkoztam olyan esettel, amikor is valóban demokratikus rendszerben az egyik fő pártszövetség, az egyik meghatározó politikai erő híveinek egyhatoda-egyhetede önként, minden különösebb felszólítás nélkül a közvéleménykutatásokban „illegalitásba vonult” volna. Ez csak olyankor fordulhat nyilvánvalóan elő, ahol ezek a választók nem hiszik, hogy tisztességes bánásmódban lesz jelöltjeik feltételezhető veresége után, vagy akár még előbb, a választási kampány során részük. Bár részt vesznek a játékban, arról azonban igazán megvan a véleményük. Ugye, azt a politikai berendezkedést, amely az egyik főáramhoz tartozók egy részét nem tudta meggyőzni arról, hogy lényegileg demokratikus, hogy ott fair bánásmódra számíthatnak, mégsem tarthatjuk túlságosan „nyugatinak”. Negyedszer. A bűnös városról. Nyugat-európai választásoknál is gyakran másként szavaznak a falvak és a nagyvárosok, a katolikusok és a reformátusok. CSU ide vagy oda, amióta emlékszem, München városát a szocdemek kormányozzák. És Londont Thacher alatt sem a konzervatívok irányították. És a kis bajor, tiroli vagy zalai falvakban is a pap politikai nézeteinek nyilvánvalóan nagyobb a súlya, mint a gyárvárosokban. De az a nyíltan nagyvárosellenes - tulajdonképpen elég hatékony - kormányzati retorika, amelyhez itt már évek óta tulajdonképpen hozzá is szoktunk, a nyugati konzervatív szövegekből az utolsó években majdnem teljesen hiányzik. A 19. században, még persze, ott volt. Sőt. De a nyugati konzervativizmus egyik nagy újdonságának épp a szerves nagyvárosi bázis kiépítése tűnik. Aki ezt nem vette észre vagy nem tudott mit kezdeni vele, az javíthatatlanul „keleti” marad. Ötödször. A nemzedékváltás stílusáról. A fiúk nemzedéke a legtöbbször az apákéval ellentétes politikai hitek követője lesz. Az érettebb, beérkezett középosztály Nyugat-Európában nemzedékek óta inkább konzervatív volt, gyermekeik így voltak hagyományosan baloldaliak. Nálunk az apák többsége mostanában mintha inkább szocialista lett volna. Így önmagában nem meglepő, hogy értelmiségi gyermekeik közül sokan magukat most jobboldaliaknak hiszik. Szerencsésebb társadalmakban azonban a demokratikus hagyományok a politikai szembenállás ellenére is átörökíthetőek. Nálunk valahogy az apák és nagyapák nemzedékei nem tudták átadni — az eredeti eseményekhez képest ugyan legtöbbször sajnálatosan évekkel később, de mégiscsak kialakult idegenkedésüket a jelszavaktól, menetelésektől, nagygyűlésektől, ütemes tapsoktól. Tudom, hogy a politikai tapasztalatok (sajnos? szerencsére?) genetikusan nem átörökíthetőek. De akkor is, generációs vezérkultuszra jobb egyetemeken kint nincs vevő. Berlusconinak ott nem bölcsészek drukkolnak. E vonatkozásban új értelmiségi jobboldalunk kemény magja, persze egyelőre inkább még külső formájában - inkább a kilencszázharmincas évek elszánt Action Francaisejére emlékeztet. Az ő embereikből, persze, a németekkel kollaboráló Vichyrezsimben magas rangú tisztviselők lettek. Vajon az újpesti mozgalmárok most milyen szövetségesekre számítanak? A fél nemzet színháza Amióta a budai rakparton dél felé haladva naponta szemembe ötlik a Petőfi híd fölött a síugrósánc, majd a Lágymányosi hídhoz érve a hajdani Petőfi gőzös lapátkerekei jutnak eszembe - a hajóasszociáció talán még szándékos is -, mindig arra gondolok, mi lesz vajon ezzel a politikai szörnyszülöttel. Amíg úgy vélhettem, hogy a Fidesz tovább kormányoz, persze csak a távolabbi jövője volt kétséges számomra. Pár esztendeig még biztosan fönntartotta volna nagyjából jelenlegi állapotában a nagy nemzeti álbuzgalom. Most azonban az új kormánynak kellene kezdenie vele valamit. S máris előre kell bocsátanom, hogy alábbi megjegyzéseimet csöppet sem gondolom komolyan. Mert ha komolyan gondolnám, akkor elegendő lenne anynyit írnom, hogy teljesen egyetértek Koltai Tamással: adják oda Schilling Árpádnak, hátha tudna vele kezdeni valamit. Ennek azonban semmilyen realitását nem látom. El tudnék képzelni ugyan egy olyan bátor szakmai testületet, amely ezt a javaslatot teljes komolysággal megtenné, de olyan bátor politikai grémiumot, amely ezt a testületet föl merné állítani, majd döntését vállalni merné, aligha. Márpedig, gondolom, az új kormány, miképpen a szocialisták alelnök asszonya nyilatkozta, pályázati úton kívánja betölteni a Nemzeti igazgatói székét. A pályázat nyertese pedig nyilván tovább fogja folytatni azt a reménytelen küzdelmet, amely évszázada folyik a Nemzeti Színház közelebbről meghatározhatatlan identitásával és identitásáért. Ezt látom tehát a realitásnak. Éppen ezért mindazt, ami itt következik, pusztán magam és olvasóim reménybeli szórakoztatására szánom. Aki tehát a nagy kérdés komoly megválaszolását várja, már abba is hagyhatja az olvasást. Magam sem gondolom ugyanis komolyan, amit gondolok. Csak mégsem megy ki a fejemből, hogy mi lenne, ha ezzel az elszúrt nagy állami beruházással is azt lehetne tenni, amit egy épeszű magánember tenne, ha kiderülne, hogy nem olyan házat építettek neki, vagy nem olyat örökölt, amilyenre szüksége van, amilyent az ízlése el bír viselni. Gondolom, nem tenné, amit szíve és ízlése diktálna, nem rombolná le, és nem hintené be sóval a helyét, hanem elkezdene futni a pénze után. S ha különböző okok miatt az építőn nem tudná azt behajtani, akkor nyilván megpróbálná az építményt eladni. Hátha akad valaki, akinek pont ilyen ház kell. Szóval azt hiszem, a Duna-parti Nemzetit legjobb volna privatizálni. Nem az igazgatói székre, hanem a tulajdonlásra kellene pályázatot kiírni. És szabályszerű licit útján kellene értékesíteni. Ahol a kikiáltási ár az a költség lenne, amelybe állítólag az épület került. Ennek első számú haszna az lehetne, hogy kiderülne, vajon ér-e annyit a piacon. Akad-e befektető, aki lát benne annyi fantáziát, hogy megadja érte ezt a pénzt. Bízik-e valaki benne, hogy akár szórakoztató zenés színházként, akár valamiféle konferenciaközpontként képes lenne az épület behozni az árát. Vagy csakis a hazafias buzgalomban nyerheti el léte igazolását. Azaz merőben öncélú szimbólumként. De esetleg még más is kiderülhetne. Mert ebben az esetben, ha én lennék a Fidesz, nyilván azonnal nagy nemzeti mozgalmat hirdetnék az én Nemzetim megmentésére. Gyűjtést indítanék, nehogy már a multinacionális tőke kezére jusson kormányzásom egyetlen maradandó emlékműve. S persze nemcsak az utcákon szaladgáló ,lelkesedőktől várnám el, hogy beadják a filléreiket, hanem azoktól a milliárdosoktól is, mégpedig vagyonuk arányában, akik az elmúlt négy esztendőben vették ki a részüket az ország és imázsa alakításából és egyúttal a közpénzekből. Ha így történne, legalább visszatérülne valami abból, amit elvittek az Ezüsthajó és társai. A gyűjtés eredménye egyúttal arra is választ adna: vajon a nagy álmok álmodói álmaikra hajlandók-e a saját zsebükből is szánni, vagy csak a közpénzekből voltak oly nagyvonalúak? De ha ez a gyűjtési akció mégis kellő eredménnyel járna, ha a Fidesz meg tudná szerezni az épületet, melyet végtére is magának épített, annak is meglenne az az eszmei haszna, hogy tulajdonjogilag is világossá válna, a Nemzeti immár legfeljebb a fél nemzet színháza. De lehetne egy gyakorlati haszna is. Ama fél nemzet képviselői kinevezhetnék színházuk igazgatójául az ő fél nemzetük egyetlen, valaha drámaíróként jelentős színházi emberét, a politikusként éppen alighanem meglehetősen frusztrált Csurka Istvánt. Mellesleg ezzel, ha rá bírnák venni, hogy térjen vissza eredeti szakmájához, az egész nemzetnek is nagy szolgálatot tehetnének. Zappe László