Népszabadság, 2002. június (60. évfolyam, 126-150. szám)
2002-06-22 / 144. szám
NÉPSZABADSÁG HÉTVÉGE 2002. JÚNIUS 22., SZOMBAT 29 Német akadémia, magyar elnök Itthon is autonóm kulturális intézményeket szeretne látni Konrád György Itthon nem viselt hivatalt Konrád György Kossuth-díjas író - évtizedeken át egy másként gondolkodó számára ez lehetetlen is lett volna -, aztán 1990-ben őt választották a Nemzetközi PEN club elnökévé. Egy ciklus után erről lemondott, majd 1997-ben, számára is váratlanul a Berlin-Brandenburgi Művészeti Akadémia elnöke lett, de jövőre „hazatér”. Erről és berlini tapasztalatairól beszélgettünk. Pünkösti Árpád - Miképpen lett egy magyar író a berlini művészeti akadémiai elnöke? - Hegymagasan indult el, mint néhány könyvem is. 1997-ben, egy szép kora nyári délután cseng a telefon, és a túlsó végén bemutatkozik Frank Michael Beier zeneszerző, és kérdezi, nincs-e kedvem elvállalni a német művészeti akadémia elnökségét, amelynek én is tagja voltam, vagyok. Két nap múlva igent mondtam. Harmadnap fölhívtak, hogy többséggel megválasztottak, és reggel vár a repülőtéren a jegy Berlinbe, és tízkor mondjam el a programbeszédemet, így kezdődött. Ezt nem ajánlom egyetlen utódomnak sem. Ezért 2000-ben, amikor újraválasztottak, megmondtam, még ezt a terminust vállalom, és 2003-ban, amikor is 70 éves leszek, átadom a helyemet másnak, de az utolsó időben szeretnék együtt dolgozni a jelölttel, hogy ne kelljen beugrania ebbe a szerepbe. - Mi kell tudnunk a művészeti akadémiáról? - Porosz akadémia volt, porosz királyok alapították háromszáz éve. A képzőművészeti képzés kivált belőle, maga a művészeti akadémia pedig az idők során fokozatosan bővült, és ma hat szakosztálya van: képzőművészeti, zeneművészeti, építőművészeti, irodalmi, színházművészeti, végül a filmművészet és a médiumok szakosztálya. Az irodalomnak egy igazi virágkora volt: a második világháború előtt, a húszas években, amikor a két Mann testvér nagyon aktív volt. Ekkor, tizenkét éven át az egyik legnevesebb német festő, Max Liebermann volt az akadémia elnöke. Amikor 1932-ben már nagyon masíroztak a nácik, lemondott, és 1935-ben az ő kedves titkára, a kérdésre, hogy képviseli-e magát a temetésen az akadémia, azt mondta: szóba se jöhet. És egy virágcsokor legalább? Szóba se jöhet. A titkár Hitler és Göring mellett ült az akadémia közgyűlésein, és 1945 után, megújítva az akadémiát, sajnálkozását fejezte ki, hogy Liebermannt, ezt a nagy művészt mellőzték a náci korszakban. Szóval nem csupa hősökből áll a német szellem története sem... 1933 tavaszán az akadémia minden tagja aláírta a rövid nyilatkozatot, hogy támogatja az új német nemzeti kormány törekvéseit. Voltak, akiket kizártak - Heinrich Mann, Käthe Kollwitz stb. -, Thomas Mann és mások elmentek, de a többség bízott az együttműködésben és beletörődött, hogy a minisztérium nevez ki akadémiai tagokat, arra hivatkozva, hogy a népnemzeti irány nincs kellően képviselve. 1945-ben a kinevezett írókat, művészeket ki sem kellett zárni, mivel meg sem voltak választva. Az akadémia Brandenburgi kapu szomszédságában álló épületéről annyit kell mondanom, hogy 1935-ben át kellett adnia Speer irodáinak, és ott tervezték Hitler nagy Germániáját. A tőszomszédságban lévő kancelláriáról Hitler mindennap átsétált és gyönyörködött a tervekben. Majd lebombázták a házat. Berlin kettéosztásánál a Brandenburgi kapu volt a határ. A romokban a létrejött keletnémet művészeti akadémia részlegei tanyáztak. Ez a szervezet természetesen be volt tagozva a keletnémet kultúrpolitikába, de azon belül némi marginális szabadságot élvezett, mert neves emberek voltak a tagjai és vezetői, például Heinrich Mann, Arnold Zweig, Konrad Wolf filmrendező, Brecht, Anna Seghers. -Gondolom, közben Nyugat-Berlinben is újjáalakult a művészeti akadémia... -Igen, és mivel a Német Szövetségi Köztársaság föderális felépítésű, van akadémiája Münchennek, Stuttgartnak, Mainznak, Hamburgnak, de az összes többi kisebb és kevésbé jelentős, mint a berlini. Ennek a fontosságát még az adja, hogy tartozik hozzá egy nagy archívum, ahol tisztelettel és hozzáértéssel gyűjtik és gondozzák a hagyatékokat, és nagy nemzeti kincsnek tekintik. - Mi az akadémia státusa, feladata? -Az akadémia a művészetek autonómiájának a székhelye. Egyrészt, mint minden akadémia, nem ifjoncokból áll, mivel életművük alapján választják be a művészeket - gyakorlatilag a szakosztályok. Még egy mozzanat érdekes: a díjak odaítélése. Berlin város díját március 18-án, a ’48-as forradalom emlékére osztják ki. Kétféle díj van, a nagydíj és a támogató díj. A nagydíjat minden hatodik évben kapja meg az egyik szakosztály, és kinevez egy háromtagú zsűrit, és ez a három személy vállalja a dologért a felelősséget. Érdekes, hogy a támogató díjat - amely kvázi fiatalokat felfedező díj -, többnyire olyan biztos érzékkel ítélték oda, hogy ma is jó a neve azoknak, akik ezt a díjat fiatalon megkapták. Úgyhogy ez a rend jól működik. Nem kell, hogy az állam átvegye ezt a feladatot, és nem kell, hogy a miniszter döntsön. Eredetileg nem is az övé, hanem a polgármesteré volt ez a funkció, de ő átadta az akadémia elnökének, mert ő nem ért jobban hozzá. Az akadémia elnöke pedig átadta a szakosztályoknak, a szakosztályok pedig átadták három művésznek, akik a nevükkel felelnek azért, hogy kit javasolnak. Mihelyt előáll a személyes felelősség, kialakul a nyugodt elrendezés, amely tévedhet az egyik évben, de a következő évben már másik három fog dönteni. -Hogy kerülhetett szóba elnökjelöltként a magyar Konrád György a neve, akitől idegen a hivatal, akárcsak a legtöbb író számára? - Nem direktor kell ide, hanem gondolkodó ember, és olyan valaki, akinek az igazságérzetében megbíztak. Ugyanis az akadémiának volt egy kelet- és egy nyugatnémet része, és ez a két rész megbántva, némi nehezteléssel, időnként előítéletekkel nézte a másikat. Tehát szerencsésebb volt a külsők közül választani. Életemnek ebben a végéhez közeledő korszakában sok mindent kell átfogóan megérteni. Szeretnék egy másik korszakba átmenni, fokozni az intenzitását annak, amivel éppen foglalkozom, visszakanyarodni az esszétől a regényhez. Így lettem én az első külföldi az 1992-ben egyesített akadémia élén. Az egyesüléskor a tartományi parlament megújította az akadémiai törvényt. Ebben szerepel az autonómia, továbbá az a kötelezettség, hogy pártolnia kell a művészetek szabad virágzását és minőségi kiválasztódást, ezenkívül tanácsokat kell adnia a kultúrpolitikának a kulturális élet kérdéseiben. - Urambocsá’, hogy a Nemzeti Színházat áthelyezzék-e vagy sem ? - Teljesen elképzelhetetlen volna, hogy erről pusztán valamiféle kormányzati döntés szülessen. Ha egy szobor közelében mélygarázst akarnak építeni, akkor az akadémia tüntet, a köztársasági elnökhöz fordul, a Humbold Egyetem nagytermében vitát rendez... -Hány tagja van az akadémiának? - Minden egyes szakosztálynak 75 tagja lehet, de ténylegesen csak 350 tagja van, ennek harmada külföldi, nem tiszteletbeli, hanem valóságos tagok. Az 1992-es törvény megszüntette a levelező vagy tiszteletbeli tag címet, mindenki választó és választható. - Tag lehet az is, aki esetleg nem tud németül? - Hát megeshet. Ebben az esetben nem vesz részt a közgyűlés munkájában, de elképzelhetően eljön előadást tartani, és azért ha az akadémián egy neves francia író tart felolvasást, összejön kétszáz ember, aki ért franciául. -Aktív élet folyik az akadémián? - Mondhatni, minden este van egy rendezvény, időnként több is. Ennek megfelelő intézménye nincs Magyarországnak. A Széchenyi Művészeti Akadémiának talán két adminisztrátora van, a Berlini Művészeti Akadémiának 170 munkatársa. Közülük körülbelül 90 az archívumban dolgozik, 80 a törzsakadémiában. Az akadémiai rendezvények nyitottak, és nyilvántartott művészi események is. Időnként nem férnek el az emberek a 900 személyesre bővíthető nagyteremben. De új épülete lesz az akadémiának, a Brandenburgi kapu mellett, a Párizsi téren a régi épület helyén felépül az új székház. - Közpénzből működik az akadémia ? - Ezek az akadémiák mindenütt a tartományi parlamenthez tartoznak. Egyáltalán a kultúrpolitika a tartományokhoz tartozik, új jelenség, hogy 1998-1999 óta kultúrminisztere van a szövetségi köztársaságnak. Nyomban ki is derült, hogy a megszorult várostól szívesen átvenné az akadémiát a köztársaság. Ilyenkor úgy kell politizálni, hogy egyik lábbal tartományi, másik lábbal szövetségi alapon nyugodjon az akadémia, ne legyen kiszolgáltatva se egyiknek, se másiknak. Létezik a Művészeti Akadémia Barátainak Társasága is... - Ők gazdag emberek, művészpártolók vagy politikusok? - Is-is. Az elnöke Klaus Mangold úr, egy számottevő német cég elnöke, a kincstárnoka pedig a Deutsche Bank korábbi elnöke, és tagja az összes volt szövetségi elnök... -Anyagi és szellemi támogatást is várnak tőlük? - Talán az anyagi a fontosabb, mert a cégeknek 5-10 ezer euró tagdíjat, magánszemélyeknek ötszáz euró évi tagdíjat illik fizetni. A rendezvényeink sem ingyenesek. Egy koncertre vagy például Günter Grass felolvasóestjére a belépődíj 4-5 euró. Persze nem a bevétel a lényeg, hanem a színvonal. Az akadémiai Hosszú éjszaka ismétlődő rendezvénysorozat, találkozási alkalom, ami az elnök 10-15 perces lépcsőbeszédével kezdődik. Ebben a mondókában mindig van valamilyen lényegesség - világpolitikai, művészi, bármi, ami foglalkoztatja a várost -, ugyanakkor kicsit mulatságos is, lenni kell benne művészetnek, függetlenségnek, a dolgok valamiféle értelmezésének. Az akadémia elnöki szerep specialitása - amit nehezen tudnék itthon mihez hasonlítani -, hogy a legkülönfélébb dolgokról kell megnyilvánulnia. Például a Balkánháborúval kapcsolatos állásfoglalásba úgy kerültem bele, hogy itthon ültem és felhívtak: mit szól az akadémia elnök, hogy ma megkezdődik a Jugoszlávia elleni légi háború? -A kérdést a sajtó teszi fel? - A sajtó, a DPA kulturális területen tevékenykedő szerkesztője, aki egyébként az akadémia jó barátja. Ha egy kicsit is jelesebb rendezvényünk van, nagy a valószínűsége, hogy a berlini kultúrrádió készít egy interjút a fellépő énekessel vagy íróval, és annak is, hogy már másnap reggel, de harmadnap biztosan méltatják a produkciót. És nem röstellik magukat, ha valami szigorút mondanak. -Hogy sikerült megfelelnie a békítő szerepnek? - Senki ellen semmilyen hajsza nem indult, senkivel szemben nem kellemetlenkedtek, bár lehetett volna az apparátusban, de a tagokkal szemben is akadékoskodni, mert kevésbé bölcs dolgot mondtak, és ezért rájuk szállt a sajtó. Nevezetesen Stockhausen - korunk egyik legnagyobb zeneszerzője, a New York-i robbanás után kijelentette, hogy érdekes látvány volt. Erre koncertjeit visszamondták, háborogtak ellene. Ilyen esetben az akadémia elnökétől józan nyilatkozatot várnak, amely valahogy úgy szólt, hogy Stockhausent az akadémia zenei szakosztálya nem a politikai bölcsességéért választotta tagjai sorába, művei nagyságán politikai nyilatkozata nem változtat. Sok hasonló szituáció adódik, amikor az embernek a megérzéseire kell hallgatnia, vagy azokra a jólelkű munkatársakra, akiknek az ösztöneire ráhagyatkozhat.És a kelet-nyugati elkülönülés? - Azt mondanám, hogy van is, meg nincs is. A Hosszú éjszakán az egész ház tele van produkciókkal - koncert, felolvasás, mindenütt zajlik valami érdekesség -, és ott, ahol söröznek, leginkább a keletnémet tagok találhatók, a nyugatiak inkább boroznak. Ha van valamilyen esemény, lehet, hogy a keletiek azt mondják: elég kevés keleti volt itt. Vagy ha Stefan Heim, isten nyugosztalja, tartott felolvasást, akkor majdhogy szétnyomják a falakat, főképp a keleti közönség, akiknek ő volt a bátor ember. De általában nagyon keveredik a két rész, csak a hangsúly van itt vagy ott. -Ideje mintegy harmadát Berlinben tölti,gondolom, az író sokallja, ők nem keveslik? - Van egy alelnök is, van az akadémiának szenátusa, amely hathetente ülésezik. Szenátor a hat szakosztály művész igazgatója és helyettese. - Mivel gazdagította ez a munka ? -Talán kevésbé vagyok naiv, mint voltam. Megismertem a német társadalom különböző rétegeit, a politikai elitet, a tőkéselitet, a művész- és az újságíróelitet, megtanultam hogyan lehet velük beszélni. Tapasztaltam, hogy szót lehet érteni a különféle pártokhoz tartozó emberekkel, és mindegyikben vannak okosabbak, vannak butábbak. Kultuszminiszterből eddig öthöz volt szerencsém. Azt kell mondanom, nem attól függ, ki mennyire rokonszenves, hogy milyen párthoz tartozik. - Milyen ára volt ezeknek az éveknek? - Egymásra rakva az ott különféle rendezvények előtt bevezetésként felolvasott szövegeim oldalait, ezek jó harminc centire rúgnak. Ezeket az esszéket meg is kellett írni, ami odafigyelés nélkül nem megy. Adni kellett bele valamit. Reagálni kellett kérdésekre, hogy inkább ezt írjuk vagy azt, inkább ez legyen a téma vagy az, meg kellett ismerkednem sok mindennel. Meg kellett ismernem egy csomó embert, akik között nagyon sok megnyerő személyt láttam, olyanokat is, akiket nem különösebben kedvelek, de tanulságosak voltak ezek az ismeretségek is. Talán lényegesebb, hogy nem tapasztaltam politikai ellenségességet a különböző meggyőződésű emberek között. A demokrácia valamiféle alapvető erkölcsét vagy illemtanát észleltem. Akik ilyen vagy nagyon olyan állásponton vannak, azok is civilizáltan adták elő a véleményüket. Öröm volt látni, hogyan öltöztették néha a dühüket is humorba, miképp jutottak konszenzusra abban, hogy mit lehet, és mit nem, mi fair, és mi nonszensz. Ezt nem tudták mindig, mert nem örökölték. Az alattvaló még bujkál bennük, de megtanulták a demokrácia szokásait, hogy mi az, amin a közvélemény és az igen jó sajtó megütközik. Igen jó sajtó, mondom, mert szerencséje Németországnak, hogy több országos napilapja, igényes újságja van. Az olvasó ember számára kiderül, mennyire kell tudnia a dolgokról. Ezt tanulságosnak tartom, mert igazából ez teremt közvéleményt. Mindenütt tudható, mit mondanak amott. Ebből következik, hogy a közhangulatnak nincsenek hisztérikus kilengései, nincsenek gyűlölt figurák sem. -Bejelentett búcsúzása mögött eszerint csak az van, hogy elég volt? -Jobb akkor menni, amikor marasztalnak, és nem akkor, amikor már látni az arcokon, hogy akármilyen kedves vendég, három napig untig elég. Most minden nagyon jó, és iyenkor kell abbahagyni. A PEN-elnökséget is abbahagytam az első ciklus után. Az ember erői fogyatkoznak, és szeretnék még megírni néhány dolgot.Új korszak kezdődik? — Életemnek ebben a végéhez közeledő korszakában sok mindent kell átfogóan megérteni. Egyik nap beszélek az irodalomról, másik nap egy múlt század eleji festőről, harmadik nap a médiumokról, negyedik nap a fundamentalizmusról... ez tetszetős, néha azt mondom, nem is volt olyan rossz mint sportteljesítmény, de a sportteljesítmény számomra nem vonzó. Szeretnék egy másik korszakba átmenni, fokozni az intenzitását annak, amivel éppen foglalkozom, visszakanyarodni az esszétől a regényhez. -A világcsavargásból hazakészülődve mit szeretne hazacsempészni? - Javasolnám hazámnak, hogy hozza létre azokat a tiszteletre méltó kulturális intézményeit, amelyek önjáróak, amelyeket nem befolyásolhat a miniszterek, a kormányok változása, amelyek tekintélyt adnak az odalátogató miniszternek, és eszébe se jut annak a miniszternek, hogy ő ad tekintélyt az intézménynek. Ekkor lesz igazából nemzeti elit. Konrád jövőrehazatér FOTÓ: KOVÁCS BENCE