Népszabadság, 2002. augusztus (60. évfolyam, 178-203. szám)
2002-08-31 / 203. szám
NÉPSZABADSÁG HÉTVÉGE 2002. AUGUSZTUS 31., SZOMBAT 21 1992 végén a pártok nem tudtak megegyezni a médiatörvény elfogadásában. 1992 őszére szerveződött meg az első, a jobboldali kormánnyal szemben álló erőket tömörítő és megszólaltató, sok tízezres tömegtüntetés a demokrácia védelmében, a gyűlölködés ellen. Zászlót bontott a Demokratikus Charta. 1993 tavaszára Nahlik és Csúcs intézkedései nyomán kiéleződött a helyzet mindkét közintézménynél. Március 14-én tizenötezres gyertyás tüntetést rendezett a Charta a sajtószabadság védelmében. Az év őszén újabb megmozdulást tartottak ellenzéki politikusok, közéleti személyiségek (köztük a korábban az MDF-hez húzó Kerényi Imre rendező) részvételével. A médiatüntetés szónokai között volt a tévés Bánó András és Kepes András, valamint Balassa Péter esztéta. Balassa a sajtószabadság védelmére szólított fel, és utalt az 1992. október 23-i Kossuth téri ünnepségre, amelyen megakadályozták Göncz Árpádot beszédének elmondásában, és ahol nádisapkás, árpádsávos zászlót lengető fiatalok is tüntettek. Kifogásolta, hogy a rendőrség nem avatkozott be, és a kormány azóta sem derítette ki, mi történt. (Az események bemutatása miatt az MTV vezetése hamisítási vádat koholt az Egyenleg című tévés hírműsor munkatársai ellen, az adást fölszámolták.) 1994 márciusában megint a rádióépület előtti Pollack Mihály téren volt gyűlés, a tervezett elbocsátások elleni tiltakozásul. „Csúcs, ne várd a májust!” - írták az egyik transzparensre, ami az akkor már előre jelzett kormányváltást és a rádiós alelnök közeli bukását jósolta. A felszólalók, a többi között Győri László, Jancsó Miklós, Róbert László, Kepes András, Ómolnár Miklós politikai tisztogatásnak minősítették a tervezett intézkedéseket. Ezúttal jobboldali ellentüntetők is megjelentek. Az ezer-ezerötszáz fős tömegben mintegy ötvenen — élükön Kéry Edit és Horváth Gyula színésszel — „Hazudjatok eleget!” bekiabálásokkal és „Liberálbolsik kifelé! Magyarok befelé!” feliratú transzparensekkel próbáltak közbeavatkozni. Néhány heves szóváltáson és némi lökdösődésen kívül azonban nem történt összeütközés. Másnap, a „fekete pénteken” 129 rádiósnak mondtak föl, számos közismert és kedvelt műsor készítőjének. A tiltakozó tüntetés hamarosan megismétlődött a rádió előtt. Néhány hónap múlva megint Csurka István híveivel népesült be a pesti Pollack Mihály és Szabadság tér. A Magyar Út Körök tagjai, szimpatizánsai tiltakoztak, miután a választásokon nyertes szocialista-liberális koalíció fölmentette a rádió és a tévé alelnökeit. A mintegy 200 fős csoport hangos ovációval és virággal fogadta a rádió épületéből kilépő Csúcs Lászlót. „Olyan emberért állunk itt, aki tudta, hogy tiszta, elfogulatlan tájékoztatás nélkül a nép hulló falevél” - laudált Csurka. Nemsokára tiltakozást váltott ki az új médiaelnökök - Horváth Ádám és Szirányi János - kinevezése, ezúttal elismert értelmiségiek körében is, mert a jelöltekről nem folytatták le a szükséges politikai egyeztetést a kormányoldal és az ellenzék között. A jobboldalon felháborodást váltott ki, hogy a tévéelnök számos olyan televízióst bocsátott el, akit az előző kormány idején neveztek ki, a rádióban viszont visszavették az elbocsátottakat. A média körüli utcai megmozdulások 1995- től csillapultak, különösen a médiatörvény elfogadása miatt, és azért, mert a médiaprivatizáció, a közmédium-kuratóriumok megalakítása és az új elnökök megválasztása során együttműködtek a jobb- és baloldali politikusok. Átmenetileg nem volt érdeke számottevő erőnek, hogy utcára vigye híveit. A tiltakozó táblák hosszú szünet után 1999. szeptember 23-án jelentek meg ismét a Szabadság téren. A Sajtólevelezők Klubja tizenöt civil szervezet nevében eredetileg az Új Reflektor magazin megszüntetése miatt szervezte a tüntetést. A Szabó László Zsolt tévéelnök által megkezdett ötszáz fős leépítés miatt azonban a közszolgálatiság, az érdekvédelmi műsorok és a sajtószabadság védelme mellett, valamint a „politikai komisszárok” kinevezése ellen léptek fel néhány tucatnyian. A „nagypolitika” 2000. március 2-án szólította az embereket újra a tévé elé. Néhány nappal korábban döntött a törvényhozás jobboldali koalíciós többsége a csonka, kizárólag kormánypárti tagokból álló médiakuratóriumi elnökség felállításáról. A Polgárok a szabadságért elnevezésű, be nem jegyzett szervezet hívására 150-200-an jelentek meg fekete zászlóval a tévészékház előtt. A sajtószabadság és a demokrácia fekete drapériával letakart ravatalánál több volt szocialista miniszter, Medgyessy Péter, Suchmann Tamás, Baja Ferenc, Gál Zoltán és az exkormányfő, Horn Gyula is megjelent. Két héttel később már több ezren tiltakoztak a kormányzati sajtópolitika ellen. A Szabad Szólásért Mozgalom és a Civil Fórum által rendezett fáklyás felvonulás végállomása a Magyar Rádió épülete volt. Vitányi Iván MSZP-s képviselő szerint a méltányosság és a demokrácia parancsolja, hogy ne legyen kormánymonopólium a sajtó, a média és a nyilvánosság. Tamás Gáspár Miklós azt jelentette ki: változtatni kell azon a gyakorlaton, hogy nem megyünk ki az utcára, amikor megaláznak bennünket. „Nem tesszük jól, hogy eltűrjük, hogy hazugságokat, olcsóságokat mond a rádiónk és a televíziónk a pénzünkből” - mondta a filozófus, hozzáfűzve, hogy mindezt azért lehet megcsinálni, mert a nép szervezetlen, ezen pedig változtatni kell. A megmozduláson több közéleti szereplő és baloldali politikus vett részt, köztük munkáspártiak is. Orbán Viktor kormányfő szokásos rádióinterjújában a sajtószabadságot féltő demonstrációra úgy reagált: nincs értelme olyasmiért tüntetni, ami a rendelkezésünkre áll, és senki nem akarja elvenni tőlünk. Egy évvel később tévések vonultak az MTV elé. Mintegy nyolcvanan szolidaritásukat kívánták kifejezni azokkal a vidéki kollégákkal, akik már több napja tiltakoztak elmaradt béreik miatt. Az újabb médiatüntetésig ismét egy esztendő telt el. Az SZDSZ Új Generáció tagozata 2002 januárjában a Magyar Rádió előtt tartott tiltakozó megmozdulást amiatt, mert Orbán Viktor kormányfőként ötödször is ellátogatott a médiahatóság által több alkalommal is elmarasztalt Vasárnapi Újság stúdiójába. A megmozdulásra nem volt engedély, ezért Gusztos Péter ellen szabálysértési eljárás indult. A választási kampányban felkorbácsolt érzelmek váltottak ki újabb tiltakozást a média ellen. Történelmi pillanat: a két választási forduló között nem a köztévé előtt, hanem a kereskedelmi RTL Klub székházánál tüntettek, félretájékoztatással vádolva a csatornát, mert a szervezők által bejelentett 1,5-2 millió helyett egy jóval alacsonyabb számot is mondott a Kossuth téri „polgári” demonstráció résztvevőit megbecsülve. A köztévénél augusztus 9-én jelentek meg ismét tüntetők. Ekkorra már önként távoztak az előző ciklusban az EBESZ választási megfigyelői által is súlyosan kormánypártinak minősített hírműsorok vezetői a Fideszhez kötődő elnökkel együtt, jelentős végkielégítésekkel. A Friss Levegőt Polgári Kör felhívására kétszázan tiltakoztak a személycserék ellen. Az elmúlt hetekben a különböző jobboldali szervezetek naponta több, a sajtószabadságot féltő, az MSZP médiapolitikáját elítélő közleményt adtak ki. Végül Orbán Viktor exkormányfő maga állt a tiltakozók élére, péntekre híva a polgári köröket a tévészékház mellé. A jelet ismét megadták, az utcai színpadot immár Kerényi Imre rendezi. Most már azt követeli, hogy adjanak át egy közszolgálati és egy kereskedelmi tévécsatornát a „nemzeti” erőknek, a jobboldalnak. 1995. március 15.: Csurka híveivel a tévé elé vonult a Szabadság térre 2000. március 2.: szocialisták a sajtószabadságért, Képviselői Irodaház civilizált viselkedés, közműveltség, hiteles tájékoztatás, egészséges társadalmi tudat, demokratikus magatartás-kultúra, kulturális identitás, társadalmi szolidaritás stb.), amelyekre a társadalomnak akkor is szüksége van, ha azokat a piaci mechanizmusok nem hozzák létre. Évtizedek óta folyik ez a vita. De akárkinek van is igaza, arra mindenképpen joga van egy adott emberi közösségnek, például az adófizető polgárok többségének vagy jelentős csoportjának, hogy egy olyan televíziós csatornát működtessen, amely komoly szerepet játszhat e közjavak létrehozásában és megvédésében. Hogyan határozhatók meg ezek után a köztelevíziók feladatai? Az eddigiekből az következik, hogy e csatornáknak mindenekelőtt azt kell kitalálniuk és meghatározniuk, hogy milyen műsorokkal és műsorpolitikával tudják a társadalom jólétét és fejlődését legjobban szolgálni. Majd, második lépésben, úgy kell megformálniuk ezeket a műsorokat, hogy versenyképesek legyenek a kereskedelmi csatornák műsoraival. Vagyis hogy ugyanúgy el tudják varázsolni a nézőt, mint a kereskedelmi csatornák. Csak éppen jó tündérként és nem mohó boszorkaként kell forgatniuk varázspálcájukat. Nem könnyű, de nem is lehetetlen attrakció ez. Általánosságban minden közszolgálati televíziónak négy feladata van: tájékoztatnia, értelmeznie, tanítania és szórakoztatnia kell. A sorrend lehet fordított is. Mert unalmas televíziós műsor, bármenynyire tartalmas is, nem szolgálja a közt, egyszerűen azért nem, mert nem nézik, és ne is nézzék. Ebből a szempontból a legjobb nyugat-európai közszolgálati televíziók sokat tanultak már a kereskedelmi televízióktól. A társadalmi átalakulás. A magyar társadalom drámai változásokon ment és megy át ezekben az években. Kialakultak a demokrácia és a piacgazdaság intézményei, de meg kell tanulni működtetni őket. Demokraták nélkül nem működik a demokrácia. Ki kell alakulniuk a demokratikus reflexeknek, viselkedésformáknak, a jogtudatnak, a polgári felelősségtudatnak, erősödnie kell a politikában való részvételnek, a politika társadalmi ellenőrzésének, meg kell tanulni a piaci verseny és a fair play szabályait, és így tovább. A köztelevíziózásnak óriási lehetőségei és feladatai vannak e téren. Mert minderről lehet prédikálni, de az nem sokat ér. Cselekvés közben tanul az ember, s erre a cselekvésre ösztönözni kell az embereket. Óriási jelentőségük van a példáknak, példatörténeteknek is. Ezen a téren Amerikában még a kereskedelmi televíziók is bajnokok. Sok olyan sorozatuk van (például L. A. Law, Picket Fences, The West Wing), amelyeknek minden epizódja egy-egy fontos emberi-társadalmi problémát vet föl és elemez, mégpedig izgalmas emberi történetekbe, drámákba ágyazva. Nálunk ennek még alig van nyoma. Társadalmi kiegyezés. Nem történt meg 1989- ben, és nem történt meg azóta sem. Felbomlott a késő kádári társadalmi szerződés, kvázi szerződés, és egy új szerződésnek még a körvonalai sem rajzolódtak ki. Folyik a dzsungelháború. Pedig az országnak esélye sincs a válságos helyzetből való kilábalásra, amíg valamiféle kiegyezésre nem kerül sor a most egymással keresztül-kasul szemben álló társadalmi csoportok között. Messze vagyunk még a társadalmi békétől. A politika túlforrósodott, és már a mindennapi életet is átizzította. Hűteni kellene a társadalmat, és nem tovább izgatni. Hidakat kellene építeni, s nem a még meglévőket is rombolni. Minderre a televíziónak rendkívül sok lehetősége volna. Csak előbb a pénzosztogatásra és pénzfelszívásra szakosodott érdekcsoportok helyén létre kellene jönniük az alkotóműhelyeknek a meglévő kiváló s a kiválóság ígéretét hordozó új munkatársakból, le kellene győzniük mindannyiuknak a szívükben lakó félelmeket és indulatokat, démonokat és ördögöket, el kellene fogadniuk egymást, és segítségül kellene hívniuk az ország legkiválóbb szellemeit, íróit, művészeit, gondolkodóit. Hogy végre-valahára már az értelmiség is tegye a dolgát ebben az országban. Képtelenség? Utópia? Ha az, akkor nagy baj van. A társadalmi tudat válsága. A magyar társadalom tudata súlyos válságban van. Az emberek tele vannak feszültséggel, megoldatlan problémákkal. Nehezen tájékozódnak ebben a szédítően gyorsan változó világban, nem tudják, mit kezdjenek a múltjukkal, nem tudják, merre keressék a jövő útjait, mire lehetnek büszkék és mit kell szégyellniük, mire építhetik öntudatukat, megzavarodtak, nem tudják, mi a jó és mi a rossz, mik a kötelességeik és a jogaik - folytassam? Kilábalni e rossz helyzetből legalább olyan fontos volna, mint megtalálni a gyors gazdasági fejlődés útjait és módjait. Ezen a téren egy felelősségteljes közszolgálati televízió hihetetlenül sokat segíthetne. És nem hiszem, hogy ne lehetne izgalmas műsorokban - nyíltan vagy történetekbe, játékokba rejtve - választ keresni az olyan kérdésekre, mondjuk, hogy: Honnan jövünk? Hova megyünk? Mi történt velünk az elmúlt tíz-tizenkét évben? Az elmúlt fél évszázadban? Mit rontottunk el és mit csináltunk jól? Mi történik most velünk? Mik a lehetőségeink? Közép-Európa. Boldogulásunk záloga, hogy sikerül-e a történeti megbékélés szomszédainkkal. Nagyon messze vagyunk még ettől. Szinte semmit sem tudunk egymásról, egymás történetéről, kultúrájáról, társadalmáról, életéről. Atavisztikus indulataink foglyai vagyunk. Hosszú tanulási folyamat előtt állunk. S ennek megint csak nélkülözhetetlen eszköze lehet, lehetne a közszolgálati televízió. Ugyan már, senki se nézné a bolgár filmeket meg az ismeretterjesztő műsorokat mondjuk az ukrán kultúráról - mondhatná bárki. Ha rosszak és unalmasak, akkor bizonyára nem. De meggyőződésem, hogy a fél ország nézné, ha mondjuk Funar vitatkozna egy magyar politikussal, úgy istenigazában. Vagy a negyed ország hegyezné a fülét, ha román, szerb, szlovák és magyar történészek vitatkoznának mondjuk Trianonról. És megint csak a fél ország nézne egy olyan remekül megírt szappanoperát, amely mondjuk horvát, szlovén, osztrák, cseh és magyar lányok és fiúk izgalmas kalandjairól s veszélyesen szép viszonyairól szólna Dalmácia tengerpartjain, a Magas-Tátra és az Alpok elegáns fürdőhelyein, vagy Dubrovnik, Bécs, Prága, Budapest utcáin. És mi volna, ha mondjuk a századforduló Fiuméja volna a helyszíne egy érdekes, szép drámai sorozatnak, a horvát, a magyar, az osztrák, az olasz kultúra kavargásával, a békeidők ragyogásával és a háború előrevetülő árnyainak borzongásával? Többet tanulnának egy ilyen sorozatból a magyarok, horvátok, osztrákok, olaszok, mint tucatnyi - soha meg nem írt - tankönyvből. És emberi sorsokon keresztül értenék meg azt, ami máig kihatóan történt ott és akkor ezekkel az országokkal s emberekkel. Igaz, ehhez remek írók, rendezők, színészek kellenének. De a siker nemcsak a televízióké lenne, hanem az egész régióé. Csatlakozás az Európai Unióhoz. Most ébredeznek a politikusok, hogy el kellene kezdeni felkészíteni a magyar társadalmat a csatlakozásra. Kissé megkésett, de dicséretes elhatározás. Már előre félek azonban az olvashatatlan brosúrák áradatától, a kötelező penzumként leadott ismeretterjesztő műsoroktól, az uniót reklámozó idétlen óriásplakátoktól és a mindezeket megkoronázó bávatag politikai retorikától. Itt megint csak némi zsenialitásra, sok gondolkodásra és alkotó szellemre volna szükség, olyan érdekes, izgalmas, elgondolkodtató vagy akár humoros műsorokra, amelyek szinte játszva vezetnék be a magyar polgárokat az unió és az uniós lét rejtelmeibe. El tudnék képzelni például egy rajzfilmsorozatot, amelyben Gusztáv kerül ki Nyugat-Európába, s keveredik olyan kalandokba, amelyek során rácsodálkozna a néző az európai élet egy-egy fontos mozzanatára, miközben a hasát fogná nevettében. S ha már a rajzfilmeknél tartunk, jó szolgálatot tehetne dr. Agy is, vagy Bubó doktor és Ursula nővér, ha viszszahívnánk őket a nyugdíjból. Az efféle s más lehetőségekről még hosszasan írhatnék, de nem akarom elvenni a jövendő televíziósok kenyerét. Eszmék, gondolatok, kérdések. Kicsit messze vagyunk a világ közepétől. Büszkék vagyunk, és lehetünk is kultúránkra, de a világ szellemi központja ma nem a Duna partján fekszik. Se Budapesten, se Bécsben. Nem tudunk eleget azokról az új gondolatokról, eszmékről, irányzatokról, felfedezésekről, amelyek nap mint nap felbukkannak a világban, nem tudunk eleget arról, hogy miről folynak a nagy viták Washingtonban, Párizsban, Londonban, Berlinben, Tokióban vagy bárhol máshol. Forgunk a magunk enyhén keserű levében, nem vesszük észre, hogy kissé provinciálisak vagyunk, miközben szeretnénk diadallal és sikeresen fényeskedni a nagyvilág színpadán. Egy igazi közszolgálati televíziónak óriási lehetőségei volnának e téren. Tucatnyi szellemes és izgalmas külföldi műsort, angolt, amerikait, németet, franciát lehetne felsorolni, amelyekből megtanulhatnánk, hogyan lehet a világ gondolati vérkeringésébe - megint csak szinte játszva — bekapcsolni egy országot. Az emberi élet. Fontos mindez, de végső fokon igazán az ember fontos, az ember mindennapi élete, öröme, békessége, méltósága, személyiségének kibontakozása, az emberi élet értelmének keresése és megtalálása, a világ felfedezése, a másokkal való együttélés békéje és öröme, az emberi élet nehéz problémáival való szembenézés készsége és bátorsága. Csaknem valamennyi hiánycikk manapság a világban, és különösen az nálunk, Magyarországon. A televízió varázsára itt van talán a legnagyobb szükség. És a legnagyobb lehetőség. Az emberek nálunk naponta mintegy három órán át nézik a képernyőt. Ez alatt az idő alatt élethelyzetek sokaságát élik át, emberi küzdelmek, kudarcok és sikerek, nemes és nemtelen emberi tettek, veszélyek és lehetőségek, balga és bölcs döntések sokaságának tanúi. Mindez komoly kárt tehet bennük, ha műsoraik szerkesztői tudatlanok vagy felelőtlenek. De rengeteget tanulhatnak és gyarapodhatnak is mindebből anélkül, hogy észrevennék, hogy tanulnak és gyarapodnak, ha a műsorok alkotói és összeállítói emberi tapintattal, bölcsességgel, alkotó szellemmel, erkölcsi felelősségtudattal végzik a munkájukat. Itt abbahagyom, mert nincs vége e történetnek. Mindössze arra akartam felhívni a figyelmet, hogy a politikus hölgyeknek és uraknak most már igazán gyorsan és véglegesen meg kellene oldaniuk a közszolgálati televízió függetlenségének, függetlenítésének ügyét. Nem utolsósorban azért, hogy minél előbb az igazán fontos dolgokkal foglalkozhassanak azok, akiknek az lesz a dolguk és hivatásuk, hogy a közt szolgáló, a magyar társadalmat szolgáló televíziót hozzanak létre s működtessenek sikerrel.