Népszabadság, 2002. augusztus (60. évfolyam, 178-203. szám)

2002-08-31 / 203. szám

NÉPSZABADSÁG HÉTVÉGE 2002. AUGUSZTUS 31., SZOMBAT 21 1992 végén a pártok nem tudtak meg­egyezni a médiatörvény elfogadásában. 1992 őszére szerveződött meg az első, a jobboldali kormánnyal szemben álló erőket tömörítő és megszólaltató, sok tízezres tömegtüntetés a demokrácia vé­delmében, a gyűlölködés ellen. Zászlót bontott a Demokratikus Charta. 1993 tavaszára Nahlik és Csúcs intézkedései nyomán kiéleződött a helyzet mindkét közintézménynél. Március 14-én tizen­ötezres gyertyás tüntetést rendezett a Charta a sajtószabadság védelmében. Az év őszén újabb megmozdulást tartottak el­lenzéki politikusok, közéleti személyisé­gek (köztük a korábban az MDF-hez húzó Kerényi Imre rendező) részvételével. A médiatüntetés szónokai között volt a tévés Bánó András és Kepes András, valamint Balassa Péter esztéta. Balassa a sajtósza­badság védelmére szólított fel, és utalt az 1992. október 23-i Kossuth téri ünnepség­re, amelyen megakadályozták Göncz Ár­pádot beszédének elmondásában, és ahol nácisapkás, árpádsávos zászlót lengető fi­atalok is tüntettek. Kifogásolta, hogy a rendőrség nem avatkozott be, és a kor­mány azóta sem derítette ki, mi történt. (Az események bemutatása miatt az MTV vezetése hamisítási vádat koholt az Egyenleg című tévés hírműsor munkatár­sai ellen, az adást fölszámolták.) 1994 márciusában megint a rádióépület előtti Polláck Mihály téren volt gyűlés, a tervezett elbocsátások elleni tiltakozásul. „Csúcs, ne várd a májust!” - írták az egyik transzparensre, ami az akkor már előre jelzett kormányváltást és a rádiós al­elnök közeli bukását jósolta. A fölszóla­lók, a többi között Győri László, Jancsó Miklós, Róbert László, Kepes András, Ómolnár Miklós politikai tisztogatásnak minősítették a tervezett intézkedéseket. Ezúttal jobboldali ellentüntetők is megje­lentek. Az ezer-ezerötszáz fős tömegben mintegy ötvenen — élükön Kéry Edit és Horváth Gyula színésszel — „Hazudtatok eleget!” bekiabálásokkal és „Liberálbol­­sik kifelé! Magyarok befelé!” feliratú transzparensekkel próbáltak közbeavat­kozni. Néhány heves szóváltáson és némi lökdösődésen kívül azonban nem történt összeütközés. Másnap, a „fekete pénte­ken” 129 rádiósnak mondtak föl, számos közismert és kedvelt műsor készítőjének. A tiltakozó tüntetés hamarosan megis­métlődött a rádió előtt. Néhány hónap múlva megint Csurka István híveivel népesült be a pesti Pollack Mihály és Szabadság tér. A Magyar Út Körök tagjai, szimpatizánsai tiltakoztak, miután a választásokon nyertes szocialis­ta-liberális koalíció fölmentette a rádió és a tévé alelnökeit. A mintegy 200 fős cso­port hangos ovációval és virággal fogadta a rádió épületéből kilépő Csúcs Lászlót. „Olyan emberért állunk itt, aki tudta, hogy tiszta, elfogulatlan tájékoztatás nélkül a nép hulló falevél” - laudált Csurka. Nemsokára tiltakozást váltott ki az új médiaelnökök - Horváth Ádám és Szirányi János - kinevezése, ezúttal elis­mert értelmiségiek körében is, mert a je­löltekről nem folytatták le a szükséges po­litikai egyeztetést a kormányoldal és az ellenzék között. A jobboldalon fölháboro­dást váltott ki, hogy a tévéelnök számos olyan televízióst bocsátott el, akit az előző kormány idején neveztek ki, a rádióban viszont visszavették az elbocsátottakat. A média körüli utcai megmozdulások 1995- től csillapultak, különösen a médiatör­vény elfogadása miatt, és azért, mert a médiaprivatizáció, a közmédium-kurató­­riumok megalakítása és az új elnökök megválasztása során együttműködtek a jobb- és baloldali politikusok. Átmeneti­leg nem volt érdeke számottevő erőnek, hogy utcára vigye híveit. A tiltakozó táblák hosszú szünet után 1999. szeptember 23-án jelentek meg is­mét a Szabadság téren. Á Sajtólevelezők Klubja tizenöt civil szervezet nevében eredetileg az Új Reflektor magazin meg­szüntetése miatt szervezte a tüntetést. A Szabó László Zsolt tévéelnök által meg­kezdett ötszáz fős leépítés miatt azonban a közszolgálatiság, az érdekvédelmi műso­rok és a sajtószabadság védelme mellett, valamint a „politikai komisszárok” kine­vezése ellen léptek fel néhány tucatnyian. A „nagypolitika” 2000. március 2-án szólította az embereket újra a tévé elé. Né­hány nappal korábban döntött a törvény­­hozás jobboldali koalíciós többsége a csonka, kizárólag kormánypárti tagokból álló médiakuratóriumi elnökség felállítá­sáról. A Polgárok a szabadságért elneve­zésű, be nem jegyzett szervezet hívására 150-200-an jelentek meg fekete zászlóval a tévészékház előtt. A sajtószabadság és a demokrácia fekete drapériával letakart ra­vatalánál több volt szocialista miniszter, Medgyessy Péter, Suchmann Tamás, Baja Ferenc, Gál Zoltán és az exkormányfő, Horn Gyula is megjelent. Két héttel később már több ezren tilta­koztak a kormányzati sajtópolitika ellen. A Szabad Szólásért Mozgalom és a Civil Fórum által rendezett fáklyás felvonulás végállomása a Magyar Rádió épülete volt. Vitányi Iván MSZP-s képviselő szerint a méltányosság és a demokrácia parancsol­ja, hogy ne legyen kormánymonopólium a sajtó, a média és a nyilvánosság. Tamás Gáspár Miklós azt jelentette ki: változtat­ni kell azon a gyakorlaton, hogy nem me­gyünk ki az utcára, amikor megaláznak bennünket. „Nem tesszük jól, hogy eltűr­jük, hogy hazugságokat, olcsóságokat mond a rádiónk és a televíziónk a pén­zünkből” - mondta a filozófus, hozzáfűz­ve, hogy mindezt azért lehet megcsinálni, mert a nép szervezetlen, ezen pedig vál­toztatni kell. A megmozduláson több köz­életi szereplő és baloldali politikus vett részt, köztük munkáspártiak is. Orbán Viktor kormányfő szokásos rádióinteijú­­jában a sajtószabadságot féltő demonstrá­cióra úgy reagált: nincs értelme olyasmi­ért tüntetni, ami a rendelkezésünkre áll, és senki nem akarja elvenni tőlünk. Egy évvel később tévések vonultak az MTV elé. Mintegy nyolcvanan szolidari­tásukat kívánták kifejezni azokkal a vidé­ki kollégákkal, akik már több napja tilta­koztak elmaradt béreik miatt. Az újabb médiatüntetésig ismét egy esztendő telt el. Az SZDSZ Üj Generáció tagozata 2002 januárjában a Magyar Rá­dió előtt tartott tiltakozó megmozdulást amiatt, mert Orbán Viktor kormányfőként ötödször is ellátogatott a médiahatóság ál­tal több alkalommal is elmarasztalt Vasár­napi Újság stúdiójába. A megmozdulásra nem volt engedély, ezért Gusztos Péter el­len szabálysértési eljárás indult. A választási kampányban felkorbácsolt érzelmek váltottak ki újabb tiltakozást a média ellen. Történelmi pillanat: a két vá­lasztási forduló között nem a köztévé előtt, hanem a kereskedelmi RTL Klub székha­zánál tüntettek, félretájékoztatással vádol­va a csatornát, mert a szervezők által beje­lentett 1,5-2 millió helyett egy jóval ala­csonyabb számot is mondott a Kossuth té­ri „polgári” demonstráció résztvevőit megbecsülve. A köztévénél augusztus 9-én jelentek meg ismét tüntetők. Ekkorra már önként távoztak az előző ciklusban az EBESZ választási megfigyelői által is súlyosan kormánypártinak minősített hírműsorok vezetői a Fideszhez kötődő elnökkel együtt, jelentős végkielégítésekkel. A Friss Levegőt Polgári Kör felhívására két­százan tiltakoztak a személycserék ellen. Az elmúlt hetekben a különböző jobb­oldali szervezetek naponta több, a sajtó­­szabadságot féltő, az MSZP médiapoliti­káját elítélő közleményt adtak ki. Végül Orbán Viktor exkormányfő maga állt a til­takozók élére, péntekre híva a polgári kö­röket a tévészékház mellé. A jelet ismét megadták, az utcai szín­padot immár Kerényi Imre rendezi. Most már azt követeli, hogy adjanak át egy közszolgálati és egy kereskedelmi tévé­­csatornát a „nemzeti” erőknek, a jobbol­dalnak. 1995. március 15.: Csurka híveivel a tévé elé vonult a Szabadság térre 2000. március 2.: szocialisták a sajtószabadságért, Képviselői Irodaház civilizált viselkedés, közműveltség, hiteles tájékoz­tatás, egészséges társadalmi tudat, demokratikus magatartás-kultúra, kulturális identitás, társadalmi szolidaritás stb.), amelyekre a társadalomnak akkor is szüksége van, ha azokat a piaci mechanizmusok nem hozzák létre. Évtizedek óta folyik ez a vita. De akárkinek van is igaza, arra mindenképpen joga van egy adott em­beri közösségnek, például az adófizető polgárok többségének vagy jelentős csoportjának, hogy egy olyan televíziós csatornát működtessen, amely ko­moly szerepet játszhat e közjavak létrehozásában és megvédésében. H ogyan határozhatók meg ezek után a köztele­víziók feladatai? Az eddigiekből az követke­zik, hogy e csatornáknak mindenekelőtt azt kell kitalálniuk és meghatározniuk, hogy milyen műsorokkal és műsorpolitikával tudják a társada­lomjólétét és fejlődését legjobban szolgálni. Majd, második lépésben, úgy kell megformálniuk ezeket a műsorokat, hogy versenyképesek legyenek a ke­reskedelmi csatornák műsoraival. Vagyis hogy ugyanúgy el tudják varázsolni a nézőt, mint a ke­reskedelmi csatornák. Csak éppen jó tündérként és nem mohó boszorkaként kell forgatniuk varázspál­cájukat. Nem könnyű, de nem is lehetetlen attrak­ció ez. Általánosságban minden közszolgálati televízió­nak négy feladata van: tájékoztatnia, értelmeznie, tanítania és szórakoztatnia kell. A sorrend lehet for­dított is. Mert unalmas televíziós műsor, bármeny­nyire tartalmas is, nem szolgálja a közt: egyszerűen azért nem, mert nem nézik, és ne is nézzék. Ebből a szempontból a legjobb nyugat-európai közszolgá­lati televíziók sokat tanultak már a kereskedelmi te­levízióktól. A társadalmi átalakulás. A magyar társadalom drámai változásokon ment és megy át ezekben az években. Kialakultak a demokrácia és a piacgazda­ság intézményei, de meg kell tanulni működtetni őket. Demokraták nélkül nem működik a demokrá­cia. Ki kell alakulniuk a demokratikus reflexeknek, viselkedésformáknak, a jogtudatnak, a polgári fele­lősségtudatnak, erősödnie kell a politikában való részvételnek, a politika társadalmi ellenőrzésének, meg kell tanulni a piaci verseny és a fair play sza­bályait, és így tovább. A köztelevíziózásnak óriási lehetőségei és feladatai vannak e téren. Mert mind­erről lehet prédikálni, de az nem sokat ér. Cselek­vés közben tanul az ember, s erre a cselekvésre ösz­tönözni kell az embereket. Óriási jelentőségük van a példáknak, példatörténeteknek is. Ezen a téren Amerikában még a kereskedelmi televíziók is baj­nokok. Sok olyan sorozatuk van (például L. A. Law, Picket Fences, The West Wing), amelyeknek min­den epizódja egy-egy fontos emberi-társadalmi problémát vet föl és elemez, mégpedig izgalmas emberi történetekbe, drámákba ágyazva. Nálunk ennek még alig van nyoma. Társadalmi kiegyezés. Nem történt meg 1989- ben, és nem történt meg azóta sem. Felbomlott a késő kádári társadalmi szerződés, kvázi szerződés, és egy új szerződésnek még a körvonalai sem raj­zolódtak ki. Folyik a dzsungelháború. Pedig az or­szágnak esélye sincs a válságos helyzetből való ki­lábalásra, amíg valamiféle kiegyezésre nem kerül sor a most egymással keresztül-kasul szemben álló társadalmi csoportok között. Messze vagyunk még a társadalmi békétől. A politika túlforrósodott, és már a mindennapi életet is átizzította. Hűteni kelle­ne a társadalmat, és nem tovább izgatni. Hidakat kellene építeni, s nem a még meglévőket is rombol­ni. Minderre a televíziónak rendkívül sok lehetősé­ge volna. Csak előbb a pénzosztogatásra és pénz­felszívásra szakosodott érdekcsoportok helyén lét­re kellene jönniük az alkotóműhelyeknek a meglé­vő kiváló s a kiválóság ígéretét hordozó új munka­társakból, le kellene győzniük mindannyiuknak a szívükben lakó félelmeket és indulatokat, démono­kat és ördögöket, el kellene fogadniuk egymást, és segítségül kellene hívniuk az ország legkiválóbb szellemeit, íróit, művészeit, gondolkodóit. Hogy végre-valahára már az értelmiség is tegye a dolgát ebben az országban. Képtelenség? Utópia? Ha az, akkor nagy baj van. A társadalmi tudat válsága. A magyar társada­lom tudata súlyos válságban van. Az emberek tele vannak feszültséggel, megoldatlan problémákkal. Nehezen tájékozódnak ebben a szédítően gyorsan változó világban, nem tudják, mit kezdjenek a múltjukkal, nem tudják, merre keressék a jövő út­jait, mire lehetnek büszkék és mit kell szégyellni­ük, mire építhetik öntudatukat, megzavarodtak, nem tudják, mi a jó és mi a rossz, mik a kötelessé­geik és a jogaik - folytassam? Kilábalni e rossz helyzetből legalább olyan fontos volna, mint meg­találni a gyors gazdasági fejlődés útjait és módjait. Ezen a téren egy felelősségteljes közszolgálati tele­vízió hihetetlenül sokat segíthetne. És nem hiszem, hogy ne lehetne izgalmas műsorokban - nyíltan vagy történetekbe, játékokba rejtve - választ keres­ni az olyan kérdésekre, mondjuk, hogy: Honnan jö­vünk? Hova megyünk? Mi történt velünk az elmúlt tíz-tizenkét évben? Az elmúlt fél évszázadban? Mit rontottunk el és mit csináltunk jól? Mi történik most velünk? Mik a lehetőségeink? Közép-Európa. Boldogulásunk záloga, hogy si­kerül-e a történeti megbékélés szomszédainkkal. Nagyon messze vagyunk még ettől. Szinte semmit sem tudunk egymásról, egymás történetéről, kultú­rájáról, társadalmáról, életéről. Atavisztikus indu­lataink foglyai vagyunk. Hosszú tanulási folyamat előtt állunk. S ennek megint csak nélkülözhetetlen eszköze lehet, lehetne a közszolgálati televízió. Ugyan már, senki se nézné a bolgár filmeket meg az ismeretterjesztő műsorokat mondjuk az ukrán kultúráról - mondhatná bárki. Ha rosszak és unalmasok, akkor bizonyára nem. De meggyőző­désem, hogy a fél ország nézné, ha mondjuk Funar vitatkozna egy magyar politikussal, úgy isteniga­zában. Vagy a negyed ország hegyezné a fülét, ha román, szerb, szlovák és magyar történészek vi­tatkoznának mondjuk Trianonról. És megint csak a fél ország nézne egy olyan remekül megírt szap­panoperát, amely mondjuk horvát, szlovén, oszt­rák, cseh és magyar lányok és fiúk izgalmas ka­landjairól s veszélyesen szép viszonyairól szólna Dalmácia tengerpartjain, a Magas-Tátra és az Al­pok elegáns fürdőhelyein, vagy Dubrovnik, Bécs, Prága, Budapest utcáin. És mi volna, ha mondjuk a századforduló Fiuméja volna a helyszíne egy ér­dekes, szép drámai sorozatnak, a horvát, a ma­gyar, az osztrák, az olasz kultúra kavargásával, a békeidők ragyogásával és a háború előrevetülő ár­nyainak borzongásával? Többet tanulnának egy ilyen sorozatból a magyarok, horvátok, osztrákok, olaszok, mint tucatnyi - soha meg nem írt - tan­könyvből. És emberi sorsokon keresztül értenék meg azt, ami máig kihatóan történt ott és akkor ezekkel az országokkal s emberekkel. Igaz, ehhez remek írók, rendezők, színészek kellenének. De a siker nemcsak a televízióké lenne, hanem az egész régióé. Csatlakozás az Európai Unióhoz. Most ébredez­nek a politikusok, hogy el kellene kezdeni felkészí­teni a magyar társadalmat a csatlakozásra. Kissé megkésett, de dicséretes elhatározás. Már előre félek azonban az olvashatatlan brosúrák áradatától, a kö­telező penzumként leadott ismeretterjesztő műso­roktól, az uniót reklámozó idétlen óriásplakátoktól és a mindezeket megkoronázó bávatag politikai reto­rikától. Itt megint csak némi zsenialitásra, sok gon­dolkodásra és alkotó szellemre volna szükség, olyan érdekes, izgalmas, elgondolkodtató vagy akár hu­moros műsorokra, amelyek szinte játszva vezetnék be a magyar polgárokat az unió és az uniós lét rejtel­meibe. El tudnék képzelni például egy rajzfilmsoro­zatot, amelyben Gusztáv kerül ki Nyugat-Európába, s keveredik olyan kalandokba, amelyek során rácso­dálkozna a néző az európai élet egy-egy fontos moz­zanatára, miközben a hasát fogná nevettében. S ha már a rajzfilmeknél tartunk, jó szolgálatot tehetne dr. Agy is, vagy Bubó doktor és Ursula nővér, ha visz­­szahívnánk őket a nyugdíjból. Az efféle s más lehe­tőségekről még hosszasan írhatnék, de nem akarom elvenni a jövendő televíziósok kenyerét. Eszmék, gondolatok, kérdések. Kicsit messze va­gyunk a világ közepétől. Büszkék vagyunk, és le­hetünk is kultúránkra, de a világ szellemi központ­ja ma nem a Duna partján fekszik. Se Budapesten, se Bécsben. Nem tudunk eleget azokról az új gon­dolatokról, eszmékről, irányzatokról, felfedezések­ről, amelyek nap mint nap felbukkannak a világ­ban, nem tudunk eleget arról, hogy miről folynak a nagy viták Washingtonban, Párizsban, Londonban, Berlinben, Tokióban vagy bárhol máshol. Forgunk a magunk enyhén keserű levében, nem vesszük észre, hogy kissé provinciálisak vagyunk, miköz­ben szeretnénk diadallal és sikeresen fényeskedni a nagyvilág színpadán. Egy igazi közszolgálati tele­víziónak óriási lehetőségei volnának e téren. Tucat­nyi szellemes és izgalmas külföldi műsort, angolt, amerikait, németet, franciát lehetne felsorolni, amelyekből megtanulhatnánk, hogyan lehet a világ gondolati vérkeringésébe - megint csak szinte játszva — bekapcsolni egy országot. Az emberi élet. Fontos mindez, de végső fokon igazán az ember fontos, az ember mindennapi éle­te, öröme, békessége, méltósága, személyiségének kibontakozása, az emberi élet értelmének keresése és megtalálása, a világ felfedezése, a másokkal va­ló együttélés békéje és öröme, az emberi élet nehéz problémáival való szembenézés készsége és bátor­sága. Csaknem valamennyi hiánycikk manapság a világban, és különösen az nálunk, Magyarorszá­gon. A televízió varázsára itt van talán a legna­gyobb szükség. És a legnagyobb lehetőség. Az em­berek nálunk naponta mintegy három órán át nézik a képernyőt. Ez alatt az idő alatt élethelyzetek so­kaságát élik át, emberi küzdelmek, kudarcok és si­kerek, nemes és nemtelen emberi tettek, veszélyek és lehetőségek, balga és bölcs döntések sokaságá­nak tanúi. Mindez komoly kárt tehet bennük, ha műsoraik szerkesztői tudatlanok vagy felelőtlenek. De rengeteget tanulhatnak és gyarapodhatnak is mindebből anélkül, hogy észrevennék, hogy tanul­nak és gyarapodnak, ha a műsorok alkotói és össze­állítói emberi tapintattal, bölcsességgel, alkotó szellemmel, erkölcsi felelősségtudattal végzik a munkájukat. Itt abbahagyom, mert nincs vége e történetnek. Mindössze arra akartam felhívni a figyelmet, hogy a politikus hölgyeknek és uraknak most már igazán gyorsan és véglegesen meg kellene oldaniuk a közszolgálati televízió függetlenségének, függetle­­nítésének ügyét. Nem utolsósorban azért, hogy mi­nél előbb az igazán fontos dolgokkal foglalkozhas­sanak azok, akiknek az lesz a dolguk és hivatásuk, hogy a közt szolgáló, a magyar társadalmat szolgáló televíziót hozzanak létre s működtessenek sikerrel.

Next

/
Oldalképek
Tartalomjegyzék