Népszabadság, 2002. augusztus (60. évfolyam, 178-203. szám)
2002-08-31 / 203. szám
22 NÉPSZABADSÁG HÉTVÉGE 2002. AUGUSZTUS 31., SZOMBAT Másodpercek a Garibaldi utcában Peter Zvi Malkin a saját anyjától tartott volna a leginkább, ha nem fogja el Adolf Eichmannt A klasszikus hírszerzőről kialakított kép megtestesítője - mondta róla Meir Amit izraeli vezérőrnagy, a Maariv napilap pedig a „Moszad története egyik legnagyobb alakjaként” írta le. A most 73 éves Peter Zvi Malkin huszonhét évig dolgozott az izraeli titkosszolgálatnak, a világhírt mégis húsz másodperc hozta meg a számára. Ennyi ideig tartott az a hónapokig előkészített akció, amellyel 1960-ban, Argentínában elrabolta Adolf Eichmann egykori SS-Obersturmbannführert, több millió európai zsidó kiirtásának megszervezőjét. Malkinnal a napokban Budapesten találkozott munkatársunk. Szőcs László idős, elegáns ember egy elegáns budapesti étteremben. „Fellépése” lesz, a Mensch Alapítvány hívta előadni, jótékonysági estre. Kicsit feszeng, érezhetően nincs otthon. Egy mondat németül ide, egy másik héberül oda, egy harmadik angolul amoda. Magyarul nem tud, itteni rokonai nincsenek, ismerősei se nagyon. Az itteniek viszont annál jobban ismerik: 42 éve ő fogta el azt az embert (Ember? Mensch? Vagy Unmensch?), aki gettóba záratta, deportálta, a halálba juttatta - több millió európai zsidó között - majdnem a teljes vidéki magyar zsidóságot is. Hatmilliót - benne hatszázezret. Ricardo Klement „Az én feladatom az volt, hogy elfogjam Eichmannt, majd elmaszkíroztam, hogy Buenos Airesből feltűnés nélkül Izraelbe szállíthassuk. Ezt teljesítettem is, így Jeruzsálemben bíróság elé tudták állítani. Már majdnem tizenöt éve kutattuk a nyomát, amikor fülest kaptunk, hogy Argentínában felismerni vélték. Az alapinformáció egy félvak, egyik ágon zsidó embertől származott, aki egy ügyésznek juttatta azt el. Eichmann - mint kiderült - Ricardo Klement álnéven élt Buenos Aires külvárosában, San Fernandóban. Másfél évig tartott, míg igazolták az információ hitelességét. Az első izraeli titkos ügynök, akit a nyomába küldtek, egyébként azt a véleményt alakította ki, hogy Klement nem azonos Eichmann-nal. Ezután számos felvétel készült, amelyet összehasonlítottak az eredeti, németországi fotókkal. A végső visszaigazolást pedig csak az elfogás után kaptam meg. A férfi az első, húszperces beszélgetés során elismerte: Ich bin Adolf Eichmann. A testi paraméterek és különös ismertetőjegyek pedig vagy stimmeltek, vagy árulkodó módon megváltoztak. Műfogsort csináltatott, hónalji vércsoport-tetoválása helyén pedig forradás éktelenkedett.” Zvi Malkin harmincegy éves ekkor, 1929-ben, Palesztina brit mandátumterületen, lengyel zsidók gyermekeként látja meg a napvilágot. A család hamarosan visszaköltözik a Visztula mentére, de 1936-ban - lényegében a második világháború előestéjén - az erősödő antiszemitizmus elől ismét az ősök földjére menekülnek. Nem kell sok idő ahhoz, hogy kiderüljön: ez a döntés az életet jelenti számukra. Zvi nővére, annak három gyermeke és összesen százötven rokon pusztul el a holokausztban. A fiú tizenkilenc évesen az első arab—izraeli háborúban harcol. 1950-től a Sin Bétnek (belső elhárítás), majd a Moszadnak (külföldi hírszerzés) dolgozik. Amikor az Eichmann elfogására indított akció megszervezésével és - egy kis, hétfős egység tagjaként - végrehajtásával is megbízzák, anyjának tesz ígéretet, hogy sikerrel jár. Egy pillanat, uram! „Amikor kiválasztottak az akcióra, megkérdezték tőlem, hogy egyedül akarom-e véghezvinni. Igennel feleltem. Nem azért, mert hős akartam lenni. Képesnek éreztem, magamat rá. Tudtam németül, erős voltam, karatéztam. Persze voltak kétségeim. Hogyan nézne ki például, ha az unokám úgy tartana számon, mint a nagypapát, aki majdnem elkapta Eichmannt? A legjobban egyébként az anyámtól tartottam. Megígértem, hogy elkapom nővérem és a rokonaim gyilkosát. A világ szégyene lett volna, ha nem sikerül. Ráadásul, ha a nyílt utcán elvétem, én kerültem volna börtönbe Argentínában.” De az akció sikerül. 1960. május 11-ét jelez a naptár. Kiválasztják a pontos időpontot és helyszínt. Ricardo Klement az esti órákban, nyolc körül tér haza, a külvárosban lévő Garibaldi utcába. Zavaró körülmények, szemben a rendőrség épülete, itt-ott alkalmatlankodó alakok. Klement már tizenöt méterre van Malkintól - azaz a Peter Maxim fedőnevű ügynöktől. Az akciót 9-20 másodpercre tervezték hónapokon át. Lebukás, diplomáciai botrány, csúfos kudarc vagy siker lesz-e a vége? „Azonnal végig kellett gondolni, hogy megtegyem-e vagy ne. Fennállnak-e a megfelelő feltételek? Úgy ítéltem meg, hogy igen. - Egy pillanat, uram! - mondtam neki spanyolul. Hetekig gyakoroltam a mondatot. Megállt, hátrahőkölt. Ráugrottam, az út melletti árokba zuhantunk. Szorítottam a nyakát, hörgött, majd amikor enyhébben tartottam, felsikoltott. Ott termett kollégám, Meir, az autónkba tuszkoltuk. Senki nem látta. Gázt adtunk, és németül azt mondtuk neki: Egy hang és véged!” Egy vidéki rejtekhelyre hurcolják. Zvi Malkin tíz napot tölt vele. Csak beszélgetnek, nem formális kihallgatás zajlik. „A kihallgatótiszt nem én voltam. Éjszakánként csak beszélgettünk, mint ember az emberrel. Megkérdezte - hiszen szemét kendő fedte -, hogy én vagyok-e az elfogója. Mondtam, hogy igen. De honnan tudja? Felismerte a hangot, amely spanyolul hozzászólt: Egy pillanat, uram! Tagadta, hogy baja Zvi Malkin, aki elfogta Eichmannt FOTÓ: SZABÓ BERNADETT A múlt köde RÉVÉSZ SÁNDOR Augusztus első napján arra ébredtek az Népszabadság olvasói, hogy az MSZP „a multinacionális nagytőke érdekérvényesítésének pártja lett”. Nem Orbán Viktor, hanem György Péter ébresztette ezzel az olvasót - kínos kérdésekkel zaklatván az ellenzéket (Kérdések az ellenzékhez, augusztus L). Az SZDSZ-t azért zaklatta, mert nincs kedve az önvizsgálathoz, pedig a párt vezetőinek tudniuk kellene, hogy „most aztán tényleg ütött az órájuk. Ha nem szedik össze magukat..., akkor nem kétséges, hogy mi lesz a párt jövője.” Hiába vannak eszményei, hősei, s még kereslet is hiába van a liberalizmus eszméire, ha nincsenek szervezetek, nincs tagság, nincs párt - nincs kínálat a kereslethez. „Az SZDSZ szétesettsége és önfeladása egyszerűen erkölcstelenség” azokkal a százezrekkel szemben, „akiknek a szabadelvűség nem múló flört volt csupán”. Az MSZP-vel éppen ellenkező a helyzet, hatalmas tagsága, szervezettsége, szavazótábora nem csökken, viszont az eszményei annál inkább elfogynak, a totális pragmatizmus uralkodik el benne, megvédi minden korrupt fiát, erkölcsileg erodálódott, nem volt kedve se a demokratikus baloldali hagyományok ápolásához, se a modernizálódáshoz, miközben a jobboldalon döntő fordulat történt: „1996-ra a Fidesz szétverte a röhejes és divatjamúlt jobboldalt, majd nekilátott felépíteni egy modern jobboldali pártot, amellyel szemben az MSZP hirtelen már nem tűnt olyan modernnek.” Ezekben a hónapokban a szabadelvű értelmiség jelentős részét az a kérdés foglalkoztatja, hogy „az elvi és a pragmatikus szempontok milyen arányú keveredése biztosíthatja a liberalizmus leghatékonyabb képviseletét”. Eörsi István szerint (Az önsorsjavítás művészetéért, Népszabadság, augusztus 14.) az a leghelyesebb, ha a liberális párt nem azokra épít, akik nem kedvelik az elveit, hanem azokra, akik kedvelik, ebben az esetben viszont nem kell folyvást attól tartaniuk, hogy ártanak nekik az eszményeik, nem kell távolságot tartaniuk önmaguk és felfogásuk között, ellenben jól ki kell nyitniuk a szájukat azokban az ügyekben, amelyekben mások nemigen nyitják ki. Például a zámolyi cigányok ügyében: „A polgármester törvénytelenül lebuldózerezte vityillóikat, majd amikor számos gyermekükkel nem akartak az utcára költözni a kultúrházból, ahová bezsúfolták őket, akkor - az évszázad egyik legmelegebb napján - kikapcsoltatta a vizüket meg a villanyukat. Előtte bejelentette, hogy telket még pénzért sem tud nekik biztosítani a faluban, és nem tudja megvédeni őket az erőszaktól. Magyarán közhírré tette, hogy az esetleges rasszista támadóknak nem kell hatósági ellenállással számolniuk.” Ami a zámolyi fejleményeket illeti: a Fejér megyei tisztiorvos megállapította, hogy a víz elzárása törvénytelen volt, Kaltenbach Jenő kisebbségi ombudsman az ügyben lefolytatott vizsgálatának eredményeit ismertetve megállapította, hogy a romák lakóhelyeinek lerombolása törvénytelen volt, az MDF színeiben megválasztott polgármester bejelentette, hogy az októberi választásokon a Fidesz és az FKGP is őt fogja támogatni, a roma családok pedig azt nyilatkozták, hogy ha a helyzetüket Magyarországon képtelenek rendezni, akkor nem marad más választásuk, mint hogy kivándoroljanak. Furmann Imre erről a következőket írta: „Ismerem a közvéleményt, tudom, hogy... sokan azt mondják, csak menjenek, bár mind elmenne innen. Az így gondolkodók nem számolnak egy másik közvéleménnyel: a nemzetközivel. Azok az országok, amelyekben megnövekszik a bevándorolni szándékozók száma, szigorításokon gondolkodnak. A szigorítások pedig mindenkit érintenek: nemcsak a kivándorolni szándékozók ütköznek falakba, hanem mindenki. Míg a szabadság és nyitottság érvényesül, addig egy országban, mondjuk, Magyarországon, úgy oldják meg a problémákat, hogy akarata ellenére senki ne érezze azt, hogy itt nem lehet élni, innen el kell menni.” (Világhír, Népszabadság, augusztus 17.) Még két évük volt a magyar hatóságoknak a zámolyi romák kivándorlásáig, hogy ezt megértsék, de hát, mint tudjuk, az „orosz titkosszolgálat” végzetesen megzavarta ezt az intellektuális folyamatot. Az „orosz titkosszolgálat” a koszovói albánokat vette előre, akik már ekkor is nagyon menekültek, de a magyar menekültügyi hatóságokat (a franciával ellentétben) nem tudták átverni, ők világosan látták, hogy az albánoknak a világon semmi okuk nem volt arra, hogy Jugoszláviát elhagyják, azért azután viszsza is toloncolták őket Milosevics martalócainak vadászterületére, ha idejében meg nem szöktek az átmeneti szállásról, ahol embertelen körülmények között tartották őket fogva. Az átmeneti szállásokat az ENSZ Menekültügyi Főbiztosságának bécsi irodája minősítette embertelennek, s ez az iroda figyelmeztette a bécsi kormányt is, hogy ne küldjék vissza Magyarországra az onnan átszökő menekülteket, mert Magyarország menekültügyi szempontból nem biztonságos. Augusztus 7-én a Vígszínházban A herceg halála című tragikomédiát adták. Az előadást a következőképpen harangozta be a Népszava szerkesztőségi cikke: „Ha a Postabank-ügy úgy oldódik meg, hogy a hatalom- és kapcsolatfinanszírozás csapjait a József nádor térről átszerelik egy másik bank, ügynökség, hivatal székházába, netán - a biztonságosabb fedés érdekében - különböző érdekeltségekbe telepítik, akkor nem oldottak meg semmit. Legfeljebb apróbb darabokra vagdalták a szocialista kliensrendszert megtestesítő dinoszauruszt. Ez esetben pedig kár az egész felhajtásért. Orbán Viktor kormányának azt kell eldöntenie, szakít-e az eddigi gyakorlattal, akkor is, ha ez konkrétan akár azt is jelentheti, hogy a sajtóban radikálisan csökken az állami finanszírozás, ezáltal a augusztus direkt befolyás. Akkor is, ha ez rövid távon sokaknak - a Fideszhez közel és attól távol állóknak - rossz vagy kényelmetlen. A közgyűlésen, a Vígszínházban ma egy tragikomédia van színen.” (Postabank-jelenség és a kapcsolati tőke, Népszava, augusztus 7.) A Magyar Nemzet főszerkesztője az ország megrokkanására spekuláló, ádáz hiéna-média és a mögötte sötétlő politikai erők machinációját látja a Postabank és Princz Gábor elleni hajszában. „Egy ideje már kifundált profizmusra valló akciózás folyik a második legnagyobb magyar pénzintézet és személy szerint is annak első embere, Princz Gábor ellen. Egyes politikai erők, pénzügyi körök a gerjesztői, akik között ott sürgölődik a média nem elhanyagolható része. Apró-cseprő ügyeket próbálnak felnagyítani, szenzációként tálalni, mit sem törődve azzal, hogy a tények mást mutattak: a bank hazai és külföldi tekintélye egyre nagyobb lett. Immár a legnagyobb európai pénzintézetek is elfogadták üzletfélnek, ám ha ilyesmiről érkezik hír, jöhetett akár Bécsből, Londonból, azt a hazai sajtó eme része csak ímmel-ámmal vette tudomásul s adta tovább. Bezzeg a revíziót - pláne, ha lett volna mit! (...) Micsoda világ, micsoda indulat - micsoda sötét játszma! Hogy belerokkanhat az ország? Ha ez volt a cél, közel kerültek hozzá. De ma reggel már látjuk, az ország is, a bank is túléli ezt, a sietős hiénák meg... visszavonulót fújtak.” A Magyar Nemzet főszerkesztője ezt természetesen nem 1998 augusztusában írta, hanem másfél évvel korábban, amikor még nem a hiénák közé, hanem a gazdihoz kellett sietni a koncért, mert még nem a gazdi volt a konc. Ekkoriban a Magyar Nemzet inkább az APEH átvételére készülő Simicska Lajos ellen „kifundált, profizmusra valló akciózásban” látja a haza veszedelmét. A profizmusra valló tényfeltáró akciók eredményeképpen a Princz leváltását követő napon megismerte az ország Josip Tot és Kaya Ibrahim nevét (lásd Rádi Antónia-Ungár Tamás: A Ficótól a Mahírig és vissza, Népszabadság, augusztus 8.). Hamarosan kiderült, hogy a Fidesz gazdasági vezetői, vezető politikusai és azok családtagjai benne voltak egy csomó eladósított cégben, amelyeket egy Schlecht Csaba nevű illetőn keresztül eladtak a fent nevezett két úrnak, akik azonban ezeket a cégeket sose vették meg. Eltűntek a cégek az adósságokkal, a magán- és közpénzekkel együtt. A hiénák ugattak, a Simicska-karaván haladt. Járai Zsigmond 14-én, pénteken szabadságát megszakítva hazatér, hogy kinevezze Simicskát, aki még az- Simicska Lajos fotó: kovács bence Kaya Ibrahim Schlecht Csaba fotó: kovácsbence