Népszabadság, 2002. augusztus (60. évfolyam, 178-203. szám)

2002-08-31 / 203. szám

22 NÉPSZABADSÁG HÉTVÉGE 2002. AUGUSZTUS 31., SZOMBAT Másodpercek a Garibaldi utcában Peter Zvi Malkin a saját anyjától tartott volna a leginkább, ha nem fogja el Adolf Eichmannt A klasszikus hírszerzőről kialakított kép megtestesítője - mondta róla Meir Amit izraeli vezérőrnagy, a Maariv napi­lap pedig a „Moszad története egyik legnagyobb alakja­ként” írta le. A most 73 éves Peter Zvi Malkin huszonhét évig dolgozott az izraeli titkosszolgálatnak, a világhírt még­is húsz másodperc hozta meg a számára. Ennyi ideig tartott az a hónapokig előkészített akció, amellyel 1960-ban, Ar­gentínában elrabolta Adolf Eichmann egykori SS-Ober­­sturmbannführert, több millió európai zsidó kiirtásának megszervezőjét. Malkinnal a napokban Budapesten találko­zott munkatársunk. Szőcs László idős, elegáns ember egy elegáns buda­pesti étteremben. „Fellépése” lesz, a Mensch Alapítvány hívta előadni, jóté­konysági estre. Kicsit feszeng, érezhe­tően nincs otthon. Egy mondat németül ide, egy másik héberül oda, egy harma­dik angolul amoda. Magyarul nem tud, itteni rokonai nincsenek, ismerősei se nagyon. Az itteniek viszont annál job­ban ismerik: 42 éve ő fogta el azt az embert (Ember? Mensch? Vagy Un­­mensch?), aki gettóba záratta, deportál­ta, a halálba juttatta - több millió euró­pai zsidó között - majdnem a teljes vidé­ki magyar zsidóságot is. Hatmilliót - benne hatszázezret. Ricardo Klement „Az én feladatom az volt, hogy elfogjam Eichmannt, majd elmaszkíroztam, hogy Buenos Airesből feltűnés nélkül Izrael­be szállíthassuk. Ezt teljesítettem is, így Jeruzsálemben bíróság elé tudták állíta­ni. Már majdnem tizenöt éve kutattuk a nyomát, amikor fülest kaptunk, hogy Argentínában felismerni vélték. Az alapinformáció egy félvak, egyik ágon zsidó embertől származott, aki egy ügyésznek juttatta azt el. Eichmann - mint kiderült - Ricardo Klement álné­ven élt Buenos Aires külvárosában, San Fernandóban. Másfél évig tartott, míg igazolták az információ hitelességét. Az első izraeli titkos ügynök, akit a nyomá­ba küldtek, egyébként azt a véleményt alakította ki, hogy Klement nem azonos Eichmann-nal. Ezután számos felvétel készült, amelyet összehasonlítottak az eredeti, németországi fotókkal. A végső visszaigazolást pedig csak az elfogás után kaptam meg. A férfi az első, húsz­perces beszélgetés során elismerte: Ich bin Adolf Eichmann. A testi paraméte­rek és különös ismertetőjegyek pedig vagy stimmeltek, vagy árulkodó módon megváltoztak. Műfogsort csináltatott, hónalji vércsoport-tetoválása helyén pe­dig forradás éktelenkedett.” Zvi Malkin harmincegy éves ekkor, 1929-ben, Palesztina brit mandátumte­rületen, lengyel zsidók gyermekeként látja meg a napvilágot. A család hama­rosan visszaköltözik a Visztula mentére, de 1936-ban - lényegében a második vi­lágháború előestéjén - az erősödő anti­szemitizmus elől ismét az ősök földjére menekülnek. Nem kell sok idő ahhoz, hogy kiderüljön: ez a döntés az életet je­lenti számukra. Zvi nővére, annak há­rom gyermeke és összesen százötven ro­kon pusztul el a holokausztban. A fiú ti­zenkilenc évesen az első arab—izraeli há­borúban harcol. 1950-től a Sin Bétnek (belső elhárítás), majd a Moszadnak (külföldi hírszerzés) dolgozik. Amikor az Eichmann elfogására indított akció megszervezésével és - egy kis, hétfős egység tagjaként - végrehajtásával is megbízzák, anyjának tesz ígéretet, hogy sikerrel jár. Egy pillanat, uram! „Amikor kiválasztottak az akcióra, meg­kérdezték tőlem, hogy egyedül akarom-e véghezvinni. Igennel feleltem. Nem azért, mert hős akartam lenni. Képesnek éreztem, magamat rá. Tudtam németül, erős voltam, karatéztam. Persze voltak kétségeim. Hogyan nézne ki például, ha az unokám úgy tartana számon, mint a nagypapát, aki majdnem elkapta Eich­mannt? A legjobban egyébként az anyámtól tartottam. Megígértem, hogy elkapom nővérem és a rokonaim gyilko­sát. A világ szégyene lett volna, ha nem sikerül. Ráadásul, ha a nyílt utcán elvé­tem, én kerültem volna börtönbe Argen­tínában.” De az akció sikerül. 1960. május 11-ét jelez a naptár. Kiválasztják a pontos idő­pontot és helyszínt. Ricardo Klement az esti órákban, nyolc körül tér haza, a kül­városban lévő Garibaldi utcába. Zavaró körülmények, szemben a rendőrség épü­lete, itt-ott alkalmatlankodó alakok. Kle­ment már tizenöt méterre van Malkintól - azaz a Peter Maxim fedőnevű ügynök­től. Az akciót 9-20 másodpercre tervez­ték­­ hónapokon át. Lebukás, diplomá­ciai botrány, csúfos kudarc vagy siker lesz-e a vége? „Azonnal végig kellett gondolni, hogy megtegyem-e vagy ne. Fennáll­­nak-e a megfelelő feltételek? Úgy ítél­tem meg, hogy igen. - Egy pillanat, uram! - mondtam neki spanyolul. Hete­kig gyakoroltam a mondatot. Megállt, hátrahőkölt. Ráugrottam, az út melletti árokba zuhantunk. Szorítottam a nyakát, hörgött, majd amikor enyhébben tartot­tam, felsikoltott. Ott termett kollégám, Meir, az autónkba tuszkoltuk. Senki nem látta. Gázt adtunk, és németül azt mondtuk neki: Egy hang és véged!” Egy vidéki rejtekhelyre hurcolják. Zvi Malkin tíz napot tölt vele. Csak beszél­getnek, nem formális kihallgatás zajlik. „A kihallgatótiszt nem én voltam. Éj­szakánként csak beszélgettünk, mint ember az emberrel. Megkérdezte - hi­szen szemét kendő fedte -, hogy én va­gy­ok-e az elfogója. Mondtam, hogy igen. De honnan tudja? Felismerte a hangot, amely spanyolul hozzászólt: Egy pillanat, uram! Tagadta, hogy baja Zvi Malkin, aki elfogta Eichmannt FOTÓ: SZABÓ BERNADETT A múlt köde RÉVÉSZ SÁNDOR Augusztus első napján arra ébredtek az Népszabad­ság olvasói, hogy az MSZP „a multinacionális nagy­tőke érdekérvényesítésének pártja lett”. Nem Orbán Viktor, hanem György Péter ébresztette ezzel az ol­vasót - kínos kérdésekkel zaklatván az ellenzéket (Kérdések az ellenzékhez, augusztus L). Az SZDSZ-t azért zaklatta, mert nincs kedve az önvizs­gálathoz, pedig a párt vezetőinek tudniuk kellene, hogy „most aztán tényleg ütött az órájuk. Ha nem szedik össze magukat..., akkor nem kétséges, hogy mi lesz a párt jövője.” Hiába vannak eszményei, hő­sei, s még kereslet is hiába van a liberalizmus esz­méire, ha nincsenek szervezetek, nincs tagság, nincs párt - nincs kínálat a kereslethez. „Az SZDSZ szét­­esettsége és önfeladása egyszerűen erkölcstelenség” azokkal a százezrekkel szemben, „akiknek a szabad­elvűség nem múló flört volt csupán”. Az MSZP-vel éppen ellenkező a helyzet, hatalmas tagsága, szerve­zettsége, szavazótábora nem csökken, viszont az eszményei annál inkább elfogynak, a totális pragma­tizmus uralkodik el benne, megvédi minden korrupt fiát, erkölcsileg erodálódott, nem volt kedve se a de­mokratikus baloldali hagyományok ápolásához, se a modernizálódáshoz, miközben a jobboldalon döntő fordulat történt: „1996-ra a Fidesz szétverte a röhe­jes és divatjamúlt jobboldalt, majd nekilátott felépí­teni egy modern jobboldali pártot, amellyel szemben az MSZP hirtelen már nem tűnt olyan modernnek.” Ezekben a hónapokban a szabadelvű értelmiség jelentős részét az a kérdés foglalkoztatja, hogy „az elvi és a pragmatikus szempontok milyen arányú ke­veredése biztosíthatja a liberalizmus leghatéko­nyabb képviseletét”. Eörsi István szerint (Az önsors­­javítás művészetéért, Népszabadság, augusztus 14.) az a leghelyesebb, ha a liberális párt nem azokra épít, akik nem kedvelik az elveit, hanem azokra, akik kedvelik, ebben az esetben viszont nem kell folyvást attól tartaniuk, hogy ártanak nekik az eszményeik, nem kell távolságot tartaniuk önmaguk és felfogásuk között, ellenben jól ki kell nyitniuk a szájukat azok­ban az ügyekben, amelyekben mások nemigen nyit­ják ki. Például a zámolyi cigányok ügyében: „A polgár­­mester törvénytelenül lebuldózerezte vityillóikat, majd amikor számos gyermekükkel nem akartak az utcára költözni a kultúrházból, ahová bezsúfolták őket, akkor - az évszázad egyik legmelegebb napján - kikapcsoltatta a vizüket meg a villanyukat. Előtte bejelentette, hogy telket még pénzért sem tud nekik biztosítani a faluban, és nem tudja megvédeni őket az erőszaktól. Magyarán közhírré tette, hogy az eset­leges rasszista támadóknak nem kell hatósági ellen­állással számolniuk.” Ami a zámolyi fejleményeket illeti: a Fejér me­gyei tisztiorvos megállapította, hogy a víz elzárása törvénytelen volt, Kaltenbach Jenő kisebbségi ombudsman az ügyben lefolytatott vizsgálatának eredményeit ismertetve megállapította, hogy a ro­mák lakóhelyeinek lerombolása törvénytelen volt, az MDF színeiben megválasztott polgármester beje­lentette, hogy az októberi választásokon a Fidesz és az FKGP is őt fogja támogatni, a roma családok pe­dig azt nyilatkozták, hogy ha a helyzetüket Magyar­­országon képtelenek rendezni, akkor nem marad más választásuk, mint hogy kivándoroljanak. Fur­­mann Imre erről a következőket írta: „Ismerem a közvéleményt, tudom, hogy... sokan azt mondják, csak menjenek, bár mind elmenne innen. Az így gondolkodók nem számolnak egy másik közvéle­ménnyel: a nemzetközivel. Azok az országok, ame­lyekben megnövekszik a bevándorolni szándékozók száma, szigorításokon gondolkodnak. A szigorítá­sok pedig mindenkit érintenek: nemcsak a kivándo­rolni szándékozók ütköznek falakba, hanem min­denki. Míg a szabadság és nyitottság érvényesül, ad­dig egy országban, mondjuk, Magyarországon, úgy oldják meg a problémákat, hogy akarata ellenére senki ne érezze azt, hogy itt nem lehet élni, innen el kell menni.” (Világhír, Népszabadság, augusztus 17.) Még két évük volt a magyar hatóságoknak a zámolyi romák kivándorlásáig, hogy ezt megértsék, de hát, mint tudjuk, az „orosz titkosszolgálat” végze­tesen megzavarta ezt az intellektuális folyamatot. Az „orosz titkosszolgálat” a koszovói albánokat vette előre, akik már ekkor is nagyon menekültek, de a magyar menekültügyi hatóságokat (a franciával el­lentétben) nem tudták átverni, ők világosan látták, hogy az albánoknak a világon semmi okuk nem volt arra, hogy Jugoszláviát elhagyják, azért azután visz­­sza is toloncolták őket Milosevics martalócainak va­dászterületére, ha idejében meg nem szöktek az átme­neti szállásról, ahol embertelen körülmények között tartották őket fogva. Az átmeneti szállásokat az ENSZ Menekültügyi Főbiztosságának bécsi irodája minősí­tette embertelennek, s ez az iroda figyelmeztette a bé­csi kormányt is, hogy ne küldjék vissza Magyaror­szágra az onnan átszökő menekülteket, mert Magyar­­ország menekültügyi szempontból nem biztonságos. Augusztus 7-én a Vígszínházban A herceg halála cí­mű tragikomédiát adták. Az előadást a következő­képpen harangozta be a Népszava szerkesztőségi cik­ke: „Ha a Postabank-ügy úgy oldódik meg, hogy a hatalom- és kapcsolatfinanszírozás csapjait a József nádor térről átszerelik egy másik bank, ügynökség, hivatal székházába, netán - a biztonságosabb fedés érdekében - különböző érdekeltségekbe telepítik, ak­kor nem oldottak meg semmit. Legfeljebb apróbb da­rabokra vagdalták a szocialista kliensrendszert meg­testesítő dinoszauruszt. Ez esetben pedig kár az egész felhajtásért. Orbán Viktor kormányának azt kell el­döntenie, szakít-e az eddigi gyakorlattal, akkor is, ha ez konkrétan akár azt is jelentheti, hogy a sajtóban ra­dikálisan csökken az állami finanszírozás, ezáltal a augusztus direkt befolyás. Akkor is, ha ez rövid távon sokaknak - a Fideszhez közel és attól távol állóknak - rossz vagy kényelmetlen. A közgyűlésen, a Vígszínházban ma egy tragikomédia van színen.” (Postabank-jelen­ség és a kapcsolati tőke, Népszava, augusztus 7.) A Magyar Nemzet főszerkesztője az ország meg­rokkanására spekuláló, ádáz hiéna-média és a mö­götte sötétlő politikai erők machinációját látja a Pos­tabank és Princz Gábor elleni hajszában. „Egy ideje már kifundált profizmusra valló akciózás folyik a második legnagyobb magyar pénzintézet­­ és sze­mély szerint is annak első embere, Princz Gábor el­len. Egyes politikai erők, pénzügyi körök a gerjesz­tői, akik között ott sürgölődik a média nem elhanya­golható része. Apró-cseprő ügyeket próbálnak fel­nagyítani, szenzációként tálalni, mit sem törődve az­zal, hogy a tények mást mutattak: a bank hazai és külföldi tekintélye egyre nagyobb lett. Immár a leg­nagyobb európai pénzintézetek is elfogadták üzlet­félnek, ám ha ilyesmiről érkezik hír, jöhetett akár Bécsből, Londonból, azt a hazai sajtó eme része csak ímmel-ámmal vette tudomásul s adta tovább. Bezzeg a revíziót - pláne, ha lett volna mit! (...) Mi­csoda világ, micsoda indulat - micsoda sötét játsz­ma! Hogy belerokkanhat az ország? Ha ez volt a cél, közel kerültek hozzá. De ma reggel már látjuk, az ország is, a bank is túléli ezt, a sietős hiénák meg... visszavonulót fújtak.” A Magyar Nemzet főszer­kesztője ezt természetesen nem 1998 augusztusában írta, hanem másfél évvel korábban, amikor még nem a hiénák közé, hanem a gazdihoz kellett sietni a kon­cért, mert még nem a gazdi volt a konc. Ekkoriban a Magyar Nemzet inkább az APEH átvé­telére készülő Simicska Lajos ellen „kifundált, pro­fizmusra valló akciózásban” látja a haza veszedel­mét. A profizmusra valló tényfeltáró akciók eredmé­nyeképpen a Princz leváltását követő napon megis­merte az ország Josip Tot és Kaya Ibrahim nevét (lásd Rádi Antónia-Ungár Tamás: A Ficótól a Mahírig és vissza, Népszabadság, augusztus 8.). Ha­marosan kiderült, hogy a Fidesz gazdasági vezetői, vezető politikusai és azok családtagjai benne voltak egy csomó eladósított cégben, amelyeket egy Schlecht Csaba nevű illetőn keresztül eladtak a fent nevezett két úrnak, akik azonban ezeket a cégeket sose vették meg. Eltűntek a cégek az adósságokkal, a magán- és közpénzekkel együtt. A hiénák ugattak, a Simicska-karaván haladt. Járai Zsigmond 14-én, pénteken szabadságát megszakít­va hazatér, hogy kinevezze Simicskát, aki még az- Simicska Lajos fotó: kovács bence Kaya Ibrahim Schlecht Csaba fotó: kovácsbence

Next