Népszabadság, 2002. szeptember (60. évfolyam, 204-228. szám)

2002-09-19 / 219. szám

10 NÉPSZABADSÁG KULTÚRA 2002. SZEPTEMBER 19., CSÜTÖRTÖK A bűnbaktól a realista lényeglátóig Szemben áll-e egymással a nemzet és a haladás ügye? Választanunk kell aközött, hogy magyarok legyünk vagy szabadok? Nincs más mód, mint hitet tenni „haza” és „haladás”, hazafi és emberbarát, ön­azonosság és korszerűség valamelyike mellett, s a másik ellen? A ma kétszáz éve született Kossuth Lajos életműve azt bizonyítja, hogy a szembeállítás hamis, hiszen a két ügy csak egymásra vonat­koztatva értelmezhető. Ennek ellenére a XIX-XXI. századi hazai és külföldi poli­tikai köztudatban több, egymástól külön­böző, egymással gyakran ellentétes, de olykor egymást is átható Kossuth-kép ta­lálható. A köztudatban jelen lévő Kos­­suth-képek valójában ez időszak politikai diskurzusainak és szimbolikus politizálá­sának jelképei. A külföldi Kossuth-kép furcsa kettőssé­get mutat. A szomszédos országokban, el­sősorban Romániában és Szlovákiában, de más országokban is Kossuth nacionalista diktátort jelenít meg, amely felfogás mö­gött kisebbségi érzetet, sértettséget, a kol­lektív emlékezet sérüléseit és ezek kom­penzálásait érzékelhetjük. A pozsonyi dié­ta falán nem a magyar országgyűlés és Kossuth, hanem Ludovit Stur emléktáblá­ját találjuk. Zágrábban Jelacic tér és­­szo­bor van, Kolozsvárott és Marosvásárhe­lyen pedig Avram láncú szobrát láthatjuk. New York-i emlékműve és a washingtoni kongresszus előcsarnokában található mellszobra viszont a politikai szabadság lánglelkű apostolának, a liberalizmus ma­gyarországi képviselőjének, a demokrácia magyar bajnokának állít emléket, ahogy londoni, párizsi és torinói emléktáblája is. Annak, aki szerint a demokrácia a nép ér­dekében, a nép által és a nép számára való kormányzás. Ez inspirálta Abraham Lin­coln gettysburghi temetési beszédének hí­res fordulatát: „government of the people, by the people, for the people”. Hazai függetlenségi párti (és minde­nekelőtt az alföldi parasztság körében vi­rágzó) kultusza és az annak nyomán állí­tott szobrai a magyar szabadság, a job­bágyfelszabadítás, a magyar független­ség megszemélyesítői. A Kerepesi teme­tőben található mauzóleuma viszont a nemzeti géniusz, a magyar birodalmi esz­me megtestesüléseként ábrázolja. A két világháború kö­zötti időszak és a Kádár­korszak Kossuth-képe mindenekelőtt a magyar konzervatív értelmezések XIX-XX. századi vonásait viselte magán. Kemény Zsigmond szerint Kossuth érzelmi politizálásával ki­lendítette rendes kerékvá­gásából a magyar politikai életet. Asbóth János Há­rom nemzedék című írásá­ban Széchenyi-Vörösmar­­ty, Kossuth-Petőfi, De­ák-Arany politikus-irodal­már párosai közül Kossuth és Petőfi képviselte a kárté­kony kettőst. Gyulai Pál a hübrisz (a túl­zásba vitt erény vétekhez vezető) megtes­tesítőjét látta Kossuthban. Réz Mihály Kossuth ellenfelét, Dessewffy Aurélt fel­magasztalta, Kossuthot pedig demagóg­nak minősítette. A szocialista Szabó Ervin értelmezésében Kossuth a rendi partikula­­rizmus politikusa volt. Németh László Kossuthot a hígmagyarok közé sorolta. Szekfű Gyula szerint Kossuth liberális volt, aki külföldi sémák és hazai rossz be­idegződések nyomán nacionalizmust, sé­­relmi politizálást gerjesztett, s ez megbé­nította a magyar közélet szereplőinek fe­lelősségtudatát és valóságérzékét. Mályusz Elemér cáfolata ezt az értelme­zést fordította visszájára. Ő a rendi kisne­­mesi politikust értékelte nagyra Kossuth­ban. Kosáry Domokos 1943-ban tudomá­nyos igényű, komoly forrásfeltáráson és forráskritikán alapuló monográfiát írt Kossuthról. 1946-ban megjelent és most újabb kiadás előtt álló könyvének foga­lomhasználata, interpretációs kerete és értékítéletei a sérelmi politikus szektűi képét mutatják. Ebbe a magyarázatba építette be a szerző Mályusz kisnemesi politikus értelmezését, ám saját forrásku­tatásai, annak életrajzi vonatkozásai mindkét magyarázaton több ponton túlmutattak: Kossuth értelmiségi szerepét és egyéniségét tették érzékelhetővé. Jászi Oszkár 1918-1920-as politikai memoárjainak angol változatát (Forrada­lom és ellenforradalom Magyarországon) Kossuth emlékének ajánlotta, A Habs­burg-monarchia felbomlása című, Chica­góban 1929-ben megjelent könyvében pe­dig nagy elismeréssel írt róla. A magyar népi mozgalom és a németellenes függet­lenségi népfront számos képviselője ugyancsak követendő példát látott Kos­suth törekvéseiben. Igaz, ez náluk, Jászi értelmezésével szemben igen gyakran nem vált el a romantikus sémáktól. Azóta viszont alapvető tudományos munkák lát­tak napvilágot, amelyek feltárták a re­formkori magyar liberalizmus politikatör­ténetét, ám tanulságaik nem illeszkedtek a Kossuthot sérelmi-rendi politikusnak lát­tató értelmezések sémáiba. A romantikus megközelítések elutasítása esetén - ezek­nek a műveknek köszönhetően - immár nem vagyunk kénytelenek a konzervatív séma és a totalitárius indoktrináció külön­böző típusai közül választani. A kommunista indoktrináció - Révai József, Mód Aladár és Andics Erzsébet nevéhez köthető — Kossuth-képe több forrásból táplálkozott. Kialakítói elvetet­ték Szabó Ervin értelmezését, ám visszá­jára fordították, és így eszményítették Kemény Zsigmond démo­­nizáló ábrázolását a tö­megérzelmeket mozgósító nagy szónokról. Ennek a Kossuth-képnek az újdon­ságát Révai József értel­mezése alkotta. Az, amely a középosztályt helyettesí­tő magyar „harmadik rend”, a középbirtokos ne­messég történelmi szere­pét értékelte, újraértel­mezve Beksics Gusztáv és Szekfű Gyula tételeit. Ez viszont az antiliberális na­cionalizmus „zárt társada­lom” modelljének (Szekfű Gyulához és Szabó De­zsőhöz egyaránt visszanyúló), a „nemzeti öncélúság” mítoszának a kisajátított hala­dásmitológiával összekapcsolt sémájába illeszkedett, haladás és reakció, angyalok és ördögök, jó és rossz misztériumjátéká­nak megjelenítéseként. Ideológusai a to­tális zsarnokság elődei sorába emelték be következetlen forradalmárként azt, aki minden (így az orosz) zsarnokság egyik hazai ellenfele, a magyar liberalizmus és demokrácia elkötelezett politikusa volt. Révai Józsefnek a következetlen forra­dalmár Kossuthról alkotott képét a nem­zeti függetlenség és demokrácia jegyében értelmezte újra és állította szembe a zsar­noksággal az 1956-os forradalom ifjúsá­ga, de ezeket a célkitűzéseket az újabb szovjet megszállás és az azt követő meg­torlás eltaposta. Március 15. megünneplé­se ismét (mint már oly sokszor) tabu lett. 1959-ben kezdődött az a Molnár Erik nevéhez fűződő - a forradalom leverését követő párthatározatok sorától korántsem függetleníthető - nemzetvita, amely a nemzeti függetlenségi hagyományok he­lyét a haladással szemben álló rendi, par­tikuláris, kiváltságőrző küzdelmek sorá­ban jelölte ki, s azok ettől kezdve így sze­repeltek a tudományos és ideológiai dis­kurzusban. Tudományos közbeszédünk­ben máig ez látszik az európai álláspont­nak, a romantikus nacionalizmus ellené­ben kialakított egyetlen lehetséges civili­zált nyelvezetnek és tematikának, holott maga is része a rossz kettősségeknek. Molnár Erik álláspontja az indoktrináció, az ideológiai besorolás korábbi tabui kö­zül sokat megdöntött, ugyanakkor újakat is teremtett. A „népi, tehát nemzeti, nem­zeti, tehát haladó” (Szűcs Jenő által fel­tárt) azonosításának sémájával szemben azt az előfeltevést rögzítette, miszerint a nagyobb, a birodalmi egység fejlettebb, mint a nemzeti, s az abszolutizmus a ha­ladás előkészítője. Ezzel pedig rehabili­tálta Szekfű Gyulának a Habsburg-biro­­dalomra vonatkozó pozitív és a függet­lenségi mozgalmakat illető negatív érté­kelését is. Király István 1973-as fordula­ta pedig ismét a „zárt társadalom”, a „nemzeti öncélúság” sémáját elevenítette fel. A kései diktatúra Széchenyi-kultusza — ahogy a Horthy-korszakban, ekkor is — a politika és a gazdaság elválasztására irányult, s Kossuthnak abban természete­sen nem volt helye. A rendszerváltás utáni Magyarország politikai pártjainak jobboldala a kisajátí­tott nemzeti, a hangsúlyozottan — Szent Istvántól Bethlen Istvánig - nem demok­ratikus hagyományok jegyében mutatta be a nemzeti múltat, s a legutóbbi ország­­gyűlési választások idején és az azt köve­tő hónapokban már egyenesen a politikai élet hiszterizálásához használta azt fel. A baloldalon pedig — a máig meg nem emésztett utódpárti örökségtől nyilván­valóan nem függetlenül — sokan nem tud­nak mit kezdeni a kossuthi örökséggel, s a Kádár-rendszer egyre nyíltabb apológi­ája még inkább elvágja őket attól, hogy le tudjanak számolni a diktatúra tehertételé­vel. A mára már egyedüli liberális párt 1989-ben saját elődei egyikeként említet­te Kossuth Lajost. Önmeghatározása 2002-ben így szól: „Kossuth a szabadság embere, az SZDSZ a szabadság pártja.” Internetes honlapjának mottója pedig Kossuth-idézet: „hazám jövendőjét nem a hatalomban, hanem a szabadságban ke­resem.” Március 15. és október 23. nem­zeti ünnepeit azonban egyre inkább a szélsőjobboldal politikai hisztériakeltői sajátíthatták ki maguknak. A Kossuth­­nóta 1944 után ismét szélsőjobboldali tüntetők száján hangzik fel, szélsőjobbol­dali jelképek társaságában, a közösség ügyének a szabadság ügyével való szem­­befordítása jegyében. Kossuth azonban valójában nem a „nemzeti elzárkózás”, a „zárt társada­lom”, a „nemzeti öncélúság” jelképe. A nemzeti függetlenség szimbóluma nem választható el a liberalizmus és a demok­rácia, a szabadság képviselőjétől­­ attól, aki a közösség ügyét a szabadság ügyére vonatkoztatta és alapozta. Bibó István 1948-ban átértelmezte Szabó Dezső és Németh László tételeit arról, hogy a jobbak félreszorultak, a si­lányabbak pedig egyre sikeresebbek let­tek a magyar közéletben. Szerinte ez ha­mis politikai konstrukciók eredménye volt, ami paranoid és skizofrén beállí­tottsághoz vezetett. 1867 és 1944 között azok, akik valóságérzékük jegyében hat­ni akartak, kénytelenek voltak gyakorla­ti megfontolásokból elfogadni az elfo­gadhatatlan állapotokat, ezért viszont lé­nyeglátásukkal fizettek. Azok viszont, akik nem veszítették el lényeglátásukat, leleplezték a hazai politikai viszonyo­kat, görcsösek, sértettek, üldözési máni­ások lettek, és ádáz prófétákká váltak. A kívánatos viszont az, amikor valóságér­zék és lényeglátás együtt van. Két esz­tendővel később pedig úgy látta, hogy Kossuth „realista lényeglátó” volt. Bibó Istvánt ugyanis Szabad György Kos­­suth-könyve szembesítette azokkal a sé­mákkal, amelyeket Kossuthról mint nagy szónokról hallott és olvasott. „... nekem az volt a legmeglepőbb, hogy a szónokiasnak ismert Kossuthba mennyi ép realitásérzék szorult. Eddig mindig úgy fogalmaztam, hogy Kossuth törté­neti igazával azonosítom magam, de személyét és jellemét bizonytalannak éreztem, nagy szónok volta nem vonzott Most mind valószínűbbnek érzem azt a tételedet, hogy a legnagyobb ingerültsé­get azzal keltette, hogy birtoktalan létére teljesen modern, új módon, az újságírói foglalkozáson keresztül jutott döntő po­litikai szerephez.” (Újhold Évkönyv, 1991/1. 280-281.). A közösség ügye és a szabadság ügye Kossuth értelmezésében elválaszthatatlan egymástól. Szembeállításuk ugyanis meghamisítja mindkettőt. Bibó István szavaival: ,Ahhoz, hogy egy európai kö­zösség modern politikai fejlődése harmo­nikus és egyenes vonalú legyen, lényegi­leg egy dolog szükséges: az, hogy a kö­zösség ügye és a szabadság ügye egy ügy legyen. Sajnos, annyira megszoktuk már, hogy észre sem vesszük, micsoda szörnyű fából vaskarika elvárni és kifejleszteni a szabad ember jellegzetes erényeit, a spon­tán lelkesedést, a tudatos önfeláldozást és a felelős aktivitást egy olyan közösségért, mely nem biztosítja a szabad ember kifej­lődésének az elemi feltételeit.” Dénes Iván Zoltán A közösség ügye és a szabadság ügye Kossuth értelmezésében elválaszthatatlan egymástól. Szembeállításuk ugyanis meghamisítja mindkettőt. KOSSUTH 200 — E percnek kisszerűsége szorítva hat le lelkemre... Kaján Tibor karikatúrája ______T­ELEVÍZIÓ__________ Szeressük, vagy ne szeressük? Csak annyi benne a lelemény, hogy van­nak arcok, melyeket a néző nézni szeret. Mivel színészekről van szó, ez persze ennél többet jelent: jelenti a szeretni va­ló gesztusokat, játékot, ami ha nem is rajzol rögtön személyiséget, mert ilyen semmi kis szövegekkel erre úgysem lesz módja, legalább valami fájdalmas hiányérzetet fölkelt. Hogy tudniillik kellemes időtöltés volna igazán megis­merni Brigit és Brúnót, milyenek lehet­nének, ha kiengednék őket a szituációs képketrecből, bele valami nagyobb jele­netbe, ahol sok az ember, komplikált a dialógus, kibomlik a szexepil, szem és test sokkal változatosabban tud a lélek tükrévé válni. Itt ilyesmiről szó sem lehet. A Szeret, nem szeret szeretőpárja a hosszú távú tervek szerint is csak képketrectől kép­ketrecig vándorol, napról napra, meg­hagyva a nézőnek annyi reményt, hogy­ha az ágyketrecet összefűzi gondolatban az autóbelső­ ketreccel, akkor a tízper­cek kidobta személyiségmorzsákból mégiscsak össze lehet rakni majd leg­alább egy olyan párocskát, mint a Rém rendes család Al Bundyja, oldalán az ő Peggyével. Amúgy is céloz itt arájuk író, rendező és persze a két ifjú magyar kedvenc, Szabó Győző és Oroszlán Szonja. Csak annyi kell, hogy a férfika­rakter megállapodjék a jóravaló mackós ember és a nagydarab ellenszenves tahó ikerfigurái között, és persze Brigi is megszülessen, legalább annyira, mint Peg, eldőljön, hogy Szonja a szőke nős imázst erősíti-e, vagy az álbutaság alól megcsillanó praktikus női bölcsességet, amit majd csak megfűszerez izgató szexéhség, ahogy azt a Mrs. Bundytól eltanulni ajánlatos. Szóval figura még születhet, kérdés, hogy a műfajnak lesz-e ideje megszü­letni. Hogy beveszi-e ezt a TV 2-es megfiatalodási igyekezetét nyugtázó, de nem feltétlenül díjazó közönség? Hiszen van ilyen formáció a világban, de leginkább van a villámtréfa mint műsorokat elszigetelő, de a pörgést, lendületet mégis garantáló kötőanyag, ami éppenséggel lehet „fiatalos” is. A Szeret, vagy nem szeret talán jobban megtalálná a helyét, ha nem tízperces hosszúságban sugároznák, hanem négyszer kettő és fél percesben. Va­gyis napjában négyszer bukkannának föl a kedvünkre való figurák, csak úgy, a semmiből, mindenféle mű­sorfoglalat nélkül. És főleg, ha ezek a nyilván sok mindenhez értő fiatal szí­nészek tényleg improvizálnának! Hi­szen tudnak is, ígérik is, és úgyis tesz­nek, mintha... de azután mégsem. Hogy van az, hogy Jancsónál ugyan­ezeknek a színészeknek lehet rögtö­nözni, a kereskedelmi televíziónál vi­szont a szövegmondás igazi szabadsá­gának az a feltétele, hogy civil legyél, és leselkedjenek rád? Vagyis ha van ez a szituációs játék, ami nyilván sokkal olcsóbb, mint a kon­kurencia sokszereplős saját gyártású na­pi szappanoperája, akkor ez az itthon új­nak számító találmány legalább lazaság­ban mutasson példát. Legyen tényleg műsorsávonként fölbukkanó sorminta, sok apró hétköznapi meglepetés. A graffitit utánzó fölvezetés maradhat, hogy jelezze, amit látni fogunk, maga is jókedvű televíziós firka. Merthogy az lesz, ha egyszer jó lesz, semmi több. Eb­ben a minőségben éppenséggel vará­zsolhat is annyi életet a csatorna teljes műsorfolyamába, mint akármely reality­­injekció. Hiszen annyi sajnos már kiderült, hogy ez a bizonyos műsorfolyam fiatal arcokkal és testekkel és a hozzájuk kap­csolódó fiatalos botrányokkal együtt is tud „folyamszerűtlen” lenni. Sarkos és szigorú, akár a régi szép időkben. Hirsch Tibor Hétvégén nyitott kapuk A múzeumok lesznek a főszereplői a most hétvégén megrendezendő kulturá­lis örökség napjainak. Az előtérben a háttér cím azt mutatja, hogy a látogatók - természetesen ingyen - az előlük egyébként elzárt helyekre is bejuthat­nak. Szeptember 21-én és 22-én 440 épület nyitja meg kapuit országszerte. Az idén tizedik alkalommal megren­dezett örökségnapok egy európai ese­ménysorozat része. Évről évre több épü­let várja az érdeklődőket, akik egyre na­gyobb számban keresik fel a máskor csak belépődíj ellenében vagy egyálta­lán nem látogatható műemlékeket, templomokat, közintézményeket. Ta­valy például 75 ezer látogatót regisztrál­tak ezen a különleges hétvégén. (Euró­­pa-szerte mintegy 20 millió érdeklődő keresi fel ilyenkor a nyitva tartó intéz­ményeket.) Az idei örökségnapok különleges ese­ménye a „múzeumok éjszakája”. Hét nagy budapesti közgyűjtemény szomba­ton éjszakába nyúló programmal várja a közönséget. A Nemzeti Múzeumban és a Millenáris Parkban tárlatvezetés, a Ter­mészettudományiban csoportos kaland­túra lesz. A Műcsarnokban gigantikus performanszot tartanak, a Néprajzi Mú­zeum ír zenével várja az érdeklődőket. A Rendőrség-történeti Múzeumban ujj­lenyomat-vételen lehet részt venni, de lesz lézerpisztoly-lövészet is. A Szép­művészeti Múzeumban a „szabálytalan” tárlatvezetés mellett este nyolckor meg­szólalnak az egyiptomi kiállítás tárgyai. Varga Kálmán, a Kulturális Örökség­védelmi Hivatal elnöke szerdai sajtótá­jékoztatóján elmondta: az idén 165 ma­gyarországi és három, a környező or­szágokban lévő település csatlakozott az örökségnapok rendezvénysorozatá­hoz. Megnyílik például Székely Berta­lan szadai műteremháza és a gödöllői Nagy Sándor-ház. Ezen a hétvégén lá­togatható lesz a máskor zárt orosházi zsinagóga, az ózdi olvasóegyleti szék­ház, a dunaújvárosi római fürdő és a Storno család soproni műterme is. Bu­dapesten az érdeklődők bebocsátást nyernek az Országos Műszaki Múzeum raktárépületébe. A 440 részt vevő intézmény mintegy fele múzeum - mondta el Tamási Judit, a hivatal kommunikációs vezetője. A köz­­gyűjtemények természetesen a kiállítá­sok mellett különféle programokkal is várják a látogatókat. Az orosházi Szántó Kovács János Múzeumban például szil­valekvárt főznek, a szentendrei Dobos Múzeumban csokoládét öntenek. Az örökségnapok részletes programja a Pesti Est különszámában és az inter­neten is megtalálható, többek között a www.muzeum.hu, a www.epiteszfo­­rum.hu és a www.nkom.hu címen. N. K.J.

Next