Népszabadság, 2002. december (60. évfolyam, 280-303. szám)

2002-12-07 / 285. szám

10 NÉPSZABADSÁG KULTÚRA 2002. DECEMBER 7., SZOMBAT Messerschmidt és Kubin Kiállítás a bécsi Alsó-Belvedere Barokk Múzeumában és a Leopold Múzeumban Ez az advent az akasztott ember jegyében zajlik a bécsi tárlatokon. Ne tévesszen meg a felszín, az idegenforgalmi statisztika. Gustav Klimt tájaira az Osztrák Nemzeti Galériában biztosan többen váltanak jegyet. Az orosz és amerikai imp­resszionisták képei előtt is nagyobb tömeg tolong. (A Kunstforum által kínált lát­ványok általában korhatár nélküliek. Bank működtette intézmény végül is ne biz­tassa depresszióra potenciális ügyfeleit.) Mégis, mintha valami fanyar édeskés szag keveredne a Sacher-torta mellé, de nem a cukoré. Az osztrákok ehhez na­gyon értenek. Egy kis éji zene Mozarttól — egy nagy emberiség végnapjai Karl Kraustól. Pisztráng ötös Schuberttól — Hatnapos játék Prinzendorfban, vértől csöpögve Hermann Nitschtől. Egyik akasztás Ez a férfi 1770 körül kapott kötelet. Lehet, hogy öngyilkosjelölt volt. Lehet, hogy bűnöző, kivégzése hajnalán. De lehet - mint az anekdota tartja -, csak egy ártatlan, megijedt ember, akinek ha­lálfélelemtől gyötört ábrázatára oly igen szüksége volt megörökítőjének, a szob­rásznak, hogy a szűkölő vonásokat pisz­tollyal hadonászta ki modelljéből. Ha így történt, megvan a véleményünk Franz Xavér Messerschmidtről, Mária Terézia és II. József korának egyik leg­rejtélyesebb egyéniségéről, bár ki tud itt igazán valami biztosat? Az Alsó-Belve­dere Barokk Múzeumában mindent ösz­­szeszedtek, amit erről a müncheni, gra­zi, bécsi, élete alkonyán pedig pozsonyi lakosként elkönyvelt mesterről tudni le­het­­ szlovák monográfusának, Maliko­vának a tárlóban kiállított negyedszá­zaddal korábban írt könyve is a vállal­kozás tisztességét bizonyítja­­, ez a minden azonban mintha ott és most mégis kevés lenne. Hogy a csudába esett, hogy egy ren­des bajor gyerek, midőn elsajátított a rokokó stílusban dolgozó fafaragó nagybátyjaitól, a Strauboktól mindent, inkább „fölmegy” császárékhoz ágyú­rajzolónak, ólomöntőnek, „Mädchen für alles”-nek, mikor mi kell, csak fát ne kelljen faragnia többet? Miképpen tör­ténhetett, hogy egy szorgalmas segéd, midőn sorozatban nyerte el az udvar ke­gyeit, azaz pazar aranyozott császár­­portrékat készíthetett, többéves római ösztöndíjat kaphatott, bécsi akadémiai állást szerezhetett - állítólag rossz ter­mészete miatt -, végül is minden közös­ségétől csúfosan kellett búcsúznia? És kikkel barátkozott! Lakájok helyett cso­dadoktorokkal. Szalondámák helyett la­­teiner értelmiségiekkel. Főképpen pedig egy bizonyos Franz Anton Mesmerrel, a „protopszichológussal”, aki meg volt győződve arról, hogy a transzcendens lélek babona, és minden rezdületért csak és kizárólag a magnetizmus felel. A magnetizmus ül ki arcunkra, ha fé­lünk, az látatja el szánkat, ha ásítunk, attól vigyorgunk, ha kikerekedik a ked­vünk. Valami furcsa történt Messerschmidt­­tel akkoriban, úgy a tizennyolcadik szá­zad hetvenes éveiben. Világmagyaráza­tot keresett és talált műveihez. A felvi­lágosodás freudizmusát. Egy világma­gyarázatot, amely minden dolgok titka, és semmi köze mennyországhoz meg kárhozathoz, legföljebb figyeléshez meg tapasztaláshoz. Hatvankilenc úgynevezett karakter­fejről tud a művészettörténet, ebből hu­szonkilenc meg is van, és ki is van állít­va a kölcsönzők (közöttük a Szépművé­szeti Múzeum) jóvoltából a Belvede­­rében. A korabeli közvélemény úgy hit­te, hogy Messerschmidtnek elment az esze, agyát megülte az ördög, és min­denféle elvetemült dolgot csinált. Lásd a köteles anekdota sarkított jelentését. A tudomány ma úgy véli, hogy Mes­serschmidt egyáltalán nem volt bolond (tüdőbajban halt meg szegény, elég fia­talon). Munkáit nem hobbiból és nem is ingyen csinálta, hanem tudós barátainak megrendelésére, a „mesmerizmus” il­lusztrációjaképpen. „Bűne” legföljebb az volt, hogy életnagyságú karakterfejei a kor reprezentációjába lényegileg vol­tak beilleszthetetlenek. Szép simán vol­tak kidolgozva akkor, amikor a többség még flikflakos redőkkel tette fellengző­sen kellemessé a körvonalat. Illetlen arc­kifejezéseket mintázott akkor, amikor az ideálkép a tekintetből sugárzó nemes erőt és a jólét rezegtette kicsiny tokát várta el fölkent szobrászától. Ő pedig... Ő az Ásítónál — hiába nem látszanak - a nyelv tövénél kitapintható garatmandu­lákat is megmintázta. Ő a Gyermekesen sírónál azokat a redőket is fölmutatta az arcon, amelyek csimpánzszerűek, tehát embertelenek, tehát botrányosak. Ő az Akasztott emberben meg merte jeleníte­ni a halált. A brutálisát, a nembélit, a biológiait. A közönség ilyenkor nem kegyelmez. Már a nagy kortársnak, II. Józsefnek sem bocsátotta meg, hogy audienciáb­ól kitiltotta a hajbókoló térdeplést (abzug barokk), viszont az udvaroncoktól ka­pott adatokat (éljen az ész) noteszébe mindig följegyezte. Egy császár utóéle­téről az utókor azért gondoskodik. De félek, ha kimondom tanítványaimnak: Messerschmidt, ők mindig megkérde­zik: a repülőgép? Pedig nagy szobrász volt, kora egyik legnagyobbja. Talán mégis meg kellett volna őrizni a császár barátságát. Vagy tényleg őrültnek kellett volna lennie, igazi flepnivel. Másik akasztás Ennek az embernek nemcsak nyakán a kötél, de már lóg (vagy lógatják). Nyelve kint, szeme bent, kész. A vonalak lazák, pontatlanok és nagyon idegesek. Hunyo­rítva az egész olyan, mint egy forgószél vagy füstölő vulkán. Legalábbis ellobba­nó gyertyaláng. A törzs mellett az AK monogram pedig olyan, mint egy szenes, összetört gyufaszál, valami szemét, még a méltatlan tetemhez sem tartozik, ki fog­ják seperni, biztosan. Alfred Kubin (AK!), ez a századfordu­lón, századelőn és tovább élt cseh-német­­osztrák, tehát végzetesen kelet-közép­­európai rajzoló (mellette regényíró, esz­­széista, de legfőképpen ideggyenge eg­zisztencia) semmit sem tudott a halálról. De mindent akart tudni róla, és csak arról akart tudni. Nem volt egyedül. Kortársa, a majdnem-képzőművész Christain Mor­­genstern például ilyet írt: „Ó, kusza élet­fédelem / itt lógunk hóhérkötelen! / Béka brekeg, pók szövöget, / szél félül kókadt fejeket.” (Kálnoky László fordítása) És akkor még szót sem szóltunk Kafkáról, Musilról meg persze a halálspecialista Nietzschéről. Nincs éppen vidám vásár a Leopold Múzeumban, de nem mondanám, hogy mulatság híján való. Az álom, a képzelet, a delírium mindig szórakoztató, legföl­jebb giccsgyanús. Tehát takarjuk is ki gyorsan a temperával színezett „víz alat­ti” oszló szerves anyagot ábrázoló világot a képből, ezt a Szász Endré-s mélységű, rosszul szimbolizáló néhány lapot, és koncentráljunk a lényegre, Rubin lénye­gére, amelyet ő így foglalt össze: „Való­ban úgy tűnik, hogy én egyfajta sírásó művésze voltam a kiöregedett császári és királyi Ausztriának.” És ott vagyunk a lé­nyegnél, a szorongásoktól gyötört, komp­lexusoktól tépett eseménydús világvégé­nél, amelyre - akár akarjuk, akár nem -vevők vagyunk. A dolgok úgy alakultak, hogy egyik fejünkkel reméljük az ügyek jobbra fordulását. A másikkal meg sikol­tozunk: Jaj, meg kell halni, meg kell hal­ni, és tüdőre szívjuk ennek az ügyesen rajzoló szépléleknek a vitathatatlan ele­­ganciájú látomásait. Világmagyarázatá­ban Rubin is erős. Forrás ugyan nincs ar­ról, hogy leteperte volna a freudizmus, de sűrűn rovátkolt, kényszeres csuklómoz­gással végigvitt rajzai a pszichoanalitikus kultúra leglátványosabb virágaiként hat­nak. Kit érdekel, hogy apja kitagadta, hogy nagy szerelme meghalt, hogy hol itt, hol ott idegösszeomlást kapott... A rajzok - mint Messerschmidt karakterfe­jei­­ azt akarják kifejezni, hogy ezen a tá­jon a szépség és a halál ikertestvérek, és hogy a dolgok nincsenek nagyon jól. A részletekért érdemes elautózni Bé­­csig. Meg különben is: akasztott ember kötele szerencsét hoz. A Szűcs Julianna Franz Xavér Messerschmidt szobra Alfred Rubin rajza _________Reklám_________ Előbb vagy utóbb? Mindenki tudja, hogy mi a szórólapok sorsa: kidobják őket. Osztogat valaki egy cetlit a Blaha Lujza téren, és tíz lé­péssel arrébb tele van vele a szemétko­sár, bokáig állunk a postaláda előtt a ta­karítást és redőnyözést vállalók vagy a házban lakást vásárlók ajánlkozásai­­ban. A szórólapot mintha kifejezetten az erdőirtások kedvéért találták volna ki, hatalmas mennyiségű papír él hihe­tetlenül rövid életet, megkapja a célsze­mély az üzenetet - mert megkapja, hiszen ez a szórólap lényege, kézbe adni, rákényszeríteni a hirdetéssel megcélzottat, hogy közvetlen, testi kon­taktusba kerüljön a rek­lámmal, de a kézhezvétel nem jelent még elolvasást sem, érdemi tudomásul­vételt pedig végképp nem. És amit a papíron kívül még veszíthetünk a szórólapokkal: a cédula odanyújtása egyszerű, ba­rátságos gesztus volt. Valaki mosolyog­va adott valamit, mi pedig elfogadtuk és megköszöntük. Ez volt az aranykor. Ma jó esetben megköszönjük és nem fogadjuk el, rosszabb esetben felhá­borodva megyünk tovább, vállunkat rángatjuk, zaklatásról motyogunk vala­mit magunk elé, dühöngünk, hogy az embert már az utcán sem hagyják békén. A cél tehát legalábbis kettős: egyfelől vissza kellene állítani az utcán a kölcsö­nös barátságosság, jó kedély és jóindu­lat légkörét, és el kellene érni, hogy szó­rólapjainkat ne olvasatlanul vágják ki a kukába. Mert odadobják, de nem mind­egy, hogy előbb vagy utóbb. Viszont amíg a kettős cél első felének megvaló­sítására sehol nem látni tehetséges kí­sérleteket, a második rész megvalósítá­sához lépten-nyomon láthatunk megol­dásokat. A legkézenfekvőbb az, ha a szóróla­pot rögzítjük. Tehát nem vacakolunk a kézbeadással, hanem a papírt elhelyez­zük lehetőleg olyan he­lyen, ahol az emberek kénytelenek bizonyos időt dologtalanul eltölte­ni: liftben, megállóban, várótermekben. A kira­gasztásnak anyagi háttér­től függően számos mód­ja van, kenhető ragasztó, cellux vagy öntapadós hát. A módszernek azon­ban veszélyei is vannak, mert a Biblia itt is érvé­nyes, ki kardot ránt, kard által vész, az agresszió agresszivitást szül, ha kiragasztanak valamit, akkor számos ember arra érez indíttatást, hogy ez ellen föllépjen, le­kaparjon, lecibáljon, olvashatatlanná tegyen. És akkor lehet vitatkozni, hogy vajon ki a vandál, aki ragaszt, vagy aki tép. Célravezetőbbnek látszik tehát a szó­rólap álcázása. Csak azt kell kitalálni, hogy vajon mivé változtassuk üzene­tünket. Az egyik megoldás az úgyneve­zett behúzás, amikor a reklámanyagot a napilapok és magazinok oldalai közé helyezik el. Ennek a megoldásnak nem­csak az az előnye, hogy pontosabban céloz, tehát ki lehet deríteni, hogy kik veszik a lapot, és hogy vajon érdemes-e a terhes anyákat a legújabb láncfűrész­­modellek leírásával bombázni, de vala­hogy méltóságot is ad a szórólapnak: úgy tesz, mintha a reklám az újság ré­sze volna, mintha a sporthírek és az ENSZ-közgyűlés mellett hasonló terje­delemben érdemes beszámolni a leg­újabb akciókról a Keravillnál. Egy másik, valaha nagy sikerű, ma már meglehetősen divatjamúlt álcázási forma a kártyanaptár. Bár a szokások változnak, a magam részéről biztosan állíthatom, hogy soha nem akartam no­vember végén tudni, hogy milyen napra esik majd augusztus 20., de például a postai kézbesítők ragaszkodnak ahhoz, hogy a karácsonyi borravaló iránti igé­nyüket ebben a formában jelentsék be, természetesen kellemes ünnepeket kí­vánva a naptár másik oldalán. A naptár­nál sokkal célravezetőbbnek látszik, ha a szórólapot saját értékkel ruházzák föl, vagyis kuponnak álcázzák, 5-10 száza­lékos árengedményt helyeznek kilátás­ba a szórólap felmutatójának, és ezzel kényszerítik a felhasználót, hogy ne csak átvegye és elolvassa a papírt, de tartsa is magánál. Létezik persze eszté­tikai zsarolás is, amikor annyira szép maga a szórólap, hogy képtelenség ki­dobni. Ennek áldozata vagyok jelenleg magam is, íróasztalomon éppen egy gyönyörű Ady-portrét nézegetek, kun­fajta, nagy szemű legény, de ez is csak reklám, az Eckermann kávéházba hív egy fotókiállításra. A csapda bezárult. Tengerlaki Krisztián Célravezetőbbnek látszik a szórólap álcázása. Csak azt kell kitalálni, hogy vajon mivé változtassuk üzenetünket. Kertész el akarja költeni a Nobel-díjjal járó százmilliókat Hans Potter ismét rémisztően jó lett VASÁRNAPI „ . . . ,M Blikk Keresse az újságárusoknál! • ' • KARÁCSONY 10000001— WWmaWHF. Fődíj: 500 000 Ft További díjak: 5 x 100 000 Ft ésűttséo 6M11 IWWB kit*) ttartötxty jitiksMMvfl is kWéje b« ttaétktr. Wt M. Hl, • hitit** t*., 1 ■ <■ StkUp»U ^16 a. w***** Játsszon velünk!

Next

/
Oldalképek
Tartalomjegyzék