Népszabadság, 2002. december (60. évfolyam, 280-303. szám)
2002-12-07 / 285. szám
10 NÉPSZABADSÁG KULTÚRA 2002. DECEMBER 7., SZOMBAT Messerschmidt és Kubin Kiállítás a bécsi Alsó-Belvedere Barokk Múzeumában és a Leopold Múzeumban Ez az advent az akasztott ember jegyében zajlik a bécsi tárlatokon. Ne tévesszen meg a felszín, az idegenforgalmi statisztika. Gustav Klimt tájaira az Osztrák Nemzeti Galériában biztosan többen váltanak jegyet. Az orosz és amerikai impresszionisták képei előtt is nagyobb tömeg tolong. (A Kunstforum által kínált látványok általában korhatár nélküliek. Bank működtette intézmény végül is ne biztassa depresszióra potenciális ügyfeleit.) Mégis, mintha valami fanyar édeskés szag keveredne a Sacher-torta mellé, de nem a cukoré. Az osztrákok ehhez nagyon értenek. Egy kis éji zene Mozarttól — egy nagy emberiség végnapjai Karl Kraustól. Pisztráng ötös Schuberttól — Hatnapos játék Prinzendorfban, vértől csöpögve Hermann Nitschtől. Egyik akasztás Ez a férfi 1770 körül kapott kötelet. Lehet, hogy öngyilkosjelölt volt. Lehet, hogy bűnöző, kivégzése hajnalán. De lehet - mint az anekdota tartja -, csak egy ártatlan, megijedt ember, akinek halálfélelemtől gyötört ábrázatára oly igen szüksége volt megörökítőjének, a szobrásznak, hogy a szűkölő vonásokat pisztollyal hadonászta ki modelljéből. Ha így történt, megvan a véleményünk Franz Xavér Messerschmidtről, Mária Terézia és II. József korának egyik legrejtélyesebb egyéniségéről, bár ki tud itt igazán valami biztosat? Az Alsó-Belvedere Barokk Múzeumában mindent öszszeszedtek, amit erről a müncheni, grazi, bécsi, élete alkonyán pedig pozsonyi lakosként elkönyvelt mesterről tudni lehet szlovák monográfusának, Malikovának a tárlóban kiállított negyedszázaddal korábban írt könyve is a vállalkozás tisztességét bizonyítja, ez a minden azonban mintha ott és most mégis kevés lenne. Hogy a csudába esett, hogy egy rendes bajor gyerek, midőn elsajátított a rokokó stílusban dolgozó fafaragó nagybátyjaitól, a Strauboktól mindent, inkább „fölmegy” császárékhoz ágyúrajzolónak, ólomöntőnek, „Mädchen für alles”-nek, mikor mi kell, csak fát ne kelljen faragnia többet? Miképpen történhetett, hogy egy szorgalmas segéd, midőn sorozatban nyerte el az udvar kegyeit, azaz pazar aranyozott császárportrékat készíthetett, többéves római ösztöndíjat kaphatott, bécsi akadémiai állást szerezhetett - állítólag rossz természete miatt -, végül is minden közösségétől csúfosan kellett búcsúznia? És kikkel barátkozott! Lakájok helyett csodadoktorokkal. Szalondámák helyett lateiner értelmiségiekkel. Főképpen pedig egy bizonyos Franz Anton Mesmerrel, a „protopszichológussal”, aki meg volt győződve arról, hogy a transzcendens lélek babona, és minden rezdületért csak és kizárólag a magnetizmus felel. A magnetizmus ül ki arcunkra, ha félünk, az látatja el szánkat, ha ásítunk, attól vigyorgunk, ha kikerekedik a kedvünk. Valami furcsa történt Messerschmidttel akkoriban, úgy a tizennyolcadik század hetvenes éveiben. Világmagyarázatot keresett és talált műveihez. A felvilágosodás freudizmusát. Egy világmagyarázatot, amely minden dolgok titka, és semmi köze mennyországhoz meg kárhozathoz, legföljebb figyeléshez meg tapasztaláshoz. Hatvankilenc úgynevezett karakterfejről tud a művészettörténet, ebből huszonkilenc meg is van, és ki is van állítva a kölcsönzők (közöttük a Szépművészeti Múzeum) jóvoltából a Belvederében. A korabeli közvélemény úgy hitte, hogy Messerschmidtnek elment az esze, agyát megülte az ördög, és mindenféle elvetemült dolgot csinált. Lásd a köteles anekdota sarkított jelentését. A tudomány ma úgy véli, hogy Messerschmidt egyáltalán nem volt bolond (tüdőbajban halt meg szegény, elég fiatalon). Munkáit nem hobbiból és nem is ingyen csinálta, hanem tudós barátainak megrendelésére, a „mesmerizmus” illusztrációjaképpen. „Bűne” legföljebb az volt, hogy életnagyságú karakterfejei a kor reprezentációjába lényegileg voltak beilleszthetetlenek. Szép simán voltak kidolgozva akkor, amikor a többség még flikflakos redőkkel tette fellengzősen kellemessé a körvonalat. Illetlen arckifejezéseket mintázott akkor, amikor az ideálkép a tekintetből sugárzó nemes erőt és a jólét rezegtette kicsiny tokát várta el fölkent szobrászától. Ő pedig... Ő az Ásítónál — hiába nem látszanak - a nyelv tövénél kitapintható garatmandulákat is megmintázta. Ő a Gyermekesen sírónál azokat a redőket is fölmutatta az arcon, amelyek csimpánzszerűek, tehát embertelenek, tehát botrányosak. Ő az Akasztott emberben meg merte jeleníteni a halált. A brutálisát, a nembélit, a biológiait. A közönség ilyenkor nem kegyelmez. Már a nagy kortársnak, II. Józsefnek sem bocsátotta meg, hogy audienciából kitiltotta a hajbókoló térdeplést (abzug barokk), viszont az udvaroncoktól kapott adatokat (éljen az ész) noteszébe mindig följegyezte. Egy császár utóéletéről az utókor azért gondoskodik. De félek, ha kimondom tanítványaimnak: Messerschmidt, ők mindig megkérdezik: a repülőgép? Pedig nagy szobrász volt, kora egyik legnagyobbja. Talán mégis meg kellett volna őrizni a császár barátságát. Vagy tényleg őrültnek kellett volna lennie, igazi flepnivel. Másik akasztás Ennek az embernek nemcsak nyakán a kötél, de már lóg (vagy lógatják). Nyelve kint, szeme bent, kész. A vonalak lazák, pontatlanok és nagyon idegesek. Hunyorítva az egész olyan, mint egy forgószél vagy füstölő vulkán. Legalábbis ellobbanó gyertyaláng. A törzs mellett az AK monogram pedig olyan, mint egy szenes, összetört gyufaszál, valami szemét, még a méltatlan tetemhez sem tartozik, ki fogják seperni, biztosan. Alfred Kubin (AK!), ez a századfordulón, századelőn és tovább élt cseh-németosztrák, tehát végzetesen kelet-középeurópai rajzoló (mellette regényíró, eszszéista, de legfőképpen ideggyenge egzisztencia) semmit sem tudott a halálról. De mindent akart tudni róla, és csak arról akart tudni. Nem volt egyedül. Kortársa, a majdnem-képzőművész Christain Morgenstern például ilyet írt: „Ó, kusza életfédelem / itt lógunk hóhérkötelen! / Béka brekeg, pók szövöget, / szél félül kókadt fejeket.” (Kálnoky László fordítása) És akkor még szót sem szóltunk Kafkáról, Musilról meg persze a halálspecialista Nietzschéről. Nincs éppen vidám vásár a Leopold Múzeumban, de nem mondanám, hogy mulatság híján való. Az álom, a képzelet, a delírium mindig szórakoztató, legföljebb giccsgyanús. Tehát takarjuk is ki gyorsan a temperával színezett „víz alatti” oszló szerves anyagot ábrázoló világot a képből, ezt a Szász Endré-s mélységű, rosszul szimbolizáló néhány lapot, és koncentráljunk a lényegre, Rubin lényegére, amelyet ő így foglalt össze: „Valóban úgy tűnik, hogy én egyfajta sírásó művésze voltam a kiöregedett császári és királyi Ausztriának.” És ott vagyunk a lényegnél, a szorongásoktól gyötört, komplexusoktól tépett eseménydús világvégénél, amelyre - akár akarjuk, akár nem -vevők vagyunk. A dolgok úgy alakultak, hogy egyik fejünkkel reméljük az ügyek jobbra fordulását. A másikkal meg sikoltozunk: Jaj, meg kell halni, meg kell halni, és tüdőre szívjuk ennek az ügyesen rajzoló szépléleknek a vitathatatlan eleganciájú látomásait. Világmagyarázatában Rubin is erős. Forrás ugyan nincs arról, hogy leteperte volna a freudizmus, de sűrűn rovátkolt, kényszeres csuklómozgással végigvitt rajzai a pszichoanalitikus kultúra leglátványosabb virágaiként hatnak. Kit érdekel, hogy apja kitagadta, hogy nagy szerelme meghalt, hogy hol itt, hol ott idegösszeomlást kapott... A rajzok - mint Messerschmidt karakterfejei azt akarják kifejezni, hogy ezen a tájon a szépség és a halál ikertestvérek, és hogy a dolgok nincsenek nagyon jól. A részletekért érdemes elautózni Bécsig. Meg különben is: akasztott ember kötele szerencsét hoz. A Szűcs Julianna Franz Xavér Messerschmidt szobra Alfred Rubin rajza _________Reklám_________ Előbb vagy utóbb? Mindenki tudja, hogy mi a szórólapok sorsa: kidobják őket. Osztogat valaki egy cetlit a Blaha Lujza téren, és tíz lépéssel arrébb tele van vele a szemétkosár, bokáig állunk a postaláda előtt a takarítást és redőnyözést vállalók vagy a házban lakást vásárlók ajánlkozásaiban. A szórólapot mintha kifejezetten az erdőirtások kedvéért találták volna ki, hatalmas mennyiségű papír él hihetetlenül rövid életet, megkapja a célszemély az üzenetet - mert megkapja, hiszen ez a szórólap lényege, kézbe adni, rákényszeríteni a hirdetéssel megcélzottat, hogy közvetlen, testi kontaktusba kerüljön a reklámmal, de a kézhezvétel nem jelent még elolvasást sem, érdemi tudomásulvételt pedig végképp nem. És amit a papíron kívül még veszíthetünk a szórólapokkal: a cédula odanyújtása egyszerű, barátságos gesztus volt. Valaki mosolyogva adott valamit, mi pedig elfogadtuk és megköszöntük. Ez volt az aranykor. Ma jó esetben megköszönjük és nem fogadjuk el, rosszabb esetben felháborodva megyünk tovább, vállunkat rángatjuk, zaklatásról motyogunk valamit magunk elé, dühöngünk, hogy az embert már az utcán sem hagyják békén. A cél tehát legalábbis kettős: egyfelől vissza kellene állítani az utcán a kölcsönös barátságosság, jó kedély és jóindulat légkörét, és el kellene érni, hogy szórólapjainkat ne olvasatlanul vágják ki a kukába. Mert odadobják, de nem mindegy, hogy előbb vagy utóbb. Viszont amíg a kettős cél első felének megvalósítására sehol nem látni tehetséges kísérleteket, a második rész megvalósításához lépten-nyomon láthatunk megoldásokat. A legkézenfekvőbb az, ha a szórólapot rögzítjük. Tehát nem vacakolunk a kézbeadással, hanem a papírt elhelyezzük lehetőleg olyan helyen, ahol az emberek kénytelenek bizonyos időt dologtalanul eltölteni: liftben, megállóban, várótermekben. A kiragasztásnak anyagi háttértől függően számos módja van, kenhető ragasztó, cellux vagy öntapadós hát. A módszernek azonban veszélyei is vannak, mert a Biblia itt is érvényes, ki kardot ránt, kard által vész, az agresszió agresszivitást szül, ha kiragasztanak valamit, akkor számos ember arra érez indíttatást, hogy ez ellen föllépjen, lekaparjon, lecibáljon, olvashatatlanná tegyen. És akkor lehet vitatkozni, hogy vajon ki a vandál, aki ragaszt, vagy aki tép. Célravezetőbbnek látszik tehát a szórólap álcázása. Csak azt kell kitalálni, hogy vajon mivé változtassuk üzenetünket. Az egyik megoldás az úgynevezett behúzás, amikor a reklámanyagot a napilapok és magazinok oldalai közé helyezik el. Ennek a megoldásnak nemcsak az az előnye, hogy pontosabban céloz, tehát ki lehet deríteni, hogy kik veszik a lapot, és hogy vajon érdemes-e a terhes anyákat a legújabb láncfűrészmodellek leírásával bombázni, de valahogy méltóságot is ad a szórólapnak: úgy tesz, mintha a reklám az újság része volna, mintha a sporthírek és az ENSZ-közgyűlés mellett hasonló terjedelemben érdemes beszámolni a legújabb akciókról a Keravillnál. Egy másik, valaha nagy sikerű, ma már meglehetősen divatjamúlt álcázási forma a kártyanaptár. Bár a szokások változnak, a magam részéről biztosan állíthatom, hogy soha nem akartam november végén tudni, hogy milyen napra esik majd augusztus 20., de például a postai kézbesítők ragaszkodnak ahhoz, hogy a karácsonyi borravaló iránti igényüket ebben a formában jelentsék be, természetesen kellemes ünnepeket kívánva a naptár másik oldalán. A naptárnál sokkal célravezetőbbnek látszik, ha a szórólapot saját értékkel ruházzák föl, vagyis kuponnak álcázzák, 5-10 százalékos árengedményt helyeznek kilátásba a szórólap felmutatójának, és ezzel kényszerítik a felhasználót, hogy ne csak átvegye és elolvassa a papírt, de tartsa is magánál. Létezik persze esztétikai zsarolás is, amikor annyira szép maga a szórólap, hogy képtelenség kidobni. Ennek áldozata vagyok jelenleg magam is, íróasztalomon éppen egy gyönyörű Ady-portrét nézegetek, kunfajta, nagy szemű legény, de ez is csak reklám, az Eckermann kávéházba hív egy fotókiállításra. A csapda bezárult. Tengerlaki Krisztián Célravezetőbbnek látszik a szórólap álcázása. Csak azt kell kitalálni, hogy vajon mivé változtassuk üzenetünket. Kertész el akarja költeni a Nobel-díjjal járó százmilliókat Hans Potter ismét rémisztően jó lett VASÁRNAPI „ . . . ,M Blikk Keresse az újságárusoknál! • ' • KARÁCSONY 10000001— WWmaWHF. Fődíj: 500 000 Ft További díjak: 5 x 100 000 Ft ésűttséo 6M11 IWWB kit*) ttartötxty jitiksMMvfl is kWéje b« ttaétktr. Wt M. Hl, • hitit** t*., 1 ■ <■ StkUp»U ^16 a. w***** Játsszon velünk!